Electronic Love (ChenBaek)

by Noel - 21:48

- Jongdae, te hülye vagy! – nevetett fel hangosan az üzlet kellős közepén barátom, miközben letette a kezében elhelyezkedő Iphone-t, majd tovább kutatott a sorok között. Elvörösödve követtem a kínait, próbálva elkerülni a mosolygó idegen tekinteteket, melyek szerencsétlen lényemet vizslatták.

- Ezt mondhattad volna egy kicsit halkabban is – korholtam le őt, fogaim közt sziszegve szavaimat, mire a fiú kedvesen felkuncogva borzolta össze hajamat.

- Ezek idegenek, kit érdekel, mit gondolnak? – nézett óvatosan körbe a fiatalabb, majd vállat vonva nézegette az előtte kirakott telefonokat.

- Engem, mivel apám barátjáé az üzlet, és nem szeretném visszahallani tőle, hogy az eladói mekkora idiótának tartanak – húztam el számat, ahogy Mr. Kimre gondoltam, aki amellett, hogy a minden lében kanál típusok közé tartozik, még sokat pletykál is férfilétére, ami nekem sosem szokott jót tenni. Legjobb barátom Tao, ismételten hangosan felnevetett, mintha szórakoztatná aggodalmam.

- Nem tartanak idiótának, csak azt hallották, hogy én neveztelek annak. A kettő között azért elég nagy különbség van – jegyezte meg mellékesen a fiú, majd megint a készülékeknek szentelte a figyelmét. Utáltam ha hülyének tartottak, pedig ezen nem kellett volna felháborodnom, elvégre tényleg az voltam. Nem a szó legszorosabb értelmében természetesen, de azért Tao is okkal nevetett ki ott az üzletben, mivel elég nagy lehetetlenséget mondtam neki. Ki mond olyanokat huszonhárom évesen, hogy az igazira vár? Naná, hogy senki, én mégis ki bírtam nyögni egy ilyet, amiért meg is kaptam a magamét, és ezért csak a saját csökött nyelvemet hibáztathatom, mert nem bírt nyugton maradni. De valószínűleg akkor sem fogtam volna be, ha ismertem volna a következményeket, elvégre mindig is egy szókimondó srác voltam, milliónyi baromsággal az agyamban. A legnagyobb hibám az volt, hogy még hittem az igaz szerelemben, és tényleg vágytam rá, jobban, mint kisgyerek az édességre. És ezt Tao is tudta, aki ugyan egy évvel fiatalabb volt nálam, mégis mindig úgy kezelt, mintha a kisöccse lettem volna, és ez baromira idegesített. Az ember azt hinné, mivel kínai biztos illedelmesen viselkedik másokkal, de ő a kivételekhez tartozott; Tao sokáig Európában élt, és átvette az ottani szokásokat, ezért is szart mindenki véleményére. Szőkére festette a haját, fülbevalókat hordott, néha még sminket is viselt, hiszen egy francia barátja is ugyanezt tette, annyi különbséggel, hogy kínai barátomnak tényleg jól állt egy kis szemfesték. Nem volt egy klasszikusan szép srác, viszont érdekes stílusa és megnyerő „nyugatiasabb” személyisége miatt imádták őt a lányok.

- Te és Yuri jól megvagytok? – jutott hirtelen eszembe Tao barátnője, mire a fiú értetlenül kezdte ráncolni homlokát.

- Ja, elvagyunk egymással – tett vissza a helyére egy tabletet, majd rám emelte furcsálló pillantásait. – De tudod, hogy ez kettőnk között egyáltalán nem komoly, ugye?

- Nem? – pislogtam nagyokat, mert azt hittem a lánynak, vagy barátomnak fontos elképzelései vannak a másikkal.

- Ugyan Jongdae, ne légy már ennyire naiv – nevetett fel halkan a srác, majd kedvesen megsimogatta fejemet, mintha csak az ölebe lettem volna. – Yuri cuki lány, és tényleg jól érzem magam vele, de még csak huszonkettő vagyok: Nem akarok se családot, se esküvőt, semmilyen ilyet, ráadásul nem érzek iránta szerelmet. Csak játszom.

- De ez nem jó Tao… - motyogtam orrom alatt, mert nem igen néztem jó szemmel ezt. Nem szerettem, amikor valaki „csak játszott” a másikkal, ahogy Tao is tette a legtöbb barátnőjével. Négy hosszú év alatt nem tudott ebből kinőni, és ez engem baromira idegesített, talán azért, mert nekem ez idő alatt, össz-vissz volt egyetlen egy kapcsolatom, és az is viszonylag hamar véget ért. Bevallom, volt bennem egy minimális féltékenység, mivel Taora csak úgy tapadtak a nők, nekem meg rohadt sokat kellett güriznem egyetlen egy randiért. Igaz, az sosem lánnyal volt…

- Dae, kérlek, ne játszd a szent szüzet, mert itt helyben agyvérzést kapok. Tudod milyen vagyok, azt hittem ezt már meg tudtad szokni.

- Először is, ne hívj Dae-nek, mert nem szeretem – mondtam mosolygós arcának, majd folytattam. – Másodszor is, itt nem rólad van szó, hanem Yuriról.

- Mi van vele?

- Nem gondoltál még arra, hogy talán az ilyen húzásaiddal megbántod?

- És te nem gondoltál még arra, hogy talán nem mindenki gondolkozik úgy, mint te? – vágott vissza csuklóból, pont úgy, ahogy mindig is szokott, ha „vitatkoztunk”. Tao túlságosan is okos volt, engem ez pedig rohadtul zavart, hiszen ezt az adottságát mindig kihasználta velem szemben. – Yuri felnőtt nő, pontosan tudja mibe ment bele, amikor járni kezdtünk. Nem olyan érzékeny lelkű, mint te, és nem esik depresszióba attól, hogy nem vagyok belé halálosan szerelmes. Azt hiszed ő velem, akarja leélni az életét? Persze, hogy nem. De klasszul elvagyunk egymással, ráadásul én nem csalom, meg semmi ilyesmi, egyszerűen csak nem kérem meg a kezét az elkövetkezendő tíz évben, és ha neki ez nem tetszik, akkor majd lelép. Nem mindenki olyan hősszerelmes, mint te.

- Ezt úgy mondod, mintha baj lenne – jegyeztem meg halkan, ahogy megunta a folyamatos utána loholást, és inkább én is táblagépeket kezdtem nézegetni. Még reggel Tao megkért, hogy kísérjem el vásárolni, mert szüksége van valami elektronikai kütyüre, én meg nem mondtam nemet. Franc se hitte volna, hogy ilyen beszélgetés lesz ebből.

- Úgy vagyok vele, ha valaki nem akar párkapcsolatot, akkor ne legyen neki, és ez huszonévesen sem szégyen. De baszki Dae… Te egy jól kinéző kedves srác vagy, és csak a hülye igényeid miatt nem pasiztál még be, ez pedig rohadtul zavar! – csóválta meg fejét, ahogy pötyögött valamit egy táblagépen.

- Nekem tökéletes így – vontam meg vállam, ahogy haladtam a sorok között. A fiú hitetlenül emelte rám tekintetét, mintha csak hallucinált volna azt illetően, amit hallott.

- Engem nem tudsz átverni, ahhoz túlságosan is jól ismerlek. Pontosan tudom, hogy szerelmes akarsz lenni, méghozzá mindennél jobban, csak éppen az illúzióid nem engednek a valóságban élni – forgatta meg szemeit.

- Ezek nem illúziók, csupán minimális elvárások – javítottam ki gyorsan, mert nem akartam egy álmodozó tinilánynak tűnni, pedig az voltam, csak éppen felnőtt férfiként vágyakoztam ilyesmik után.

- Ha nálad a „tökéletes” a minimális elvárás, akkor nem akarom elképzelni milyen, amikor játszod a maximalistát – sajnált le rögtön barátom, majd lassan mellém lépett és átkarolta vállamat. – Legyél egy kicsit felszabadultabb, haver! Itt a nyár, van időd, hogy új embereket ismerj meg, és legalább a hülye tankönyveket sem kell bújnod, tehát kifogásod sem lehet.

- De Tao…

- Nem fogadok el nemleges választ! – szakított félbe rögtön, mielőtt még elkezdhettem volna mondatomat. – Néhány hét múlva lesz egy buli, és szeretném, ha ott lennél.

- Milyen buli? – húztam el számat, mert nem voltam az a bulizós típus, annak ellenére sem, hogy remekül kijöttem az emberekkel, még akkor is, ha nem ismertem őket.

- Emlékszel a barátomra, Luhanra? – kérdezte, mire én csak bólintottam egyet. – Na, a Bambi nemsokára érkezik Koreába, mert eddig ösztöndíjjal kint tanult Japánban valami egyetemen, erre már annyira nem emlékszem. A visszajövetele örömére szervezünk neki egy kis összejövetelt, tudod piával meg zenével, tehát semmi extra nem lesz, viszont mivel Lulu homokosabb a tengerpartnál is, így sok meleg haverja is jelen lesz.

- Nem is tudom Tao – húzogattam számat, mivel az elmondása alapján semmi olyan nem lesz abban a buliban, ami engem érdekelhetne. – Tudod, hogy ez az egész nem az én stílusom…

- Jó, de lehet ezen a bulin leled meg a tökéletességedet, akiről mindig is álmodtál. El akarnád szalasztani?

- Nem – válaszoltam halkan felsóhajtva. – Rendben. Elmegyek veled.

