School Of Shame (BaekYeol) || 6. fejezet {VÉGE}

by Noel - 22:40

6.

- Mi van?! – akadt fenn a szemöldököm, ahogy hevesen verő szívvel figyeltem az előttem tornyosuló fiút, kinek tekintete sajnos túlságosan is komolynak tűnt. Nem akartam elhinni szavait, hiszen borzasztóan hihetetlenül csengtek, főleg amiatt, ahogy Chanyeol az utóbbi hetekben viselkedett velem. – T-tetszem neked?

- Ugyan már Baekhyun, ne játszd az agyad – forgatta meg kissé szemeit a magasabb, majd aprókat sóhajtva nézett mélyen íriszeimbe, mintha csak a tudatomat akarta volna birtokolni, szakadatlan figyelmemmel együtt.

- Miért játszanám? Semmi utalást nem tettél arra, hogy tényleg tetszenék neked, akkor meg honnan kellett volna tudnom? – fújtattam kissé idegesen, mert eléggé jogtalannak éreztem azt a szituációt, amibe a Yoda fülű belekényszeríttet. Természetesen válaszomat nem díjazta annyira a fiú, ezt pedig feszült arcmimikájából tudtam leszűrni, amely jelezte, hogy idegei már nagyon a végét járják. – Sőt, eddig nekem nagyon úgy tűnt, hogy előbb törölnéd ki a fejemmel a seggedet, mint járnál velem. Nincs igazam?

- Egyáltalán nincs! – sziszegte fogai közt, tekintetét az enyémbe fúrva, miközben egy centivel sem volt hajlandó távolabb kerülni tőlem. – Lehet, nem úgy látszik, de nem vagyok az a fajta, aki lefekszik azzal, akit utál.

- Akkor az a mosdóban mi volt? – hajoltam ingerülten arcába, mert már baszodtul elegem volt ebből a beszélgetésből. – Vagy hirtelen megkedveltél, és úgy döntöttél, akkor már meg is dugsz?

- Pontosan, baszki! – Hirtelen kirohanására elhallgattam, de úgy, hogy még fülemet-farkamat is húztam magam után. Chanyeol dühösnek tűnt, baromi idegesnek, de emellett még rohadt őszintének is, ami végképp összezavarta eleve kusza gondolataimat. – Az Istenit Baekhyun, te tényleg ennyire vak vagy?

- Emlékeztetnélek, hogy amióta csak egy osztályba járunk, te nem mutattál hajlandóságot arra, hogy akár egy pillanatra is egyenrangúként kezelj magaddal. Provokáltál, kötözködtél velem, megütöttél, leköptél, emellett még egy kurva osztályterembe is bezártál. Bocsánat, ha ezek után nem, azaz első gondolatom, hogy esetleg úgy érdekellek! – válaszoltam reflexből, mert továbbra sem éreztem jogosnak tetteit, felém irányuló szavait, vagy azon kérését, hogy ne randizzak Daehyunnal. – Aztán hirtelen letámadsz a mosdóban, megdugsz utána hetekig, úgy viselkedsz, mintha elvesztetted volna önmagadat, hogy mindenki értetlenül álljon hozzád, erre ma közlöd velem, hogy tetszem neked. Mégis ki a faszomnak képzeled magad?! Azt hiszed, csak azért, mert egyszer lefeküdtünk csupán csettintened kell egyet, és a karjaidba vetem magam? Hát baszd meg, kurvára nem így állunk, bármennyire is élsz ebben a hitben!

- Nem élek semmi ilyesmiben, de kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam mindezt! – sóhajtott hatalmasat, immár sokkalta nyugodtabb állapotban, ám ez rólam nem volt elmondható. Idegesen ellöktem magamtól, majd időközben földre esett táskámat vállamra kapva fordultam felé, hogy még egyszer elküldhessem a picsába.

- Baszok a magyarázatodra! Fogd már fel, hogy ami a férfimosdóban történt, csak egyszeri alkalom volt, mivel semmi olyan nincs benned, ami miatt járni akarnék veled!

- Ezt csak azért mondod, mert egy kicsit sem ismersz! – felelte fejét rázva, mintha csak magában hitetlenkedett volna, holott biztos voltam abban, hogy eme szavakat nagyon is nekem címezte. – Annyit látsz, amennyit az iskolában mutatok az idegenek és az elitek felé, de ez egyáltalán nem a valós énem. Nem ismered az okaimat, ahogy engem sem, csak sorolod a hülye érveidet, amik valójában nem is tőled származnak, hanem a többi tudatlan fasztól, akik engem fikáznak éjjel-nappal.

- Hidd el Chanyeol, pontosan tudom, hogy mit gondolok rólad, és ezen ez a kisebb szónoklatod sem fog változtatni. Te is ok nélkül kezdtél fújni rám már az első nap, ezek után pedig nem várhatod el tőlem, hogy megkedveljem az állítólagos valós énedet, aminek megismerésére még esélyt sem adtál.

- Akkor, tessék – tárta szét karját, majd egy nagyobb lépéssel közelebb került mozdulatlanul álló testemhez. – Itt a lehetőség!

- De már nem akarok ezzel élni! Ez a hajó már réges-rég elment, ha eddig még nem vetted volna észre – nyögtem kelletlenül ezeket, a szavakat, mert valahogy nehezemre esett kimondani mindezt. A mellkasom pillanatról pillanatra emelkedett egyre nehézkesebben, mintha milliónyi súly nehezedett volna rá, amelyek csak azt a célt szolgálták, hogy megnehezítsék a lélegzésemet. Úgy éreztem, tűket szurkálnak a szemeimbe, akárhányszor csak Chanyeolra emeltem megfáradt tekintetemet, hogy végre tényleg búcsút mondhassak neki. – Szerintem maradjunk meg a megszokott szerepeinknél, hisz mindenkinek ez lesz a legjobb; higgy engem csak egy nagypofájú elit sznobnak, aki Daehyunnal randizik, én meg megmaradok annál a Park Chanyeol képnél, amit már első nap megalkottam rólad.

Nem válaszolt. Némán meredt maga elé, mintha imákat mormolna orra alatt, amik inkább voltak szentségelések, mint Istenhez szóló könyörgések. Chanyeolt lehetetlennek tűnt elképzelni egy olyan szerepben, amiben egy kicsit is elveszettnek, esetleg elesettnek tűnik, de ott a buszmegállónál, komolyan el tudtam volna hinni, még ha csak egy pillanatra is, hogy nem olyan, mint amilyennek én eddig hittem.

- Komolyan inkább bájcsevegsz azzal a kölyökkel egy egyszerű cukrászdában a semmiről, mint velem arról, hogy miért viselkedtem veled, úgy ahogy? – szaladt ki értetlen kérdés ajkai közül, amely tényleg megdöbbentettek. Csak ezt volt képes leszűrni mindabból, amit mondtam?

- Képzeld igen! Mert Daehyun legalább nem tekint rám úgy, mint a mosott szarra! – mondtam reflexből, mire a magasabb homlokán a ráncok összefutottak.

- De hát én sem…

- Nem érdekel! – szakítottam félbe, még rendesen el sem kezdett mondatát, mert őszintén nem voltam kíváncsi a gyerekes érvelésére, ami valószínűleg nem szólt volna semmiről sem. – Csak azt mondd meg, miért játszod a féltékeny, ex-pasit, miközben mi sosem voltunk együtt?

- Mert Daehyun egy rossz választás!

- Mintha te akkora főnyeremény lennél! – váltottam gúnyos hangvételre, ami az előttem ácsorgó colosnak nem igazán tetszett, ezt pedig kissé megsértett tekintetéből tudtam leszűrni.

- Nem ezt mondtam! Viszont az a srác nem illik hozzád, és erre majd te is rá fogsz jönni.

- Egyetlen egy okot mondj, hogy miért nem érdemes randiznom vele!

- Mi az, hirtelen így adsz a véleményemre? – vágott vissza csuklóból, ami csak jobban felbaszta az agyamat, bár jogosan gúnyolódott ő is, hiszen én sem beszéltem ennél finomabban. – Mellesleg, komolyan nem jöttél rá, hogy egy ilyen főnyeremény srácnak miért nincs még senkije sem?

- Kellett volna? – húztam fel szemöldökömet kissé provokatívan, várva a fiú válaszára.

- Nem vártam mást – húzódott cinikus mosoly végig arcán, ahogy pillanatról pillanatra egyre közelebb került, valamiért hirtelen megdermedt testemhez. Éreztem a fiú illatát, ahogy elégedetten figyeli minden egyes arcrezdülésemet, ahogy reagálok váratlan közelségére, mozdulataira, hangjára… Egyszerűen az őrültbe kergetett! – A te drágalátos Daehyunod azért van még mindig egyedül, mert eddig mindenki rájött, hogy másokhoz képest, ő rémesen unalmas.

- Unalmas?! – ismételtem meglepetten a szavakat, mert őszintén nem hittem volna, hogy ilyen kaliberű választ fogok kapni.

- Illedelmes, vicces, intelligens… Maga a megtestesült tökély, de a korunkbeliek pont nem a megszokott kényelmes hétköznapokra vágynak, mint amiket a szülők akarnak nekünk adni.

