Noel's Galaxy

 Általában, ha megkérdeznek egy még a pubertáskorba nem belépett fiút arról, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, akkor a szülők összegubancolt idegzettel sokkolódnak le, amikor az ártatlan gyermek kinyögi, hogy „Lady Gaga”. A gyermekes szerelmespárok azt hinnék, hogy egy fiú fiatalként a sporttal akar foglalkozni, nem pedig mondjuk a divattal, ami köztudottan „túl lányos”. Istenem, az ilyen általánosításoktól is a faszom ki van már… Miért túl lányos?! Ki mondja meg, mi való egy fiúnak és mi nem? Milyen jogon kategorizálnak be egy állást nemek szerint? Tény és való, hogy arra a srácra furcsán szoktak nézni, aki szívesebben öltözködik stílusosan, egyedi ruhadarabokkal, mint rúgja a bőrt a kinti kisudvaron az unalmas haverjaival. Én mindig is az első kategóriába tartoztam.

 A nevem Kim JoonMyun, és sosem voltam egy átlagos kölyöknek nevezhető, ami szerintem négy-öt évesen is már elég látványosan megmutatkozott. Nem is értem, a szüleim miért nem kezdtek gyanakodni akkor, amikor óvodás koromban a nagyapám feltette az ominózus kérdést, „Mi leszel, ha nagy leszel, JoonMyun-ah?”, én pedig meggondolatlanul azt válaszoltam „szupermodell”. Mondanom sem kell, az öreg majdnem ott kapott szívinfarktust, de honnan kellett volna nekem tudnom, alig néhány évesen, hogy ez egy „rossz válasz” volt?
 Itt kezdődött minden, illetve minden olyan, ami később komolyabban befolyásolni kezdett. Előtte rengeteg tévét néztem – ami száz százalékban a szüleim felelőssége volt –, így akaratlanul tévedt el a tekintetem a divatcsatornákra, amikbe egy másodperc alatt beleszerettem. Olyan lehettem, mint egy szarka, aki rajong a csillogó dolgokért és a fényes valamikért, amik bearanyozzák az unalmas hétköznapi helyiségeket, illetve öltözékeket. Már akkor elég nagy érdeklődést mutattam a divat iránt, és pont emiatt okoztam majdnem a nagyapám halálát. Persze, ez akkor még senkinek sem tűnt fel, egyszerűen csak egy ártatlan gyerekes dolognak gondolta mindenki ezt az állapotot nálam, ezért nem kerítettek nagyobb feneket a dolognak.
 A szüleim mindig mondogatták, hogy a korombeli fiúk néha Barbie babázni is szoktak, és később ugyanolyan kisfiú lesz belőlük, mint a többiekből. És ez volt az, ami megrémisztett engem; már hat-hét éves koromban is volt annyi öntudatom, hogy biztos legyek abban, nem akarok olyan lenni, mint mások. Ki akartam tűnni, egyedivé akartam válni, és ha ehhez az kellett, hogy ne rejtsem véka alá azt, amit szeretek, akkor mindegy is volt, hiszen egy általános iskolás még nem gondolkodik ilyen rétegelten, nem igaz?
 Így szartam mindenkire, és boldogan érdeklődtem a divat iránt, mintsem focizzak a kortársaimmal. Emiatt a fiúk nem is barátkoztak velem, mondván, hogy furcsa vagyok – ami igaz is volt –, de ennek ellenére, mindig nekem volt a legtöbb lánybarátom, akiket viszont egyenesen imádtam. Persze, nem beszélgettem velük különösebben lányos témákról, de kicsit idősebb koromban együtt tanultunk varrni, mindig csak a ruhákról bájcsevegtünk, s valahogy állandóan Lady Gagára terelődött a szó.
 Ja, és a másik dolog, aminél már igazán gyanakodhattak volna a családtagok, azaz volt, hogy az én példaképem nem egy híres férfiszínész, focista vagy valami ehhez hasonló volt, hanem a popkultúra egyik legkiemelkedőbb alakja, Lady Gaga. Az a nő egy Istennő, és ezt mindenkinek be kell látnia, hiszen amellett, hogy hihetetlenül remek slágereket ír és nem olyan klisékkel rakja tele a dalszövegeit, mint sokan mások, még hihetetlen divatérzékkel is meg lett áldva, ami az én szememben, garantált orrvérzést jelentett.
 Imádtam azt a hölgyet, megszállott voltam, ha róla volt szó, és komolyan életcélommá vált, tizennégy évesen, hogy olyan lehessek, mint ő. Vele volt kiplakátolva a szobám, éjjel-nappal csak az ő arcát néztem a laptopom monitorján, s mindig az ő zenéit hallgattam, és majdnem mindenre Stefani Joanne Angelina Germanotta inspirált. Enyhe kifejezés lett volna, ha azt mondom, egyszerűen csak rajongtam érte, mert én tényleg istenítettem őt, és sosem értettem azokat, akik képtelenek voltak elismerni a tehetségét, vagy a speciális stílusát. Na igen, olyan ódákat zengtem róla, hogy így visszagondolva, mindenki egy barom volt, hogy nem vették észre a homoszexualitásomat.
 Én magam tizenhat évesen jöttem rá, amikor új osztálytársunk érkezett, egy bizonyos Wu Yifan személyében, aki ezelőtt Kínában élt, gyerekkorában meg Kanadában. Mit ne mondjak, amint megláttam, a szívem erősen megdobbant, a levegővételezésem instabillá vált, izgatott lettem, a hormonjaim meg úgy tomboltak, mint jó rocker gyerek egy Green Day koncerten. Wu Yifan, becenevén Kris, egy hihetetlenül gyönyörű srác volt; az arca, akár egy manga karakteré, hihetetlen szimmetrikus. Erős állkapocsvonala illett rideg kisugárzásához, és elbűvölő mosolyához is, emellett pedig igéző szemei mindenkit egy perc alatt ejtettek rabul, velem az élen természetesen. Vastag ajaki kissé nőiessé varázsolták arcát, ami nekem csak még jobban tetszett, de igazán a stílusa láttán olvadtam százfelé.
 Komolyan, minden benne volt az öltözködésében, amit én szépnek tartottam; egyszerre volt feltűnő, kényelmes, ám visszafogott és elegáns. Megfogalmazni nem tudtam volna, pontosan milyen stílust képviselt Kris, viszont borzasztóan tetszett az egész srác, már az elején, és amint kiderült róla, mennyire illedelmes, kedves és intelligens, eldöntöttem, hogy hozzá akarok menni. Ah, még így visszagondolva is ég az arcom az akkori gondolataimtól, komolyan, olyan voltam, mint egy kislány. Ezt már akkor is éreztem, és abban a szent pillanatban biztossá vált, hogy a férfiakat szeretem, amikor egy mosoly kíséretében hozzám szólt. Szerencsémre remekül tudtam leplezni az érzéseimet, így gond nélkül válaszoltam kérdésére, de belül sikongattam az örömtől, hogy egyáltalán észrevett. Mondanom sem kell, ezek után már nem mertem áltatni magam azzal, hogy hetero vagyok, mert egyértelműen nem voltam az. De ezt már akkor tudhattam volna, amikor eldöntöttem, hogy ruhatervező leszek, még tizenhárom éves koromban.