- Köszönöm – mosolyodott el győzedelmes fejjel, majd egy eladóhoz lépett, hogy kérdezgethessen egy adott telefonról, amit elnyerte a tetszését. Amíg Tao a hölgyet fárasztotta a baromságaival, addig én valami Samsung táblagépet nyomogattam unalmamban, amikor is véletlenül beléptem annak az albumába, a fényképek közé. A vásárlóknak szokásuk, hogy válogatáskor a kihelyezett példányokkal készítenek magukról néhány selfie-t, és én azoknak végeredményét nézegettem, mivel tényleg nem volt jobb dolgom. Nem lapoztam sokat a képek között, éppen csak annyit, hogy átugorjam a kevésbé dekoratív embereket, amikor megpillantottam egy arcot; egy gyönyörű nőies arcot, melyen varázslatos téglalap alakú mosoly díszelgett, majdnem teljesen eltüntetve a szép sötétbarna szemeket. A világosabb tincsek lágyan csapkodták a fiú homlokát, ahogy bájosan mosolygott bele a kamerába, ki tudja pontosan mikor, és mi okból kifolyólag.

- Tao! – szóltam barátomnak, mire az kíváncsian felém fordult. – Ő kell nekem!

- De ez egy tablet – értetlenkedett, ahogy a kezemben lévő tárgyra meredt, mire én megajándékoztam lekezelő pillantásommal.

- Nem erről a kütyüről beszélek, hanem a srácról, aki rajta van. Nézd! – dugtam a fiú orra alá gépet, mire barátomból egy elismerő biccentést voltam képes kiszedni, ahogy a teljesen hetero beállítottságú Tao az ismeretlen fiúra meredt, eléggé érdekes szemekkel.

- Szép – nézett rám végül. – És hogy akarod megtalálni?

- Fogalmam sincs – sóhajtottam egyet, ahogy lecsüggedve ismételten a fotóra meredtem. Az a fiú, egyszerűen gyönyörű volt: a hófehér bőre kiemelte barna íriszeit, melyek egy pillanat alatt foglyul ejtettek, pedig élőben még nem is nézhettem beléjük. A mosolya angyalokéhoz volt hasonló, vagy még azoknál is gyönyörűbben díszelgett arcán, amelynek vonásai ugyan nőiesek voltak, de az összkép egy varázslatos férfit alkotott. Ahogy megint végignéztem a fiún, csak annyit mondtam magamban: „Bassza meg, nekem őt meg kell ismernem!”. És ezzel az elhatározással intettem határozottan az eladóhölgynek, akivel Tao is beszélt, alig néhány perccel ezelőtt. A harmincas nő kedvesen rám mosolygott, majd megkérdezte, miben tudna segíteni.

- Borzasztó hálás lennék, ha meg tudná mondani, ez a fiú körülbelül mikor járt itt – mutattam meg a hölgynek is a képet, mire barátomból majdnem kiszakadt a röhögés, hogy egy ismeretlen srác miatt CSI Miami helyszínelőset kezdtem játszani. A nő pillanatokig figyelte az angyali vonásokkal megáldott, nagyjából korombeli srácot, mire halványan elmosolyodva válaszolt nekem.

- Emlékszem rá, alig néhány órával ezelőtt járt itt; a tablet felől érdeklődött.

- És mondott valamit, mielőtt elhagyta az üzletet? – kérdeztem reménykedve, hogy még lesz esélyem látni őt. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy szerelmi detektív, aki élete párja után kutatott, minimális információk alapján próbálva meg rálelni az igazira. Tényleg nincs kinn mind a négy kerekem, de meg akartam találni azt a fiút!

- Megemlítette, hogy a héten még vissza fog jönni – mondta a nő, mire örömömben szívem szerint a nyakába ugrottam volna, de helyette csupán derékszögbe vágtam magam, és köszönetet mondtam.

- Nagyon sokat segített nekem, köszönöm szépen!

- Igazán nincs mit – mosolyodott el, majd visszament a helyére. Miután felegyenesedtem, boldogan Taora pillantottam, aki nem tűnt annyira lelkesnek, mint amilyennek kellett volna lennie.

- Mi az? – kérdeztem, mikor már fejét kezdte csóválni.

- Jongdae én szeretlek, és te vagy a legjobb barátom, de teljesen megőrültél.

- Most miért? – értetlenkedtem kijelentésén, mert még nem kezdtem idegeneket mániákusan követni. Még… ki tudja, lehet később tényleg bekattanok. – Meg fogom találni őt.

- És mégis pontosan hogyan? Egész héten itt fogsz dekkolni, amíg meg nem pillantod, és ha majd, ki tudja mikor, végre valahára besétál ide, csak úgy eléállsz és nézel rá, mint kölyök a múzeumban? Garantáltan egy mániákus őrültnek fog nézni – kopogtatta meg kicsit homlokomat a fiatalabb, mintha ezzel az egy mozdulatával próbálna észhez téríteni.

- Akkor mégis mit vársz tőlem, mit tegyek?

- Nőj végre fel, és ne kergesd a tökéletest! – fújtatott egyet, aztán folytatta. – Hányszor akarod még ezt eljátszani? JoonMyun, Sehun és Kyungsoo nem volt még elég? Mindről azt hitted, hogy az igazi lesz, majd amint találtál bennük valami hibát, szakítottál.

- Ez nem igaz. Nyomós okom volt arra, hogy nem maradtam velük.

- Éspedig? – húzta fel szemöldökét, várva a magyarázatomra. – JoonMyun a jogon végzett, kitűnő tanuló volt, remek humorral, és öregasszonyoknak orgazmust okozó modorral, ráadásul úgy nézett ki, hogy még én is utána fordultam, hogy csekkoljam a seggét. Sehun egy végtelenül aranyos, szerény, odaadó szerető volt az életedben, és mindig kiállt melletted és támogatott; ha jól tudom, miatta mentél egyetemre. Aztán jött Kyungsoo, a mindig mosolygó, kedves nagy szemű srác, aki az intelligenciájával és műveltségével egyszerűen levett a lábadról, emlékszem, mert meséltél erről. Ezek a srácok olyan kategóriába tartoztak, hogy mindkét nemből a jelentkezők ölni tudtak volna értük, köztük talán még egy-két hetero férfi is, de ők mindig téged választottak. De te ezt nem tudtad értékelni, mert mindig csak a rohadt tökéletességre törekedtél, és az összessel egy idő után szakítottál, megmondom őszintén, nem tudom miért. Kérdem én, mint legjobb barátod, hogy ez az ismeretlen angyalgyerek miben lesz más?

Nem tudtam válaszolni. Tao sajnos túl jól ismert, és túl tisztán emlékezett az előző kapcsolataimra, melyeknek mind én vetettem véget, számomra is ismeretlen okokból kifolyólag. Három főnyeremény férfival jártam már eddig, de az összest elküldtem, mondván… Miért is? Már nem emlékszem a pontos okokra de érzem, ha még mindig együtt lennék valamelyikükkel, nem lennék boldog.

- Nézd Tao, tudom, hogy hülyének tartasz és tényleg az is vagyok, ebben egyetértek veled, de hidd el, megvoltak az okaim arra, hogy szakítottam az előbb felsoroltakkal. Viszont ez a srác küllemben tökéletes, és meg akarom ismerni!

- Ezt én értem Dae, és támogatlak is, de azért csak úgy mégsem állhatsz elé, hogy „Szia, láttam rólad egy képet, meg szeretnélek ismerni, majd veled leélni az életemet!”. – válaszolt a fiú, utalva arra, hogy ennél egy jobban kidolgozott terve lesz szükségem, ha így ismeretlenbe szeretném meghódítani a nevenincs srácot. S ekkor a háta mögött láttam elsétálni Mr. Kimet, az üzlet tulajdonosát s egyben apám egy közeli barátját és akkor… Egy teljesen megfogalmazhatatlan, őrült ötlet jutott eszembe, aminek túl sok értelme ugyan nem volt, de úgy éreztem, azaz egyetlen lehetőségem arra, hogy normális keretek közt valaha beszélhessek az angyalsráccal.

- Hyung! – kiáltottam a férfi után, mire az megtorpant, s amint megpillantott engem, kedvesen mosolyogva üdvözölt, mintha csak a saját fia lettem volna.

- Nocsak Jongdae, örülök, hogy látlak! Segíthetek neked valamiben?

- Ami azt illeti, igen! – válaszoltam határozottan, majd kicsit kifújva a levegőmet, komolyan az idősebb férfi szemeibe meredtem. – Szeretnék itt dolgozni!

- Tessék? – hökkent meg Mr. Kim, elvégre nem egy szegény családból származtam, és ha valamelyik huszonévesnek nem volt szüksége a pénzre, akkor az én voltam. – De Jongdae, minek neked állás? Tudtommal mindened megvan, amire szükséged lehet.

- Igen hyung, ez valóban így van, viszont nagyon fontos lenne, hogy itt dolgozzam. Megláttam még befele menet, hogy eladót kerestek, én pedig ingyen is vállalnám a munkát, és még képzésem is van, mivel nyaranta dolgoztam már eladóként. Kérlek hyung! – egyenesen már könyörögtem a férfinak, hogy vegyen fel, mire az csak halványan elmosolyodva megveregette a vállamat, majd lágy hangon így szólt.

- Rendben van. Ha ennyire szeretnéd, dolgozhatsz itt addig, míg neked tetszik, és ne beszélj butaságokat; nem fogsz ingyen nap, mint nap itt lenni. Rendes fizetést kapsz majd, és már holnap kezdhetsz!

- Nem lehetne ebéd után? – pislogtam rá nagy szemekkel, mire hangosan felnevetett.