- Honnan tudod, hogy én nem erre vágyom? – kérdeztem, félve pillantva fel hihetetlenül dögösen csillogó barna íriszeibe, melyek egy perc alatt ejtettek rabul.

- Amikor egyedül fekszel az ágyban, akkor is valami biztonságos, megszokott dologról álmodozol? Vagy inkább kalandokról, izgalmakról, akár az életedet is veszélybe hozó esetekről, melyek furcsa mód felizgatnak? Ne áltasd magad Baek, úgyis tudom, hogy te nem az a fajta vagy, aki egy Daehyun féle fiú szeretetére vágyik; ha ez így lenne, nem feküdtél volna le velem. – Minden egyes szava kínzóan hatott rám, mintha csak egyszerű mondatokkal akart volna meggyilkolni, a csendes szeptember szimpla némaságában, egy kihalt utcán elhelyezkedő buszmegálló mellett. Egyszerűen képtelen voltam válaszra nyitni a számat, hiszen mondandója tökéletesen igaz volt; tényleg nem vágytam a szürke hétköznapok biztonságára, de hinni sem akartam neki azzal kapcsolatban, hogy Daehyun ilyen. Ha tényleg unalmas, azt hadd tapasztaljam meg én, és ne mások adják a véleményüket a számba.

- Egy kicsit sem ismersz engem – suttogtam végül, már teljesen a halálomon, hiszen nem nagyon bírtam a fiú közelségét: Túl jó illat áradt belőle, ami könnyedén el tudott csábítani, de nem akartam azt, hogy neki legyen igaza. Nem kedveltem Chanyeolt, de ettől eltekintve kurvára vonzódtam hozzá. – Fogalmad sincs arról, mihez vonzódom, vagy éppen mire vágyom.

- Akkor engedd, hogy megtudjam – suttogta szinte teljesen némán szavait fülembe, aminek hatására majdnem összeestem előtte. Karjai szépen lassan derekamra vándoroltak, s úgy húzott magához közelebb, mintha egy törékeny, könnyedén elveszíthető értéktárgy lennék a számára, holott csupán egy fiú voltam, akivel egyszer átélt egy varázslatos alkalmat. Chanyeol mélyen búgó hangja libabőrt varázsolt testemet borító hámrétegemre, ahogy gyengéd érintése felvetette bennem azt az opciót is; mi van, ha ennek a fiúnak igaza van? Ha tényleg, csak nem adtam neki esélyt, hogy megismerjem? Ahogy akkor belenéztem Chanyeol fénylő barna szemeibe, egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, mit mondott nekem alig egy perccel ezelőtt. Ártatlanság csillant meg a gyönyörű íriszekben, melyek tökéletesen illettek gyermeki arcához, s a kettőnk közt pihenő, néma hangulathoz. Csendünk kettévághatott volna akár egy sziklafalat is, olyan masszívan állt közöttünk, mintha valamelyikünk életébe került volna az a végtelenségekbe nyúló, hosszú, teljesen hangtalan pillanat. Nem éreztem szelet, esőt, fényeket vagy hangokat, csak azt a fiút, aki akkor egyetlen egy mondatával elkábított, és elfelejtette velem, mit tett. De pontosan emlékeztem Park Chanyeol gusztustalan, alaptalan húzásaira, amikkel a mindennapjaimat akarta megkeseríteni; a sok gyerekes baromság, az ütése, a provokatív hangvétele, ahogy leköpött, s ahogy könnyedén a rettegésbe kergetett azzal, hogy bezárt abba a terembe. Bármennyire is láttam őt ott a buszmegállónál egy ártatlan korombelinek, a tiszta kisugárzását bemocskolta mindaz, amit velem tett, alig két teljes nap leforgása alatt. És ez pokolian taszított: Nem akartam, hogy akár egy minimális közöm legyen egy olyan emberhez, aki képes volt megalázni, pusztán a létezésem és származásom miatt. Park Chanyeol egy gyönyörű, vonzó férfi volt, megbocsáthatatlannak tettekkel és undorító lélekkel, amely jobban taszított engem, mint eddigi életemben bármi más. Nem akartam, hogy nap, mint nap, ez az arc várjon reggelente, ez a mosoly tegyen boldoggá, ezek a kezek érintsenek vagy azok az ajkak, csókoljanak; nem akartam semmit Park Chanyeoltól, hiszen undorodtam a személyiségétől, s majdnem mindentől, amihez egy kicsit is köze volt.

- Komolyan ennyire idiótának nézel? – mondtam hirtelen szemeibe meredve, mire a melankolikus hangulatba került fiú egy pillanat alatt került át megdöbbent állapotba. Fáradtan toltam el magamtól testét, hitetlenül nézve rá, immár tisztes távolságból. – Azt hiszed két szép szó, és máris elfelejtek mindent?

- Nem – sóhajtott egyet, majd reményekben úszó tekintetét ismételten enyéimbe fúrta. – Viszont azt hittem, talán adsz egy esélyt.

- Esélyt? – ismételtem értetlenül ezt a szót, mintha számomra idegen lenne a jelentése. – Milyen jogon akarsz te esélyt? Az is csoda, hogy a történtek után még szóba állok veled; és még azt kéred, hogy hallgassalak meg és pazaroljak rád időt?

- Pontosan ezt kérem tőled – felelte rezzenéstelen arccal, mintha idegrendszere teljesen megkövült volna. – Meg szeretném magyarázni a tetteimet, hogy miért viselkedtem veled olyan paraszt módon: ennyit megérdemelsz, és többet amúgy sem tudok adni.

- Akkor megmondom, mit csinálj! – léptem hozzá idegesen, s szinte teljesen arcába hajolva sziszegtem el követelésemet, melyet reményeim szerint, végre felfogott. – Hagyj engem békén! Nem akarom, hogy a közelemben legyél, nem akarom hallani a magyarázkodásodat, még látni sem akarlak ezek után. Nekem édes mindegy, mit fogsz művelni az elkövetkezendő néhány hónapban, amíg még egy osztályba fogunk járni, de kérlek, engem felejts el, és hagyj magamra!

- Tényleg ez az, amit szeretnél? – pillantott le rám óvatosan, mire aprót bólintva válaszoltam, megpróbálva lelassítani heves szívverésemet.

- Igen.

- Rendben – rándult egy rövid időre, keserű mosolyra ajka, de az épp oly gyorsan el is tűnt arcáról, mint ahogy jött. – Viszlát, Baekhyun!

Azzal sarkon fordult, s mintha ott sem lett volna, eltűnt a szeptemberi homály felejthetetlen árnyékában, mely úgy borította be egész testét, akár egy lélektelen árnynak, kinek már nincs több oka arra, hogy ezen a világon legyen. Park Chanyeol különös viselkedése olyan volt számomra, mint egy illúzió; egy elképzelt szellem, amely egykoron létezett, s időnként visszatért a földre, megfelelő rokonlelkek után kutatva, kik érdemesek minimális figyelmére. Viszont itt voltam én, Byun Baekhyun, ki nem csupán egy hasonló lélekként volt elkönyvelve, hanem egy új célként, melynek határát ez az illúzió még csak meg sem tudta közelíteni. Chanyeol megismerni vágyott, elfelejteni a kényelmetlen múltunkat, és egy újabb, érdekesebb jövőt szeretett volna alkotni, velem karöltve. Én pedig elutasítottam; megöltem az eddig bolyongó szellem utolsó vágyát is, ezáltal visszaküldve valódi élőhelyére, oda, ahová ténylegesen tartozott. Hátat fordítottam a buszmegállónak, s otthonom felé vettem az irányt, folyamatosan eme szellemen pörgetve még emberi kerekeimet, melyeket lelkiismeretnek csúfoltam. Nemet mondtam Park Chanyeol állítólagos valódi személyiségének, a saját jólétem érdekében; megbánni nem bántam, ám a kíváncsiságom nem csillapodott, mert mélyen legbelül érdekelt, miért változott meg a fiú olyan hirtelen, velem kapcsolatban. De talán ez lesz az egyetlen dolog, amit sosem fogok megtudni, hiszen a biztonságos középutat választottam, a megalapozott jövőt, és a tökéletes Daehyunt, Chanyeol őszintesége helyett.

Másnap a megbeszélt időpontban ott voltam az iskola előtt, olyan szerelésben, mintha az operába készültem volna: A kedvenc edzőcipőmhöz egy feszülős, sötétkék csőfarmert választottam, ahhoz pedig egy kicsit bővebb szabású, V kivágású hófehér felsőt, melyen rég nem hordott fekete bőrdzsekim virított. A hajam tökéletesen be volt állítva, nem véletlenül szenvedtem reggel a tükör előtt legalább fél órát csak azért, hogy egy-egy göndör tincs a helyére kerüljön. Vállamon ott pihent a már jól megszokott szakadt vászontáska, zsebemben pedig telefonom volt, hogy arról szóljon a zene, amely fehér fülhallgatómon keresztül jutott el fülemig. Esküszöm, úgy néztem ki, mint a legfrissebb tumblr modell, de szerettem volna a legjobb formámat hozni, hogy Daehyun ne úgy emlékezzen később vissza rám, mint egy szerencsétlen elitre, aki megpróbál nem kétmilliós szerelésekben járni. Tehát ott álltam a suli előtt, zenehallgatással ütve el az időt, míg Dae-re vártam, aki már akkor legalább tíz percet késett; először megfordult, azaz opció a fejemben, hogy talán Daehyun csak be akart szívatni azzal, hogy elhív randira, aztán átejt. Viszont ő túl rendes srácnak, és túl rossz színésznek tűnt ahhoz, hogy ilyesmit megtegyen, így csak arra tudtam következtetni, hogy talán elaludt, vagy egyszerűen csak dugóba keveredett… Akármi is volt az oka, én hajthatatlanul ott álltam, várva, hogy a fiú épségben megérkezzen, és kezdetét vehesse a megtervezett programunk.

