Általában, ha megkérdeznek egy még a pubertáskorba nem belépett fiút arról, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, akkor a szülők összegubancolt idegzettel sokkolódnak le, amikor az ártatlan gyermek kinyögi, hogy „Lady Gaga”. A gyermekes szerelmespárok azt hinnék, hogy egy fiú fiatalként a sporttal akar foglalkozni, nem pedig mondjuk a divattal, ami köztudottan „túl lányos”. Istenem, az ilyen általánosításoktól is a faszom ki van már… Miért túl lányos?! Ki mondja meg, mi való egy fiúnak és mi nem? Milyen jogon kategorizálnak be egy állást nemek szerint? Tény és való, hogy arra a srácra furcsán szoktak nézni, aki szívesebben öltözködik stílusosan, egyedi ruhadarabokkal, mint rúgja a bőrt a kinti kisudvaron az unalmas haverjaival. Én mindig is az első kategóriába tartoztam.

 A nevem Kim JoonMyun, és sosem voltam egy átlagos kölyöknek nevezhető, ami szerintem négy-öt évesen is már elég látványosan megmutatkozott. Nem is értem, a szüleim miért nem kezdtek gyanakodni akkor, amikor óvodás koromban a nagyapám feltette az ominózus kérdést, „Mi leszel, ha nagy leszel, JoonMyun-ah?”, én pedig meggondolatlanul azt válaszoltam „szupermodell”. Mondanom sem kell, az öreg majdnem ott kapott szívinfarktust, de honnan kellett volna nekem tudnom, alig néhány évesen, hogy ez egy „rossz válasz” volt?
 Itt kezdődött minden, illetve minden olyan, ami később komolyabban befolyásolni kezdett. Előtte rengeteg tévét néztem – ami száz százalékban a szüleim felelőssége volt –, így akaratlanul tévedt el a tekintetem a divatcsatornákra, amikbe egy másodperc alatt beleszerettem. Olyan lehettem, mint egy szarka, aki rajong a csillogó dolgokért és a fényes valamikért, amik bearanyozzák az unalmas hétköznapi helyiségeket, illetve öltözékeket. Már akkor elég nagy érdeklődést mutattam a divat iránt, és pont emiatt okoztam majdnem a nagyapám halálát. Persze, ez akkor még senkinek sem tűnt fel, egyszerűen csak egy ártatlan gyerekes dolognak gondolta mindenki ezt az állapotot nálam, ezért nem kerítettek nagyobb feneket a dolognak.
 A szüleim mindig mondogatták, hogy a korombeli fiúk néha Barbie babázni is szoktak, és később ugyanolyan kisfiú lesz belőlük, mint a többiekből. És ez volt az, ami megrémisztett engem; már hat-hét éves koromban is volt annyi öntudatom, hogy biztos legyek abban, nem akarok olyan lenni, mint mások. Ki akartam tűnni, egyedivé akartam válni, és ha ehhez az kellett, hogy ne rejtsem véka alá azt, amit szeretek, akkor mindegy is volt, hiszen egy általános iskolás még nem gondolkodik ilyen rétegelten, nem igaz?
 Így szartam mindenkire, és boldogan érdeklődtem a divat iránt, mintsem focizzak a kortársaimmal. Emiatt a fiúk nem is barátkoztak velem, mondván, hogy furcsa vagyok – ami igaz is volt –, de ennek ellenére, mindig nekem volt a legtöbb lánybarátom, akiket viszont egyenesen imádtam. Persze, nem beszélgettem velük különösebben lányos témákról, de kicsit idősebb koromban együtt tanultunk varrni, mindig csak a ruhákról bájcsevegtünk, s valahogy állandóan Lady Gagára terelődött a szó.
 Ja, és a másik dolog, aminél már igazán gyanakodhattak volna a családtagok, azaz volt, hogy az én példaképem nem egy híres férfiszínész, focista vagy valami ehhez hasonló volt, hanem a popkultúra egyik legkiemelkedőbb alakja, Lady Gaga. Az a nő egy Istennő, és ezt mindenkinek be kell látnia, hiszen amellett, hogy hihetetlenül remek slágereket ír és nem olyan klisékkel rakja tele a dalszövegeit, mint sokan mások, még hihetetlen divatérzékkel is meg lett áldva, ami az én szememben, garantált orrvérzést jelentett.
 Imádtam azt a hölgyet, megszállott voltam, ha róla volt szó, és komolyan életcélommá vált, tizennégy évesen, hogy olyan lehessek, mint ő. Vele volt kiplakátolva a szobám, éjjel-nappal csak az ő arcát néztem a laptopom monitorján, s mindig az ő zenéit hallgattam, és majdnem mindenre Stefani Joanne Angelina Germanotta inspirált. Enyhe kifejezés lett volna, ha azt mondom, egyszerűen csak rajongtam érte, mert én tényleg istenítettem őt, és sosem értettem azokat, akik képtelenek voltak elismerni a tehetségét, vagy a speciális stílusát. Na igen, olyan ódákat zengtem róla, hogy így visszagondolva, mindenki egy barom volt, hogy nem vették észre a homoszexualitásomat.
 Én magam tizenhat évesen jöttem rá, amikor új osztálytársunk érkezett, egy bizonyos Wu Yifan személyében, aki ezelőtt Kínában élt, gyerekkorában meg Kanadában. Mit ne mondjak, amint megláttam, a szívem erősen megdobbant, a levegővételezésem instabillá vált, izgatott lettem, a hormonjaim meg úgy tomboltak, mint jó rocker gyerek egy Green Day koncerten. Wu Yifan, becenevén Kris, egy hihetetlenül gyönyörű srác volt; az arca, akár egy manga karakteré, hihetetlen szimmetrikus. Erős állkapocsvonala illett rideg kisugárzásához, és elbűvölő mosolyához is, emellett pedig igéző szemei mindenkit egy perc alatt ejtettek rabul, velem az élen természetesen. Vastag ajaki kissé nőiessé varázsolták arcát, ami nekem csak még jobban tetszett, de igazán a stílusa láttán olvadtam százfelé.
 Komolyan, minden benne volt az öltözködésében, amit én szépnek tartottam; egyszerre volt feltűnő, kényelmes, ám visszafogott és elegáns. Megfogalmazni nem tudtam volna, pontosan milyen stílust képviselt Kris, viszont borzasztóan tetszett az egész srác, már az elején, és amint kiderült róla, mennyire illedelmes, kedves és intelligens, eldöntöttem, hogy hozzá akarok menni. Ah, még így visszagondolva is ég az arcom az akkori gondolataimtól, komolyan, olyan voltam, mint egy kislány. Ezt már akkor is éreztem, és abban a szent pillanatban biztossá vált, hogy a férfiakat szeretem, amikor egy mosoly kíséretében hozzám szólt. Szerencsémre remekül tudtam leplezni az érzéseimet, így gond nélkül válaszoltam kérdésére, de belül sikongattam az örömtől, hogy egyáltalán észrevett. Mondanom sem kell, ezek után már nem mertem áltatni magam azzal, hogy hetero vagyok, mert egyértelműen nem voltam az. De ezt már akkor tudhattam volna, amikor eldöntöttem, hogy ruhatervező leszek, még tizenhárom éves koromban.