- Nagyon elszánt lehetsz valami iránt, ha már ma dolgozni szeretnél – mosolyogott rám kedvesen, aztán vállat vont. – Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, ebédszünet után gyere be az irodámba és kapsz egy egyenruhát, meg egy névtáblát – mondta, azzal egyszerűen ott hagyott. Rohadtul boldog voltam, hogy ilyen könnyedén rá tudtam venni hyungot, hogy alkalmazzon, de csak az angyalarcú fiú járt az eszemben, és az, hogy ezáltal talán megismerhetem őt.

- Wow – lépett mellém elképedve Tao, elismerő pillantásokkal bombázva. – Még sosem láttam, hogy ennyire güriztél volna valamiért, még Sehunnál vagy Kyungsoonál sem. Komolyan meg akarod találni azt a helyes srácot, akit a tableten láttál?

- Igen – bólintottam aprót.

- Össze fog törni az illúziód, amint jobban megismered, ha egyáltalán megismered, ugye tudod?

- Igen – válaszoltam rá sem pillantva barátomra, csak meredtem a semmibe, kiélvezve rövid ideig tartó győzelmemet.

- Én nem akarlak kiszakítani a rózsaszín ábrándokból, csak nem szeretném, ha csalódnál és kozmikus depresszióba zuhannál.

- Tudom, Tao – mosolyodtam el a mondaton, majd óvatosan a szőkére emeltem megbékélt pillantásaimat. – Köszönöm, hogy elviselsz, de jól leszek, főleg akkor, ha megismerhetem őt.

- Az ilyen szuperszerelmes szövegeidből jövök rá, hogy buzi vagy – sóhajtott egy aprót a fiú mosolyogva, miután hangosan felnevetve konstatálta csapkodásaimat testén. Buzi az anyja fasza…

Aznap délután már munkába is állhattam egy rövidebb betanítás után, amit szerettem volna minél hamarabb lezavarni, így körülbelül fél kettőtől már én segítettem aranyosan a vevőknek. Mindenkivel bűbájosan viselkedtem, és igazából jó mókának találtam, hogy csak úgy ellébecoltam a napot, de közben erősen szuggeráltam a bejáratot, hátha megpillantom valamikor azt a bizonyos angyalarcút. De nem jött. Se aznap, se másnap, de még harmadnap se láttam még hozzá hasonló fiút. Ott voltam, nyitástól zárásig, még ebédszünetre sem mentem el, nehogy elszalasszam őt, s nehogy elkövessem talán az életem egyik legnagyobb hibáját. Tao hozott nekem mindig kaját, amiért ugyan hálás voltam, de az idióta megjegyzéseit igazán otthon hagyhatta volna, mert nem volt arra szükségem, hogy folyamatosan azt duruzsolja a fülemben, őrültég ez az egész. Tudtam, hogy hülyeség volt, amit műveltem, és azzal is tisztában voltam, hogy valószínűleg megint pofára fogok esni, de már csak a szépsége miatt is megérte volna élőben látnom őt. Viszont nagyon úgy tűnt, ez a köcsög sors nem akarja, hogy egyszer az életben összejöjjön nekem valami.

- Ma is te zársz, Jongdae? – pillantott rám érdeklődve kolléganőm, Seolhyun, mire válaszként egy aprót bólintottam. A nő elmosolyodott, s miközben vállára kapta táskáját, kedvesen felém sandított. – Ez amiatt a fiú miatt van, akiről még hét elején érdeklődtél?

- Ennyire átlátszó lennék? – mosolyodtam el a földön ücsörögve, a kivilágított laptopokat bámulva, melyekre a teljes sötétség készült leplet borítani.

- Dehogy, ez csak ilyen női dolog, tudod – vonta meg vállát. – Eddig semmi eredmény?

- Semmi – tártam szét lazán karomat, ahogy fájdalmasan a lányra néztem. – Szerinted normális, hogy valaki olyan után koslatok, akinek még a nevét sem tudom, csak azt, hogy néz ki?

- Hát egy kicsit bizarr.

- Tudom, de nem tehetek ellene. Az a srác annyira gyönyörű, és úgy érzem, muszáj megismernem. Tisztában vagyok vele, hogy talán nem meleg, talán a személyisége taszító és gusztustalan vagy egyszerűen már nem fogom többet látni, de egy részem folyamatosan csak azt mondogatja; „Gyerünk Jongdae, légy kitartó és meglesz az eredménye!”.

- De ez tényleg így van – simított végig hátamon a lány, miközben leguggolt mellém. – Ha nem adod fel, és hiszel valamiben tényleg meg is kaphatod azt, legyen az egy állás, vagy egy ismeretlen fiú, akiről semmit sem tudsz.

- Nagyon édes vagy Seolhyun, viszont legyünk reálisak – pillantottam rá, felkészülve egy hosszú monológra. – Huszonhárom évesen kevesen vannak olyanok, akik elszakadva a realitásoktól, csak álmodoznak a tökéletes szerelemről, a romantikus találkozásról és a hibátlan összhangról, ami összekapcsolja az adott párt. Eddig háromszor próbáltam megalkotni ezt a tökéletességet, de mindegyik alkalommal a kapcsolat a kukában landolt, mint a legutóbbi szemét szállítmány.

- Nézd Jongdae, én nem tudok sokat a szerelemről meg az ilyen típusú vágyálmokról, elvégre nem foglalkozom ilyesmikkel és viszonylag hamar is talált rám ez a bizonyos gyomorgörcsös szerelem – kezdett bele valamibe kolléganőm, melyet érdeklődve hallgattam végig. – Viszont azt mindenkinél jobban tudom, hogy az ilyesmit lehetetlen erőltetni. A szerencsének is kell egy kis löket, az igaz, de nem görcsölhetsz rá valami olyanra, ami nem is biztos, hogy létezik.

- Mire akarsz ezzel kilyukadni?

- Csak arra, hogy ne akard ennyire. Ha azt mondta, majd jönni fog, akkor majd jönni fog, de ezt ne vedd szentírásnak. Ne képzelj hozzá dolgokat, ne állíts fel illúziókat, csak élvezd ki a helyzet adta lehetőségeket; ha megpillantod, esetleg hozzád szól, ne akarj rögtön mindent. Könnyedén lazán, és ha tényleg tetszel neki, aki nem csak amiatt a rohadt táblagép miatt fog többször eljönni hozzánk.

- Tehát ne siessek? – kérdeztem vissza, reménykedve, hogy rendesen felfogtam a lány szavait.

- De ne is tökölj, mert az a romantika halála. Csak tedd, amit jónak látsz, és vigyázz arra, hogy ne csalódj – adott egyszerű támpontot, melyet igyekeztem szem előtt tartani és nem elengedni a fülem mellett, mert amit Seolhyun mondott, tényleg hasznosnak tűnt.

- Folytattál már le ilyen beszélgetést férfival? – kérdeztem kínomban nevetve, mire az idősebb lány is halkan kuncogni kezdett.

- Bevallom őszintén még nem.

- Nem csodálkozom – vontam meg vállam. – Olyan idiótának érzem magam, amiért nem tudok normálisan viselkedni, mint minden korombeli. Ki az, rajtam kívül, aki még egy vadidegen srác után koslat, egyetlen egy fotó miatt? Ultra gáz vagyok!

- Az ilyet nem kell szégyellni. Kevés olyan férfi van, aki ilyen sokat küzd valaki olyanért, akiről még csak egy fényképet látott. Kicsit furcsa, hogy még léteznek hősszerelmesek, de ha mázlid lesz, talán életed párját leled meg, én pedig drukkolok neked, mert egy aranyos fiúnak tűnsz, aki megérdemel legalább ennyit, ha nem többet – mosolygott rám bíztatóan a lány, majd lassan felállt s egyszerűen búcsút intett, nem várva meg válaszomat. Erre nem is tudtam volna mit felelni, hiszen puszta hallgatásom többet mondott minden magyarázkodó szónál. Tudtam, hogy nem kellett volna álmodoznom, hogy az időmet, nem egy olyan fiúra kellett volna pazarolnom, akiről semmit sem tudtam, én mégsem tágítottam. Egyszer ez még az egészségem rovására fog menni, érzem én.

Hangosan felsóhajtva tápászkodtam fel a különös szőnyegbevonatú padlóról, miközben reflexből kezdtem porolni nadrágomat, holott a talaj egyáltalán nem volt még csak koszosnak sem nevezhető. Kiélvezve a nyugtató csendet, kezdtem összepakolni cuccaimat, miközben majdnem mindent lekapcsoltam, természetesen a villanyokat utoljára hagyva, mert azért olyan ügyes én sem voltam, hogy vak sötétben kitaláljak egy – nem mellesleg – elég nagy üzletből. A kulcscsomóval szórakozva, indultam kifele, folyamatosan a cipőm orrát fixírozva, mikor eszembe jutott, hogy az egyik iroda mellett elhelyezkedő asztalon bekapcsolva maradt egy kávéfőző. Fáradtan nyögtem egyet, miközben lassan megfordultam, és odasomfordáltam a készülékhez, majd néhány egyszerű mozdulattal leállítottam azt. Valójában csak kihúztam a konnektorból, mert nem volt kedvem tovább baszakodni vele; az ilyen szarokat iszonyat sokáig tart rendesen leállítani. Hülye modern kütyük, már az összeshez jogosítvány és négy diploma kell, pedig csak egy kávéfőzőt akartam leállítani, nem atommagot hasítani.

- Bocsi, nyitva vagytok még? – csendült fel mögöttem egy dobhártyáimat simogató hang, tenor hangzásban jutva el tudatomig, miközben megdöbbentem konstatáltam a libabőrt testemen. Lendületből fordultam meg, hogy gyorsan válaszolni tudjak az ismeretlen fiúnak.