- Baekhyun! – csapott hirtelen valaki vállamra, mire kissé ijedten kaptam ki füleimből a fülhallgatót, s meredtem az előbb magamban emlegetett fiúra, kinek arcán kedves mosoly ücsörgött. – Ne haragudj, hogy várnod kellett, de késett a buszom.

- Semmi baj – viszonoztam a gesztust a fiú felé, miközben végigmértem ismételten makulátlan küllemét: koromfekete felsőt viselt, felette egy melegnek tűnő kabáttal, amely elbújtatta alapjáraton izmos felsőtestét. Feszülős hófehér farmer virított rajta, térdénél néhány szakadassál kidíszítve, ami különösen illett szürke bakancsához. Haja össze-vissza állt, mintha csak alig öt perccel az érkezése előtt ébredt volna, holott valószínűleg nagy meló volt abban, hogy puha tincsei így megálljanak. Azért jó volt látni, hogy nem csak én tollászkodtam a tükör előtt úgy, mint egy kislány, hogy ma tetszeni tudjak Daehyunnak. – Lefoglaltam magam.

- Azt láttam – mosolyodott el kedvesen, majd megragadva kezemet, maga után kezdett húzni. – De remélem azért nem untad halálra magad…

- Dehogy – követtem önkéntesen a fiút, nem engedve el kezét, mely kifejezetten meleg volt, így kellemes érzéseket keltett bennem kedves érintése. – Vártam rád türelmesen. Bár már kezdtem azon gondolkodni, hogy most akkor csak meg szeretnél szívatni, vagy elcsapott egy busz…

- Látom ezalatt a néhány hét alatt, már paranoiás lettél az osztályunk miatt – nevetett fel hangosan, megnyilvánulásomon szórakozva, amit akkor egyáltalán nem bántam, hiszen Daehyunnak remekült ált a kacagás. – Mellesleg Baek, te egyáltalán nem érdemled meg, hogy átejtsenek.

- Legalább te így gondolod.

- Hidd el, szerintem ezzel nem vagyok egyedül – pillantott rám bíztatóan, mintha ezzel csak az igazságot szerette volna közölni velem.

Nem sokkal később elértünk abba a bizonyos cukrászdába, amely nem olyan régen nyílt, s amiről Daehyun előző nap beszélt. Rendkívül bájos kis hely volt, tele élénk színekkel, amik egy pillanat alatt fel tudták dobni az ember hangulatát; mintha egy vattacukorba csöppentem volna, komolyan. Baromi aranyos sütiző volt, de egy óra után, már ki akartam menekülni onnan: Viszont a meggyes lepényük tényleg isteninek lett teremtve, és szerencsémre Daehyun is velem volt, így nem csaptam át díszbuziba, amiért fiú létemre egy cuki cukrászdában ücsörögtem. Azt a hatvan percet beszélgetéssel töltöttük el, hogy azért jobban megismerjük egymást; hát mondhatom, rohadtul különböztünk. Dae nálam is műveltebb volt, imádott olvasni, ahogy a festészetért és a költőkért is odavolt, ami az ő korában eléggé furcsának tűnt. És ha ez még nem lett volna elég, kitűnően tanult, hiszen ösztöndíjjal volt a sulinál, mivel a szüleinek külföldön kellett dolgozniuk, így teljesen egyedül tartotta el magát. Félállásban dolgozott valami szerelőműhelyben, ahol csak szombatonként nem melózik, ezért tudott velem randizni. Mindemellett Daehyun egy életvidám, jó humorú, kedves srác volt, akit mindenkinek tisztelnie kellett volna, hiszen szinte az egész életét ő maga építette ki. Egyszerűen tökéletes volt, talán túlságosan is.

- És mondd, egy ilyen srácnak, hogyhogy még nincs senkije? – kérdeztem kíváncsian, miközben lenyeltem egy falatot az ínycsiklandó süteményből.

- Tudod, amellett, hogy eléggé válogatós vagyok, az eddigi kapcsolataim finoman fogalmazva, siralmasan értek véget, így egy darabig nem is próbálkoztam a randizással.

- Ennyi rossz tapasztalatod volt? – húztam fel meglepetten szemöldököm, ahogy megettem a lepényem utolsó morzsáját is.

- Tudod Baekhyun, kevés manapság az olyan korombeli, akik tényleg megértenek és hasonlítanak rám – erőltetett magára halovány mosolyt, miközben intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne. Elegáns cukrászda volt az, amit inkább neveztem volna egy különlegesebb kávézónak, hiszen a kiszolgálás messze túltett mindenen. – Ezért is hívtalak el téged; úgy éreztem kettőnkben, van valami közös.

Szavai jólestek; ritkán mondtak nekem ilyeneket, így egy minimális bóktól is képes voltam elpirulni. Legalábbis általában ez történt, de amikor Daehyun mondott nekem ilyesmiket, valahogy egy kicsit sem volt rám hatással, és okot sem tudtam volna találni arra, vajon miért lehet ez? Nem sokkal később kimentünk a helységből, s csendben beszélgetve indultunk vissza a buszmegállóba, pontosan oda, ahol előző délután Chanyeol faképnél hagyott. Aish, hogy még egy randi közben is csak az ő faszságaira tudok gondolni… Mindig az ő arca fog beugrani, akárhányszor csak egy olyan helyen járok, ahol valaha ő is volt? Mert ha igen, akkor ez nagyon nem lesz jó. Megálltunk a szokásos helyen, s folytattuk kellemes társalgásunkat, amikor hirtelen Daehyun elnémult; hosszasan meredt szemeimbe, miközben minden pillanatban egy centivel közelebb került arcomhoz. Már magamon éreztem kellemes meleg leheletét, ahogy simogatja érzékeny bőrömet, mely már nagyon vágyott valami gyengédségféleségre. Ahogy egyre vágyakozóbban néztem a fiú csodálatos barna szemeibe, a csoda végre valahára megtörtént, s ő ajkait enyéimre nyomta. Hosszasan csókolt, elmélyítve közös pillanatunkat, amely… egyszerűen bizarr volt. Ahogy ajkai enyéimen mozogtak, ahogy nyelvét átdugta számba; nem volt kifejezetten rossz vagy kellemetlen érzés, egyszerűen csak furcsa. Pokolian furcsa, de olyannyira, hogy megmagyarázni nem tudnám mihez hasonlított az a néhány perc, amíg tartott. Mikor elváltunk egymástól, kínos pillanatokon keresztül csupán a másikra meredtünk, mintha keresnénk a megfelelő szavakat, hogy mondandónkkal ne bántsuk meg a másikat. De ha Daehyun is ennyire kínosan érezte magát, akkor minek féltem attól, hogy megbántom? Fogalmam sem volt arról, mit kellene annak a fiúnak mondanom, de szerencsémre, kínos nevetése végre megszólalásra adott okot, viszont azt sem nekem.

- Szerintem ezt nem kéne erőltetnünk – mondta folyamatosan mosolyogva, nem akarva abbahagyni a nevetést.

- Hála Istennek, hogy ezt mondod – sóhajtottam egyet teljesen megkönnyebbülve, hogy nem kell feleslegesen megbántanom valakit. Kedvesen egymásra nevettünk, egyszerűen szórakoztatott minket a másik helyzete, és hogy mind a ketten ugyanúgy vélekedtünk erről a csókról.

- Maradjunk csak barátok.

- Száz százalékos barátok! – válaszoltam kapásból a még mindig mosolygó fiúra nézve. – Mintha a bátyámat csókoltam volna meg.

- Ne is mondd! – nevetett fel ismételten, ahogy újra felidézte az alig néhány perccel ezelőtt történt esetet, mely mindkettőnk elméjében egy bizarr, ám kedves emlékként fog élni, amit remélhetőleg később röhögve idézünk fel, akárcsak azon a délelőttön. Még nevettünk kicsit ezen a szituáción, aztán megérkezett Daehyun busza; úgy búcsúztunk el egymástól, hogy hétfőn majd látjuk a másikat, és ilyen jó kedvvel is váltunk el, ahogy a tömegközlekedési jármű jobbra, én meg gyalogszerrel balra indultam. Nem estem szerelembe, de ez amolyan baráti találkozásnak tökéletesen megfelelt, hiszen jól éreztem ma magam, bár nem azért, amiért eredetileg terveztem. Dae és én nem illünk össze, ezen nincs mit szépíteni.