 Yifannal persze a szerelmem csupán plátói volt, viszont az elején ez annyira nem foglalkoztatott, hiszen azzal jobban el volt telítve az agyam, hogy mégis milyen formában közöljem a tényt a szüleimmel, hogy egyetlen fiúk, bizony olyan homokos, mint a tengerpart. Persze, nem voltam az a sztereotip meleg, aki affektálva beszélt, csajosan gesztikulált, vagy csak lányos dolgokról tudott dumálni; gimire ezek a tulajdonságaim – vagy azoknak kezdeményei – teljesen elhaltak, hiszen voltak férfi barátaim, nem is kevés.
 Mindenről tudtam velük beszélgetni, és ők sosem rótták fel nekem a hobbijaimat, amik valljuk be, eléggé csajosak voltak, hiszen melyik tizenéves srác varrogat és néz Victoria’s Secret Fashion Show-kat? Nagy valószínűséggel senki sem, engem kivéve, aki néha bizony tényleg megtestesítette a tökéletes homoszexuálist, már ha valakinek ilyen volt a valós meleg ember. Tessék, már faszságokról is beszélek, pedig csak egy kicsit visszaemlékeztem magamra. Ez történik, ha gondolkodsz a múlton: Ugyanolyan hülye leszel, mint amilyen akkor voltál!
 A lényeg csupán annyi, hogy bármennyire is rajongtam Yifanért, fontosabbnak tartottam, hogy beismerjem a szüleimnek azt, hogy meleg vagyok. Ez pedig tizenhét éves koromban meg is történt, amikor már őszintén elegem volt a saját titkaimból, de legfőképpen az azok miatt keletkezett problémákból; nem lehettem olyan nyílt a családommal, mint amilyen szerettem volna, és ebben leginkább a félelmem akadályozott meg.
 Így hát egy nap, csak a szüleim elé álltam és közöltem velük, hogy a férfiakat szeretem, és nem leszek sem ügyvéd sem orvos, hanem a divatszakmában szeretnék elhelyezkedni, mint tervező. És mi volt erre a reakció? „Jól van fiam, ezt már akkor tudtuk, mikor majdnem kinyírtad a nagypapát.”. Mondom, kösz baszki, hogy ezt is az eszembe juttatod, hogy a szemed fordulna ki… Nem ám, szeretem nagyon a szüleimet, de azért az efféle megnyilvánulásokon fenn tudok akadni. Emiatt paráztam, ki tudja mennyi ideig? Igen, pedig ennél lazább véleményt nem is kaphattam volna a másságomra, ami egy hatalmas pont ebben az életben. Tehát a szülő dolgot is lerendeztem.