- Sajnálom, de már… – ahogy szembe kerültem az engem megszólítottal, a szívem kihagyott egy ütemet, a pulzusom egy másodperc alatt esett le, ahogy a vérkeringésem is abban a pillanatban állt le, mikor szemem elé tárult, teljes valójában a fiú, akit már napok óta kerestem. Meglepetten pislogott a viszonylag alacsony teremtés, világosabb barnára festett tincseit, egy laza fejmozdulattal tűrve ki szemeiből, hogy jobban láthasson. Íriszei halványan ki voltak húzva, még jobban kiemelve gyönyörű lélektükrét, mellyel olyan nagy bőszen vizslatott. Egyik keze fekete válltáskáján pihent, míg másikat lazán sötét szakadt farmerja zsebébe akasztott, ezzel alkotva egyszerre aranyos és rendkívül lezser összképet. Hófehér deszkás cipőjével a padlót súrolgatta, mintha várakozott volna valamire, s efféle egyszerű mozdulatokkal próbálta elterelni figyelmét. Kicsit megrázva fejemet fordultam felé teljes testtel, majd egy hosszabb szünet után, befejezetem régen elkezdett mondatomat. – Már zárva vagyunk.

- Oh – formált apró o alakot ajkaival, aztán halványan elmosolyodva megvonta vállát. – Sebaj. Majd holnap visszajöv…

- De ha nagyon sürgős, akkor szánhatok rád még egy kis időt – szakítottam félbe akaratosan, nem akarva, hogy az első beszélgetésünk csak ennyiből álljon. Szerettem volna még hallani lágyan csilingelő hangját, amely az összes gyengéden megpendülő hárfát lekörözte egyetlen egy másodperc alatt.

- Miattam igazán nem kell tovább nyitva tartanod; gondolom bajod, lehet később belőle a főnöködnél – mondta kedvesen, mintha tényleg nem bánná, hogy konkrétan lekésett valamiről. Egyáltalán nem tűnt idegesnek, frusztráltnak, vagy csalódottnak; egyszerűen csak őszintén mosolygott, mintha élete legszebb napján találta volna magát. Bár erről többet nem tudhattam, elvégre én csupán lehetséges opciókat gyártottam egyetlen mosolyhoz.

- Ez az öt perc nem oszt nem szoroz – húztam kicsit feljebb ajkaimat, megpróbálva nem teljesen fapofát vágni, mire egy aranyos pillantást kaptam válaszul. Szívem szerint ott helyben letepertem volna, de muszáj volt kontrolálnom magam, elvégre mégiscsak egy idegennel álltam szemben. Fejemmel aprót biccentve jeleztem neki, hogy kövessen, majd lassan elindultam, de fél szemmel folyamatosan az engem követő srácot figyeltem. Időközben visszakapcsoltam néhány villanyt, majd megállva a technikai kütyüknél, szembe fordultam vele. Istenem, azok az ártatlanságtól csillogó szemek! – Mire lenne pontosan szükséged?

- Néhány nappal ezelőtt láttam errefelé egy tabletet, és hosszas fontolgatás után úgy döntöttem megveszem – válaszolt gyorsan, szemeivel folyamatosan az előbb említett tárgyat keresve. Lazán megfordulva levettem a pultnak nevezett valamiről (fogalmam sincs mi volt az) az érintett készüléket, aztán kíváncsian a fiú orra alá dugtam azt.

- Ez lenne az?

- Igen – bólintott mosolyogva, majd gyermeki csillogással szemeiben rám pillantott.

- Ez az utolsó példány ebből, és sajnos most nem tudom odaadni, mivel a pénztárokat már lezártam, de félreteszem neked, és ha holnap vissza tudsz jönni érte, akkor a tiéd lehet – vázoltam fel a lehetőséget a fiúnak, mire az széles mosollyal ajándékozva meg engem, meghajolt előttem, mintha csak a tanára lettem volna. Azt hittem ott helyben olvadok el az aranyosságán.

- Nagyon hálás lennék érte!

- Ugyan – vontam meg vállam, majd rendesen leszereltem (vagy inkább ki), a táblagépet a pultról, majd minden hozzá tartozó részével a kezeim közt, elvittem azokat a főnököm irodájába, ahol általában a különleges termékeket tartottuk. Egy éjszakát ki fog bírni ez a cucc is.

- Ne segítsek valamit? – kérdezte kíváncsian a fiú, ahogy cipekedő lényemre sandított.

- Dehogy – ráztam meg fejemet. – Én dolgozom itt, te pedig a vevő vagy.

- De már lejárt a munkaidőd, nem? – pillantott rám sokat sejtető mosollyal ajkai szegletében, mire megvontam vállam.

- Egy kis plusz műszak sosem árt – mosolyodtam el aznap este talán először az ő jelenlétében, de annyira zavarban voltam, hogy képtelen lettem volna normálisan viselkedni. Már az is csoda, hogy eddig így visszafogtam magam. – Te is későig dolgozol, hogy csak most jöttél?

- Általában. Bár csak mostanában vannak éjszakai próbáim – vakarta meg tarkóját, s ahogy ezt megtette, észrevettem szemei alatt elhelyezkedő karikákat, melyek a fáradtságra utaltak.

- Próbák?

- Színházban dolgozom – billentette oldalra fejét, szerény üzemmódba kapcsolva, ami csak még kívánatosabbá tette őt a szememben.

- Színész vagy?

- Hát, próbálkozom – nevette el magát halkan, ahogy beletúrt tökéletesen eső tincseibe. – Még nagyon kezdő vagyok ilyen téren; főleg musicalekben játszottam, és most kaptam egy komolyabb szerepet… De biztos untatlak ezzel.

- Egyáltalán nem – fordultam hirtelen felé, amellyel mindkettőnket eléggé megleptem: Őt a váratlan hevességemmel, magamat pedig a mellkasomban erősen kalapáló szívemmel, amely egyre inkább akart külön életet élni. – Ez érdekesnek tűnik.

- Annyira nem az – vonta meg vállát felkuncogva: Halk nevetése halál édesen csengett vissza füleimbe. – Persze olyannak, aki nem ezzel foglalkozik nap, mint nap, annak biztosan nagyon izgalmas lehet egy színész élete, de túl sok mindenben nem különbözik egy normális emberétől.

Válaszként csupán bólintottam egyet, hiszen ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni, elvégre nem voltam se színész, se valaki olyanhoz hasonló, aki egy minimális szinten is ért az ilyen dolgokhoz. Szerettem volna még hallani aranyosan csicsergő hangját, megismerni őt, de egyelőre csak annyit tudtam róla, hogy egy színházban dolgozott színészként. Ez pedig édeskevés volt ahhoz, hogy később elmondhassam magamról, hogy összejöttem egy gyönyörű színésszel.

Valamiért az ismeretlen fiú megvárta, míg újra lekapcsolom a villanyokat, bezárom a belső ajtókat, beindítom a riasztót, és kiérek az üzlet elé, hogy annak főbejáratát is be tudjam csukni. Simán elmehetett volna azután is, hogy félreraktam neki a tabletet, de valamiért nem tette és bevallom, ez remek érzéssel töltött el, holott pontosan tudtam, hogy ezt nem miattam csinálta.

- Köszönöm, hogy szántál rám egy kis időt – hajolt meg illendően, majd lassan felegyenesedve csillogó tekintetét enyéimbe fúrta, akár egy kíváncsi kisgyerek karácsony reggelén. – Meghálálhatom valamivel?

- Elárulnád a neved?

A fiú elmosolyodott.

- Baekhyun. Byun Baekhyun. És a tiéd? – kérdezte oldalra billentve fejét, édes mosollyal orcáján.

- Kim Jongdae.

- Nagyon örültem a találkozásnak, Jongdae.

***

Másnap elsőként értem be a munkahelyemre, hogy még véletlenül se maradhassak le Baekhyunról – Istenem, ez a név. Annyira illett hozzá, olyan szépen csengett, és akárhányszor csak kiejtettem magamban, szemeim elé képzeltem kissé nőies vonásait, téglalap alakú ajkait, mikor mosolygott, s ártatlanul csillogó szemeit, melyek megadták a végső lökést ahhoz, hogy meg akarjam szerezni. Eddig csupán elragadó küllemét tudtam figyelembe venni, de személyisége is felkeltette érdeklődésemet, pedig csak néhány mondatot váltottunk. Nem tudtam mit szeret, mit utál, miért rajong, miről szeret beszélni, de mihelyst meghallottam dobhártyákat orgazmusba taszító hangját, úgy éreztem minden pillanatban vele akarok lenni. Aish, már megint ezek a túlontúl romantikus gondolatok; komolyan egyszer még emiatt fogok pofára esni. Vagyis… Ez már néhányszor megtörtént. Oké Jongdae, jobb lenne, ha inkább befognád azt a lepcses szádat, és a munkára koncentrálnál!

Belső hangomra hallgatva, egész nap úgy melóztam, mint a kisangyal, senkinek egy rossz szava sem lehetett rám, na nem mintha eddig bárki is panaszkodott volna. Tettem a dolgomat, ebédidőre már teljesen beleunva a folyamatos mosolygásba, mondjuk lehet csak azért zavart minden egyes vevő, mert egyikőjük sem Baekhyun volt. Nem titkolom, végig arra vártam, hogy az ő arcát pillanthassam meg a bejáratnál, de akárhányszor észrevettem, hogy valaki besétált hozzánk, szomorúan konstatáltam, hogy egyszer sem az ő kedves mosolyát láttam. A végére már teljesen agyfaszt kaptam, hiszen minden kissé lányosabb arcú, vékonyabb alkatú srácra azt hittem, hogy ő az. Lassan már az idegeimet tépkedtem, és erre még rátett egy lapáttal Tao megérkezése is, kinek azon a napon valamiért különösen jó kedve volt.