Csendben sétáltam a néma szeptemberi ködben, mely beborította az egész körülöttem elhelyezkedő térséget, három kilométeres körzetben. Az efféle természeti jelenségek – ha nevezhetem ezt annak – tették igazán széppé azt a napot, amikor csak úgy magányosan baktattam a melankolikus utcákon. Nem volt kedvem hazamenni, egyszerűen céltalanul vágytam bolyongani a városban, egy olyan helyet találva magamnak, mely ténylegesen száz százalékban megnyugtatja összevissza kalimpáló szívemet.

Egy hatalmas kőkerítés mellett lépkedtem lassan, mikor annak egyik végében megpillantottam Őt; piros converse cipőt viselt, koromfekete szakadt csőfarmerrel mely illett vörös-fekete kockás felsőjéhez, amit sötét bőrkabátja takart el. Fején egy királykék sapka díszelgett, ami még kicsit ki is emelte elálló füleit, melyekben fülhallgatója virított. Mellette egy gördeszka pihent, rajta egyszerű, néhol kissé megviselt táskájával, mely valószínűleg csupán az ürességtől kongott. A fiú egyik lábát felhúzta, míg a másikat szabadon, kinyújtva hagyta, s úgy meredt a semmibe, míg a zene csak úgy ordított fülébe, olyannyira, hogy még én is tisztán hallottam a dal minden egyes másodpercét. Az ismerős nem mozdult, egyszerűen néha a zene ritmusára emelte meg bal lábfejét, ezzel adva mások tudtára, hogy még életben van. Hosszú-hosszú percek teltek el, míg észrevette, hogy fixírozom a szél által teljesen kifújt arcát, amely azon a szeptemberi napon csak még szebbnek tűnt. Ahogy rám emelte semleges tekintetét valahogy kényszert éreztem arra, hogy egyszerűen csak beszéljek hozzá; elveszettnek tűnt, olyannak, aki nem találja a helyét a világban, pedig csak egy srác volt, kinek némi gondolkodásra volt szüksége. Gondolkodásra és talán egy személyre, aki hajlandóságot mutat arra, hogy megismerje azon oldalát, melynek létezéséről csak ő tudott.

- Leülsz? – kérdezte hirtelen, ahogy leállította telefonjából szóló zenéjét, miközben felém pislogva kínált hellyel, pontosan maga mellett.

- Aha – válaszoltam, alig adva ki magamból hangot. Átléptem kinyújtott lábát, jobb oldalához ültem, s hozzá hasonlóan, hátamat én is a kemény kőfalnak döntöttem, miközben ugyanabba a semmibe meredtem, melybe ő is folyamatosan bámult.

- Hogy sikerült a randid? – szakította meg csendünket kissé kíváncsi érdeklődéssel, mire én a kérdésre, halkan felkuncogtam, ismételten felidézve azt a különös csókot.

- Elég érdekesen, ami azt illeti – válaszoltam őszintén, miközben a fiú értetlenül fordította felém fejét, mire én is követtem példáját. – Részben igazad volt.

- Igazán? – húzta fel meglepetten szemöldökét. – És miben?

- Daehyun és én tényleg nem illünk össze, de nem azért mert unalmas, hanem mert…

- Inkább vagytok barátok, mint egy pár? – trafált bele a közepébe, ami őszintén megdöbbentette akkor már kissé kifáradt lényemet. Ennyire azért nem ismerheti jól Daehyunt, vagy ha mégis, akkor elég rendesen félreismertem őt.

- Honnan tudtad?

- Velem ugyanezt eljátszotta – vonta meg vállát, ahogy maga mellől felszedett egy kavicsot és a távolba hajította azt, miközben testén tudta hihetetlen tekintetemet. Ő és Daehyun…?

- Ti jártatok?

- Körülbelül egy évig – válaszolt közömbösen, továbbra is a semmibe meredve, mintha az érdekesebb látványt nyújtana neki, mint én. Mondjuk, a tegnapi után, lehet ez tényleg így volt. – A te eseted annyiban különbözik az enyémtől, hogy engem tizenkét hónapon keresztül áltatott aztán, bumm, hirtelen szakított velem. Ne tudd meg, mennyi időt és energiát pazaroltam el miatta.

- Ez mikor történt?

- Egy éve – felelte lazán, megpróbálva nemtörődöm stílusban előadni, milyen érzések kavarogtak benne akkor, amikor Daehyun kikosarazta. – Tizenkét hónapon keresztül minden sínen volt, remekül megvoltunk mi ketten, amolyan álompár ként voltunk számon tartva az iskolában, egészen addig a napig, amikor Dae lazán közölte, hogy az égvilágon semmit nem érez irántam.

- Eh – húztam el számat, mert azért abban az időszakban nem lettem volna Chanyeol helyében, még annak ellenére sem, hogy nem tudtam, milyen érzés az, amikor az embert faképnél hagyják. – Nagyon megviselt?

- Annyira nem – pillantott végül rám, különös csillogással szemeiben, melyet képtelen voltam beazonosítani, vagy bekategorizálni. – Nem volt egy különleges szakítás, a menete ugyanolyan volt, mint a többinek; az elején szar, utána meg túlteszed magad rajta, és éled az életed tovább, ahogy eddig tetted. Nem kell engem emiatt sajnálni.

Válaszként csak bólintottam, hiszen nem tudtam, mi lett volna ehhez a helyzethez a megfelelő szó, vagy felelet. Nem voltam otthon az ilyen dolgokban, mások szerelmi életéről meg amúgy sem tudtam nyilatkozni, mivel ezek a dolgok nem tartoztak a mindennapjaim közé. Ez Chanyeol szakítása volt, nem pedig az enyém; mit tudtam volna erre mondani? Valószínűleg semmit, ezért a fiú nem is erőltette ennek a témának a folytatását, hiszen képtelen voltam hozzászólni. Bár nem tudtam semmi épkézláb bíztatást vagy egyszerű kijelentést kifacsarni magamból, azért egy kérdés mégis megfogalmazódott bennem, amit azért se tudtam magamban tartani.

- Daehyun és köztem eléggé sok a hasonlóság… – kezdtem bele, de Chanyeol hitetlen nevetése félbeszakította ezt a folyamatot. Értetlenül meredtem a mellettem ülőre, aki egyszerűen nem akart véget vetni állandó röhögésének, mintha ezzel csak a benne tomboló hihetetlenséget szeretné kifejezni.

- Már bocsi Baekhyun, de csak annyi közös van bennetek, hogy mindkettőtöknek én vettem el a szüzességét. Csupán azért, mert hasonlítotok néhány dologban, még nem lesztek ugyanolyanokat, pláne nem lesz sok közötök egymáshoz; ezen a világon ki tudja hány milliárd ember él, ki tudja ezek közül, mennyi hasonlít rád. Biztos rengeteg, de ettől még nem mind lesztek ikrek; hiszen belőled csak egy van. – Chanyeol hirtelen kinevetésének magyarázata váratlanul csapott át valami másba… egy megmagyarázhatatlanul különös szónoklatba, amibe biztosan totál elvörösödtem. Nem volt ez kifejezetten dicséret, vagy személyes elismerés, egyszerűen csak egy ténymegállapítás, amely valamiért különösen jólesett akkor. De persze ott helyben, azért nem ezt a lényeget szűrtem le; miért tettem volna? Akkor én nem is én lennék.

- Honnan tudtad, hogy szűz vagyok? – szökött ki ajkaimon a gyermeki ártatlanságú kérdés.

- Csak voltál – helyesbített a magasabb, aki akkor ülőpozícióban pontosan ugyanakkora volt, mint én. Hosszasan meredt értetlen szemeimbe, majd kifújva eddig tüdejében tartott levegőjét, elfordította tekintetét, s tarkójára simítva, sokkal halkabban még hozzátette. – Amúgy mondtad.

- Tényleg? – ráncoltam homlokomat, mert nem igazán emlékeztem arra, hogy tettem volna ilyesmit. Pont Chanyeolnak említettem volna meg, hogy ő vette el a szüzességemet? Mondjuk, lehet, amikor az egyik alkalommal kifakadtam rá, talán kicsúszott ez az információ a számon… de ebben őszintén nem volta biztos.

- De ha nem is mondtad volna, – szólalt meg újra, ugyanolyan halk hangszínen, amely valahogy egyáltalán nem illett hozzá, viszont a kettőnk közt beállt csendben még ez is ordításnak tűnt. – akkor is éreztem.

- Érezted?

- Tudod, ott a mosdóban – mosolyodott el kínosan, amivel már majdnem mindent elmondott, amit tudni akartam. Ahogy visszaemlékeztem arra a napra, amikor kiosztottam őt az iskolában, majd alig néhány perccel később meg már egymás szájával voltunk elfoglalva, valahogy kíváncsi lettem. Hirtelen tudni akartam, miért csókolt meg, miért feküdt le velem ott helyben és utána, miért változott meg? Arra az információra vágytam, ami magyarázatot ad, miért tetszettem meg neki hirtelen, s előtte pontosan minek viselkedett velem olyan mocsok módon. Tisztán az emlékemben élt az a Park Chanyeol, aki agresszív mód leköpött még az első nap, és az a fiú, akivel a mosdóban voltam; ez a két eset, két teljesen különböző személyiséget von maga után, mintha nem is ugyanazzal a személlyel történt volna mindez. Pedig mind a kettő Park Chanyeol volt, csak éppen a két időpont között megváltozott valami; valami olyan, amiről csak ő tudott mesélni nekem. S ahogy mindez végigfutott az agyamon, eddig összezavarodott üres lelkemet elöntötte a bűntudat.

