1.   

 Suli van gec’, hogy egy teve szopná ki Mária Terézia szemét, amiért kötelezővé tette az iskoláztatást az a rohadt ribanc! Amúgy utálok káromkodni, és nem is szoktam, de a sulit valahogy jobban gyűlölöm. Mellesleg Mária Terézia tényleg egy kurva volt, szült vagy tizenhat gyereket, bár azt nem tudom, hogy ugyanattól a faszitól, vagy időközben másnak is szétette-e a lábait. Az egyik kölyke volt asszem Marie Anotinette – az is egy mekkora buta picsa volt basszus! Még egy olyan hülye nőt nem hordott a világ a hátán, ebben biztos vagyok, még annak ellenére is, hogy amúgy gőzöm sincs a történelemről. De azért, csak ragad rám valamennyi a tetves iskolából, amiben ilyeneket oktatnak nekünk. Bár ennél többet tényleg nem tudnék felidézni Mrs. Park magyarázásból, mert általában az unalmas históriáit mindig végigalszom. Érdekli az anyám teherautóját, ki mit csinált a XVI. században, pont ugyanabban az időpontban, amikor egy másik számomra totálisan érdektelen uralkodó éppen a pottyantóson trónolt.

 Azt mondják, tizenhét évesen az emberben már van annyi tisztelet és önértékelés, hogy erőt vesz magán, és megpróbálja komolyan venni a sulit, csak és kizárólag a saját érdekében. Hát én nem ilyen vagyok. Ívben leszarom hányas leszek évvégén, és azt sem nagyon tud foglalkoztatni, hogy az érettségimet kockáztatom azzal, ha nem tanulom meg rendesen azt a redvás történelmet, ami akkor se sikerülne, ha fogóval húznák ki a fogamat, aminek mondjuk nincs túl sok értelme, de ilyen példákkal szoktak pedálozni, nem? Na mindegy.
 A lényeg, hogy leszarom. És miért? Mert megtehetem. Elvégzek valami bazi egyszerű közgazdász vagy külkereskedelmi egyetemet, majd átveszem apámtól a céget és jóság lesz. Tudok tanulni ha kell, és a matek is jól megy, egyedül ezt a törit utálom úgy, mint a szart. Főleg úgy, hogy dolgozatot írunk, pont a szünet utáni első napon, és én semmit sem készültem. Nem mintha normális esetben akárcsak kinyitottam volna a tankönyvemet, de pont a kisebb vakációnk utáni legelső órán íratni? Kibaszás a köbön.

 Ahogy szitkozódva lecsaptam az ébresztőmet, nagy nehezen kivonszoltam a seggem a fürdőbe és a hullámos tincseimet nagyjából normális állapotba szedtem. Annyira nem volt nehéz dolgom a hajammal, mivel oldalt fel volt nyírva, így nem kellett sokat baszakodnom vele, viszont a tetejét rendben kellett tartanom annak érdekében, hogy minden nap tökéletesen álljon. Persze voltak olyan pillanataim, amikor csak „Szarni bele, szarni rá” életérzéssel keltem, és nem csináltam vele semmit, de azért mindig igyekeztem úgy beletúrni, hogy jól nézzen ki.
 A haverjaim szerint, ez egy klasszikus példája volt a buzi szokásoknak, amiket nap mint nap a saját tudtomon kívül műveltem, de nem tehettem ellene semmit, mert ilyen voltam. Adtam a külsőmre, sokat foglalkoztam a reggeli elkészüléssel, feketére lakkoztam a körmöm; ezt persze mind azért, hogy jól nézhessek ki. Nem voltam díszbuzi, hogy másoknak tetszeni akarjak, egyszerűen csak jobb szájízzel néztem bele a tükörbe, ha klasszul állt a hajam, vagy ha jól mutatott a szettemhez a sötét körmöm, amivel viszonylag sokat bajlódtam. Voltak ilyen lányos tulajdonságaim, de alapjáraton egyáltalán nem számítottam nőiesnek, ami természetes volt, elvégre faszt hordtam a lábam között, nem mást. Mi lehetett volna még ott, könyörgöm? Ilyen logikával sem gondolkodik senki más, így csajos naná, hogy nem lehetnék. Oh baszki, már megint baromságokon jár az eszem. Ilyen hatással van rám az iskolakezdés; hülyeségeken kezdtek vitatkozni magammal.