 Yifannal persze a szerelmem csupán plátói volt, viszont az elején ez annyira nem foglalkoztatott, hiszen azzal jobban el volt telítve az agyam, hogy mégis milyen formában közöljem a tényt a szüleimmel, hogy egyetlen fiúk, bizony olyan homokos, mint a tengerpart. Persze, nem voltam az a sztereotip meleg, aki affektálva beszélt, csajosan gesztikulált, vagy csak lányos dolgokról tudott dumálni; gimire ezek a tulajdonságaim – vagy azoknak kezdeményei – teljesen elhaltak, hiszen voltak férfi barátaim, nem is kevés.
 Mindenről tudtam velük beszélgetni, és ők sosem rótták fel nekem a hobbijaimat, amik valljuk be, eléggé csajosak voltak, hiszen melyik tizenéves srác varrogat és néz Victoria’s Secret Fashion Show-kat? Nagy valószínűséggel senki sem, engem kivéve, aki néha bizony tényleg megtestesítette a tökéletes homoszexuálist, már ha valakinek ilyen volt a valós meleg ember. Tessék, már faszságokról is beszélek, pedig csak egy kicsit visszaemlékeztem magamra. Ez történik, ha gondolkodsz a múlton: Ugyanolyan hülye leszel, mint amilyen akkor voltál!
 A lényeg csupán annyi, hogy bármennyire is rajongtam Yifanért, fontosabbnak tartottam, hogy beismerjem a szüleimnek azt, hogy meleg vagyok. Ez pedig tizenhét éves koromban meg is történt, amikor már őszintén elegem volt a saját titkaimból, de legfőképpen az azok miatt keletkezett problémákból; nem lehettem olyan nyílt a családommal, mint amilyen szerettem volna, és ebben leginkább a félelmem akadályozott meg.
 Így hát egy nap, csak a szüleim elé álltam és közöltem velük, hogy a férfiakat szeretem, és nem leszek sem ügyvéd sem orvos, hanem a divatszakmában szeretnék elhelyezkedni, mint tervező. És mi volt erre a reakció? „Jól van fiam, ezt már akkor tudtuk, mikor majdnem kinyírtad a nagypapát.”. Mondom, kösz baszki, hogy ezt is az eszembe juttatod, hogy a szemed fordulna ki… Nem ám, szeretem nagyon a szüleimet, de azért az efféle megnyilvánulásokon fenn tudok akadni. Emiatt paráztam, ki tudja mennyi ideig? Igen, pedig ennél lazább véleményt nem is kaphattam volna a másságomra, ami egy hatalmas pont ebben az életben. Tehát a szülő dolgot is lerendeztem.

 Viszont még mindig ott volt ez a szerelem kérdés, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Yifan hetero volt, ebben száz százalékban biztos voltam, mivel sosem mutatott érdeklődést a férfiak iránt, és mi ketten sosem jöttünk össze, de ugye ezt akkoriban még nem tudtam. Oké, nem kergettem magam naiv ábrándokba, pontosan éreztem, hogy kettőnk között barátságnál bizony nem lesz több, de azért mégis a remény hal meg utoljára, nem igaz? A lényeg lényegében, baromi sokáig szerelmes voltam Krisbe, míg egy nap észrevettem az évfolyamtársamat, Jongdae-t.
 Kim Jongdae kicsit fiatalabb volt nálam, a másik osztályba járt, és köztudott volt róla, hogy a férfi nemet részesítette előnyben, én addig mégsem vettem figyelembe, az amúgy iszonyatosan gyönyörű fiút. Máshogy volt szép, mint Kris, hiszen Jongdaenek kissé erősebb és maszkulinosabb vonásai voltak, de ettől függetlenül nagyon bejövős volt a srác, és vagy hatvanszor pofán vertem magam, amiért ezelőtt még sosem vettem észre őt, úgy.
 Szerencsémre ő is szimpatizált velem, így nem kellett sok ahhoz, hogy járni kezdjünk. Mondanom sem kell, az egy remek időszaka volt az életemnek, hiszen Jongdae mellett kitapasztalhattam egy rendes kapcsolat rejtelmeit, ráadásul mindennél boldogabb is voltam. Vele vesztettem el a szüzességemet, vele történt az első csókom, őt mutattam be először a családomnak, és majdnem mindenen vele mentem keresztül. Érettségi, továbbtanulás, megfelelő lakás illetve diákhitel választása… Mind Jongdae mellett történtek, és így visszagondolva, fogalmam sincs miért szakítottunk, de egyik nap arra lettem figyelmes, hogy már nem vagyunk együtt.
 Nézhet mindenki egy felszínes köcsögnek, de komolyan nem emlékszem a szakításunk rejtelmeire, ahogy a későbbiekben a kettőnk közt lezajlott eseményekre sem. Ahogy befejeztem a képzőművészetit, Jongdae ölelő karjaitól is megszabadultam, és máig nem emlékszem, pontosan miért. De mindegy is volt, hiszen nem estem depresszióba miatta, hanem a jövendőbeli karrieremről álmodoztam, amely akkor még nem tűnt olyan szépnek, mint most.