- Sajnálom – sóhajtottam rövid válaszom, mire a fiú értetlenül fordította felém ártatlan tekintetét. – Sajnálom, hogy nem adtam neked lehetőséget arra, hogy megmagyarázd a dolgokat.

- Nekem több mindenért kellene bocsánatot kérnem – húzta keserű mosolyra igéző ajkait, ahogy körmeit kezdte piszkálni, hisz valamivel matatnia kellett. – Nézd Baek, nincs szükségem a sajnálatodra, mivel nincs okod sajnálni engem. Nem volt jogom esélyt kérni tőled, azok után, ahogy bántam veled, és oké volt, hogy elküldtél a picsába. Ezek után már csak örülni tudok annak, hogy egyáltalán szóba állsz velem, és reménykedem, hogy egy napon majd elmondhatom mit és miért tettem.

- Akkor, – nyeltem egy kisebbet, előre félve esetlegesen elutasító válaszától. – hajlandó vagy elmesélni, mégis miért pikkeltél rám már az első nap? Hogy miért utálsz zsigerből mindenkit, aki a testvériskolánkba jár?

Nem válaszolt. Hosszasan meredt maga elé, folyamatosan a semmit fixírozva, mintha időre lett volna szüksége, hogy erről beszélni tudjon. Kíváncsian vártam, türelmesen pislogtam a fiúra, abban a reményben, hogy a közeljövőben meg fog szólalni. Fogalmam sem volt arról, hogy mit jelentett neki ezt bevallani valakinek, egészen addig a pillanatig, amíg ki nem ejtette azokat a szívemet, kettétörő szavakat, melyek egyenesen átszakították dobhártyámat csendességükkel.

- Az apám négy éve meghalt – hangja fájdalmakkal küszködött, talán még meg is szakadt, de ezt a bennem tomboló döbbenettől érzékelni nem tudtam. – Egy újgazdag cégnél dolgozott, mint értékesítő: az egyik munkanap kiment valami helyszínre, hogy egy ásatáson talált régi edénynek megállapítsa a valódi árát, mivel egy milliomos gyűjtő pasi sok pénzzel támogatta a céget, így minél előbb meg kellett nekik tudni annak a szaros edénynek a pontos értékét. Tudni kell, hogy apámnak az átlagnál gyengébb volt a tüdeje, mert egy régebbi munkájánál valami megfertőzte a szervezetét, és tönkre baszta a légzését – itt hatalmasat, nyelt folyamatosan maga elé meredve, visszafojtva a testében munkálkodó, egyre hevesebb érzelmeket. – Az ásatáson nagy volt a por, és nem viselt maszkot, mert elfelejtette felvenni… és megfulladt. Egy kibaszott munka miatt, csak azért, hogy azaz újgazdag köcsög megkapja a népművészeti cserépedényét, meghalt az apám. Ráadásul a cég nem adott nekünk semmiféle kártérítést, mondván, hogy baleset történt; és sajnos a bíróság is így gondolta.

- Chanyeol… – suttogtam nevét, megpróbálva összeszedni eddigi gondolataimat, mire a fiú felém, fordította haragos tekintetét. Nem ültek benne könnyek, ahogy a visszaemlékezéstől keletkezett szomorúság jeleit sem véltem felfedezni szemeiben, ő egyszerűen csak dühös volt.

- Ha ez még nem lett volna elég, anyám a temetés után alig fél évvel férjhez ment valami slusszkulcscsörgető, milliárdos baromhoz, aki a túlzott sznobizmuson és nagyképűségen kívül nem értett semmihez. – Chanyeol rendkívül ingerülten magyarázott, mintha bármelyik percben képes lenne behúzni valakinek. – Rengeteg kapcsolata volt, így munkát adott a nagybátyámnak, és azóta ő annak a redvás gimnáziumnak az igazgatója, és ne tudd meg, hogy a nevelőapám mennyi pénzzel támogatja azt a sznobgyártó intézményt. Emellett pedig nap, mint nap, el kell viselnem a szomszéd gimisek felvágását a szüleik pénzére, miközben ők még semmit nem tettek ebben az életben, azt leszámítva, hogy csicskáztattak másokat. Hát, ezért utálom az újgazdagokat!

- Emiatt kezeltél velük egyenrangúként? – kérdeztem félve, miközben tenyeremre meredve piszkáltam azt, várva a fiú válaszára. Chanyeol halkan felsóhajtott, s sokkalta nyugodtabb állapotban kezdett erről beszélni, mintha teljesen kicserélték volna.

- Az évek alatt belém ivódott az előítélet, így mindenkit ugyanolyan romlottnak láttam, akik abba a suliba jártak, beleértve téged is. De te még egy olyannak is tűntél, akit a legtöbben szeretnek, ez pedig idegesített; ezért pikkeltem rád már az első naptól fogva. – Nem láttam ugyan, de biztosra vettem, hogy a fiú nyelt egyet, mielőtt még folytatta volna. – Emiatt voltam provokatív és bunkó, ezért ütöttelek és köptelek le, amit ma már eszembe sem jutna megtenni.

- És mi változott?

- Te – felelte, miközben állam alá nyúlva, felemelte eddig földre szegezett tekintetemet. Chanyeol arra vágyott, hogy rá nézzek, mikor ezeket, a szavakat mondjak ki, én pedig teljesítettem ezt a ki nem mondott kérését. – Eddigi tapasztalatim mind azt mondták, hogy az elitgimibe járó emberek többsége gerinctelen töketlen barom, így rólad is ezt hittem. De te visszaszóltál nekem, kimásztál az ablakon, amikor bezártalak a terembe, és úgy kioktattál a mosdóban, mint előtte még senki más. Ez pedig ráébresztett arra, hogy te nem olyan vagy, mint a legtöbben.

- És ezért feküdtél le velem ott helyben? – húztam fel kérdően szemöldökömet, mire a fiú kedvesen felnevetett.

- Az igazából csak egy teszt volt – vont vállat nem akarva levakarni arcáról elbűvölő mosolyát. – Kíváncsi voltam, ha megcsókollak, lekeversz-e egyet, de legnagyobb meglepetésemre nem tetted.

- Akkor miért nem állítottál le? – kérdeztem, időközben visszaemlékezve első alkalmamra, amit még hetekkel később sem tudtam megbánni: Egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy egy hibaként könyveljem azt el.

- Mert megkívántalak. És őszintén nem hittem volna, hogy életem legjobb dugását egy férfimosdóban fogom átélni, egy olyannal, aki őszintén gyűlöl engem. Azt hittem visszahúzódó leszel, tudod olyan tipikusan aranyos, akire mindenki csak mosolyog, mert halálosan cuki.

- Kösz, hogy ilyeneket feltételeztél rólam – forgattam nevetve szemeimet, ahogy az állandóan mosolygó fiút figyeltem, kinek szemeiben a csillogás, nem akart abbamaradni, ahogy engem vizslató pillantásai sem csillapodtak.

- Nem tudtam, hogy ilyen szemérmetlenül követelőző vagy – kacsintott egyet, valószínűleg felidézve, milyen ribancokat megszégyenítő stílussal utasítottam, mit és hogyan tegyen.

- Hát én sem. Szerintem hímringyók elbújhatnak mellettem…

- Az biztos – nevetett fel hangosan, kacagásával betöltve az utca gyilkos csendjét, amely Chanyeol hangjának hála, egy pillanat alatt sokkal barátságosabbá változott. Viszont nem sokkal később, tényleges némaság telepedett ránk, mivel már nem tudtunk mit mondani; mondanivalónk lett volna a másiknak bőven, csak éppen egyikünknek sem volt lélekjelenléte kinyögni azt. Élveztük a szeptemberi levegő immár enyhe fújdogálását, mely kellemessé varázsolta egyszerű csendünket, amit nem kívántunk megszakítani. A mellettem ücsörgő fiú, lassan táskája felé nyúlt, majd egy karton cigarettát húzott ki belőle, melyből kiszedett egy szálat, azt pedig a szájába dugta. Zsebéből előhalászta öngyújtóját, s egy laza mozdulattal rágyújtott, majd mélyen letüdőzte a dohányt.

- Zavar? – kérdezte felém pillantva, miközben a cigaretta két ujja közt díszelegve füstölgött, akár egy tökéletesre megtervezett pillanatkép. Válaszként megráztam fejem, majd kíváncsian megszólaltam.

- Adsz egy slukkot? – Chanyeol kicsit meglepődve adta át a cigit, mire én jó mélyen letüdőztem az egészségkárosító terméket, s lassan kifújva annak füstjét, visszaadtam azt eredeti tulajdonosának.