- Miért vigyorogsz úgy, mint a vadalma? – kérdeztem tőle, savanyú ábrázatot vágva, egyrészt mert aznap már nem volt kedvem többet mosolyogni, hiszen az arcom, egyenesen görcsben állt, aminek a kasszákban volt meg az eredménye.

- És te miért lógatod az orrod? Rájöttél, hogy feloszlott a One Direction, vagy mi? – próbálta elviccelni a helyzetet barátom, de nem voltam vevő humorára aznap délben.

- Engem inkább hagyjunk. De neked mi okból van ennyire jó kedved? – sandítottam rá, miközben leültem egy székre, néhány percre kifújva magamat. Tao arcán sokat sejtető mosoly foglalt helyet, amiből már egyszerű volt kikövetkeztetnem kaján vigyorgásának eredetét. – Na ne!

- Na de! – nevetett fel halkan, egy pillanatra sem engedve arcizmainak feszességéből. – El sem tudod képzelni, mióta várok erre az alkalomra!

- De azt hittem, ti már régen túl vagytok ezen – ráncoltam homlokomat, elvégre Tao már néhány hónapja kapcsolatban volt egy igencsak dekoratív lánnyal.

- Yuri nagyon modern lány, viszont ilyen téren hajthatatlan volt, én pedig nem erőltettem a dolgot, mert mégiscsak úriember vagyok – mosolyodott el büszkén, majd folytatta. – Viszont tegnap este valahogy teljesen más volt, érted? Vad, szenvedélyes és iszonyatosan szexi.

- De a csaj nem csak tizennyolc? – emlékeztem vissza Tao barátnőjének pontos korára, megpróbálva a legtöbb kamaszlány szexuális viselkedéséhez viszonyítani őt.

- Épp ez az! – örvendezett továbbra is a fiatalabb. – Azt hittem először vele is finomkodnom kell majd, amivel nem lett volna bajom, de ez így százszor jobb volt, mint az eddigi elképzeléseimben! Ő támadott le, ami már eleve piszok dögös kezdés a szememben, és utána…

- Oké Tao, nem vagyok kíváncsi a részletekre – állítottam le gyorsan a fiút, még mielőtt beavatott volna az aktusuk legapróbb részleteibe is. Amennyire ismertem, képes lett volna rá, ebben biztos vagyok.

- Hű, látom ma tényleg bal lábbal keltél – húzta össze szemöldökeit, miközben gyanakvóan végigmért rajtam. Hangosan felsóhajtva álltam fel helyemről, hogy visszatérhessek a munkához, barátom pedig követett engem, faggatózó kérdéseivel együtt. – Mitől vagy ilyen búval baszott? Van ehhez köze az angyalsrácnak?

- Nincs – hazudtam szemrebbenés nélkül, ahogy elhaladtam a sorok között, megpróbálva úgy tenni, mintha csináltam volna valamit. – Egyszerűen csak fáradt vagyok.

- Hát én is! – válaszolt kapásból, huncut mosollyal arcán. – De esküszöm, még néhányszor kifáradtam volna így!

- Te tényleg nem tudsz elvonatkoztatni a szextől? – meredtem rá hitetlenül, mert nem szoktam meg Taotól, hogy folyamatosan csak ezt hajtogatta volna, megállás nélkül. Yuri tényleg jól kielégíthette, ha ennyire nem tudott leszállni a témáról.

- Ugyan Dae, ha kicsit gyakrabban tennél látogatásokat lábak között, te sem maradnál kussban – veregetett vállba, mire csak megforgattam szemeimet. Nem volt kedvem a nem létező szexuális életemet terítékre hozni. – Nem mellesleg mikor dugtál utoljára?

- ZiTao! – sziszegtem idegesen fogaim közt, ahogy kérdését meghallottam. – Én itt dolgozom!

- És? – tárta szét karját. – Senki érdemleges nincs körülötted, az idegenek, meg leszarják mi van veled. Akkor meg nem tök mindegy?

- Egyáltalán nem! Ez a magánéletem szerves részét képzi, és nem áll szándékomban ilyen helyen megosztani! – adtam diplomatikus választ, de sajnos barátomat nem tudtam ennyivel lerázni, hiszen már ismerte a taktikáimat. Óvatosan közelebb lépett hozzám, s jelentőségteljesen a szemeimbe meredt, ezzel nyomatékosítva mondandóját.

- Szóval Kyungsoo óta nem volt senki?

- Senki! – nyögtem kelletlenül, átcsapva kicsit hisztérikusba. – Basszus, olyan szerencsétlennek érzem magam.

- Miért? Azt hittem neked megfelel ez a „Keresem az igazit” felállás; arra nem gondoltál, hogy ez bizony szexmentes hónapokkal jár? – húzta fel szemöldökét, amolyan „Én megmondtam” stílusban, holott ezzel kapcsolatban soha a büdös életben nem figyelmeztetett.

- Így kalkuláltam a dolgokat, de rohadtul nem számítottam arra, hogy ilyen sokáig egyedül leszek – húztam el számat, belegondolva abba, hogy már majdnem másfél éve nem voltam senkivel sem. Oh basszus, hogy bírtam ki eddig?

- És ez azért van, mert mindig túl sokat akarsz – bökött kettőt homlokomra, amolyan korholásként. – Egyszer az életben kicsit lejjebb vihetnéd az igényeidet!

- Mire akarsz ezzel kilyukadni? – pillantottam rá, előre félve a válaszától, mert már nagyon jól ismertem Tao azon tekintetét, amivel akkor nézett rám.

- Felejtsd el ezt az angyalsrácot és keress valaki reálisat! – ragadott meg két vállamnál fogva, komolyan meredve szemeimbe, mintha az idegek fogócskáztak volna elméjében. Barátom nem tűnt olyan szórakozottan játékosnak, mint amilyen általánosságban volt; nem szerettem Taonak ezt az oldalát, mert ekkor mindig ráébresztett arra, hogy mennyivel jobban beleillik ebbe a racionális világba, mint én. És ilyenkor mérhetetlen mennyiségű szánalmat éreztem a lelkemben, amely egyenesen a halálba tudott volna kergetni.

- De nem tehetem – sóhajtottam halkan, mire Tao hitetlenül kezdte csóválni fejét.

- Miért?

- Mert szerelmes vagyok belé! – hangom nem remegett, testem masszívan nyomta a talajt, ahogy tekintetemet sem szakítottam el a velem szemben álló fiúról. Úgy éreztem, a szavak, melyek elhagyták ajkaimat, sokkal többet mondtak, mint amire átlag esetben képes lettem volna. Máskor nem tudtam mindezt kimondani, viszont valamiért akkor sikerült. Én is tudtam, hogy nem lehettem szerelmes, elvégre alig beszéltem az érintett fiúval, mégis, életemben akkor voltam a legőszintébb régi barátommal, aki ezt érzékelte is. Lehetséges, hogy nagyon haloványan, de mélyen belül tudta, hogy akkor és ott, nem vicceltem.

- Khm! – hallottam halk köhintést hátam mögül, mire a velem szemben álló Tao, óvatosan a mögöttem ácsorgó személyre emelte pillantását. Apró meghökkenés suhant át barna íriszein, majd elengedve vállaimat, felegyenesedve biccentett az ismeretlen felé, folyamatosan engem fixírozva, mintha csak jelezni akart volna valamit. Lélegzetvisszafojtva fordultam meg, hogy szembe találhassam magam egy gyönyörű arcszerkezettel, amelynek tulajdonosa kissé megszeppenve pislogott rám, enyhe csalódottsággal elbűvölő íriszeiben.

- Baekhyun! – sóhajtottam nevét boldogan, amiért végre láthattam őt. – A tablet miatt jöttél?

- Igen – bólintott aprót, halovány mosollyal orcája egyik eldugott szegletében, amelytől csak még szebbnek láttam. Már fájt az arcom a sok vigyorgástól, és a faszom is kivolt az aznapi melóval, de az a srác csupán a jelenlétével meggyógyította az elbaszott kedvemet. Aznap is pontosan olyan szép és kívánatos volt, mint előtte, mégis valami megváltozott rajta. Nem tudtam volna megmondani, hogy micsoda, ahogy azt sem, hogy ez pozitív vagy negatív volt a szememben, mert őszintén képtelen voltam eldönteni. Mindenesetre örültem annak, hogy láthattam, és csak reménykedni tudtam abban, hogy ez a későbbiekben majd rendszeresebb lehet. Aprót biccentve fejemmel jeleztem a fiúnak, hogy kövessen, mire az bármi hang nélkül megtette azt, de nem tűnt úgy, mintha baja lett volna. Kicsit fáradtnak látszott, amit meg is tudtam érteni, elvégre színész volt, és azok rengeteget dolgoznak nap, mint nap, főleg színházban.

- Minden rendben? – sandítottam rá, mire felém emelte eddig földet pásztázó tekintetét. – Fáradtnak tűnsz.