 Mikor leértem az emeletről, elköszöntem az éppen lent reggeliző szüleimtől, és siettem nulladikra, hogy kiélvezhessem már kora reggel a magyartanárom rendkívül érdekfeszítő történeteit egy-egy költő eredeti írásstílusáról, amit rajta kívül szerintem még az adott szerző sem vett észre. Érzem, hogy azt az órát is át fogom horkolni, csak ne legyek túl hangos, és ne kelljen megint végigülnöm a felesleges kioktatását! Na, ilyen vidáman sem kezdődött még napom, ebben biztos vagyok.
 Álmosan szálltam be az autómba, majd indítottam el azt, hogy még véletlenül se késsek el abból a fantasztikus intézményből, amit egyesek iskolának neveztek. Igen, tényleg saját kocsival jártam suliba; nem voltunk szegények, az egyszer tuti, és sokan kérdezték is, hogyan van nekünk ennyi pénzünk? Először is, ez egy eléggé pofátlan kérdés, mert ki az a bunkó állat, aki a másik bruttó fizetéséről kérdezősködik? A másik meg, hogy egyszerűen nem bírták felfogni, amikor azt feleltem, a szüleim keményen dolgoznak… Abban reménykedtem, egy ilyen diplomatikus válasz hallatán hagynak engem a picsába, de tévednem kellett, mert csak tovább érdeklődtek.
 Anyum divattervező volt, több márka is az ő neve alatt született, így járta az országot, divatbemutatókat tartott, modelleket hajkurászott és felszínes interjúkat adott a tévének és az újságoknak. Szerette a melóját, de a pózolással és állandó jó pofizással járó részét szívesen lepasszolta volna, tudom, mert mesélte nekem. Aztán ott volt az apám, akinek egy jól menő „mindenes” cége volt, ami a külkereskedelemtől kezdve egészen a tőzsdéig tényleg mindennel foglalkozott, amit csak el lehetett képzelni.
 Ezért nem aggódom a jövőm miatt, mert tudom, hogy előbb-utóbb meg kell örökölnöm ezt az egész kócerájt, és azon belül tényleg bárhol elhelyezkedhetek, szóval nekem totál nyolc. Tehát ezért élünk jól, ezért lehetett saját kocsim, és ennek köszönhetően is tudtam eléggé hamar letenni a jogsit. Bár mondjuk, ez egyáltalán nem kapcsolódik semmihez sem, szóval nem tudom, ezt minek kellett most felvezetnem… Ah, mindegy is.

 Annyi életkedvvel vágtam le magam a leghátsó padba, mintha a Titanic-ot készültem volna megnézni, amit köztudottan a világ legszarabb filmjének tartottam. A történet szar, a zene nyálas és feláll tőle a szőr a hátamon, a lényeg nem jön át, mert az emberek nem arra figyelnek, hogy milyen sokan meghaltak anno, hanem csak azon izgulnak, hogy Leonardo DiCaprio túléli-e, és örökké együtt lesz-e Kate Winslet-tel. A lényeg, hogy utálom azt a filmet, és akkor se nézném meg még egyszer, ha kötelezővé tennék a számomra, mert ott helyben ugranék akkor ki egy ablakon.
 Na, körülbelül ugyanennyi hangulatom volt az irodalom fakultációhoz is, amit talán még ennél a vontatott történetnél is jobban untam. Azon imádkoztam, hogy valamilyen csoda folytán a másodpercek egy kicsit gyorsabban teljenek, és hamarabb szabadulhassak annak az érdektelen barom órájáról, aki nem csak a halálba tudott kergetni, de annyi baromságot összehordott, hogy az már fizikai fájdalmat okozott. De baszki, nem csakhogy rohadt lassan nyögte ki a lényeget (ami még így se ért semmit sem), emellett megint egy olyan témához kanyarodott, ami rendesen felbaszta az agyvizemet, már kora reggel.

