- Tényleg ezt szeretné a fiatalember? – kérdezte az eladónő, ahogy meglepődött állapotban szemezett, hol az általam választott termékkel, hol az ideges ábrázatommal, amely még mindig az előző nap történtek miatt volt olyan, amilyen. Bűntudatom volt, amiért bevertem annak a srácnak az orrát, aki előtte másfél évig az osztálytársam volt, én pedig elfelejtettem őt.
 Mindig is tudtam, hogy egy tapló vagyok, de azt hittem, idáig még nem tudtam lesüllyedni; az önértékelésem abban a pillanatban esett le, mikor ez kiderült. Ráadásul ma van a születésnapja és egy kórházban kell töltenie: mi jöhet még ezután? Kiderül, hogy az eltitkolt féltestvérem, aki szerelmes belém? Oké Hongki, nyugodj le, ez nem egy mexikói szappanopera, és te nem Armando vagy.

- Igen – válaszoltam a hölgynek, miközben előhúztam pénztárcámat, és az eladó lehúzta a vonalkódot.

- Miért hord egy meglett férfi ilyen holmikat? – kérdezte halkan, sokkal inkább magától, mint tőlem, de én jól nevelt voltam (az esetek ötven százalékában), így feleltem neki.

- Ez nem nekem lesz.

- A kishúgának vette? – lelkesedett fel a hölgy, mire mosolyogva megráztam fejemet.

- Egy… ismerősömnek – mondtam végül, mert nem tudtam milyen kategóriába besorolni Sehunt, elvégre nem igazán voltunk közeli viszonyban. Én voltam a srác, aki betörte a goth kölyök arcát; ez így egy kicsit különös jellemzés lett volna egy vadidegen nőnek, szóval megmaradtam a jól bevált ismerősnél.

- És utálja azt az ismerősét? – Már nem azért, de ennek a nőcskének is megvolt a maga modora, bassza meg! Mi a faszom köze van neki ahhoz, hogy kinek veszek és mit? Humorról nem tetszett még hallani? – gondoltam magamban, ahogy kifizettem az ajándékot és egy erőltetett mosollyal arcomon, távoztam az üzletből.
 Tényleg különös dolgot vettem Sehunnak, és magam sem tudom, mi az anyám picsája járt akkor a fejemben, amikor ezt levettem a polcról, de úgy éreztem, ha ezt meglátja, mindenképpen tiszta lappal indíthatunk. Legalábbis reméltem, hogy veszi majd a poént, és nem fog elküldeni a halálfa szárára, rendkívül epés káromkodások közepette. Mondjuk goth volt… azok agresszívabbak, nem?

 Komótosan vezettem el suli után a kórházig, aminek közelében leparkoltam, majd lassan baktatva kerestem meg a fiú kórtermét. Mivel születésnapja volt, gondoltam ott lesznek vele a szülei, ezért mentem direkt később, hogy semmiféle meghitt családi pillanatot ne tudjak elbaszni. Ha már szegény gyerek arcát bevertem, ne rontsam már el a szülinapját is, mert akkor tényleg én vagyok a legsuttyóbb balfasz ebben az országban. De legnagyobb meglepetésemre, amikor a kórterme ajtaja elé érkeztem, és benéztem az ablakán, egyedül találtam a fiút, éppen valami könyvet olvasva, nagy bőszen. Mély lélegzetet véve bekopogtam, majd egy igenleges válasz érkezett, s ennek örömére – mi van? – benyitottam hozzá.

- Heló – köszöntem óvatosan, mire lassan felemelte eddig regényét fixírozó tekintetét, s egyenesen az én szemeimbe kezdett bambulni, akkora meglepettséggel, mintha maga a Messiás látogatta volna meg.

- Szia – mondta, ahogy félretette olvasmányát. – Mit keresel itt?

- Zavarlak? – kérdeztem rögtön, mert nem úgy tűnt, mint aki örül, hogy ott vagyok. Kurva logikus vagy Lee Hongki, ki az anyám heregolyója örülne annak, ha az látogatná meg, aki nemcsak hogy elfelejtette, de még be is verte az arcát. Ám rendkívül értelmes gondolataimat, maga a fiú cáfolta meg, kibaszott dögös mosolyával.

- A semmit tevésben? – kuncogott halkan, udvariasan visszafojtva hangosabb nevetését. – Nem számítottam rád. Miért jöttél? Mardosott a bűntudat, mi?

- Csak egy egészen kicsit – tettem két ujjam közé az iróniámat magába foglaló mértékegységet, ahogy kínosan mosolyogva álldogáltam ott előtte, mint egy idióta. – Meg, át szeretném adni neked ezt – biccentettem a kezemben szorongatott aprócska szatyorra, mire a fiú kíváncsian sandított az ajándékra, majd meglepetten kapta rám vonzó tekintetét.