 Viszont még mindig ott volt ez a szerelem kérdés, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Yifan hetero volt, ebben száz százalékban biztos voltam, mivel sosem mutatott érdeklődést a férfiak iránt, és mi ketten sosem jöttünk össze, de ugye ezt akkoriban még nem tudtam. Oké, nem kergettem magam naiv ábrándokba, pontosan éreztem, hogy kettőnk között barátságnál bizony nem lesz több, de azért mégis a remény hal meg utoljára, nem igaz? A lényeg lényegében, baromi sokáig szerelmes voltam Krisbe, míg egy nap észrevettem az évfolyamtársamat, Jongdae-t.
 Kim Jongdae kicsit fiatalabb volt nálam, a másik osztályba járt, és köztudott volt róla, hogy a férfi nemet részesítette előnyben, én addig mégsem vettem figyelembe, az amúgy iszonyatosan gyönyörű fiút. Máshogy volt szép, mint Kris, hiszen Jongdaenek kissé erősebb és maszkulinosabb vonásai voltak, de ettől függetlenül nagyon bejövős volt a srác, és vagy hatvanszor pofán vertem magam, amiért ezelőtt még sosem vettem észre őt, úgy.
 Szerencsémre ő is szimpatizált velem, így nem kellett sok ahhoz, hogy járni kezdjünk. Mondanom sem kell, az egy remek időszaka volt az életemnek, hiszen Jongdae mellett kitapasztalhattam egy rendes kapcsolat rejtelmeit, ráadásul mindennél boldogabb is voltam. Vele vesztettem el a szüzességemet, vele történt az első csókom, őt mutattam be először a családomnak, és majdnem mindenen vele mentem keresztül. Érettségi, továbbtanulás, megfelelő lakás illetve diákhitel választása… Mind Jongdae mellett történtek, és így visszagondolva, fogalmam sincs miért szakítottunk, de egyik nap arra lettem figyelmes, hogy már nem vagyunk együtt.
 Nézhet mindenki egy felszínes köcsögnek, de komolyan nem emlékszem a szakításunk rejtelmeire, ahogy a későbbiekben a kettőnk közt lezajlott eseményekre sem. Ahogy befejeztem a képzőművészetit, Jongdae ölelő karjaitól is megszabadultam, és máig nem emlékszem, pontosan miért. De mindegy is volt, hiszen nem estem depresszióba miatta, hanem a jövendőbeli karrieremről álmodoztam, amely akkor még nem tűnt olyan szépnek, mint most.

 Ki a faszt akarok átverni? Semmilyen komolyabb karrierem nem volt, csupán az volt a szerencsém, hogy egyetem után jelentkeztem több céghez és az egyikhez felvettek, mint öltöztető fiút és stylist-ot. Az utóbbi, persze, jóval később lettem, de ennek a történetébe most nem mennék bele, mert nem ezen van a hangsúly. De hogy min van, arról fogalmam sincs, hiszen azzal, hogy ezt a rövidke részt is befejeztem, a jelenben vagyok.
 Mert így, durván huszonnégy évesen a SM Entertainment-nél dolgozom, mint stylist, amely annyiban nyilvánul meg, hogy egy adott koncepcióhoz én állítom össze a ruhákat, melyek illenek az idol legújabb videójához vagy stílushoz. Nem panaszkodhatok, hiszen ez egy remek meló, klassz fizetéssel, de ennél azért többre vágytam; saját márkát akartam, egyedi tervezésű ruhákkal, hogy végre egy újabb öltözködési formát hozhassak létre Dél-Koreában. Kicsit már elegem volt a kissé nőies, túlságosan cuki ruhákból, és valamivel ki szerettem volna törni: időm az volt bőven, csak türelmem nem. Pedig előttem állt még az egész élet, viszont nem akartam olyan lenni, mint a legtöbb álmodozó; azt gondolom, ráérek még, aztán örökre csak egy stylist marad belőlem, és az állítólagos tehetségemből.

 Mindezek ellenére szerettem a munkámat; a híres idolok közelében dolgozhattam, többször láthattam őket félmeztelenül, ráadásul bepillantást nyertem a mások által ismeretlen kulisszák mögé, ami már önmagában örömmel töltött el. Kellemesen kellett csalódnom, mert azt hittem, a legtöbben majd udvariatlanok és bunkók lesznek velem, de mindenki baromi kedvesen viselkedett, ami azért jólesett, főleg a hírességektől. Legtöbbről azt hittem, nagyképű hisztis köcsög lesz, de nagyon cukik voltak, mondjuk lehet, csak megjátszották magukat, ebben nem lehettem biztos. Nekem mindegy volt, hiszen amíg nem öntenek hisztérikusan pofán, addig nem érdekel, hogy őszintén dicsérik-e meg az általam kiválasztott ruhát, vagy sem.