- Hajnali próbám volt – vont vállat mosolyogva, mintha ez számára semmiség lett volna, én pedig csupán bólintottam. Nem tudtam mit mondani…

Miután a pénztárnál eladtam neki a táblagépet – amivel néhány nappal előtte fényképezte le magát – illendően meghajolt, megköszönte még egyszer, hogy félreraktam neki, aztán azt mondta, még valamikor beugrik. Tisztán emlékszem a szavaira: „Majd még jövök” – felelte mosolyogva, majd kecsesen kilibbent az üzletből. Utána persze Tao rögtön közölte, hogy vagy most rögtön elfelejtem őt, vagy csúnyán pofára fogok esni, viszont nem foglalkoztam figyelmeztetésével. Jobban meg kellett volna becsülnöm barátom jóslását, de túlságosan is boldog voltam attól, hogy ismételten láthattam őt. Azt mondta, fogom még látni, ha nem is ezeket, a szavakat használta pontosan.

Ez persze hazugság volt: teltek a napok, de még a hetek is, és nem láttam újra Baekhyun-t. Ott voltam nyitástól zárásig, szünetre se mentem el, nehogy elszalasszam őt, de nem volt mit elszalasztanom, hiszen nem jött. Teljesen el voltam kenődve, lassan már azon voltam, hogy felmondok, és nem koslatok többet utána, de végül megszerettem a munkámat, és mivel jól fizetett, nem szerettem volna abbahagyni. Viszont minden reggel eszembe jutott, hogy eleinte csak az angyalsrác miatt kezdtem el ott dolgozni, és ez szar érzéssel töltött el. Romantikus és érzelmes alkat voltam, így az ilyen esetek is könnyedén padlóra tudtak lökni, olyan erőséggel taszítva testemet a talajhoz, hogy onnan felállni lehetetlennek tűnt. Nevetséges voltam, elvégre nem is ismertem Baekhyun-t, mégis úgy sírt utána a szám, mintha életem nagy szerelme hagyott volna ott az oltárnál, több évnyi együttlét után, még búcsúlevelet sem címezve nekem. De nem ez történt; a kapcsolatunk még el sem kezdődött és én ezt bántam a leginkább. Emiatt éreztem magam egy kupac szarnak, és néha még lélegezni sem volt kedvem, annyira tehetetlennek és fáradtam gondoltam testem. Szánalmas vagyok…

- Ne lógasd az orrod, menjünk, basszunk be rendesen! – huppant le mellém a földre barátom, próbálva feldobni.

- Nincs kedvem piálni! – húztam el számat kedvetlenül. Nem éreztem hangulatot az alkoholizálásra, de nagyon a mozgásra sem. Élni se akartam.

- Nem kell innod, de megígérted, hogy eljössz!

- Hova? – ráncoltam homlokomat hitetlenül, mert én bizony semmiféle ígéretet nem tettem, az is szent!

- Luhan bulijára! – Ja tényleg…

- Baszki, az is ma van? – nyavalyogtam továbbra is, mert bár sajnos valóban a szavamat adtam arra, hogy elmegyek, semmi kedvem nem volt elmozdulni az otthonom kényelmes hajlékából. Sok mindenben nem voltam biztos, de ezt tudtam. Viszont azt nem, miért ültem a szőnyegen… Aish, az életem nagy problémái, hölgyeim és uraim!

- Mi az, hogy „az is”? – háborodott fel kínai barátom. – Az elmúlt két hétben hagytam, hogy depresszióba esve kisírd a szemeidet az angyalsrác miatt, de most már igazán kiszakadhatnál ebből a „Meg akarok halni” életérzésből, mert ez nem egészséges!

- Ki mondja? – forgattam szemeimet, komolyan nem akarva felemelni a seggem a meleg szőnyegemről.

- Én! Huang ZiTao, a legjobb barátod, emlékszel még rám? Vagy engem is elfelejtettél a kozmikus szorongásod miatt? – lökött oldalba, majd feltápászkodva mellőlem, kissé fáradtan nézett le szerencsétlen lényemre. – Megértem, hogy szar neked Bae… hogyishívják eltűnése miatt, de könyörgöm Jongdae, nyár van! Ennek az időszaknak a pihenésről, a suli-mentes napokról és a korlátlan bulizásról kellene szólnia, egy csomó futókalanddal karöltve. Egy kicsit felejtsd el életed szerelmét, és élvezd ki, hogy még nem kell Viagrát szedned, akárhányszor csak dugni akarsz!

- A példáid még mindig rohadtul bizarrul csengenek – jegyeztem meg halkan, ahogy hagytam magam felrángatni a padlóról. Nem akartam ellenkezni, mert végtére is, tényleg megígértem neki, hogy elmegyek, jobb dolgom meg nem volt. Különben is; mit veszíthetek azzal, ha egy kicsit kiengedem a gőzt? Valószínűleg semmit, elvégre nekem már nem volt vesztenivalóm, ahhoz túlságosan le volt amortizálódva az agyam. Engedtem Taonak, hogy felöltöztessen valami iszonyat tumblr cuccba, ami nem illet az általános imidzsemhez, de jól festettem benne szóval nem volt gáz. Már nem emlékszem pontosan mit aggatott rám, hiszen a buliig szinte semmi nem maradt meg az agyamban, csak Baekhyun utolsó szavai… Rosszabb voltam, mint egy gyászoló özvegyasszony, komolyan.

Luhan egy rohadt nagy családi házban tartott valami amerikai filmekbe illő bulit, fényekkel, hangos zenével, sok piával és annál is több piás huszonévessel, akiket állítólag még a fiú is ismert. Magamra erőltettem egy mosolyt, mikor Taoval üdvözöltük a frissen visszaérkezett kínait, de Luhant nem tudtam átverni arcomra fagyott gyenge vigyorommal.

- Baj van, Dae? – karolta át vállamat, miután lelépett a pandasrác. – Olyan szomorúnak tűnsz.

- Kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész! – próbáltam hazudni valamit, de a Bambi homlokráncolása arra engedett következtetni, hogy vette be mesémet. – Az utóbbi hetekben megállás nélkül dolgoztam, a saját baromságom révén, és ezért most hulla vagyok.

- Az szar lehet – bólintott egyet az idősebb, majd a kezembe nyomott egy üveg sört, jelezve, hogy próbáljak meg egy kicsit lazítani. – Nem mellesleg jársz valakivel? Tao említett nekem valami angyalsrácot néhány napja, amikor telefonon beszéltünk…

- Abból nem lesz semmi – legyintettem, ahogy belekortyoltam a hideg alkoholba, mely szépen komótosan csúszott le torkomon, jóleső érzéseket csalva ki belőlem. Tényleg szükségem volt egy kis kimozdulásra. – Miért kérded?

- Mert van egy barátom, és szerintem tökéletes lenne a számodra!

- Nem is tudom Luhan… – sóhajtottam egyet, mivel semmi kedvem nem volt megismerni Lulu vadidegen meleg haverjait, akik valószínűleg csak baszni akartak volna egyet és… de én is csak azt akartam. Akkor este tényleg csupán egy dugásra vágytam, így nem is folytattam az ellenkezést, ami tőlem baromi furcsa volt, viszont már az idegeimnek nem volt kedvük megvívni a szokásos becsületbeli csatáimat.

- Hidd el nekem Dae, ez a srác most tényleg tökéletes! – karolta át vállamat a srác, túlkiabálva a hangos zenét és a tőlünk nem messze táncoló részegeket. – Amint megismertem, tudtam, hogy neked való lesz; okos, vicces, aranyos, és nem mellesleg nagyon szép is.

- Ugye pasiról beszélsz? – mosolyodtam el, reménykedve abban, hogy Luhan nem beszélt félre. Válaszul csak elnevette magát, majd biztosított arról, hogy egy hímnek fog bemutatni, aminek hála mosolyom arcomon maradt. Fogalmam sincs pontosan miért, hisz nem volt okom a jókedvre, de még annak tettetésére sem.

- Ott táncol középen – mutatott a nappali legsűrűbb pontjára, amelynél ki tudja pontosan mennyi korombeli riszálta magát, teljesen elbódult állapotban. Próbáltam kiszúrni a személyt, akire Luhan is mutatott, de egyszerűen képtelennek bizonyultam erre a feladatra, mert nem láttam azt, akit kellett volna. Viszont akadt egy pillanat, mikor az agyam funkciói valahogy visszatértek, ezáltal segítve szemeim pontosságát, s valószínűleg csak emiatt sikerült meglátnom Őt. Egyszerű koromfekete inget viselt, melynek nyakrésze ki volt gombolva, így még messziről is, de belátást nyerhettem már izzadó mellkasára, melyeken apró cseppek csillantak meg néha-néha. Haja lágyan tapadt homlokára, valószínűleg a rengeteg tánctól, de kecses mozdulatai egyáltalán nem azt mutatták, hogy a fiú fáradt lett volna. Úgy ringatta csípőjét, mint senki más abban a teremben, és elmémet elbűvölő tánca arra engedett következtetni, hogy nem volt benne olyan nagy mennyiségű alkohol, amitől lábra se tudott volna állni, viszont annyit biztosan ivott, hogy kicsit elengedje magát. Akármi is volt elbűvölő szórakozásának oka, élvezettel és talán még annál is nagyobb csodálattal meredtem a fiúra, kinek minden porcikájáért ölni tudtam volna. A szívem erősen kalapált, úgy éreztem bármelyik pillanatban ketté, szakadhatok a testemben erősen dübörgő érzelmek miatt melyeket, már ki tudja mennyi ideje, nem engedtem szabadon. Azt hittem bármikor összeeshetek, s mélyen belül reménykedtem abban, hogy a nagy beleélések közepette kinyitja majd szemeit, hogy beléjük nézhessek, s megpillanthassam íriszeiben csillogó szépségét. Szinte már szuggeráltam a fiút, remegő testtel imádkozva azon, hogy egyszer majd pillái felnyílnak, és meglát engem, lehetőleg nem annyira tönkretett állapotban, mint amiben voltam. A torkomban görcsök tomboltak, csupán a boldog látványától, elvégre ettől a fiútól szenvedtem hetekig, teljesen oktalanul természetesen. Nem volt hozzá semmi közöm, mégis úgy éreztem, meg tudnék fulladni, ha a közelébe kell mennem, elvégre ő tökéletes volt a szememben, és szerettem volna, ha ez az illúzió megmarad. Viszont tudtam, hogy ha valamit, akkor ezt biztosan össze kell törnöm, ott rögtön!

