Pont a napokban beszéltem a drágalátos feleségemmel, hogy az egykoron kedvenc könyvem, szerinte biztosan nem tetszhet(ne) nekem, mivel ellenkezik mindennel, amit én jónak vagy éppen értékelhetetlennek találok. (Fuck Logic). És úgy elgondolkoztam azon, miért is szoktam le az olvasásról, illetve miféle könyvek voltak azok, melyek eme - egyesek szerint - jó szokás ellen hangoltak az utóbbi hónapokban. Szóval, összegyűjtöttem azokat az írás (és sok esetben ember) típusokat, amiktől szívem szerint kirohannék a világból, viking csatakiáltások közepette. (A kisebb listám, könyvekre és fanfictionokre egyaránt vonatkozik)
1. Túlzottan, már-már erőltetetten elvont
Biztosan gondoltátok/éreztétek már úgy, hogy unalmas a szokványos, hétköznapiasan megfogalmazott történetek sokasága, és valami újra, valami másra lenne szükségetek, ami egy pöppet elrugaszkodik a realitások szilárd talajától. Egyesek ilyenkor egy jól megírt fantasy regényre koncentrálnak, ami izgalmas, tele van érdekességekkel, meg a tököm tudja mikkel, olyan baromságokkal, ami érdekli az embereket. (You know what I mean).
Viszont, amikor rám jön azaz 5 perc, amiben netalán ilyesmi típusú könyvet/fanfictiont keresek, akkor találok rá az olyan történetekre, amik olyan pokoli egyszerű szituációban játszódnak, mint a saját életem, mégis Shakespeare-i szófordulatokat lelek egy-egy mondatban, ami olyan kacifántosan van megfogalmazva, hogy esküszöm mire a mondat végére érek, elfelejtem mit olvastam az elején. Baromira fel tudja cseszni az agyvizemet, amikor valaki Edgar Allan Poe-t akar játszani, holott sem a története sem pedig maga az író nem rendelkezik olyasfajta különös varázzsal, mint amilyen ez az ember és az alkotásai voltak. Irritáló, amikor valaki úgy beszélteti a karaktereit rébuszokban, hogy egyáltalán nem illik bele a történet vagy az adott szituáció hangulatába. Idegesítenek a túlságosan költői hasonlatok, az időnként ízléstelen tájleírások olyan metaforákkal és megszemélyesítésekkel, amikhez szótárt kell ragadnom, hogy fel bírjam fogni a jelentésüket. Amikor olvasok, nem szeretném percenként fellapozni az értelmező kéziszótárat, hogy rá tudjak jönni, az adott író három-négy soron keresztül, kacifántosan megfogalmazva akarta velem közölni, hogy elfogyott a tej. Gyerekek, ha elfogyott a tej, akkor nem lettetek megfosztva a Szűz Mária hasonmások emlőiből kinyert életet, erősséget és androgün példányokat megszégyenítő kecsességet adó Jézus által megszentelt folyadéktól, egyszerűen csak el kell menni a kurva boltba!
2. Szercsi, lávcsi meg a tömény romantika
Lehet ennél a pontnál be kéne fognom a pofámat, mert mostanában ezerrel tolom nektek a fluff történeteket, VISZONT én igyekszem ízlésesen megírni a szerelmes jeleneteket, melyeket azért eléggé nehéz úgy megalkotni, hogy ne lehessen azt mondani rá, hogy szar. Próbálom mindig visszafogni magam, és a helyenként rendkívül idióta humorommal kompenzálni az efféle jeleneteket, mert nagyon nem az én stílusom a klasszikus nyáladzás, amikor mindenki olyan vattacukor és rózsaszín, mintha egy unikornis hányta volna le. (Persze, néha rám is rám jönnek a különös 5 percek, amikor gusztustalan, tömény nyáladzást írok, de az a hosszabb történeteimre nem igen jellemző, és csak nagyon kevés novellámnál vettem ezt észre. Ha tévedek, javítson ki valaki).