 Viszont egy hírességnél száz százalékosan tudtam, hogy szívéből szól a kedvessége; oké, nem tudtam, de valahogy a zsigereimben éreztem az őszinteséget, hiszen ahogy mosolyánál megpillantottam aranyos szemeit, s hihetetlen cuki gödröcskéit, biztos voltam abban, hogy efféle ösztönös gesztust nem lenne képes megjátszani.
 Ő nem más volt, mint Zhang Yixing, aki szólóénekesként és táncosként dolgozott az ügynökség szárnyai alatt. A kínai fiú egy évvel volt fiatalabb nálam, de fiatalos vonásai miatt simán kinéztem volna tizenhétnek is, mivel hihetetlen gyermeki arccal lett megáldva. Egy rendkívül karakteres kölyöknek gondoltam őt, már az első perctől fogva, hiszen sosem láttam még olyan könnyedén megjegyezhető kisugárzást, mint amilyen az övé volt. Kissé naivnak tűnt az elején, de aztán rájöttem, hogy csupán végtelen mennyiségű kedvesség szorult bele, ami minden egyes gesztusán és mozdulatán meglátszott.
 Ahogy másokhoz szólt, érezni lehetett benne a tökéletes nevelés hiteles győzelmét, mert Yixing nem csak megjátszotta érdeklődését, hanem tényleg kíváncsi volt egy-egy közelében dolgozó ember hogylétére. Imponáló volt számomra az ilyesfajta viselkedés, ezért örültem nagyon, amikor Yixinggel dolgozhattam együtt; szerencsémre a fiú gyakran újított a rajongói örömére, így nekem is rengeteg dolgom akadt.
 Egy-egy klipforgatásnál több napon keresztül voltam a közelében, ami tényleg remek volt, mivel Yixing olyan embernek számított, akinek bármi jól állt, így az öltöztetés terén mindig könnyebb dolgom volt. Ráadásul állítása szerint, sosem nyúltam mellé, a kedves szavai pedig jólesően hatottak rám; csak nem vagyok annyira rémes, ha még egy idol is jónak tart, nem? Persze, nagyon sokáig azt hittem, hogy csak a kedvessége és jó modora mondatta ezt vele, de egy beszélgetésműsor során, melynek színfalai mögött ott voltam én is, megbizonyosodtam az ellenkezőjéről.

 Yixinget, művésznevén Lay-t, a műsorvezető a legújabb daláról, annak koncepciójáról, a koreográfiáról és az MV-ről kérdezte, amikor a férfi egy neves koreai reggeli műsorban vett részt. Eléggé híresnek számított az idol, mind Kínában, mind a hazámban, így egyenesen megtiszteltetés volt magának a stábnak, hogy Yixing elfogatta a felkérést.
 A csinosan felöltözött elegáns hölgy, kedves mosollyal az arcán beszélgetett a hírességgel, elsősorban legújabb daláról.

- Ez egy szerelmes szám, igaz? – kérdezte mosolyogva a nő, olyan arcmimikával, mintha tényleg érdekelné az énekes válasza, holott nagy valószínűséggel csak a kötelességét teljesítette azzal, hogy így viselkedett.

- Igen. Az én szememben örökké ballada marad, a gyors és vidám ütemek ellenére is – válaszolt jó kedéllyel Yixing.

- Te írtad?

- Sajnos a zeneszerzéshez nincs tehetségem, de a szöveg megírásában némileg közreműködtem, viszont annak nagy részét is tehetséges hyungom, Lee Jeon Hyuk alkotta, és ez úton szeretném neki megköszönni a sok fantasztikus slágert, amit felénekelhettem, hála neki! – Lay köszönetnyilvánítása tényleg valósnak tűnt, elvégre a férfit mindenki rendkívül kedvesnek ismerte meg, így elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárkit is utáljon, vagy bárkivel tiszteletlenül viselkedjen, akár egy műsorban, akár a színfalak mögött.
 Halványan elmosolyodva néztem a kivetőt, ahogy a férfi ártatlan kisugárzással boldogította a nézőket.

- Ez igazán kedves tőled. A dalodhoz forgatott kisfilm is ennyire elnyerte a tetszésedet?

- Természetesen! – mosolyodott el őszintén a férfi, olyan arcmimikát használva, mintha magától érthető lenne, hogy tetszik neki a videó, amit róla és slágeréről forgattak. – Szerencsém van az ilyen stábokkal, mert valahogy mindig eltalálják a stílusomat. Szerintem az MV remekül sikerült, a fények, a jelmezek és a díszlet tökéletesen illenek a dal hangulatához, és ennek nagyon örülök. A koreográfiát imádtam tanulni, annak ellenére, hogy gyakran beletört a bicskám – kuncogott fel saját ügyetlenkedésére visszagondolva, mire az előtte helyet foglaló hölgy is felnevetett.

- Ezt örömmel hallom. Viszont a rajongóid felől nagyon megoszlik a vélemény az utóbbi néhány koncepciód öltözködési stílusáról… – Ekkor nyelnem kellett. Azokban az időkben mindig én öltöztettem Yixinget, igyekezve az ő igényeit is kielégíteni és a menedzser hyungnak is eleget tenni, a nagy divatcégekről, és az adott dal hangulatáról nem is beszélve. És még szóba sem hoztam a saját kreativitásomat. – Mit gondolsz erről?

- Emberek vagyunk, mindenkinek más az ízlése, és ezt én meg tudom érteni. Mégis, mindezek ellenére, néha nagyon ráncolom a homlokomat, amikor olyanokat hallok vissza, hogy az utóbbi három-négy dalomhoz kötött stílus, nem tetszik az emberekhez.

- Miért?

- Mert azok az öltözékek álltak leginkább közel a szívemhez! – válaszolt határozottan a férfi, egy pillanatnyi gondolkodást sem mellőzve, ezzel a temperamentummal arra kényszerítve, hogy csak jobban figyeljek a képernyőre.

- Melyik volt a kedvenced?

- Rengeteg öltöztetővel és stylisttal dolgoztam már együtt, így mondhatnám azt, hogy nehéz lenne kedvencet választanom azok közül, melyeket ők terveztek rám. De hazudnék, ha azt mondanám, nem tudnám egy pillanat alatt eldönteni, hogy a jelenlegi stílusirányzat a kedvencem. – Komolyan nem tudtam, hogy kellett volna reagálnom minderre, mindenesetre örültem. Bár Yixing nem említett név szerint engem, azért jó volt tudni, hogy az én ruháimat tartja jelenleg a kedvencének.