- Nem tudtam, hogy bagózol.

- Nem is.

- Akkor meg hogyhogy nem köhögsz össze-vissza, mint egy éretlen tizenéves? – kérdezte vicceskedve, mire elmosolyodva válaszoltam neki.

- Hogy lázadjak a szüleim ellen, tizennégy éves koromban cigizni kezdtem, de sokáig csak a szobámban gyújtottam rá, egészen addig, amíg köhögés nélkül nem ment a dolog. Utána a családom nem is jött rá arra, hogy egy évig úgy füstöltem, mint a gyárkémény – emlékeztem vissza pubertáskorom elejére, amikor a leglátványosabban tiltakoztam a közeg ellen, amibe beleszülettem. Azóta sem változtam sokat, egyszerűen már nem tiltakozom, csak minden nyugodtan leszarok, egy kis ellenkezéssel megfűszerezve.

- Sok mindent tettél azért, hogy ellentmondj a szüleidnek?

- Persze – válaszoltam szinte azonnal, majd kiegészítettem feleletemet. – Gyűlölöm azt a társadalmi réteget, amibe belekényszerítenek, mondjuk nekem nincsenek olyan épkézláb indokaim, mint neked, hiszen nem halt meg senkim sem egy-egy köcsög sznob miatt. Egyszerűen csak taszítanak az ilyen sterilizált semmilyen faszfejek, akik közé tartoznom kell… - hatalmasat sóhajtva hajítottam el magam mellől egy nagyobb követ, folyamatosan azon nyavalyogva elmémben, hogy miért kellett nekem olyanokkal együtt élnem, akik egy kicsit sem hasonlítottak rám?

- Csak azért, mert a szüleid gazdagok, és mert egy sznob iskolába járatnak, te még nem leszel olyan, mint a legtöbb. Sosem voltál hozzájuk hasonló, hiszen – mérte végig egy pillanat alatt testemet, majd ismételten megajándékozott kedves tekintetével. – te jóval felettük állsz.

- Ezt csak azért mondod, mert bűntudatod van azért, mert köcsög voltál velem.

- Ez csak részben igaz – emelte fel mutatóujját, hogy kikérhesse magának a dolgot. – Akkor is ezt mondanám, ha nem viselkedtem volna paraszt módjára veled az elején, mert te tényleg jobb vagy náluk.

- Semmiben nem vagyok jobb Chanyeol, és ezt valószínűleg te is jól tudod. Néha nem csak a szüleimnek, hanem a saját elveimnek is ellentmondok, olyannyira szétszórt lettem mostanában… Ha még a saját nézeteimet sem tudom megtartani, hogy lehetnék jobb azoknál, akik képesek fenntartani azt a látszatot, hogy műveltek? – kérdeztem sokkal inkább magamtól, mint tőle, ahogy teljes testemmel felé fordulva, erősen gesztikulálva kezdtem megint magyarázatba. – Az utóbbi időben olyan dolgokon jár az agyam, amik átlag esetben meg sem fordultak volna a fejemben, most meg folyton folyvást csak ugyanarra tudok gondolni.

- Mire?

Szavakba csomagolt válasz helyett, csak pillanatokon keresztül meredtem kíváncsian csillogó barna íriszeibe, magamban folyamatosan mérlegelve, hogy mit is kellene tennem. Gondolataim össze-vissza kavarogtak, mintha a kósza ötletek megmentenének bennem erősen tomboló vágyaimtól, melyeket készültem szabadjára engedni. Nem akartam visszafogni magam, és újra az idióta elveim szerint cselekedni, hiszen azok ellentmondtak mindannak, amit valójában akartam. Így, nem törődve akkor már semmivel sem, egy hirtelen mozdulattal megragadtam a mellettem ülő fiú felsőjét, s ajkaimra húztam csábító párnáit. Chanyeol ledöbbenve realizálta mit is tettem, és én is hasonlóan cselekedtem, hiszen megcsókoltam őt. Megcsókoltam azt az embert, akit előző nap még látni sem akartam, az idióta elveim miatt… de ahogy beszélgettünk, és betekintést nyerhettem az igazi Park Chanyeol személyiségébe, már nem érdekeltek a múltban történtek. Egyszerűen csak ízlelni vágytam a tökéletes ajkakat, melyek akkor már felbátorodva mozogtak enyéimen, miközben a fiú arcomat jéghideg kezei, közé vette. Lassan haladt felfelé, s úgy túrt bele hajamba, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója, amely visszarántja őt a halálból. Karjaimat összefontam nyakánál, hogy egy centivel se kerülhessen távolabb tőlem mindennél csábítóbb csókja, amelyre azóta éheztem, mikor először megízleltem. Chanyeol nyelvjátéka teljesen más volt, mint Daehyuné; a fiú vadabbul, akaratosabban használta ezt az izmát, s talán emiatt is csókolt olyan fantasztikusan. A gyomrom görcsberándult, ahogy ágyékom kissé bizseregni kezdett, amiért Chanyeol ráharapott alsóajkamra, ezáltal megint belekényszerítve a passzív szerepébe. De nála egyáltalán nem bántam, hiszen ezt akartam. Ott a kőkerítés tövében akartam csókolni őt, lehetőleg a végtelenségig, amíg el nem fogy az összes levegő ebben az univerzumban.

Lihegve szakadtak el ajkaink egymástól, miközben a fiú szaporán lélegezve döntötte homlokát enyémnek, ahogy kezei lassan hajamból derekamra vándoroltak. Még kabáton keresztül is éreztem simogató érintéseit, ahogy oldalbordámat cirógatta, annak érdekében, hogy gyorsabban megnyugodhassak.

- Köszönöm – nézett bele szemeimbe, melyek a vágy erős ködétől nem látták tisztán Chanyeol íriszeiben motoszkáló hálát, melyet őszintén nem értettem. Mi olyat tettem, hogy egy köszönömöt érdemlek cserébe?

- Mit?

- Hogy meggondoltad magad – mosolyodott el kedvesen, majd ismét ajkaimra hajolt, ezúttal sokkal kedvesebben, lágyabb formába, ami újra megdobogtatta nyugtalan szívemet. Képes lettem volna egész álló nap ott ülni vele, s csak csókjaiba feledkezve hagyni, hadd menjen el az egész délután.

…

Csendben sétáltunk egymás mellett, azt sem tudva a történtek után, mit mondjunk a másiknak. Chanyeol egyik kezében deszkája virított, míg másik szabadon lógott teste mellett, miközben a tájba feledkezve tette egyik lábát a másik után, ugyanúgy, ahogy én is. Őszintén nem hittem volna, hogy majd konkrétan kussban fogunk egymás mellett baktatni, mint két totálisan idióta tizennégy éves szűz kamasz. Az Isten szerelmére, már majdnem tizennyolc voltam, és tényleg képtelen lettem volna beszélgetést kezdeményezni azzal a fiúval, akit alig tíz perccel előtte csókoltam meg? Mert ha igen, akkor tényleg baromi szánalmas lehettem.

- Miért gondoltad meg magad végül? – törte ketté kínos csendünket a magasabb, ahogy kíváncsian rám emelte talán kissé megfáradt tekintetét.

- Én sem vagyok angyal – válaszoltam hosszasan gyönyörű arcára meredve, melynek látványa véglegesen eloszlatta eddig még bennem lappangó kételyeimet. – Nem viselkedhetek úgy másokkal, mintha én tökéletes lennék, ráadásul te rögtön bocsánatot is kértél, ami elég nagy szó manapság. Gondoltam, ha esetleg megismerem az okaidat, nem foglak akkora seggfejnek tartani, mint az elején.

- És jelenleg hogy állunk? – Megint mellőztem a szavakkal kifejezett választ, s helyette inkább szabadon lógó kezét megfogtam, s ujjainkat összekulcsoltam, hogy a lehető leglényegesebb utalást tegyem. Chanyeol a mozdulatom során elmosolyodott, majd hirtelen megtorpanva a boldogságtól kicsattanva csókolt ajkaimra, megremegtetve térdkalácsaimat.

- Nem hittem volna, hogy ennek ennyire örülni fogsz – nevettem el magam, ahogy kicsit eltolt magától, s hosszasan szemeimbe meredt. Chanyeol arca egyszerűen ragyogott a boldogságtól, engem pedig felemelő érzéssel töltött el, hogy miattam volt ennyire felszabadult.

- Eddig ez a napom fénypontja!

Komolyan egy béna amerikai filmben éreztem magam, ahogy összekulcsolt ujjakkal sétáltunk egymás mellett, olyan mosollyal arcunkon, mintha az előbb szívtunk volna be, holott csak szűzkislányok fangörcsölését szégyenítettük meg az örömünkkel. Nem nagyon érdekelt, hogy akik szembejöttek velünk az utcán mit gondolhattak rólunk, hiszen még az sem érdekelt, mondjuk Jongdae vagy Sehun mit szólt volna mindehhez. Csak az számított, hogy remekül éreztem magamat Chanyeol mellett; lehetett volna azt mondani „De Baekhyun, Park Chanyeol megbocsáthatatlan dolgokat művelt veled!”. Erre a válaszom csupán annyi, hogy már nem érdekel; bocsánatot kért a tetteiért, magyarázatot adott rájuk, és a hallottak után, már nem nagyon érdekelt, mit művelt még évelején. Azóta teljesen máshogy viszonyult hozzám, amit tetszett és örömmel töltött el; amíg újra nem érzem feleslegesnek a társaságát, addig nem vagyok hajlandó figyelembe venni a gyereked figyelmeztetéseket. Mert ők nem ismerik a valódi Chanyeolt, akit én is csak azon a szeptemberi szombaton ismertem meg teljesen.