 Ki a faszt akarok átverni? Semmilyen komolyabb karrierem nem volt, csupán az volt a szerencsém, hogy egyetem után jelentkeztem több céghez és az egyikhez felvettek, mint öltöztető fiút és stylist-ot. Az utóbbi, persze, jóval később lettem, de ennek a történetébe most nem mennék bele, mert nem ezen van a hangsúly. De hogy min van, arról fogalmam sincs, hiszen azzal, hogy ezt a rövidke részt is befejeztem, a jelenben vagyok.
 Mert így, durván huszonnégy évesen a SM Entertainment-nél dolgozom, mint stylist, amely annyiban nyilvánul meg, hogy egy adott koncepcióhoz én állítom össze a ruhákat, melyek illenek az idol legújabb videójához vagy stílushoz. Nem panaszkodhatok, hiszen ez egy remek meló, klassz fizetéssel, de ennél azért többre vágytam; saját márkát akartam, egyedi tervezésű ruhákkal, hogy végre egy újabb öltözködési formát hozhassak létre Dél-Koreában. Kicsit már elegem volt a kissé nőies, túlságosan cuki ruhákból, és valamivel ki szerettem volna törni: időm az volt bőven, csak türelmem nem. Pedig előttem állt még az egész élet, viszont nem akartam olyan lenni, mint a legtöbb álmodozó; azt gondolom, ráérek még, aztán örökre csak egy stylist marad belőlem, és az állítólagos tehetségemből.

 Mindezek ellenére szerettem a munkámat; a híres idolok közelében dolgozhattam, többször láthattam őket félmeztelenül, ráadásul bepillantást nyertem a mások által ismeretlen kulisszák mögé, ami már önmagában örömmel töltött el. Kellemesen kellett csalódnom, mert azt hittem, a legtöbben majd udvariatlanok és bunkók lesznek velem, de mindenki baromi kedvesen viselkedett, ami azért jólesett, főleg a hírességektől. Legtöbbről azt hittem, nagyképű hisztis köcsög lesz, de nagyon cukik voltak, mondjuk lehet, csak megjátszották magukat, ebben nem lehettem biztos. Nekem mindegy volt, hiszen amíg nem öntenek hisztérikusan pofán, addig nem érdekel, hogy őszintén dicsérik-e meg az általam kiválasztott ruhát, vagy sem.

 Viszont egy hírességnél száz százalékosan tudtam, hogy szívéből szól a kedvessége; oké, nem tudtam, de valahogy a zsigereimben éreztem az őszinteséget, hiszen ahogy mosolyánál megpillantottam aranyos szemeit, s hihetetlen cuki gödröcskéit, biztos voltam abban, hogy efféle ösztönös gesztust nem lenne képes megjátszani.
 Ő nem más volt, mint Zhang Yixing, aki szólóénekesként és táncosként dolgozott az ügynökség szárnyai alatt. A kínai fiú egy évvel volt fiatalabb nálam, de fiatalos vonásai miatt simán kinéztem volna tizenhétnek is, mivel hihetetlen gyermeki arccal lett megáldva. Egy rendkívül karakteres kölyöknek gondoltam őt, már az első perctől fogva, hiszen sosem láttam még olyan könnyedén megjegyezhető kisugárzást, mint amilyen az övé volt. Kissé naivnak tűnt az elején, de aztán rájöttem, hogy csupán végtelen mennyiségű kedvesség szorult bele, ami minden egyes gesztusán és mozdulatán meglátszott.
 Ahogy másokhoz szólt, érezni lehetett benne a tökéletes nevelés hiteles győzelmét, mert Yixing nem csak megjátszotta érdeklődését, hanem tényleg kíváncsi volt egy-egy közelében dolgozó ember hogylétére. Imponáló volt számomra az ilyesfajta viselkedés, ezért örültem nagyon, amikor Yixinggel dolgozhattam együtt; szerencsémre a fiú gyakran újított a rajongói örömére, így nekem is rengeteg dolgom akadt.
 Egy-egy klipforgatásnál több napon keresztül voltam a közelében, ami tényleg remek volt, mivel Yixing olyan embernek számított, akinek bármi jól állt, így az öltöztetés terén mindig könnyebb dolgom volt. Ráadásul állítása szerint, sosem nyúltam mellé, a kedves szavai pedig jólesően hatottak rám; csak nem vagyok annyira rémes, ha még egy idol is jónak tart, nem? Persze, nagyon sokáig azt hittem, hogy csak a kedvessége és jó modora mondatta ezt vele, de egy beszélgetésműsor során, melynek színfalai mögött ott voltam én is, megbizonyosodtam az ellenkezőjéről.

 Yixinget, művésznevén Lay-t, a műsorvezető a legújabb daláról, annak koncepciójáról, a koreográfiáról és az MV-ről kérdezte, amikor a férfi egy neves koreai reggeli műsorban vett részt. Eléggé híresnek számított az idol, mind Kínában, mind a hazámban, így egyenesen megtiszteltetés volt magának a stábnak, hogy Yixing elfogatta a felkérést.
 A csinosan felöltözött elegáns hölgy, kedves mosollyal az arcán beszélgetett a hírességgel, elsősorban legújabb daláról.

- Ez egy szerelmes szám, igaz? – kérdezte mosolyogva a nő, olyan arcmimikával, mintha tényleg érdekelné az énekes válasza, holott nagy valószínűséggel csak a kötelességét teljesítette azzal, hogy így viselkedett.

- Igen. Az én szememben örökké ballada marad, a gyors és vidám ütemek ellenére is – válaszolt jó kedéllyel Yixing.

- Te írtad?

- Sajnos a zeneszerzéshez nincs tehetségem, de a szöveg megírásában némileg közreműködtem, viszont annak nagy részét is tehetséges hyungom, Lee Jeon Hyuk alkotta, és ez úton szeretném neki megköszönni a sok fantasztikus slágert, amit felénekelhettem, hála neki! – Lay köszönetnyilvánítása tényleg valósnak tűnt, elvégre a férfit mindenki rendkívül kedvesnek ismerte meg, így elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárkit is utáljon, vagy bárkivel tiszteletlenül viselkedjen, akár egy műsorban, akár a színfalak mögött.
 Halványan elmosolyodva néztem a kivetőt, ahogy a férfi ártatlan kisugárzással boldogította a nézőket.