- Említetted, hogy sok tervezővel dolgoztál már együtt; Hányan voltak pontosan?

- Sajnos, ezt a számot nem tudom megmondani – mosolyodott el kínosan a férfi, majd folytatta. – Az ügynökségem alatt is több öltöztetővel volt már dolgom, és amikor Kínában debütáltam, ott is rengetek kedves, egyben tehetséges stylist vett körül.

- Ki volt a kedvenced? – kérdezte kapásból a hölgy, aztán kicsit korrigálta érdeklődését. – Mármint, melyikükkel tudtál a legjobban együtt dolgozni? Kinek a stílusa ragadott meg leginkább?

- Érdekes, hogy erre a sok kérdésre egyetlen egy névvel válaszolni tudok – motyogta maga elé nevetve Yixing, majd felemelte tekintetét, és mosolyogva felelt a hölgynek. – Abszolút kedvencem Kim JoonMyun személyében nyilvánul meg. – A szívem kihagyott egy ütemet, amint meghallottam nevemet elhangozni a férfi vékony ajkai közül. A pulzusom megugrott, úgy éreztem ülve el tudnék ájulni, hiszen borzasztóan jól esett, hogy egy Lay kaliberű idol, pont engem említett meg, mint jó stylistot.
 Örömömben táncolni tudtam volna, de ehelyett inkább maradtam a seggemen és érdeklődve figyeltem tovább a műsort, nem foglalkozva a stábtagok méregető tekinteteivel.

- Ő működött közre a legutóbbi dalaidnál is?

- Pontosan – bólintott egyet a férfi. – Azért szeretek JoonMyun hyunggal együtt dolgozni, mert mindig figyelembe veszi, én mit szeretnék, emellett próbálja kielégíteni az ügynökség igényeit is, ráadásul a saját ötleteit is beleviszi egy-egy szettbe.

- Hyungnak nevezted őt, mennyivel idősebb nálad? – érdeklődött kedvesen a hölgy, teljesen elfeledkezve arról, hogy egy műsorban voltak és nem egy barátjával, beszélgetett. Bár, sokkal személyesebbnek tűnt így az interjú, viszont ennek Yixingről kellett volna szólnia, nem pedig rólam.

- Ha jól tudom, mindössze egy év van köztünk, tehát nem egy negyven éves, rendkívül művészi megjelenésű, elvont gondolkodású férfit kell elképzelni – nevetett fel az idol, majd mosolyogva hozzátette. – JoonMyun hyung csak egy egyszerű huszonéves srác, hatalmas tehetséggel, és remek lehetőségekkel.

 És ezek után egyszerűen képtelen voltam tovább figyelni a műsorra. Önző módon, az elmém csak a nekem szánt kedves szavakkal volt teli, melyek egyszerűen megmelengették a szívemet. Tudtam, hogy a stílus, amit teremteni akarok, sokaknak egyáltalán nem tetszik, és eléggé gyakran az ügynökségtől is megkaptam, hogy vissza kellene fognom magam, és éppen ezért esett ennyire jól mindaz, amit Yixing mondott.
 Senki nem kérte arra, hogy élő szereplés közben dicsérjen engem, ő mégis megtette, ami azt jelentette számomra, hogy tényleg így gondolta. Zhang Yixing komolyan jónak tartotta a stílusomat, és ennek fenemód örültem. Lehet persze, hogy a beszélgetés okozta helyzet miatt mondott ilyen szépeket, mindenesetre nekem remekül estek szavai, akár őszinték voltak, akár nem.

 Felvétel után, a férfi hatalmas jó kedvvel libbent be az öltözőjébe, ahol én, a már nem használt ruhákat rendezgettem. Az idol helyet foglalt a tükör előtt, majd elkezdve lemosni sminkjét, hatalmas vigyorral arcán fordult felém.

- Ah, ez igazán kellemes beszélgetés volt – mosolygott tovább magában, ahogy óvatosan figyelte feltűnésmentes cselekedeteimet, melyek csendesebbek voltak egy néma gyermeknél is.

- Szerintem is jól sikerült – válaszoltam, rá sem emelve tekintetemet. Yixing felvételek után mindig beszélgetni szokott velem, és ennek örülni is szoktam, de mégiscsak kollégák voltunk, én pedig neki dolgoztam. Ráadásul az előbb olyan bókot kaptam tőle, hogy bármelyik pillanatban képes lettem volna elpirulni, csupán attól, hogy a szemébe nézek.

- Hát nézted? – csillantak fel hirtelen barna íriszei, akárcsak egy kisgyereknek karácsony reggelén.

- Persze. Itt voltam a színfalak mögött – vontam meg vállam, mintha ez egyértelmű lett volna, miközben befejeztem a pakolást.
 Most következhetett a nehezebb feladat, mégpedig átöltöztetni Yixinget, ami számomra mindig kihívás volt, mivel a férfinak tökéletes felsőteste volt, így moderálnom kellett magam, hogy ne bámuljam.