- Le akarsz kenyerezni? – vizslatta hol a csomagolást, hol pedig haloványan mosolygó ajkaimat, különös fénnyel íriszeiben. Ez a srác nagyon… pajkos volt. Igen, ez a megfelelő szó rá; pajkos. És rendkívül élénk: már amennyire egy goth élénk lehet.

- Dehogy – ültem le ugyanarra a székre, mint előző nap, majd átnyújtottam neki a papírszatyrot. – Boldog születésnapot!

- Honnan tudtad, hogy ma van? – kérdezte, miközben aprócska mosollyal ajkai szegletében az ölébe vette ajándékomat, de még nem bontotta ki. Kíváncsian várt a válaszomra, mintha valami különleges történetet szeretett volna hallani, de semmi ilyesmivel nem tudtam szolgálni.

- Sokat segít, amikor a korlapodra akkora betűkkel írják rá, hogy majdnem kiveri a szememet – mondtam, ahogy aprókat bólogató fejét néztem, amely elsősorban az ajándékára fókuszált. Sehun nem tűnt egy szokványos goth-nak, ahhoz túlságosan kedvesnek látszott, bár sosem ismertem igazán, így nem tudtam, hogy tényleg ilyen aranyos volt, vagy suttyomban macskákat nyúzott meg. Titkon – vagy nyíltan – nagyon reménykedtem abban, hogy ne az utóbbi legyen rá jellemző, félteném tőle a háziállatomat.

- Basszus! – hervadt le a vigyor arcáról, ahogy a sokktól remegő kezekkel kihalászta csomagolásából a szivárványos felsőt, melynek közepén egy hatalmas csillámpóni vigyorgott rá, olyan beszívott módon, mintha csak egy drogos állapotban lévő hippi tervezte volna a pólót.
 Sehun úgy meredt a ruhadarabra, mintha egy újszülött csecsemőt toltam volna az arca elé, azzal, hogy azaz ő gyermeke. Hiába, aznap nagyon elemében volt a humorom, ezt tagadni sem lehetne, de ahogy a fiú arcát figyeltem, nem tudtam eldönteni, sírni akar vagy nevetni. Végül fáradtan vágta hanyatt magát a kórházi ágyon, s úgy kezdett hangosan röhögni, mintha még életében nem került volna akkora abszurd helyzetbe, amibe én kényszeríttettem. Tudom, a fantasztikus poénjaimat egy születésnapi torta sem tudná űberelni.

- Büdös életemben nem gondoltam volna, hogy ekkora forma vagy – nevetett magában, ahogy összehajtva a felsőt, visszahelyezte azt a szatyorba, melyet ágya mellé rakott, le a földre.

- Mit hittél rólam? – kérdeztem elégedetten, mert valamiért büszke voltam magamra. Mondjuk az sokkal inkább Sehun érdeme volt, hogy tudta értékelni az infantilis humoromat, ami előbb nevetetett volna meg egy halott kecskét, mint egy normális embert. Ezek szerint Sehun egy halott kecske volt: Egy goth kecske.

- Semmit – vont vállat. – Sosem ismertelek igazán. Ezért nem tudtalak az elején hova rakni.

- Nem?

- Dehogy – rázta meg fejét, furcsa mosollyal arcán, melyben egyszerre volt hitetlenség s tömény cinizmus. Bakker, de dögösen állt még ez is neki! – Annyi maradt meg belőled, hogy népszerű vagy és mindig fekete a körmöd. Gondolom te sem tudtál rólam ennél többet, igaz?

- A vesémbe látsz – ráztam meg fejem, halkan felnevetve, miközben arcát fürkésztem. – Arra emlékeztem, hogy szőke a hajad, de már erre sem támaszkodhatok. Bevallom, amíg meg nem láttam a neved, rá nem jöttem volna, hogy osztálytársak voltunk.

- Nyugi, nem vagy ezzel egyedül – mosolyodott el, ahogy elmerengett valamin, majd ismét rám pillantott. – A szöszi korszakom óta eléggé sokat változtam, és a többiekkel is régen találkoztam már, így nem tartom reálisnak, hogy megismerjenek. Utoljára talán az elutazásom előtt láttak, de hát az is mikor volt már; azóta ki tudja hány csaj lett terhes, és mennyi szar dorama ment le a tévében. Te legalább itt vagy.

- Először én sem tudtam hirtelen, hogy ki vagy – jegyeztem meg halkan, majd kicsit átgondolva a szokásaimat, helyesbítettem. – Jó, mondjuk én arra sem emlékszem mit reggeliztem, szóval engem le se kell szarnod.

- De kaptam tőled egy felsőt – vont vállat, ezzel jelezve, hogy én legalább tudomást vettem róla, valamilyen szinten. Mondjuk azt sem önszántamból tettem, hanem kötelességből, elvégre mikor szereztem volna tudomást erről a srácról? Azt leszámítva, hogy kibekúrt jól nézett ki, semmi érdemlegeset nem tudtam róla.