- Ez igazán kedves tőled. A dalodhoz forgatott kisfilm is ennyire elnyerte a tetszésedet?

- Természetesen! – mosolyodott el őszintén a férfi, olyan arcmimikát használva, mintha magától érthető lenne, hogy tetszik neki a videó, amit róla és slágeréről forgattak. – Szerencsém van az ilyen stábokkal, mert valahogy mindig eltalálják a stílusomat. Szerintem az MV remekül sikerült, a fények, a jelmezek és a díszlet tökéletesen illenek a dal hangulatához, és ennek nagyon örülök. A koreográfiát imádtam tanulni, annak ellenére, hogy gyakran beletört a bicskám – kuncogott fel saját ügyetlenkedésére visszagondolva, mire az előtte helyet foglaló hölgy is felnevetett.

- Ezt örömmel hallom. Viszont a rajongóid felől nagyon megoszlik a vélemény az utóbbi néhány koncepciód öltözködési stílusáról… – Ekkor nyelnem kellett. Azokban az időkben mindig én öltöztettem Yixinget, igyekezve az ő igényeit is kielégíteni és a menedzser hyungnak is eleget tenni, a nagy divatcégekről, és az adott dal hangulatáról nem is beszélve. És még szóba sem hoztam a saját kreativitásomat. – Mit gondolsz erről?

- Emberek vagyunk, mindenkinek más az ízlése, és ezt én meg tudom érteni. Mégis, mindezek ellenére, néha nagyon ráncolom a homlokomat, amikor olyanokat hallok vissza, hogy az utóbbi három-négy dalomhoz kötött stílus, nem tetszik az emberekhez.

- Miért?

- Mert azok az öltözékek álltak leginkább közel a szívemhez! – válaszolt határozottan a férfi, egy pillanatnyi gondolkodást sem mellőzve, ezzel a temperamentummal arra kényszerítve, hogy csak jobban figyeljek a képernyőre.

- Melyik volt a kedvenced?

- Rengeteg öltöztetővel és stylisttal dolgoztam már együtt, így mondhatnám azt, hogy nehéz lenne kedvencet választanom azok közül, melyeket ők terveztek rám. De hazudnék, ha azt mondanám, nem tudnám egy pillanat alatt eldönteni, hogy a jelenlegi stílusirányzat a kedvencem. – Komolyan nem tudtam, hogy kellett volna reagálnom minderre, mindenesetre örültem. Bár Yixing nem említett név szerint engem, azért jó volt tudni, hogy az én ruháimat tartja jelenleg a kedvencének.

- Említetted, hogy sok tervezővel dolgoztál már együtt; Hányan voltak pontosan?

- Sajnos, ezt a számot nem tudom megmondani – mosolyodott el kínosan a férfi, majd folytatta. – Az ügynökségem alatt is több öltöztetővel volt már dolgom, és amikor Kínában debütáltam, ott is rengetek kedves, egyben tehetséges stylist vett körül.

- Ki volt a kedvenced? – kérdezte kapásból a hölgy, aztán kicsit korrigálta érdeklődését. – Mármint, melyikükkel tudtál a legjobban együtt dolgozni? Kinek a stílusa ragadott meg leginkább?

- Érdekes, hogy erre a sok kérdésre egyetlen egy névvel válaszolni tudok – motyogta maga elé nevetve Yixing, majd felemelte tekintetét, és mosolyogva felelt a hölgynek. – Abszolút kedvencem Kim JoonMyun személyében nyilvánul meg. – A szívem kihagyott egy ütemet, amint meghallottam nevemet elhangozni a férfi vékony ajkai közül. A pulzusom megugrott, úgy éreztem ülve el tudnék ájulni, hiszen borzasztóan jól esett, hogy egy Lay kaliberű idol, pont engem említett meg, mint jó stylistot.
 Örömömben táncolni tudtam volna, de ehelyett inkább maradtam a seggemen és érdeklődve figyeltem tovább a műsort, nem foglalkozva a stábtagok méregető tekinteteivel.

- Ő működött közre a legutóbbi dalaidnál is?

- Pontosan – bólintott egyet a férfi. – Azért szeretek JoonMyun hyunggal együtt dolgozni, mert mindig figyelembe veszi, én mit szeretnék, emellett próbálja kielégíteni az ügynökség igényeit is, ráadásul a saját ötleteit is beleviszi egy-egy szettbe.

- Hyungnak nevezted őt, mennyivel idősebb nálad? – érdeklődött kedvesen a hölgy, teljesen elfeledkezve arról, hogy egy műsorban voltak és nem egy barátjával, beszélgetett. Bár, sokkal személyesebbnek tűnt így az interjú, viszont ennek Yixingről kellett volna szólnia, nem pedig rólam.

- Ha jól tudom, mindössze egy év van köztünk, tehát nem egy negyven éves, rendkívül művészi megjelenésű, elvont gondolkodású férfit kell elképzelni – nevetett fel az idol, majd mosolyogva hozzátette. – JoonMyun hyung csak egy egyszerű huszonéves srác, hatalmas tehetséggel, és remek lehetőségekkel.

 És ezek után egyszerűen képtelen voltam tovább figyelni a műsorra. Önző módon, az elmém csak a nekem szánt kedves szavakkal volt teli, melyek egyszerűen megmelengették a szívemet. Tudtam, hogy a stílus, amit teremteni akarok, sokaknak egyáltalán nem tetszik, és eléggé gyakran az ügynökségtől is megkaptam, hogy vissza kellene fognom magam, és éppen ezért esett ennyire jól mindaz, amit Yixing mondott.
 Senki nem kérte arra, hogy élő szereplés közben dicsérjen engem, ő mégis megtette, ami azt jelentette számomra, hogy tényleg így gondolta. Zhang Yixing komolyan jónak tartotta a stílusomat, és ennek fenemód örültem. Lehet persze, hogy a beszélgetés okozta helyzet miatt mondott ilyen szépeket, mindenesetre nekem remekül estek szavai, akár őszinték voltak, akár nem.