Természetesen én is szoktam romantikus alkotásokat írni/olvasni, viszont azért látványosan észrevehető az ízléses és a mindjárt leszopom magam keresztbe között az a bizonyos határ. Az előbbit nem kell részleteznem, szerintem a legtöbben értik, ha viszont nem, akkor Jane Austen regényeit erősen ajánlom, melyben romantika van dögivel, de egyáltalán nem az idegesítő fajtából. Ami az utóbbit illeti... Nem, nem erotikáról lesz szó, az egy teljesen másik tészta, bár nincs messze az igazságtól. Amikor egy történet olyan szinten unalmas, vontatott és nyálas, hogy azt szavakba foglalni nem lehet, akkor tökéletes illik rá az a jellemzés, amelyben az ember csak keresztben leszopná magát, reménykedve abban, hogy időközben megfullad vagy kitöri a gerincét. Így érzem az agysejtjeimet, amikor két férfi szerelméről olvasok olyan formátumban, amiben még egy hetero történet sem állná meg a helyét. Az oké, hogy egy lány/nő sokszor gondol romantikus, helyenként már szürreális dolgokra, na de egy férfi?! Igen tudom, a pasiknak is vannak érzéseik, nem robotok, ezt nekem nem kell mondanotok, de azt hadd ne kelljen már lenyelnem, hogy egy krapek csajosabban gondolkodik egy pubertásba lépett kislánynál! Nem azt mondom, hogy a yaoi történetekben nem lehet romantika, de azért maradjunk meg a realitásoknál és az ízlésnél. Mert az rohadtul nincs benne az ízléses kategóriába, amikor egymás tekintetében a Holdban úszó csillagfényeket látják táncolni, miközben sellők körülöttük negédes szirén énekkel bódítják el szerelmes elméjüket, melyekben csak és kizárólag a másik varázslatos arcképe lebeg.
3. Felszínes depresszió, rémes köntösben
Na, ez vicces lesz. Ez a pont, inkább tudható be történetvezetési "hibának", mintsem írásstílusi problémának, de az én szememben, nagyon is hajlik az utóbbi felé, MIVEL eléggé sok író szeret kicsit komorabb hangvételű történeteket alkotni (mint ahogy régebben én is tettem), és ezzel nincs is semmi baj, csak az ezzel járó "megoldásokon" szoktam jókat röhögni.
Ha az ember nem ismeri a depressziót, vagy annak bizonyos fajtáit, esetleg a szomorúság egy hosszadalmasabb folyamatát, az nem fog tudni igazán kiemelkedő borongós hangulatú történetet írni. A könyvek, a fanficik meg minden ilyen dolog azért tud jó lenni, mert van benne egy minimális élettapasztalat; az ember akaratlanul kezdi el olvasni az olyan sztorikat, amikben érződik az író saját tapasztalata illetve életének egykori szakasza. Egy kifejezetten sötét stílusú könyvnek nagyon jól tud állni, ha az író már eleve nem százas - lásd Stephen King, aki a kokain függősége alatt írta a legjobb regényeit. Ha valaki volt már depressziós, eme élettapasztalatot remekül fel tudja használni egy adott műben, de nulla tudással a depresszió és az azzal járó pszichoszomatikus tünetek kezeléséről/tüneteiről/gyógyításáról/fokozatairól, úgy eléggé nehéz lesz írni. Ekkor minden átmegy csak találgatásokba, amikkel az író könnyen megsértheti a már volt depressziós embereket, esetleg viccet csinálhat önmagából és történetéből, amit a jobb humorral rendelkező egyedek, némileg értékelni is tudnak. A hangulatot nem lehet rendesen leírni, aki olvasott már jó komor hangvételű, depresszív könyvet, az pontosan tudja, hogy nem attól lesz egy történet borongós, hogy esik az eső és a főszereplő felvágta az ereit, hanem, hogy még a napsütésben is csak mosolyogva, csendben szenved, mert túl gyáva lépni valamerre.