- Tudjátok gyerekek, ez a költő nagyon szerette az alkoholt és hölgyeket – kezdett bele a férfi, még tök normálisan, aztán hirtelen eszébe jutott valami faszság, s azt kezdte el boncolgatni. – És még ez volt a normális, mert ugye vannak a homoszexuálisok, manapság egyre többen, akik ha kicsit figyelmesebben olvasták volna a Bibliát, akkor tudnák, hogy ez bizony bűn… – És bakker, rákezdett a szokásos szenteskedő keresztény szövegére, miszerint a melegeknek létezniük sem kellene, és ez csak egy gusztustalan vírus, amit muszáj volna kiirtani!
 Azt hittem ott helyben verem pofán, de úgy rendesen! Először is, mi az a baromság, hogy egy vírus? Melyik évszázadban született ez a barom, hogy efféle faszságokra asszociál? Amikor valakinek felróják, hogy meleg az olyan, mintha egy gyereket basznának le azért, mert barna a szeme vagy a faszom se tudja. És a Bibliával jön nekem? Azzal a kibaszott fantasy regénnyel, amiben a lányok az apjukkal dugtak, a kígyó beszélt, az ember a vízen járt, és egy másik meg feltámadt? Jesszusom, ha mindent komolyan vennénk, amit kétezer évvel ezelőtt műveltek az emberek, megragadnánk egy rohadt szinten, és a végén teljesen elbutulva ölnénk egymást, mint az állatok, egy redvás vadonban.
 Ha egyesek különbek lennének a közönséges vadaktól, nem lenne nulladik orrában teljesen felforrva az agyvizem egy kétszínű keresztény köcsög miatt, akinek az IQ szintje a lábméretemmel vetekszik. Az efféle értelmileg korlátolt, csak a saját baromságukat hangoztatni tudó, valójában nulla világlátással rendelkező felnőttektől kapok agyhervadást, komolyan. Itt példálózik a vallásának szent könyvével, amit ha Ő figyelmesen olvasott volna, akkor kurvára tudná, hogy a Bibliában az is benne van, hogy szeresd felebarátodat, és ne ítélkezz mások felett. Ez az idézet hol van, amikor a melegekről beszélünk? Eleve már azt nem bírom felfogni, hogy lehet egy komoly vallást, egy olyan könyvre alapozni, amiben csak a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak voltak az elfogadottak a társadalomban. Aztán egy koreai irodalomtanár ugat nekem a melegek létezésének bűnösségéről… mindjárt herén nyalom magam, esküszöm.

 Az óra vége úgy hatott rám, mint fuldokló hörcsögre a frisslevegő; elsők között sprinteltem ki a teremből, még a tanárt is beelőzve, amin valószínűleg rendesen meg is lepődött, de én nem fogok magam előtt kiengedni egy akkora barmot, mint amekkora az volt.
 Orrom alatt szitkozódva lépkedtem el a boxomig, hogy kivegyem belőle a szükséges tankönyveket, s hogy beléje pakoljam a feleslegeseket, mindezt mindössze néhány másodperc alatt. De aznap még az a köcsög is kibaszott velem, és beakadt: hát azt hittem ott kapok embóliát az idegtől, amikor úgy döntött a kis dög, hogy nem szívózik velem tovább, hanem enged a folyamatos rángatózásaimnak.
 Idegesen basztam tehát ki a szekrényem ajtaját, de az hirtelen fennakadt egy arcban… Ijedten kaptam a tekintetem a mellettem álló barna fürtös srácra, aki mindkét kezét menstruáló orrához szorította, de még ujjai közül is csordogált ki a vörös nedű, melynek láttán, elfogott egyfajta klasszikus pánik.