 Felvétel után, a férfi hatalmas jó kedvvel libbent be az öltözőjébe, ahol én, a már nem használt ruhákat rendezgettem. Az idol helyet foglalt a tükör előtt, majd elkezdve lemosni sminkjét, hatalmas vigyorral arcán fordult felém.

- Ah, ez igazán kellemes beszélgetés volt – mosolygott tovább magában, ahogy óvatosan figyelte feltűnésmentes cselekedeteimet, melyek csendesebbek voltak egy néma gyermeknél is.

- Szerintem is jól sikerült – válaszoltam, rá sem emelve tekintetemet. Yixing felvételek után mindig beszélgetni szokott velem, és ennek örülni is szoktam, de mégiscsak kollégák voltunk, én pedig neki dolgoztam. Ráadásul az előbb olyan bókot kaptam tőle, hogy bármelyik pillanatban képes lettem volna elpirulni, csupán attól, hogy a szemébe nézek.

- Hát nézted? – csillantak fel hirtelen barna íriszei, akárcsak egy kisgyereknek karácsony reggelén.

- Persze. Itt voltam a színfalak mögött – vontam meg vállam, mintha ez egyértelmű lett volna, miközben befejeztem a pakolást.
 Most következhetett a nehezebb feladat, mégpedig átöltöztetni Yixinget, ami számomra mindig kihívás volt, mivel a férfinak tökéletes felsőteste volt, így moderálnom kellett magam, hogy ne bámuljam.

- És hogy tetszett? – kérdezte, miközben lassan felállt, hogy megkezdhessük a szokásos dolgok elvégzését, melyek már gyerekjátékként mentek nekünk. Neki lehet, de nekem…

- Jó voltál, mint mindig csak… – húztam el kissé számat, ahogy farmeromba töröltem kezemet, mielőtt még a velem szemben megállt fiúról, szedtem volna le a túl rétegelt ruhákat. Sosem értettem, egy felnőtt ember nem tud felöltözni, vagy még miért a vetkőztetés is a stylist dolga? Nem bántam, mert mint mondtam, Yixing szép látványt nyújtott, egyszerűen csak a logikát nem bírtam felfogni.

- Csak? – húzta fel kíváncsian szemöldökét, várva valamiféle válaszra.

- Nem kellett volna megemlítened engem – mondtam ki azt, ami egyszerre töltött el boldogsággal és zavartsággal is.

- Megsértettelek vele? – kapta rám ijedten tekintetét, attól félve, hogy esetleg illetlen volt velem szemben. Halványan elmosolyodva ráztam meg fejem, ahogy leszedtem róla koromfekete zakóját, majd egy vállfára akasztottam azt.

- Dehogy, rendkívül hízelgő voltál, de egy műsornak rólad kell szólnia, magadról kellett volna beszélned, nem pedig engem reklámoznod.

- Ugyan hyung, ne legyél már ennyire szerény – mosolyodott el vidáman, ahogy egyhelyben ugrándozva figyelte cselekedeteimet. Yixing lelkiekben sokszor olyan volt, mint egy gyerek, de talán pont emiatt szerették olyan sokan, elvégre egy gyermeknek senki sem tud ellenállni. – Nem kell mindig mindennek Lay-ről szólnia, elvégre nem egyedül hoztam létre a remek imidzsemet: Annak nagy részét eleve neked köszönhetem.

- Ne mondj ilyeneket – ráztam meg fejemet, hiszen egy napra ez a mennyiségű bókolás nekem már sok volt. Nem szoktam meg, hogy ilyen kedvesen viselkednek velem, és ezelőtt Yixing sem dicsért ennyire; persze, minden alkalommal legalább ötször elmondta, mennyire tetszik neki az adott szett, amit összeállítottam neki, idáig még ő sem ment el. Mi történhetett? – És kérlek, ne hívj hyungnak!

- De miért? Idősebb vagy nálam.

- Viszont alattad dolgozom – válaszoltam kapásból, ahogy ingét kezdtem kigombolni. Komolyan, még ezt is nekem kell? Nem elég, hogy ilyen dolgokról kellett beszélgetnünk, még a közvetlen közelében is kellett lennem, eléggé félreérhető szituációban.

- Lebecsülöd magad, JoonMyun. Megérdemelted, hogy egy kicsit reklámozzalak; legalább népszerűbb leszel a lányoknál – kuncogott magában, mire én is elmosolyodtam.

- Ha emiatt tetted, akkor felesleges volt – válaszoltam, miközben egyre jobban láthattam kivillanni hófehér felsőtestét a kényelmetlen ingből.

- Miért, van most barátnőd?

- Te is tudod, Yixing, hogy nincsen – feleltem mosolyogva, ahogy megvártam, míg a kezembe adja felsőjét, hogy aztán elrakhassam azt. Szépen összehajtottam a kissé meggyűrt inget, majd végigmértem a félmeztelen férfit, hogy mibe is öltöztethetném fel. Amellett, hogy tökéletes izmai dagadtak, a makulátlan kockái pedig egyenesen kiverték a szememet, nehezen tudtam eldönteni, mit is aggathatnék a szinte hibátlan adottságokkal rendelkező férfira. – A nadrág maradhat… – motyogtam sokkal inkább magamnak, mint neki, miközben erősen agyaltam azon, mit is adhatnék neki. Ilyenkor mindig erősen szoktam gondolkodni, és gyakori szokásom, hogy teljesen kizárom a külvilágot a hibátlan összkép elérése érdekében.
 Mikor végre rájöttem, mi is illene jobban a farmerhez az előző ingnél, elléptem tőle, és az öltözőben elhelyezkedő ruhadarabok közt kezdtem kutakodni, egy rövid időre teljesen megfeledkezve a rám várakozó idolról. Ahogy a textilek között turkáltam, egy bizonyos felső után kajtatva, ami remekül állt volna Yixingen, hirtelen egy kattogó hangra lettem figyelmes, mintha bezártak volna valamit. Értetlenül egyenesedtem fel, tekintetemmel a félmeztelen férfit fürkészve, kinek hosszú zongoraujjai a kulcslyukban pihenő kulcson díszelegtek.
 Lassan felém fordította fejét, és mintha egy idegen pillantott volna vissza rám, az idol kisugárzása olyan hamar változott meg. A gyermeki ártatlanság egy másodperc alatt eltűnt, s helyette valami teljesen mást kaptam, ami Yixingen nagyon szokatlanul, ugyanakkor dögösen festett, hiszen a férfi pillantásai rendkívül akaratosnak tűntek, mellőzve majdnem minden bizonytalanságot.