- Mert szülinapod van, és mert tegnap fennakadt az arcod a szekrényemben.

- Na, ha azt egy kicsit erősebben baszod a pofámba, valószínűleg nem emlékeznék rá – jegyezte meg, mire belőlem hangosan kiszakadt a röhögés. Jó fejnek tűnt ez a Sehun gyerek, az időnként bizarr tulajdonságait leszámítva; oké, semmi ilyesmit nem ismertem, de ez a goth stílus időnként a frászt hozta rám. Az még rendben volt, hogy feketére festette a körmét, meg kihúzta a szemét és sötét ruhákat hordott – mert baromi jól nézett ki velük –, de a gothok sátánisták, nem? Tehát van egy mélyebb szubkultúrájuk, amiben közösen idézik meg a halottakat, vagy mi az anyám töke?
 Fingom nem volt erről az egészről, megkérdezni meg nem akartam, mert ki a fasz voltam én, hogy erről faggassak egy szinte teljesen idegen fiút? Oké, osztálytársak voltunk, de úgy, hogy nem is tudtunk a másikról, tehát nem volt bensőséges a viszonyunk; bár elfogadta az unikornis által lehányt felsőmet, ami a hozzám hasonló retardáltak nyelvén békét jelentett, szóval még fel is vethettem volna a témát, de inkább hagytam a picsába. Egy napra elegendő volt egyszer kozmikus agyfaszt okoznom szegény gyereknek, és ezt a lapomat – sajnos – a színes pólóval már eljátszottam. Moderálnom kellett volna magam, de amint megláttam a kirakatban, úgy éreztem, muszáj lesz ezzel megajándékoznom a kis depressziós gyereket, ha már az arcát betörtem.

 Nem sokkal ezután elköszöntem tőle, majd mentem a dolgomra, ami nem éppen a kórházban volt, mivel sem ápoló, sem orvos nem voltam. Bár tény, remekül néztem volna ki ezekben a szűk, fehér szoknyácskákban, de a transzvesztitaságomat egyelőre nem szerettem volna kamatoztatni, ahogy a lábaimat sem terveztem villantgatni. De tuti nagy sikereim lettek volna, elvégre én mégiscsak én vagyok.
 Na ja, a szerénységem nem ismer határokat, és ennek köszönhetően gondolok faszságokra, viszont már meg sem lepődöm magamon. Tizenhét év alatt, valahogy hozzászoktam a saját aberrált megnyilvánulásaimhoz, melyeket a tököm sem fog bekategorizálni, hogy egy tízes skálán mennyire verik a diagnosztizáltan idióta mércéjét. Úgyis mindig a max jönne ki, szóval mindegy.

 Eltelt néhány nap, de Sehunt nem csak, hogy az osztályban nem, de még az egész iskolában sem láttam. És nem, kivételesen nem a parasztságomról volt szó – ezúttal tényleg felismertem volna – hanem arról, hogy nem jött; jó, valószínűleg még pár napig otthon kellett lennie, de könyörgöm, még az orra sem tört el, akkor meg?
 Ezeket az orvosokat sem értem esküszöm, én amikor eltörtem a karomat, két napig voltam kórházban és utána már mehettem suliba (legnagyobb sajnálatomra). Akkor ő? Kiment a temetőbe egy kis bájcsevelyre a sátánnal, vagy mi? De mindegy is. Nem kellene, hogy ez érdekeljen, elvégre semmi közünk nem volt egymáshoz, azt leszámítva, hogy egy osztályba jártunk és, hogy bevertem szegény arcát. És tény, Sehun rohadt jól nézett ki, és nem tűnt túlzottan bunkónak, mint amennyire először gondoltam róla, viszont nem érdekelt. Frászt kaptam ettől a goth dologtól, mert olyanokat hallottam, amiktől még a szőr is felállt a hátamon, pedig nem az előítéletességemről voltam ismert de azért… Ki tudja, milyen lehet egy igazi goth, és ha őszinte akarok lenni, akkor nem szerettem volna megtudni. De akkor Ő miért érdekelt ennyire?