Beszívtam tüdőmbe az izzadsággal vegyített levegőt, majd erőt véve minden porcikámon, elindítottam lábaimat, melyek egyenest a táncoló Byun Baekhyun felé tartottak. Biztos voltam abban, hogy innen már nem léphetek vissza, de fejemben hirtelen kiötlött tervem egy pillanat alatt rombolódott le, mikor a fiú kedves mosollyal orcáján, felém fordult.

- Jongdae! – köszöntött boldogan, amely miatt kénytelen voltam magamra erőltetni egy gyér mosolyt. Baekhyun konkrétan elém suhant, kecsesen mozogva, akár egy balettáncos, ez pedig rendkívül imponáló volt a szememben, akárcsak az, hogy gyengéden megérintette kézfejemet selymes ujjperceivel. – Hogyhogy itt vagy?

- A házigazda a barátom régi haverja – adtam nem éppen egyszerű választ, mert Luhan azért nekem sem volt teljesen idegen, viszont nem álltunk olyannyira közel egymáshoz, mint Taoval. Szerencsémre Baekhyun csak megvonta a vállát, így nem firtattam tovább ezt a témát, csupán visszakérdeztem. – És te hogy kerülsz ide?

- Luhan rángatott el, mondván, hogy majd bemutat egy főnyeremény srácnak – nevetett fel hangosan, ahogy kiengedve a fáradt gőzt lépett mellém, miközben ajkai lassan kezdtek fülemhez közeledni. – Nagyon örülök, hogy megint találkoztunk!

- Én is – válaszoltam mosolyogva, holott pontosan tudtam, nem látta arcomon megjelent hangulatom kifejezését segítő örömömet. Mélyen beszívtam Baekhyun bódító illatát, mely kissé már keveredett parfümje és enyhe izzadtsága aromájával, de még így is tökéletesnek éreztem a fiút. Eltávolodott tőlem gyönyörű alakja, majd csillogó szemekkel kezdte vizslatni gyermeki ábrázatomat, mely úgy kémlelte őt, mintha a világ leggyönyörűbb gyémántja lett volna íriszei helyébe ültetve.

- Táncolj velem! – búgta édes hangon, ezzel taszítva testemet a kellemes borzongások labirintusába, melyből úgy tűnt, egy darabig nem fogok kiszabadulni. A fiú ujjai kedvesen cirógatták kiszáradt, érdes bőrömet, miközben próbált a táncparkett közepe felé húzni.

- Nem tudok…

- Csak táncolj velem! – A fiú gyöngéd hangszálainak ellenállni képtelen voltam, így aprót bólintva hagytam, hogy érzékien fogja meg jéghideg kézfejemet segítve, hogy határozott mozdulataival vezessen a táncoló tömegbe csupán, hogy elveszhessünk a bódult fiatalok sokasága között. A lassú zene ritmusára a vékony alak testemhez simult, kellemes bizsergést idézve elő végtagjaimban, s gyomrom legbelsőbb zugában. Baekhyun maga irányított kezeimet, melyeket egyenesen derekára vezetett, miközben akaratosan fürtjeim közé túrt, erősen lehunyt szemekkel élvezve ki a pillanatot. Szinte teljesen ledermedve figyeltem a fiú minden egyes mozdulatát, melyektől szívem pillanatról pillanatra kezdett egyre hevesebb tempóban dobogni. El se mertem hinni, hogy az angyalsrác a karjaim között ringatózott, teljesen felsőtestemhez simulva, akár egy megszelídített vadmacska. Nem tudtam elengedni magam, hiszen túlságosan lesokkolt mindaz, ami alig néhány perc alatt történt abban a zajos, akkor mégis csendesnek tűnő házibuliban.

A fiú érezte zavartságomat, így halvány mosollyal arcán felhajolt hozzám, s édes aromájú szavakat küldött dobhártyáim felé, melyek abban a percben, csak és kizárólag Baekhyunra fókuszáltak. Felejts el másokat, csak rám figyelj! – tátogta kéjesen, amelynek hála megremegtette térdeimet, viszont hatalmas segítséget is nyújtott összezavarodott elmémnek. Éreztem a zsigereimben, szinte minden egyes testrészemben, hogy kötelességem teljesíteni kérésként is felfogható szavait. Egy pillanat alatt vetkőztem le gátlásaimat, azzal a céllal szemeim előtt, hogy Baekhyunra kell koncentrálnom: Megérinthettem derekát, érezhettem csípőjének kecses ringását, tüdőmbe szívhattam varázslatos illatát, miközben közvetlen testem közelében élvezhettem erotikus táncát, amely megmozgatta eddig szabadságra küldött fantáziámat.

- Gyere – biccentett fejével, ahogy megfogta kezemet s a hatalmas tömegből kezdett kifele vezetni. Nem tudtam volna eldönteni pontosan merre mentem, hiszen csupán a néha felvillanó fényeket, s az angyalsrác tarkóját láttam, de bíztam benne annyira, hogy nem kérdeztem semmit sem. Okom persze nem volt arra, hogy engedjek a fiúnak, viszont Baekhyun nem tűnt olyannak, aki bármit is képes lett volna csinálni velem. Különben is, még az előző tánca hatása alatt voltam, így nem éreztem késztetést arra, hogy ellenkezzek.

Baekhyun szinte mindenkin keresztül ment – teljesen udvariasan természetesen –, mintha sietett volna valahova, holott nem úgy festett, mint aki el akar menni a buliból. A lépcsőnél álltunk, mire tisztábban kezdtem látni, mind a fiú tökéletes alakját, mind a helyzetünket; az emeleten a szobák helyezkedtek el. Ezek szerint Baekhyun…? Nem feltételeztem volna róla ilyesmit, így ott helyben meg akartam győződni hirtelen támadt gondolataim ellenkezőjéről.

- Miért akarsz felmenni? – kérdeztem a lehető leghidegebb ábrázattal, mire a fiú megtorpant, majd felém emelte kedvesen csillogó tekintetét.

- Szeretnék kettesben lenni veled – válaszolt, miközben óvatosan füleimhez hajolt, s negédes szavakat kezdett beléjük suttogni. – Itt túl sokan vannak.

Nem tudtam erre mit kellett volna reagálnom, és mivel elmém azon az estén lassan működött, Baekhyun kihasználta értelmi tompaságomat, és megint karon ragadva húzott felfele, nem akarva több időt elpazarolni. A fiú akaratosan nyitott be egy üres szobába, s miután kissé megfáradt testemet is betuszkolta az apró ajtón, bezárta azt, hogy csak rám összpontosíthasson. Valamiért a velem szemben álló mellkasa látványosan mozgott fel és le, mintha nehezére esne levegőt venni, pedig kettőnk közül valószínűleg az én szívem vert hevesebben. Úgy éreztem ott helyben össze tudnék esni, és visszagondolva arra a bulira, nem is értem, hogy bírtam ki olyan sokáig. Legalább öt alkalmat fel tudnék sorolni, amikor volt alkalmam meghalni a testemben tomboló vágyaktól, s szemeim elé táruló látványtól.

Amely végleg megadhatta volna halálomnak okát s a szöveget, melyet sírkövemre véshettek volna, azaz volt, melyet Baekhyun művelt, közvetlen azután, hogy ténylegesen kettesben maradtunk abban a hálószobában. Illúzióm háromfelé szakadt, amikor a fiú hevesen elém lépve, magához ölelt s szenvedélyesen ajkaimra mart, mint aki ott helyben rajtam akar lovagolni. Bár az agyam nagyon azt súgta, hogy le kell őt állítanom, viszont testem és vágyaim leszavazták elmém logikusnak tűnő döntését. Arra vágytam, hogy azokat a puha párnákat ízlelhessem, melyek azon az éjjelen is ajkaimon mozogtak, olyan vadóc módon, hogy először azt sem tudtam, mit kell tennem. Reflexből a fiú derekára helyeztem karjaimat, úgy húzva közelebb magamhoz az alacsonyabbat, aki hihetetlen hevességgel kapott szám után, minden olyan pillanatban, amikor egy kicsit is távolabb kerültünk egymástól. Azt hittem egyenesen rám veti magát, de úgy tűnt, Baekhyun visszafogta vágyait, így csupán erőszakosan kényszeríttet az ágy szélére, melyre nem sokkal később le is ültem. Az angyalsrác akaratosan mart ajkaimra, miközben csípőjét enyémhez dörgölte, aminek hála hangosan felnyögve markoltam bele formás fenekébe. Baekhyun minden egyes mozdulata az őrületbe tudott volna kergetni, viszont volt bennem még annyi öntudat, hogy képes legyek eldönteni, akarom-e azt, amit tálcán kínált fel nekem a sors.

- Baekhyun – toltam el magamtól lihegve a fiút, még egy vékonyabb nyálcsíkkal összekötve kettőnk ajkát. – Nem akarok lefeküdni veled.

- Miért? – ráncolta homlokát csalódottan, ami miatt még szarabbul éreztem magam. Egy ilyen teremtésnek csalódást okozni egyenesen embertelen, nem csak jogtalan; én pedig egy idióta vagyok, hogy visszautasítottam őt.