- Mit művelsz? – kérdeztem halkan, óvatosan utalva a bezárt ajtóra, viszont úgy tűnt, Yixing nem hallotta meg kérdésemet. Egyszerűen csak, különös mosollyal arcán lépkedett felém, olyan mennyiségű vadsággal tekintetében, melyet el sem akartam hinni, hiszen ő nem ilyen volt… legalábbis eddig azt hittem.
 Teste lazán mozgott, pontosan úgy, ahogy az összes klipjében, amiben egy lányt próbált behálózni, és ha jobban belegondolok, a tekintete is pontosan olyan volt, mint a romantikus kisfilmjeiben. Ezek szerint én lettem volna a becserkészendő préda? Yixing hihetetlenül közel került hozzám, olyannyira hogy még illatát is éreztem, amely kellemesen csapta meg orromat. Eddig, amíg öltöztettem, mindig láttam félmeztelenül, sokszor még testét is megérintettem, akkor ez a helyzet mégis teljesen más volt, ahogy maga az idol is.
 Egyik kezét gyengéden arcomra simította, míg másikkal derekamat kezdte cirógatni, ahogy apró lépteivel a szoba sarkába kényszeríttet. Hátam a falnak feszült, miközben lélegzetvisszafojtva vártam a férfi következő lépését, amely miatt a szívem konkrétan három vagy négy ütemet is kihagyott. Ugyanis Zhang Yixing, a világ egyik legédesebb embere, elmémet elbódító csókjával ajándékozott meg, ahogy feszes, gyönyörű testét enyémnek préselte.
 Úgy borultam karjaiba, mintha mindig ezt tettem volna, s úgy csókoltam vissza, mintha már ezredszerre tapasztaltam volna ezt a térdkalácsokat megremegtető érzést. Holott akkor éreztem először ajkaimon az ő varázslatos párnáit, melyek közül eddig csak kedves szavak és csodálatos dalok származtak. Életemben nem hittem volna, hogy egyszer majd egy idollal fogok csókolózni, ráadásul úgy, hogy neki dolgozom, viszont nem is az számított, hogy Yixing volt a híres Lay, hanem hogy ezt levetkőzve, lehetőséget adott nekem. Hogy mire, azt pontosan nem tudom…

- Állj le Yixing! – toltam kicsit el magamtól a magasabbat, majd pihegve szemeibe meredtem. – Ez így nem jó.

- Miért nem? Erre vágyom, amióta csak megismertelek! – próbált ismételten ajkaimra hajolni, mire halkan felnevetve tértem ki gesztusa elől, mert ennyire hülye még én sem voltam.

- Tudod, kit ámíts ezzel a szöveggel! Csak egy öltöztető fiú vagyok, mégis mi a fenét ennél te rajtam? – meredtem hitetlenül szemeibe, mert bármennyire is volt Yixing egy angyali teremtés, mégiscsak idol volt, ezért feltételeztem róla, hogy nem az olyan semmilyen emberekre bukik, mint amilyen én is voltam.

- Már megint lebecsülöd magad, hyung – mosolyodott el kedvesen, szinte ajkaimra suttogva negédes szavait. – Tetszik a kisugárzásod, a megjelenésed, a divathoz való érzéked, hogy mindig figyelembe veszed, én mit szeretnék, hogy sosem rejted véka alá a véleményedet… Tetszel nekem Kim JoonMyun! – Esküszöm, a szavaitól el tudtam volna olvadni, pedig egyáltalán nem voltam az a fajta, aki néhány hízelgő bóktól már a másik karjai közt találja magát.
 Viszont ezúttal ez történt, mivel már túlságosan régen voltam férfival ahhoz, hogy az elveimet tartani tudjam ezzel kapcsolatban. Így hagytam, hogy ismételten megcsókoljon. Gyengéd érintései, mégis akaratos ajakmozgása arra engedett következtetni, hogy Yixing nem szándékozott némi nyelvjátéknál abbahagyni a dolgot, és ha őszinte akarok lenni, akkor én sem szerettem volna ennyiben hagyni. Aish, túl kanos voltam ahhoz, hogy ép ésszel tudjak gondolkodni, de melyik ember nem őrül meg egy pillanatra, ha egy Zhang Yixing féle férfi csókolja?

 Hevességében az idol teljesen falnak préselte testemet, miközben arra kényszeríttet, hogy lábaimat dereka köré fonjam, s ezt, végtagomat cirógató érintéseiből tudtam kikövetkeztetni. Yixing erősen tartott, miközben ajkaimról nyakamra vándoroltak édes csókjai, ahogy kezei ágyékom körül kezdtek matatni. Éreztem a hosszú ujjakat egyre jobban feszülő farmeremen, ahogy övemmel babrált a férfi, egyértelműen azzal a céllal, hogy megszabadíthasson a felesleges textilektől.

- Várj – suttogtam, mire az énekes rám emelte kérdő pillantásait, aprókat lélegezve. – Mi van a meghallanak minket?