- Bakker, ne haragudj! – léptem automatikus közelebb, magam sem tudom, hogy pontosan miért. A fiú kissé megrázta fejét, mintha azt akarná jelezni, hogy nem haragszik, de valószínűleg nem repesett az örömtől, amiért betörtem az orrát. Amikor ma suliba indult, tuti nem hitte azt, hogy majd csak sétálgat a folyosón, aztán hirtelen arcon bassza egy szekrény. – Jól vagy? – Idióta kérdésemre egy olyan pillantást kaptam, amit még egyszer nem kémleltem volna szívesen. A kihúzott barna szemek annyi mennyiségű iróniát és gúnyt foglaltak össze, amit én egy iskolai jellemzésnél nem tudtam volna elhadarni. Ahogy figyeltem a – nem mellesleg baromi szép – sötét szemeket, azon kezdem filózni, hogy találkoztam-e már a sráccal, mert rohadt ismerős volt a kinézete.

- Úgy nézek ki, mint aki jól van?! – kaptam meg a lekezelő kérdést, egy viszonylag mély orgánumon, miközben az orrából folyamatosan csordogált a tömérdek mennyiségű vér. Nem hagyhattam csak úgy ott, elvégre mégiscsak én okoztam a problémát, de ő sem festett túl barátságosnak, így nem voltam biztos abban, hogy ezek után, még meg kellene szólalnom.

- Gyere, beviszlek a kórházba! – ragadtam karon iskolatársamat, egy laza mozdulattal közben becsapva a probléma forrásaként szolgáló szekrényajtót, s elkezdtem kifele húzni a srácot. Ezek szerint mégsem fogok történelem dolgozatot írni, aminek azért örülök, de nem szívesen fuvaroztam helyette egy törött orrú gyereket, akinek én okoztam a komoly sérülését. Baszki, miattam baszódott be az arca! Szép volt Hongki, ennél jobban nem is indíthattad volna a napodat!

 Átlépve a sebesség korlátot száguldottam a kórház felé, időnként az anyósülésen szenvedő fiúra sandítva, kinek hosszú ujjai közül folyamatosan szivárgott ki a vér, egyenesen ölébe landolva azoknak cseppjei. Rohadt parás helyzet volt, mit ne mondjak, ráadásul alig ismertük egymást is, így még kínosabbá vált az eleve kellemetlen szituáció.

- Tényleg nagyon sajnálom, esküszöm, nem láttalak, amikor kinyitottam a szekrényajtót! – kértem bocsánatot ismételten, ahogy az egyik piros lámpánál várakozva doboltam a kormányon, minél előbb akarva beérkezni a kórházba, hogy összerakják szegény fiú arcát.

- Semmi baj, az én hibám is volt – legyintett, miközben hátravetett fejjel próbálta legalább egy kicsit csökkenteni a vérzést. – Nyugi Hongki, ez bárkivel előfordulhatott volna.

 Tudta a nevemet. Mégis honnan tudta a nevemet, amikor én nem tudtam az övét? Ismert volna? Előtte már találkoztunk, csak én vagyok annyira felszínes, hogy elfelejtettem? Ezzel akkor annyira nem volt időm foglalkozni, mivel zöldre váltott a lámpa, így a gázra taposva rohantunk a kórházba, hogy minél előbb rendbe hozhassák az orrát.

 A recepcióra érve, sürgősen hívattam egy orvost az ottani nővérrel, aki amint megpillantotta a mellettem vérző fiút, nem tétlenkedve kerített nekünk egy szakembert, aki hamar kezelésbe vette az iskolatársamat. Én a folyosón várakoztam eléggé sokáig, mígnem az egyik kedves nővérke megengedte, hogy bemenjek a fiúhoz, aki immár rendbe hozott arccal feküdt a kórházi ágyban; a kevesebb vér jobban állt neki, mivel így nem tűnt annyira rémesnek a helyzet. Sőt, mintha csak egy kisebb karcolása lett volna, de azért meglátszott, hogy eléggé nagy erővel csaptam ki azt az ajtót.
 Óvatosan helyet foglaltam a mellette elhelyezkedő széken, majd ölemben pihenő kezeimet fixírozva próbáltam kinyögni még valamit.

- Még egyszer, nagyon sajnálom.

- Nem történt semmi – vont vállat hanyagul, mintha egy kicsit sem foglalkoztatná, hogy bevertem a fejét, igaz nem szánt szándékkal. – Az orvosok szerint nem tört el az orrom. És valószínűleg nem lennék itt, ha a folyosón mondjuk nem olvastam volna, hanem magam elé nézek; tehát nem csak a te hibád volt.