- Mert…

- Ez az angyalsrác miatt van? – kérdezte hatalmas szemekkel meredve íriszeimbe, aminek hála nekem torkomon akadtak szavaim. Mégis honnan ismerte ezt az elnevezést? – Miatta van?

- Te erről honnan tudsz?

- Mikor visszamentem az üzletbe hallottam miről beszéltél azzal a szőke sráccal – sóhajtott halkabban mellkasomra pillantva, hogy ne kelljen értetlen tekintetemet elviselnie sajátjaiban. – Nem akartam hallgatózni, de egyszerűen ezt nem tudtam kikerülni. Úgy terveztem aznap majd randira hívlak, viszont amint meghallottam, hogy szerelmes vagy, jobbnak láttam nem beleavatkozni ebbe, mivel nincs jogom mindezt elrontani. – Baekhyun ajkai nem álltak le, folyamatosan mozogtak, számomra érdekes mondatokat formálva meg, melyek különös melegséggel töltötték meg szívemet. – Viszont, mikor ma megláttalak itt, ahogy szomorúan kerestél valakit, úgy éreztem, talán segíthetnék neked elfelejteni őt.

- Tessék? – mosolyodtam el halványan, apró hitetlenségek között, melyek miatt nem bírtam hinni az ölemben pihegő fiúnak.

- Hadd, ajándékozzalak meg egy felejthetetlen éjszakával, hogy megfeledkezz arról az angyalsrácról! – döntötte homlokát enyémnek, ahogy édes szavait ajkaimra suttogta, a lehető legerotikusabb módon. Elmosolyodva hajoltam párnáira, csupán egy pillanatra adva neki csókomból, melyekkel eddig nem túl sok, sőt kifejezetten kevés férfit ajándékoztam meg.

- Azt akarod, hogy elfelejtselek? – kuncogtam halkan, mire az eddig mocorgó fiú meglepetten tolt el magától, kikerekedett szemekkel vizslatva játékos énemet. Csak tudnám, hogy tört rám ez az idióta vigyorgás.

- Ez… mégis mit jelent? – hebegte zavarában, ami hihetetlenül édesen festett rajta. Az eddig benne uralkodó szexuális vadság eltűnt, és helyette egy borzasztóan aranyos fiút kaptam, amit bevallom, egy cseppet sem bántam. – Én lennék az angyalsrác?

- Pontosan.

- De azt mondtad szerelmes vagy…

- Ez így igaz – bólintottam aprót, mielőtt még ujjaimat álla alá vezethettem volna, ezzel kényszerítve, hogy komolyságtól áztatott szemeimbe pillantson. – Szerelmes vagyok beléd!

- De… – akadt benne a szó, nem akarva elhinni őszintéstől hangosan ordító szavaimat, melyek megmásítani nem tudtam volna. – Nem is ismerjük egymást. Összesen kétszer találkoztunk, és egyik napról a másikra nem szerethettél belém. Akkor mégis hogyan?

- Nem akkor láttalak először, mint amikor te engem – kezdtem bele a hosszú történetem legelejébe, amely időben hihetetlen távolinak tűnt, pedig egyáltalán nem volt az. – Még hetekkel ezelőtt, bementem abba az üzletbe egy barátommal, hogy vásároljunk valamit. Nézelődtem a tabletek között, s az egyikben, amit később el is adtam neked, megpillantottam egy képet rólad, és onnan már nem volt kérdés, hogy mit akarok. Jelentkeztem eladónak, és mániákusan nyitástól zárásig ott dekkoltam, hogy találkozhassak veled, és miután sikerült, pokoli boldog voltam! De amikor hetekig nem láttalak, azt hittem egyesével tépem ki az összes hajszálamat a bennem tomboló idegtől – Lehet nem kellett, volna megnyílnom neki, elvégre fenn állt annak a veszélye, hogy egy perverz őrültnek fog tartani, és lekeverve nekem néhányat otthagy a picsában. Tudtam, hogy ezt az opciót is figyelembe kellett volna vennem, vagy legalábbis nagyobb arányban kellett volna előtérbe helyeznem, elvégre sok múlt azon, mit mondok. Viszont nem akartam hazudni neki; értelmetlennek tűnt, és úgy hittem, Baekhyun nem lesz olyan, mint amilyennek elképzeltem. És ez volt az első alkalom, amikor a hitem ellenkezőjét kívántam.

Megcsókolt. A fiú, halvány mosollyal ajkai szegletében hajolt párnáimra, kedvesen ízlelve meg érzékeny bőrömet, időnként kissé még meg is szívva azt. Lágyan viszonoztam a gesztust, ahogy lassan ujjaim közé vettem selymes tincseit, melyeknek minden apró része simogatta tenyeremet. Egyetlen egy mozdulat elég volt, hogy megkapjam a választ hangosan ki nem mondott kérdésemre; Baekhyun nem olyan volt, mint amilyennek hittem.

- Miért pont angyal? – kérdezte halkan, ahogy kézfejemet cirógatta, miután elvált ajkaimtól. – Hogy jött ez az elnevezés?

- Ez jutott először eszembe, amikor megláttalak – fontam szorosabbra karjaimat derekán, ahogy nyakába fúrtam fejemet, próbálva pihenni egy kicsit. A kintről beszűrődő hangos zenét szinte lehetetlen volt teljesen elnyomni, viszont Baekhyun szívverését érezve bőrömön, valamiért csendet teremtődött elmémben. Nyugalmas percek érkeztek el hozzánk, melyeket szívem szerint az örökké valóságig elhúztam volna, hiszen minden egyes átélt pillanat, tökéletes volt. A fiú illata egyszerű bedobta magát orromban, ahogy magamhoz húztam testét, kiélvezve pulzusomat lenyugtató közelségét. Meg akartam állítani az időt, lenémítani mindent, hogy teljes figyelmemet örökkön örökké csak neki tudjam szentelni, elvégre lehetőséget kaptam arra, hogy velem legyen.

- Mondd Jongdae – suttogott kedvesen füleimbe, mire hümmögve egyet jeleztem a fiúnak, hogy figyelek rá. – Lehetek az angyalod?

Akkor és ott éreztem magam a világon a legboldogobbnak, és szívem szerint hangosan felnevettem volna, de ehelyett csupán eltávolodtam nyakától, s inkább ajkait kezdtem kóstolgatni, próbálva szokni a mennyei ízt.

Akárhányszor – így több év eltelte után is – visszagondolok arra, hogy egy tablet miatt találtunk egymásra életem szerelmével, valahogy mindig moslyoghatnékom támad. Belegondolni abba, mennyi szerencse kellett ahhoz, hogy Baekhyun örökre az enyém legyen, szinte teljesen nevetséges. Bár, a sorsnál olykor-olykor közrejátszik néhány segítőtényező, ami a mi esetünkben, egy táblagép formájában jelent meg.

Tags : BaekHyun, Chen, ChenBaek, Exo, fluff, novella, slash

2 megjegyzés

Juditta2015. november 20. 8:01
Szia Noel!
*dobpergés* itt vagyok !! :-D
Úgy tűnik kezdek agyilag szétesni. Tuti olvastam, amikor posztoltad, de hogy miért nem írtam nem tudom. Viszont eszembe jutott, hogy nagyon tetszett, ezért újra elolvastam és döbbenten vettem észre, hogy nincs komment tőlem. (Na meg mástól se, amit nem értek. :-/ )
Szóval most leküzdve a fülig érő vigyoromat - mert attól nem látok rendesen, idevetek pár sort.
Electric love - ez a cìm nekem olyan, mintha egy dal címe lenne, ami tök jó lenne, főleg, ha ez a páros énekelné. Haha *.*
Emlékszem még tapsikoltam is izgalmamban, amikor megláttam, hogy melyik párossal hoztál egy os-t. (tényleg túl tudom magam tenni az isteni Baekyeolon)
Bár nem sok derült ki Baekhyunról, nekem mégis ő lett a kedvencem, sugárzott magából valamit, ami megfogott. ^^
Nagyon jól el szoktam tudni képzelni az adott törtènetet, mindig megelevenedik előttem egy-egy jelenet a szereplőkkel mondhatni teljesen tisztán kivehetően. Mintha egy filmet néznék. De bármennyire is próbálkoztam Jongdae egy arctalan massza volt és mindig emlékeztetnem kellett magam, hogy róla van szó, ő a főszereplő. Nem tudom mi lehetett a baj, lehet nem fért bele a karaktere az általam eddig olvasott-kedvelt-elképzelt Jongdae szerepbe. :-\ Hm, mindegy. Ettől függetlenül izgalommal faltam a sorokat, hogy vajon mikor és hogy fog találkozni angyalsráccal. Jaj nagyon édesek voltak, amikor beszélgettek meg úgy általában. :-)
A felbukkanó mellékszereplők is tetszettek. Tao egy kész főnyeremény volt. ;-)
Nem is tudom kit kéne írnom... Jó volt ez a cukor novella így reggelre, kivételesen elég lightos is volt hozzád képest, mármint nem volt benne szex és így is bőven izgalmas volt.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Ditta <3
VálaszTörlés
Válaszok

Megjegyzés hozzáadása

Noel's Galaxy

Electronic Love (ChenBaek)

2 megjegyzés

Rólam

Figyelmeztetés!

Statisztika

Keresés

Bejegyzések

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések

Címkék

Noel's Galaxy

Electronic Love (ChenBaek)

You May Also Like

2 megjegyzés

Rólam

Figyelmeztetés!

Statisztika

Keresés

Bejegyzések

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések

Címkék