- És hogy tetszett? – kérdezte, miközben lassan felállt, hogy megkezdhessük a szokásos dolgok elvégzését, melyek már gyerekjátékként mentek nekünk. Neki lehet, de nekem…

- Jó voltál, mint mindig csak… – húztam el kissé számat, ahogy farmeromba töröltem kezemet, mielőtt még a velem szemben megállt fiúról, szedtem volna le a túl rétegelt ruhákat. Sosem értettem, egy felnőtt ember nem tud felöltözni, vagy még miért a vetkőztetés is a stylist dolga? Nem bántam, mert mint mondtam, Yixing szép látványt nyújtott, egyszerűen csak a logikát nem bírtam felfogni.

- Csak? – húzta fel kíváncsian szemöldökét, várva valamiféle válaszra.

- Nem kellett volna megemlítened engem – mondtam ki azt, ami egyszerre töltött el boldogsággal és zavartsággal is.

- Megsértettelek vele? – kapta rám ijedten tekintetét, attól félve, hogy esetleg illetlen volt velem szemben. Halványan elmosolyodva ráztam meg fejem, ahogy leszedtem róla koromfekete zakóját, majd egy vállfára akasztottam azt.

- Dehogy, rendkívül hízelgő voltál, de egy műsornak rólad kell szólnia, magadról kellett volna beszélned, nem pedig engem reklámoznod.

- Ugyan hyung, ne legyél már ennyire szerény – mosolyodott el vidáman, ahogy egyhelyben ugrándozva figyelte cselekedeteimet. Yixing lelkiekben sokszor olyan volt, mint egy gyerek, de talán pont emiatt szerették olyan sokan, elvégre egy gyermeknek senki sem tud ellenállni. – Nem kell mindig mindennek Lay-ről szólnia, elvégre nem egyedül hoztam létre a remek imidzsemet: Annak nagy részét eleve neked köszönhetem.

- Ne mondj ilyeneket – ráztam meg fejemet, hiszen egy napra ez a mennyiségű bókolás nekem már sok volt. Nem szoktam meg, hogy ilyen kedvesen viselkednek velem, és ezelőtt Yixing sem dicsért ennyire; persze, minden alkalommal legalább ötször elmondta, mennyire tetszik neki az adott szett, amit összeállítottam neki, idáig még ő sem ment el. Mi történhetett? – És kérlek, ne hívj hyungnak!

- De miért? Idősebb vagy nálam.

- Viszont alattad dolgozom – válaszoltam kapásból, ahogy ingét kezdtem kigombolni. Komolyan, még ezt is nekem kell? Nem elég, hogy ilyen dolgokról kellett beszélgetnünk, még a közvetlen közelében is kellett lennem, eléggé félreérhető szituációban.

- Lebecsülöd magad, JoonMyun. Megérdemelted, hogy egy kicsit reklámozzalak; legalább népszerűbb leszel a lányoknál – kuncogott magában, mire én is elmosolyodtam.

- Ha emiatt tetted, akkor felesleges volt – válaszoltam, miközben egyre jobban láthattam kivillanni hófehér felsőtestét a kényelmetlen ingből.

- Miért, van most barátnőd?

- Te is tudod, Yixing, hogy nincsen – feleltem mosolyogva, ahogy megvártam, míg a kezembe adja felsőjét, hogy aztán elrakhassam azt. Szépen összehajtottam a kissé meggyűrt inget, majd végigmértem a félmeztelen férfit, hogy mibe is öltöztethetném fel. Amellett, hogy tökéletes izmai dagadtak, a makulátlan kockái pedig egyenesen kiverték a szememet, nehezen tudtam eldönteni, mit is aggathatnék a szinte hibátlan adottságokkal rendelkező férfira. – A nadrág maradhat… – motyogtam sokkal inkább magamnak, mint neki, miközben erősen agyaltam azon, mit is adhatnék neki. Ilyenkor mindig erősen szoktam gondolkodni, és gyakori szokásom, hogy teljesen kizárom a külvilágot a hibátlan összkép elérése érdekében.
 Mikor végre rájöttem, mi is illene jobban a farmerhez az előző ingnél, elléptem tőle, és az öltözőben elhelyezkedő ruhadarabok közt kezdtem kutakodni, egy rövid időre teljesen megfeledkezve a rám várakozó idolról. Ahogy a textilek között turkáltam, egy bizonyos felső után kajtatva, ami remekül állt volna Yixingen, hirtelen egy kattogó hangra lettem figyelmes, mintha bezártak volna valamit. Értetlenül egyenesedtem fel, tekintetemmel a félmeztelen férfit fürkészve, kinek hosszú zongoraujjai a kulcslyukban pihenő kulcson díszelegtek.
 Lassan felém fordította fejét, és mintha egy idegen pillantott volna vissza rám, az idol kisugárzása olyan hamar változott meg. A gyermeki ártatlanság egy másodperc alatt eltűnt, s helyette valami teljesen mást kaptam, ami Yixingen nagyon szokatlanul, ugyanakkor dögösen festett, hiszen a férfi pillantásai rendkívül akaratosnak tűntek, mellőzve majdnem minden bizonytalanságot.