Házam előtt megtorpantam, s egy pillanatig figyeltem a fiú elképedt ábrázatát, ahogy a hatalmas egyben rendkívül feltűnő házat fixírozta.

- Túl elit? – húztam mosolyra ajkamat, ahogy továbbra is a kissé meghökkent srácot vizslattam.

- Túl nagy – válaszolt kapásból majd lenézett rám. – Nem tévedsz el benne?

- Ami azt illeti, kisebb koromban ez többször is előfordult – nevettem el magam, ahogy visszaidéztem a több mint egy évtizeddel ezelőtt történt esetet, amikor öt éves koromban eltévedtem a saját otthonomban. Akkor nagyon megijedtem, de így visszagondolva már csak nevetek a helyzeten.

- Akkor majd hétfőn találkozunk? – pislogott rám ártatlanul, aminek hatására kinyögtem azt az ötletet, amit először az eszembe jutott.

- Hacsak nincs kedved bejönni…

- Menjek be? – húzta egészen a felhőkig szemöldökét a fiú, mintha valami lehetetlen dolgot kértem volna tőle. Mondjuk ez nem is volt kérés, sokkal inkább egy bizonytalan felvetés, ami nem talált megértő fülekre. – A szüleidet ez nem fogja zavarni?

- Nem, mivel nincsenek itthon – pillantottam rá sokat sejtetően, mire egy eléggé perverz mosoly húzódott végig gyönyörű arcán, miközben testemet derekamnál fogva szorította magához. – Nincs valami ötleted arra, mit csinálhatnánk odabent?

- Ami azt illeti – „gondolkodott el” egy másodpercre, majd homlokát enyémnek döntve, rövidke csókjának vége után, ajkaimra suttogta szavait. – Szeretném megismételni azt, amit a mosdóban műveltünk!

- De ugye nem a mi fürdőnkben? – kérdésemre hangosan felnevetett, majd folyamatosan mosolyogva emelte vissza rám, egy pillanatra égbe kapott tekintetét.

- Nem. Úgy terveztem most ágyban párnák közt, történne a dolog, feltéve, ha te is szeretnéd. Örülnék, ha az első alkalmadat egy kicsit szebbé tudnám tenni, ha már egy férfimosdóban adtad oda magad nekem… - még mielőtt folytathatta volna, ki tudja milyen hosszú eszmefuttatását, gyorsan félbeszakítottam a fiút.

- Nekem tökéletes volt az a mosdós eset, ne tudd meg mennyire, élveztem. Nem kell miattam romantikáznod, nem vagyok az a fajta, aki nagydobra veri, ha elveszíti a szüzességét.

- Tudom – mosolyodott el kedvesen, majd egy lágy csókot nyomott ajkaimra. – De szeretném, ha megtapasztalnád, hogy nem csak olyan tudok lenni veled, mint amilyen néhány héttel ezelőtt voltam. Hadd mutassam meg milyen amikor komolyan gondolok valamit.

És megengedtem neki. Némán beleegyezve a dologba, kézen fogtam páromat, s magánlakrészembe vezettem őt, ahol megtörtént az, amelyre már mindketten teljes szívünkből vágytunk. A fiú gyengéden csókolt meg, óvatosan ért hozzám, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék a számára, nem pedig egy vele egykorú kamaszsrác. Chanyeol minden egyes mozdulata azt sugallta nekem, hogy a fiú szándékai sokkal mélyebbek, mint ahogy én azt az elején hittem. Ahogy teste az enyémnek nyomódott, ahogy megéreztem kőkemény férfiasságát, s ahogy az szépen fokozatosan belém hatolt… Minden más volt, mint az első alkalomkor; a fiú nem volt heves, sem akaratos. Egyszerűen csak vigyázott rám, ügyelt arra, hogy semmi se legyen számomra fájdalmas, vagy helyenként kellemetlen. Chanyeol rengeteg figyelmébe és odaadásába került, hogy mozdulatai megfeleljenek fejében felállított elvárásainak, melyek már a legelején túlszárnyalták mindazt, amit én hittem. Hihetetlenül jól éreztem magam karjai közt, amikor hosszasan csak csókolt, hogy a pillanatunk a végtelenségig eltarthasson. Orgazmusom az elsőnél is hatalmasabb volt, annyi lényeges különbséggel, hogy ezúttal én mentem el később, mivel a fiú feszült figyelme nem terjed ki testének összes porcikájára. De ez nem is számított, hiszen ez a második alkalom sokkal, kevesebb fájdalommal, viszont annál is több élvezettel járt, amiért pokoli hálás voltam neki.

Csendben, teljesen kielégülten feküdtünk egymás karjai közt a hatalmas franciaágyamban, izzadtságunkban gondolkodva el a sajátos dolgainkon. Míg én mellkasának döntve fejemet hallgattam szívverését, addig ő egyik göndör hajtincsemmel játszadozott, mintha az sokkalta érdekesebb lett volna, az egyszerű szavaknál. Nem tudtam mit mondani az alattam fekvő tökéletes küllemű fiúnak, pedig valamit tényleg illett volna egy ilyen fantasztikus alkalom után.

- Igazad volt – nyögtem egyet boldogan, ahogy felkaptam fejemet, s közelebb araszolva hozzá, rövid puszit nyomtam kissé kifehéredett párnáira. – Ez tényleg sokkal élvezetesebb volt, mint az első. Köszönöm!

- Ez a minimum, ami kijár neked – mosolyodott el kedvesen, majd hosszasan birtokba vette szabadon pihegő ajkaimat. Csókja édes volt, szeretetteljes, mintha mindennél fontosabb lettem volna neki, holott valószínűleg csak a bennem tomboló hormonok vetítették elém ezt a képet. Nyelvjátéka ismételten elkápráztatott, miközben hosszú ujjai, egész testemen végigjártak, gyengéd érintéseivel libabőrt varázsolva rám. – Mellesleg amikor majd a szüleid hazajönnek, hogy fogok észrevétlenül kisurranni innen?

- Hát… – vontam meg vállam játékosan, magamban nagyon jól szórakozva a fiú kérdésén. – Van itt egy tűzlétra.

- Most komolyan – kuncogott fel, majd hozzá méltó pillantásokkal kezdett bombázni. – Mit fogsz tenni, ha majd a szüleid hazajönnek, és így találnak? Mármint így, velem…

- Valószínűleg felöltöztetnélek és magamat is, hogy azért mégse pucéran mutassalak be a szüleimnek…

- Oh, te már erre készülsz? – szakította félbe sokat sejtető mosollyal ajkának jobb szegletében, miközben szorított kicsit engem ölelő karjai tartásán, hogy testem még inkább övéhez tapadjon.

- Ha arra kerülne a sor, akkor gond nélkül megtenném, elvégre nincs mit szégyellnem.

- Megfogtam veled az Isten lábát, esküszöm – nevetett fel halkan a fiú, majd ezután elárasztott édes csókjaival, mintha az összessel háláját szerette volna kifejezni. Park Chanyeol egy különös, néha agresszív, rémes múlttal és élményekkel rendelkező fiú volt, aki mindennél jobban gyűlölte a gazdag eliteket, akikhez én is tartoztam. És akármennyire is utáltuk egymást az elején, végül csak a másik mellett kötöttünk ki, levakarhatatlan mosolyokkal s hangosan ki nem mondott köszönetekkel. Chanyeol megszabadult az előítéleteitől, én pedig életemben először tényleg el tudtam képzelni a jövőmet; láttam, ahogy minden este ugyanazok között a karok között alszom el, és azt akartam, hogy a férfi, akit reggel meglátok, Park Chanyeol legyen. Végül az utálatom tényleg szerelemmé alakult, ahogy abban a béna mondásban is volt.