- Nem fognak – csóválta meg fejét, miközben megajándékozott engem gyönyörű mosolyával, utána pedig ajkaimra hajolt. Csókja édes volt, egyben heves, amely rögtön felgyorsította szívverésemet. Időközben lehámozta rólam ruháimat is, s nadrágom babrálásával sem foglalkozott többet, mikor sikeresen térdemig tolta az anyagot.
 Boxeren keresztül kezdte simogatni hímtagomat, aminek köszönhetően hosszadalmas sóhaj szakadt fel belőlem, mert már nagyon régóta nem éreztem odalent egy idegen kezet sem. Cirógatása halk nyögéseimet eredményezte, melyeket kedves csókjaival próbált némítani, miközben fél kézzel már az alsónadrágomat is lehámozta testemről. Érintései kellemes borzongásba kergettek, ahogy félig még mindig azon igyekeztem, nehogy hangot tudjak kiadni magamból, hiszen bármikor meghallhattak volna minket, ami egyikünknek sem tett volna jót.
 Erre koncentrálva észre sem vettem, hogy már két benyálazott ujja is bennem motoszkált, tágítás szempontjából mozogva végbelemben. Nem voltam már szűz, így az ilyeneket meg sem éreztem, viszont azt nem hittem volna, hogy ilyen hosszú kihagyások után is semleges lesz számomra egy olyan ártatlan dolog, mint a tágítás. Ahogy ezt partnerem is tudomásul vette, nem vacakolt tovább, csak előkapta férfiasságát, s egy egyszerű mozdulattal belém vezette azt. Az a hihetetlen gyönyör, amit ismételten éreztem, szavakba önthetetlen volt, elvégre a rég nem tapasztalt lüktetés így hirtelen derült égből villámcsapásként ért. Hogy feledhettem el, mennyire kibaszott jó dolog a szex?
 Kicsit hangosabban morrantam fel, a bennem tomboló jóleső érzések miatt, melyeket Yixing csak egy mosollyal kommentelt. Bátran kezdett mozogni bennem, aminek következtében egyre nehezebben voltam képes visszafogni hangom, elvégre a végbelemben mozgó, hatalmas hímtag nehezen engedte, hogy csöndben maradjak. A kellemes lüktetés pillanatról pillanatra izgatott fel egyre jobban, így már az aktus elején éreztem, nem fogom sokáig húzni.
 A férfi izmai minden egyes löketnél befeszültek, ezáltal egy olyan látványt alkotva, mely önmagában baromi vonzó volt, de az akkori helyzetemen egyáltalán nem segített, hiszen hála ennek, a kicsi JoonMyun csak jobban ágaskodni kezdett. Hosszú ujjait férfiasságomra vezette, majd húzogatni kezdte rajta a bőrt, amely csak újabb nyögéseket rántott ki torkomból úgy, hogy még így is próbáltam visszafogni magam. Testem izzadt, érzéseim s vágyaim egyre csak fokozódtak, miközben partnerem vörös tincseibe kapaszkodva próbáltam nem elveszíteni a kontrollt elmém felett, amely esélytelennek bizonyult.
 Saját ajkaimat összeszorítva karmoltam Zhang Yixing izmos hátába, ahogy lényemet teljesen befeszítve élveztem kettőnk közé, alig néhány másodperccel később, magammal rántva az orgazmusok vermébe a férfit is.

***

- És most? – kérdeztem csendesen, mikor már mind a ketten teljesen felöltözött állapotban álltunk Lay öltözőjében, készen arra, hogy folytassuk az idol viszonylag laza napirendjét. – Mi lesz ezután?

- Nem tudom – sóhajtott a férfi, ahogy lassan pakolta össze cuccait, nem is igazán foglalkozva velem.

- Tudtam – húztam keserű mosolyra ajkaimat, mire végre felém sandított. – Tudtam, hogy csak dugni akarsz egyet. Miért is számítottam többre…? – kérdeztem ezt sokkal inkább magamtól, mint tőle, de Yixing is ott volt, és hallotta minden egyes szavamat, s akkori tekintetéből nagyon úgy tűnt, hogy foglalkozik is velük.

- Miről beszélsz? – ráncolta homlokát, mintha csak megbántottam volna. – Megmondtam, hogy tetszel nekem, nem? Én az ilyesmivel nem szoktam viccelni, bármennyire is tűnök egy ártatlan idol srácnak, felnőtt férfi vagyok és tudom, hogy mit akarok.

- És pont rám vágysz? – horkantottam fel, hiszen ez túl abszurd volt. Túl abszurd, és túl szép. – Nem hittem volna, hogy ilyen szar ízlésed van.

- Ne kritizáld az ízlésemet, oké? – mosolyodott el, majd felém lépve kezeit derekamra helyezte, úgy húzva közelebb magához egy rövidke csókra. – Járni akarok veled, már csak azt nem tudom, hogy fogom ezt közölni az ügynökséggel.

- Ha elmondod neki, engem páros lábbal fognak kirúgni – válaszoltam kapásból, egy pillanatra még azt is figyelmen kívül hagyva, hogy Yixing azt mondta járni akar… El se mertem hinni, hogy tényleg elhagyták ezek a szavak az ajkait.

- Nem öltél meg senkit sem, nincs joguk elbocsátani.

- De akkor mi lesz? – kérdeztem félve attól, elveszíthetem a munkámat és mellé még Yixinget sem kaphatom meg. Önző volt tőlem, hogy csak erre tudtam gondolni, de vágytam a férfire, elvégre mellette mindig jól éreztem magam, vonzódtam hozzá és legnagyobb mázlimra ez kölcsönös is volt. Viszont mindent elronthatott volna, ha az ügynökség mindezt ellenzi, engem kirúgnak Yixinggel meg ki tudja mit művelnek. Nem egy Istenségről beszéltünk, tudtam jól, de szükségem volt állására, hogy fenn tudjam tartani magam, s hogy az idol mellett lehessek.

6.

- Mi van?! – akadt fenn a szemöldököm, ahogy hevesen verő szívvel figyeltem az előttem tornyosuló fiút, kinek tekintete sajnos túlságosan is komolynak tűnt. Nem akartam elhinni szavait, hiszen borzasztóan hihetetlenül csengtek, főleg amiatt, ahogy Chanyeol az utóbbi hetekben viselkedett velem. – T-tetszem neked?

- Ugyan már Baekhyun, ne játszd az agyad – forgatta meg kissé szemeit a magasabb, majd aprókat sóhajtva nézett mélyen íriszeimbe, mintha csak a tudatomat akarta volna birtokolni, szakadatlan figyelmemmel együtt.