- Mit művelsz? – kérdeztem halkan, óvatosan utalva a bezárt ajtóra, viszont úgy tűnt, Yixing nem hallotta meg kérdésemet. Egyszerűen csak, különös mosollyal arcán lépkedett felém, olyan mennyiségű vadsággal tekintetében, melyet el sem akartam hinni, hiszen ő nem ilyen volt… legalábbis eddig azt hittem.
 Teste lazán mozgott, pontosan úgy, ahogy az összes klipjében, amiben egy lányt próbált behálózni, és ha jobban belegondolok, a tekintete is pontosan olyan volt, mint a romantikus kisfilmjeiben. Ezek szerint én lettem volna a becserkészendő préda? Yixing hihetetlenül közel került hozzám, olyannyira hogy még illatát is éreztem, amely kellemesen csapta meg orromat. Eddig, amíg öltöztettem, mindig láttam félmeztelenül, sokszor még testét is megérintettem, akkor ez a helyzet mégis teljesen más volt, ahogy maga az idol is.
 Egyik kezét gyengéden arcomra simította, míg másikkal derekamat kezdte cirógatni, ahogy apró lépteivel a szoba sarkába kényszeríttet. Hátam a falnak feszült, miközben lélegzetvisszafojtva vártam a férfi következő lépését, amely miatt a szívem konkrétan három vagy négy ütemet is kihagyott. Ugyanis Zhang Yixing, a világ egyik legédesebb embere, elmémet elbódító csókjával ajándékozott meg, ahogy feszes, gyönyörű testét enyémnek préselte.
 Úgy borultam karjaiba, mintha mindig ezt tettem volna, s úgy csókoltam vissza, mintha már ezredszerre tapasztaltam volna ezt a térdkalácsokat megremegtető érzést. Holott akkor éreztem először ajkaimon az ő varázslatos párnáit, melyek közül eddig csak kedves szavak és csodálatos dalok származtak. Életemben nem hittem volna, hogy egyszer majd egy idollal fogok csókolózni, ráadásul úgy, hogy neki dolgozom, viszont nem is az számított, hogy Yixing volt a híres Lay, hanem hogy ezt levetkőzve, lehetőséget adott nekem. Hogy mire, azt pontosan nem tudom…

- Állj le Yixing! – toltam kicsit el magamtól a magasabbat, majd pihegve szemeibe meredtem. – Ez így nem jó.

- Miért nem? Erre vágyom, amióta csak megismertelek! – próbált ismételten ajkaimra hajolni, mire halkan felnevetve tértem ki gesztusa elől, mert ennyire hülye még én sem voltam.

- Tudod, kit ámíts ezzel a szöveggel! Csak egy öltöztető fiú vagyok, mégis mi a fenét ennél te rajtam? – meredtem hitetlenül szemeibe, mert bármennyire is volt Yixing egy angyali teremtés, mégiscsak idol volt, ezért feltételeztem róla, hogy nem az olyan semmilyen emberekre bukik, mint amilyen én is voltam.

- Már megint lebecsülöd magad, hyung – mosolyodott el kedvesen, szinte ajkaimra suttogva negédes szavait. – Tetszik a kisugárzásod, a megjelenésed, a divathoz való érzéked, hogy mindig figyelembe veszed, én mit szeretnék, hogy sosem rejted véka alá a véleményedet… Tetszel nekem Kim JoonMyun! – Esküszöm, a szavaitól el tudtam volna olvadni, pedig egyáltalán nem voltam az a fajta, aki néhány hízelgő bóktól már a másik karjai közt találja magát.
 Viszont ezúttal ez történt, mivel már túlságosan régen voltam férfival ahhoz, hogy az elveimet tartani tudjam ezzel kapcsolatban. Így hagytam, hogy ismételten megcsókoljon. Gyengéd érintései, mégis akaratos ajakmozgása arra engedett következtetni, hogy Yixing nem szándékozott némi nyelvjátéknál abbahagyni a dolgot, és ha őszinte akarok lenni, akkor én sem szerettem volna ennyiben hagyni. Aish, túl kanos voltam ahhoz, hogy ép ésszel tudjak gondolkodni, de melyik ember nem őrül meg egy pillanatra, ha egy Zhang Yixing féle férfi csókolja?

 Hevességében az idol teljesen falnak préselte testemet, miközben arra kényszeríttet, hogy lábaimat dereka köré fonjam, s ezt, végtagomat cirógató érintéseiből tudtam kikövetkeztetni. Yixing erősen tartott, miközben ajkaimról nyakamra vándoroltak édes csókjai, ahogy kezei ágyékom körül kezdtek matatni. Éreztem a hosszú ujjakat egyre jobban feszülő farmeremen, ahogy övemmel babrált a férfi, egyértelműen azzal a céllal, hogy megszabadíthasson a felesleges textilektől.

- Várj – suttogtam, mire az énekes rám emelte kérdő pillantásait, aprókat lélegezve. – Mi van a meghallanak minket?