- Gyerekek, kussoljatok már el! – kiáltott ránk ingerülten osztályfőnökünk, mikor már tíz perce a teremben volt, de mi nem hagytuk abba a folyamatos beszédet. Személy szerint én egyedül ültem egy kétszemélyes padba, szóval akihez pofázni tudtam volna, legfeljebb egy képzeletbeli barát volt, de sem öt éves, sem pedig elmebeteg nem voltam, szóval megmaradtam a fülhallgatónál, amiből hangosan üvöltött a zene, ezzel nyomva el mások moraját.
 Mikor viszont mégis meghallottam ofőm kifakadását, kíváncsian emeltem fel tekintetemet, amely előtte a rendkívül érdekes parkettát vizslatta, s mikor megpillantottam a fiatal férfi mellett Sehunt, azt hittem kiköpöm a májamat. Sötét, összekócolt hajának néhány tincse erősen kihúzott szemeibe lógott, pont annyira, hogy még látni lehessen különösen csillogó tekintetét, ami úgy vizslatta az osztályt, mintha a fiú a kivégzésére készült volna. Egy pántos fekete felsőt viselt, amin valami idióta jel díszelgett – tuti valami goth cucc, amit nem érthetek –, de nem is ez volt benne a legjobb, hanem hogy a pólója betekintést engedett iszonyatosan kiálló kulcscsontjára, melyet falfehér bőre borított be. (Mi másnak kellett volna, Hongki? Pikkelyei legyenek, vagy mi a rák?). Emellé még egy szakadt csőfarmer s egy sima edzőcipő volt rajta, de én látványosan leragadtam felsőtesténél.
 Baszd meg, azok a karok öcsém! Nem voltak túlzottan izmosak, de rendkívül formásnak bizonyultak, amikbe az ember szíve szerint csak beleharapna… Oh baszki, már megint ilyeneken jár az eszem. Nyíltan leszopni nem akarod, kedves Hongki?

- Most, hogy hajlandóak voltatok végre valahára befogni, mondani szeretnék valamit – sóhajtott halkan tanárunk, mire az egyik elvetemült barom beordított, egy baromi kellemetlen poént.

- Tanár úr be tetszik jelenteni, hogy valójában nő?

- Nem HyunSoo, úgy terveztem, azt meghagyom neked – jegyezte meg a férfi, majd ignorálva a többiek röhögését, a goth felé fordult. – Remélem emlékeztek még régebbi osztálytársatokra, Oh Sehunra, aki tavaly januárban ment ki Amerikába; ha tudjátok ki, ha nem, most újra velünk lesz, szóval legyetek olyan kegyesek, hogy nem kergetitek az őrületbe.

 Kíváncsian figyeltem a fiút, ahogy vállára rántotta táskáját, majd komótos léptekkel kezdett egyre közelebb haladni felém, amitől rendesen rám jött a pánik. A tenyerem izzadt, a légzésem felgyorsult s a szívem egyre hevesebben vert, mintha a szomszédunk elől menekültem volna, aki köztudottan úgy gyűlölt, mint a mosott szart. Senki meg ne kérdezze miért, szerintem totálisan megőrült az öreglány.

- Leülhetek? – kérdezte a mellettem lévő helyre bökve, mire én normális tempóban levettem róla táskámat, s néztem, ahogy a fiú lassan helyet foglalt mellettem. Eddig kezében tartott bőrdzsekijét a szék támlájára rakta, majd elővette könyvét, s leszarva hogy éppen tanóra közepe volt, olvasni kezdett.
 Halkan felsóhajtva szenteltem ismételten minden figyelmemet a zenémnek, megpróbálva ignorálni a fiút, de ezt nem tehettem meg, elvégre az előző napokban sikeresen bevertem az arcát és vettem neki egy Adventure Time-ból kiszakított felsőt. Nem kezelhettem úgy, mintha nem ismertem volna, de nem is tudtam volna, mert hála annak a kikúrt perverz fantáziámnak, amikor időnként kissé erősebben kivágott felsőjére pillantottam, akaratlanul nyaltam meg alsóajkam, ahogy a piszkos gondolatok ellepték elmémet. Basszus Sehun, anyád hogy engedhet el ilyen szerelésben? Nem fél attól, hogy meg fognak erőszakolni vagy valami?

- Mit hallgatsz? – kérdezte meg tőlem az egyik szünetben, mikor csupán a fülhallgató egyik része volt bedugva hallószervembe.

- Adam Lambert-et – feleltem megvonva vállaimat, mire elmosolyodva hátravetette fejét.

- Imádlak! – nevetett fel halkan, ahogy aprókat sóhajtva felém fordította fejét, s úgy nézte kissé meglepett arcomat. – Melyik számot?

- For Your Entertainment.

- Az a kedvencem – dőlt hátra megint székében, olyan arcot vágva, mint aki mindjárt lenyom nekem egy akkora fangörcsölést, hogy a ház is kettészakad. Ha ő is olyan narkós kis görcs, mint azok az Adam Lambert fanok akiket ismerek, mentem kirohanok a világból. Mondjuk megértettem az érzéseit, mert Adam egy Isten volt, és nem lehetett nem meghalni tőle! Viszont, ahogy akkor Sehun mosolygós arcára pillantottam, nem tudtam min lepődjek meg jobban: Azon, hogy van, amiben hasonlítunk, vagy azon, hogy nem tudom levenni róla a szemem.