 Nem válaszoltam. Erre mégis mit kellett volna mondanom? Nem voltam az a típus, aki állandóan ismételgeti magát, még ez a három bocsánatkérés is több volt a kelleténél; nem haragudott rám, akkor nem haragudott rám. Viszont úgy éreztem némi felelősséggel azért tartozom érte, így nem akartam elmenni mellőle, legalább addig, amíg a szülei meg nem érkeznek hozzá.
 Óvatosan felpillantottam arcára, megpróbálva rájönni, honnan is ismerhet engem, és én miért nem emlékszem rá. Meg kellett hagyni, rohadt szexi srácra csaptam rá a boxom ajtaját; hosszúkás arcszerkezete volt, lágy vonásai, éles állkapocs vonala és karakteres kisugárzása. Világos bőrét ellensúlyozta sötét hajszíne, és fekete, helyenként kissé szakadt ruhái, melyek akkor az ágya szélén pihentek, rajta pedig egy kórházi pizsama virított. Szeme ki volt húzva, ujjain a körmök feketére voltak kilakkozva, csuklóján pedig kisebb karkötők és fesztiválkarszalagok sorakoztak.
 Tipikus goth sráccal álltam szemben, nem valami klasszikus depressziós felfogásban; arca ragyogott, és nem tűnt olyannak, mint akinek komolyabb lelki problémái lennének. Mondjuk fogalmam sem volt, emberileg milyenek voltak a gothok, mivel egyet sem ismertem személyesen, egyedül ezt a srácot, de ő sem tűnt olyannak. Mindenesetre kibekúrt jól nézett ki, és ezt akkor se tagadhattam volna, ha nem miattam került volna kórházba; csak tudnám hol volt eddig? És ő honnan ismert engem?

- Sehun, a szüleid nemsokára itt lesznek – szólt be hozzánk az egyik nővér, kezében a fiú adataival, ahogy egyszer rám, egyszer pedig az ágyon fekvő srácra pillantott.
 Sehun? Sehunnak hívják? Volt még régebben egy Sehun nevű osztálytársam, bár nem sokat foglalkoztam vele; tavaly januárban ment ki külföldre tanulni. Annyi maradt meg belőle, hogy iszonyat világos szőke haja volt, semmi több: se az arcát, se a stílusát, semmijét nem tudtam volna felidézni. Nem egy csoportba jártunk, csak néhány óránk volt együtt, és nem is törődtünk a másikkal. Okos, de nagyon csendes fiúnak tűnt, és nem is lepődtem meg, amikor tavaly kiment asszem Amerikába tanulni. Mi is volt a teljes neve…? Oh Sehun! Hát persze! Bár, ez a név manapság eléggé gyakori, és ez a kölyök nem is hasonlít rá, szóval nem hiszem, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz.

- Megtennéd, hogy kijössz egy pillanatra? – pillantott rám az egyik nővér, mire én szó nélkül felálltam, és kimentem a folyosóra a hölgyhöz, aki egy csomó papírt nyomott a kezembe. – Aláírnád? Szükségünk lenne annak a személynek a nevére, aki behozta… – vont vállat a nő, mire én bólintva kikaptam a kezéből a tollat és a nyomtatványra meredve aláírtam azt.
 Épp vissza készültem neki szolgáltatni azt, amikor megakadt a tekintetem a beteg nevén; Oh Sehun. Azt hittem ott esek össze szívrohamban: ez az a Sehun! Ez kurvára ugyanaz a srác, aki tavaly januárban elment tőlünk, és én elfelejtettem! Elfelejtettem az egyik osztálytársamat!
 Oké, tény, hogy baromi sokat változott, és akkor se ismertem volna meg, ha több időt töltök vele még régebben, de akkor is; mekkora köcsög vagyok már, hogy nem bírtam felismerni azt a személyt, akivel másfél éven keresztül minden tetves nap egy iskolába jártam. Ennél már csak az volt jobb, amikor a születési dátumra emeltem a pillantásomat.

 „Ennek komolyan holnap lesz a születésnapja?! Menten leszopom magam keresztbe, esküszöm!”