- Nem fognak – csóválta meg fejét, miközben megajándékozott engem gyönyörű mosolyával, utána pedig ajkaimra hajolt. Csókja édes volt, egyben heves, amely rögtön felgyorsította szívverésemet. Időközben lehámozta rólam ruháimat is, s nadrágom babrálásával sem foglalkozott többet, mikor sikeresen térdemig tolta az anyagot.
 Boxeren keresztül kezdte simogatni hímtagomat, aminek köszönhetően hosszadalmas sóhaj szakadt fel belőlem, mert már nagyon régóta nem éreztem odalent egy idegen kezet sem. Cirógatása halk nyögéseimet eredményezte, melyeket kedves csókjaival próbált némítani, miközben fél kézzel már az alsónadrágomat is lehámozta testemről. Érintései kellemes borzongásba kergettek, ahogy félig még mindig azon igyekeztem, nehogy hangot tudjak kiadni magamból, hiszen bármikor meghallhattak volna minket, ami egyikünknek sem tett volna jót.
 Erre koncentrálva észre sem vettem, hogy már két benyálazott ujja is bennem motoszkált, tágítás szempontjából mozogva végbelemben. Nem voltam már szűz, így az ilyeneket meg sem éreztem, viszont azt nem hittem volna, hogy ilyen hosszú kihagyások után is semleges lesz számomra egy olyan ártatlan dolog, mint a tágítás. Ahogy ezt partnerem is tudomásul vette, nem vacakolt tovább, csak előkapta férfiasságát, s egy egyszerű mozdulattal belém vezette azt. Az a hihetetlen gyönyör, amit ismételten éreztem, szavakba önthetetlen volt, elvégre a rég nem tapasztalt lüktetés így hirtelen derült égből villámcsapásként ért. Hogy feledhettem el, mennyire kibaszott jó dolog a szex?
 Kicsit hangosabban morrantam fel, a bennem tomboló jóleső érzések miatt, melyeket Yixing csak egy mosollyal kommentelt. Bátran kezdett mozogni bennem, aminek következtében egyre nehezebben voltam képes visszafogni hangom, elvégre a végbelemben mozgó, hatalmas hímtag nehezen engedte, hogy csöndben maradjak. A kellemes lüktetés pillanatról pillanatra izgatott fel egyre jobban, így már az aktus elején éreztem, nem fogom sokáig húzni.
 A férfi izmai minden egyes löketnél befeszültek, ezáltal egy olyan látványt alkotva, mely önmagában baromi vonzó volt, de az akkori helyzetemen egyáltalán nem segített, hiszen hála ennek, a kicsi JoonMyun csak jobban ágaskodni kezdett. Hosszú ujjait férfiasságomra vezette, majd húzogatni kezdte rajta a bőrt, amely csak újabb nyögéseket rántott ki torkomból úgy, hogy még így is próbáltam visszafogni magam. Testem izzadt, érzéseim s vágyaim egyre csak fokozódtak, miközben partnerem vörös tincseibe kapaszkodva próbáltam nem elveszíteni a kontrollt elmém felett, amely esélytelennek bizonyult.
 Saját ajkaimat összeszorítva karmoltam Zhang Yixing izmos hátába, ahogy lényemet teljesen befeszítve élveztem kettőnk közé, alig néhány másodperccel később, magammal rántva az orgazmusok vermébe a férfit is.

***

- És most? – kérdeztem csendesen, mikor már mind a ketten teljesen felöltözött állapotban álltunk Lay öltözőjében, készen arra, hogy folytassuk az idol viszonylag laza napirendjét. – Mi lesz ezután?

- Nem tudom – sóhajtott a férfi, ahogy lassan pakolta össze cuccait, nem is igazán foglalkozva velem.

- Tudtam – húztam keserű mosolyra ajkaimat, mire végre felém sandított. – Tudtam, hogy csak dugni akarsz egyet. Miért is számítottam többre…? – kérdeztem ezt sokkal inkább magamtól, mint tőle, de Yixing is ott volt, és hallotta minden egyes szavamat, s akkori tekintetéből nagyon úgy tűnt, hogy foglalkozik is velük.

- Miről beszélsz? – ráncolta homlokát, mintha csak megbántottam volna. – Megmondtam, hogy tetszel nekem, nem? Én az ilyesmivel nem szoktam viccelni, bármennyire is tűnök egy ártatlan idol srácnak, felnőtt férfi vagyok és tudom, hogy mit akarok.

- És pont rám vágysz? – horkantottam fel, hiszen ez túl abszurd volt. Túl abszurd, és túl szép. – Nem hittem volna, hogy ilyen szar ízlésed van.

- Ne kritizáld az ízlésemet, oké? – mosolyodott el, majd felém lépve kezeit derekamra helyezte, úgy húzva közelebb magához egy rövidke csókra. – Járni akarok veled, már csak azt nem tudom, hogy fogom ezt közölni az ügynökséggel.

- Ha elmondod neki, engem páros lábbal fognak kirúgni – válaszoltam kapásból, egy pillanatra még azt is figyelmen kívül hagyva, hogy Yixing azt mondta járni akar… El se mertem hinni, hogy tényleg elhagyták ezek a szavak az ajkait.

- Nem öltél meg senkit sem, nincs joguk elbocsátani.

- De akkor mi lesz? – kérdeztem félve attól, elveszíthetem a munkámat és mellé még Yixinget sem kaphatom meg. Önző volt tőlem, hogy csak erre tudtam gondolni, de vágytam a férfire, elvégre mellette mindig jól éreztem magam, vonzódtam hozzá és legnagyobb mázlimra ez kölcsönös is volt. Viszont mindent elronthatott volna, ha az ügynökség mindezt ellenzi, engem kirúgnak Yixinggel meg ki tudja mit művelnek. Nem egy Istenségről beszéltünk, tudtam jól, de szükségem volt állására, hogy fenn tudjam tartani magam, s hogy az idol mellett lehessek.