4. Szarul összejött flegmaság
Aki egy minimálisan is ismer, az pontosan tudja, hogy imádok flegma stílusban írni és olvasni egyaránt, így különösen nagy szívfájdalom a számomra, hogy eme stílusnak is a rosszabbik fajtáját fel kell sorolnom.
Van, aki laza, van aki menő, és van akinek ez kibaszott jól áll, és rohadt felüdítő olvasni róla, hogy ez a bizonyos ember milyen hanyagsággal képes szarni a világ dolgaira. Tökéletes példaként Nick Hornby angol besteller szerzőt és munkásságát tudom megemlíteni; a férfinek van egyfajta különösen egyszerű humora, remek gondolatokkal vegyítve, így ennek hatására a könyvei is élvezhetőek, de még mennyire! Kedvenc írómról beszélek, így elfogult vagyok, viszont, aki már olvasott tőle, az pontosan tudja miről beszélek. Az író hanyagsága és a Struck by Lightning-ból ismert Carson életfilozófiája egyfajta olyan lazaságot, flegamságot, mégis rendkívül sok törődést tartalmaz, amiről élvezet olvasni!
Viszont akadnak olyanok, akik ezt a stílus naaagyon nem találták el, így a karaktereik nem szórakoztatóak és szerethetően, csupán prosztók és rendkívül irritálóak. A menő, a cool, és hihetetlenül dögös flegmaság is olyasmi, mint a depresszió; nem lehet tanulni, és minimális tapasztalat nélkül írni sem lehet róla (jól). Nem attól lesz valaki faszagyerek, hogy sokat káromkodik, baszik tanulni és prosztóbban viselkedik, mint a szomszéd kamionos, hanem attól, hogy rendelkezik annyi intelligenciával, hogy képes legyen mindent és mindenkit úgy telibeszarni, ahogy az a nagykönyvben meg van írva!
5. Átlagos, azaz totálisan semmilyen
Azt hiszem ezt nem kell ragoznom: semmi érdekesség, semmi írásstílus, nulla karakterfejlődés, nuku humor, se nem romantikus, se nem elvont, nem is flegma de nem is divatdepressziós. Olyannyira semmilyen, hogy arra szavakat nem lehet találni, pedig azért lássuk be, a rizsázásban nagyon ott vagyok, de erről még én sem tudok többet beszélni. Csak pakolja egymás után a mondatokat, gyakran szóismétlésekkel és szinonimák nélkül, igeidők összekeverésével, s már úgy érzed sosem lesz vége egy-egy bekezdésnek, mert annyira nem történik az adott fejezetben semmi sem. Ilyennel valószínűleg már mindenki találkozott, szóval nem kell magyaráznom, azt hiszem, vagy legalábbis remélem. De, amikor ilyen történeteket olvasok (ha ilyesmire vetemedek), akkor úgy érzem magam, mintha egy néma emberrel beszélgetnék, aki embóliában szenved.
Ez lett volna az én szubjektív kis listám arról, hogy milyen írásstílusok, és sok esetben emberek, irritálnak. Az ezekhez köthető rossz művek miatt utáltam meg az olvasást, és szerintem egy darabig nem is fogok könyvet a kezembe rakni, mert az agyam már nehezen viseli ezt a mennyiségű terhet!
2 megjegyzés
Tudom, hogy ez régi bejegyzés, viszont muszáj leírnom hogy imádom az egészet, főleg a nagy betűvel írt részeket. Fergetegesek :D . Egy éjszakázás után is képesek megnevettetni, és ha majd rossz kedvem lesz, ezeket fogom visszaolvasni. Maga a stílusod ami megragad, mert egyszerűen különleges .
VálaszTörlésOh, köszönöm szépen ^^ Igazán jólesnek ezek a szavak, főleg, egy majdnem két éves bejegyzés alatt ^^
Törlés