Tags : BaekHyun, BaekYeol, ChanYeol, Exo, novella, slash, slice of life

13 megjegyzés

NaNa2015. szeptember 18. 23:43
Aaaaah... Noel az a baj, hogy nem tudok mit írni... komolyan olyan sok minden kavarog a fejembe, hogy nem tudom leírni... Majd holnap reggel okés? De elolvastam! :D
Még mindig Kawaiiii! <3
VálaszTörlés
Válaszok
Unknown2015. szeptember 19. 9:09
HALIKAAAAAAAAAAAAAAA~~~~~
Nos, akkor kezdeném ezt a "véleményt-írok-a-blogodra" cuccot. A Limbohoz meg majd MAAAAJD valamikor írok. (szégyenemre öt mondatnál tovább nem is bírtam olvasni /mondjukakkorpontszarhelyzetutánvoltamtehátezamolyanmentség/, utána meg nem vitt rá a lélek /sajnoserremárnincsmentség/ és nincs idegzetem egyszerre kettő... Vagy nem tudom hány fejezethez véleményt írni xD tehát nagy valószínűséggel amikor vége lesz, írok egy nagy összefoglalót. AHHOZ VAN IDEGZETEM MERT NEM KELL SZARAKODNOM MIT ÍRJAK ÉS MIT NEM, EGY NAGY LENDÜLETTEL MINDENT ÉS KÉSZ. *ez amolyan Mrs.Byun gondolkodás* so yapp, so sorry TT^TT)
SZÓÓÓVAAAAAAAAAAAAAAAAL... ÉN ANNYIRA DE ANNYIRA NEM ÖRÜLÖK, HOGY VÉGE VAN, ANNYIRA SZÍVESEN OLVASNÁM MÉG, ANNYIRA SZÍVESEN FANOLNÉK MÉG MERT ANNYIRA DE ANNYIRA SHSJKDLFPAKANXNNXNCISOAJBDBFNY MALLAJSDBXBNYDJDKPWPQIEUEUROENWBNYNXMSMALJSBXBXBNXJSKWPPSKDNNFHYJJSNQNAKLMXMXNXMKXKSKWKWPSKDMXJD, HOGY AZ MÁR SZINTE FIZIKAILAG FÁJ, dehát ugye Csodaország nem létezik, én pedig nem vagyok Alice T^T
A történetről: Nos, annyira nem vagyok oda az iskolás történtekért, egyrészt mert annyi van belőlük, mint a nyavalya, másrészt pedig nem elég, hogy egész évben az suli padot koptatod, meg minden a suli körül forog, még olvass hozzá SULIS FICIT IS, RESPECT! *tapstapsmertnemengedélyeziazemojihasználatát* De na, nem sértés nem bántás, néha ilyen is kell.
A school dolgot meg hát ugye a két főszereplő kárpótolta. (khmbaekyeolnálammindentkárpótolmilymeglepőmód) Az egészben, ami nálam mindig az előtérben játszott az a két főbalfék kapcsolata és karaktere. Nálad már jól megszokott, hogy ha nem is a főemberkék, de a legmellékszereplők valamelyike hihetetlen mód laza, " hanyag" és a korosztályához képest sokkal de sokkal intelligensebb (éngondolataimnemtudomhogyvanvalójában), ezért ez nem igazán mondott újdonságot, de ez az, amit nagyon szeretek. Az meg, hogy Baekhyun kapta ezt a szerepet számomra kissé abszurd (hidd el, jó okom van rá), viszont igazán ASDFGHJKL.
Chanyeolt nem is tudom hogy lehetne körül írni... Talán a bunkó, szemtelen bukott angyal? Nem tudom mindegy. Őt csak SJDKSLQPMDNDNSKQKKSMXMD SZERETEEEM. A lényeg, hogy IMÁDOM, AMIKOR AZ UTÁLATBÓL ALAKUL KI A SZERELEM, MERT AKKOR ANNYI KÉRDÉS VAN MEG ÉRZELEM ÉS CSELEKMÉNY, HOGY AZ SJSLALAMNSSHSJSKOAKWNSNX. De itt sajnos akármilyen tartalmasak, hosszúak is voltak a fejezetek, csalódnom kellett. "Számomra érezhető volt" (nem tudom jobban meg fogalmazni), hogy próbálsz a megadott fejezet számhoz illeszkedni, és így el lett "hadarva" az egész. (nagyon nem vagyok a toppon ma xd) Összefoglalva, keveslem. Azt hiszem az első fejezetnél is mondtam, hogy ne állj le négy fejezetnél (végül örömömre két fejezettel több), utána beletörődtem, hogy nem lesznek a te szavaiddal élve "világmegváltó dolgok", és most, hogy a végére értünk aaah. Szívem szakad meg, hogy nem lett hosszabb, és világmegváltóbb.
AZTÁNAZTÁNAZTÁN~~~ ChenHun... NA ILYET SE HALLOTTAM MÉG XDDDDDDDDDDDDDD Behalok, ez kész xD azt hiszem elkezdem őket is shippelni xDD
OSZT MÉG OTT A DAEBAEK SÍROK APUCI ANYUCI SZÁL XDDDDD Egy Taehyungot még így elnéztem volna melléjük x"DD
Aranyosak voltak meg minden, de nope. Nem itt. xdd
JA MEG OTT AZ A "MIÉRT-NE-JÁRJ-DAEHYUNNAl'' CUCC. Na itt nagyobb csattanóra számítottam. xD Annyira mondta Chanyeol az előző fejezetben, hogy nem kéne járni Daevel, hogy azt hittem valami bérgyilkos szerencsétlen vagy valami hasonló rossz gyerek (sok pszicho fici hatása, nézd el nekem xD), de aztán így "mert ő unalmas"... MONDOM WHAT XDDDDDDDDDD felnevettem rajta, mert tényleg nem ilyesmire számítottam, de aztán szépen feldobtad azzal a kalandos magyarázattal és így már kevésbé volt nevetsèges. szóóóvaaal yapp. IMÁDTAM EZT A FICIT, MÉGHA TÚL RÖVID IS LETT TT^TT❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤

Hát én azt hiszem végeztem is, ha valami érthetetlen, akkor bocsánat. Három órán keresztül írtam ezt a valamit, ráadásul egyből kelés után, szóval plz, nézd el, ha valamit rosszul csináltam.
VálaszTörlés
Válaszok
Unknown2015. szeptember 19. 10:05
Egy szó: csodálatos! Nagyon szép lett. Köszönöm, hogy olvashattam!! :D
VálaszTörlés
Válaszok
Juditta2015. szeptember 25. 12:42
Szia Noel!
Kicsit megkésve, de itt vagyok. Igaz most a rettentő betegség közben próbálok írni valami elfogadható kommentet. Szörnyen vagyok és ennek nem örülök. Pedig már azt hittem megúszom ezt az évet valami nyavalya nélkül. Mindegy ^^
Imádtam ezt az utolsó részt. *.* Sokáig azt hittem, hogy nem is lesznek végül együtt, mert annyira elutasító volt Baekhyun. De most szinte szárnyal a lelkem annyira tökéletes lett. Ès még Daehyun belekavarodàsa sem zavart. Kifejezetten tetszett az az epizód is.
Huh ne haragudj, de ennél többre most nem futja. Remélem nem írtam félre a szavakat. Nagyon szerettem ezt a rövid kis ficit, amit biztos, hogy elolvasok még párszor.
Köszönöm, hogy olvashattam. Pusz
Ditta <3
VálaszTörlés
Válaszok
Unknown2015. október 10. 21:23
Sziaa~
Hubaszki..
Nagyon rég írtam már bármiféle véleményt is.
Ma már viszont rávettem magam, ha itt rohadok is meg, ezt ma megírom ><
Bocsi, tényleg, hogy most írok :c

EL SEM HISZEM, HOGY VÉGE T-T
Olyan csodálatos, de én mégsem tudok mit írni. Miért? qwq
Azért nem hagyom ezt így annyiban, na~

Baekhyun olyan szépen elküldte a picsába az elején, hogy komolyan azt hittem Chanyeol eltűnik és.. Vége xD
Nem akartam, hogy Daehyunnal randizzon, mert kisköcsögvagyok és elleneztem, de szerencsére tényleg nem erőltetik a dolgot. JOBB IS, PLS. Szépen lezártad ezt az alakulni akaró kapcsolatot, hattalmas pacsit megint :D
AZTÁN A SZÍVEM, JAJ A SZÍVEM! Mikor meglátta Yodát T__T
Leesett az állam, mikor azt mondta Chanyeol, hogy Daehyunnal járt :o Hát basszus :o
C

ÉS CSÓK T________T NCSJOLÉPIUTXDSERZGHJKPÜUFXES
És aztán kézen fogva mentek tovább T____T
Annyira ivsléoadogzfgvhlkifcghklé *----*
Ami pedig hab volt a tortán.. A ház előtti és a bent történt izébizé. Khm.
Voltak benne annyira kis cukipofa részek :3
A múlthéten olvastam egy jó kis könyvet, amiben olyan édes részek voltak szintén, hogy most ez ismét jól esett yaoi formában :3 FŐLEG HOGY BAEKYEOL T__T És itt most nem is a tömény nyálas dolgokra gondolok :D

Imádom <3 Oh még mennyire *w*
Nagyon köszönöm, hogy olvashattam, és még egyszer tényleg sajnálom, hogy csak most írok <3
VálaszTörlés
Válaszok

Megjegyzés hozzáadása

Noel's Galaxy

School Of Shame (BaekYeol) || 6. fejezet {VÉGE}

6.

13 megjegyzés

Rólam

Figyelmeztetés!

Statisztika

Keresés

Bejegyzések

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések

Címkék

Noel's Galaxy

School Of Shame (BaekYeol) || 6. fejezet {VÉGE}

6.

You May Also Like

13 megjegyzés

Rólam

Figyelmeztetés!

Statisztika

Keresés

Bejegyzések

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések

Címkék