- Miért játszanám? Semmi utalást nem tettél arra, hogy tényleg tetszenék neked, akkor meg honnan kellett volna tudnom? – fújtattam kissé idegesen, mert eléggé jogtalannak éreztem azt a szituációt, amibe a Yoda fülű belekényszeríttet. Természetesen válaszomat nem díjazta annyira a fiú, ezt pedig feszült arcmimikájából tudtam leszűrni, amely jelezte, hogy idegei már nagyon a végét járják. – Sőt, eddig nekem nagyon úgy tűnt, hogy előbb törölnéd ki a fejemmel a seggedet, mint járnál velem. Nincs igazam?

- Egyáltalán nincs! – sziszegte fogai közt, tekintetét az enyémbe fúrva, miközben egy centivel sem volt hajlandó távolabb kerülni tőlem. – Lehet, nem úgy látszik, de nem vagyok az a fajta, aki lefekszik azzal, akit utál.

- Akkor az a mosdóban mi volt? – hajoltam ingerülten arcába, mert már baszodtul elegem volt ebből a beszélgetésből. – Vagy hirtelen megkedveltél, és úgy döntöttél, akkor már meg is dugsz?

- Pontosan, baszki! – Hirtelen kirohanására elhallgattam, de úgy, hogy még fülemet-farkamat is húztam magam után. Chanyeol dühösnek tűnt, baromi idegesnek, de emellett még rohadt őszintének is, ami végképp összezavarta eleve kusza gondolataimat. – Az Istenit Baekhyun, te tényleg ennyire vak vagy?

- Emlékeztetnélek, hogy amióta csak egy osztályba járunk, te nem mutattál hajlandóságot arra, hogy akár egy pillanatra is egyenrangúként kezelj magaddal. Provokáltál, kötözködtél velem, megütöttél, leköptél, emellett még egy kurva osztályterembe is bezártál. Bocsánat, ha ezek után nem, azaz első gondolatom, hogy esetleg úgy érdekellek! – válaszoltam reflexből, mert továbbra sem éreztem jogosnak tetteit, felém irányuló szavait, vagy azon kérését, hogy ne randizzak Daehyunnal. – Aztán hirtelen letámadsz a mosdóban, megdugsz utána hetekig, úgy viselkedsz, mintha elvesztetted volna önmagadat, hogy mindenki értetlenül álljon hozzád, erre ma közlöd velem, hogy tetszem neked. Mégis ki a faszomnak képzeled magad?! Azt hiszed, csak azért, mert egyszer lefeküdtünk csupán csettintened kell egyet, és a karjaidba vetem magam? Hát baszd meg, kurvára nem így állunk, bármennyire is élsz ebben a hitben!

- Nem élek semmi ilyesmiben, de kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam mindezt! – sóhajtott hatalmasat, immár sokkalta nyugodtabb állapotban, ám ez rólam nem volt elmondható. Idegesen ellöktem magamtól, majd időközben földre esett táskámat vállamra kapva fordultam felé, hogy még egyszer elküldhessem a picsába.

- Baszok a magyarázatodra! Fogd már fel, hogy ami a férfimosdóban történt, csak egyszeri alkalom volt, mivel semmi olyan nincs benned, ami miatt járni akarnék veled!

- Ezt csak azért mondod, mert egy kicsit sem ismersz! – felelte fejét rázva, mintha csak magában hitetlenkedett volna, holott biztos voltam abban, hogy eme szavakat nagyon is nekem címezte. – Annyit látsz, amennyit az iskolában mutatok az idegenek és az elitek felé, de ez egyáltalán nem a valós énem. Nem ismered az okaimat, ahogy engem sem, csak sorolod a hülye érveidet, amik valójában nem is tőled származnak, hanem a többi tudatlan fasztól, akik engem fikáznak éjjel-nappal.

- Hidd el Chanyeol, pontosan tudom, hogy mit gondolok rólad, és ezen ez a kisebb szónoklatod sem fog változtatni. Te is ok nélkül kezdtél fújni rám már az első nap, ezek után pedig nem várhatod el tőlem, hogy megkedveljem az állítólagos valós énedet, aminek megismerésére még esélyt sem adtál.

- Akkor, tessék – tárta szét karját, majd egy nagyobb lépéssel közelebb került mozdulatlanul álló testemhez. – Itt a lehetőség!

- De már nem akarok ezzel élni! Ez a hajó már réges-rég elment, ha eddig még nem vetted volna észre – nyögtem kelletlenül ezeket, a szavakat, mert valahogy nehezemre esett kimondani mindezt. A mellkasom pillanatról pillanatra emelkedett egyre nehézkesebben, mintha milliónyi súly nehezedett volna rá, amelyek csak azt a célt szolgálták, hogy megnehezítsék a lélegzésemet. Úgy éreztem, tűket szurkálnak a szemeimbe, akárhányszor csak Chanyeolra emeltem megfáradt tekintetemet, hogy végre tényleg búcsút mondhassak neki. – Szerintem maradjunk meg a megszokott szerepeinknél, hisz mindenkinek ez lesz a legjobb; higgy engem csak egy nagypofájú elit sznobnak, aki Daehyunnal randizik, én meg megmaradok annál a Park Chanyeol képnél, amit már első nap megalkottam rólad.

 Nem válaszolt. Némán meredt maga elé, mintha imákat mormolna orra alatt, amik inkább voltak szentségelések, mint Istenhez szóló könyörgések. Chanyeolt lehetetlennek tűnt elképzelni egy olyan szerepben, amiben egy kicsit is elveszettnek, esetleg elesettnek tűnik, de ott a buszmegállónál, komolyan el tudtam volna hinni, még ha csak egy pillanatra is, hogy nem olyan, mint amilyennek én eddig hittem.

- Komolyan inkább bájcsevegsz azzal a kölyökkel egy egyszerű cukrászdában a semmiről, mint velem arról, hogy miért viselkedtem veled, úgy ahogy? – szaladt ki értetlen kérdés ajkai közül, amely tényleg megdöbbentettek. Csak ezt volt képes leszűrni mindabból, amit mondtam?

- Képzeld igen! Mert Daehyun legalább nem tekint rám úgy, mint a mosott szarra! – mondtam reflexből, mire a magasabb homlokán a ráncok összefutottak.

- De hát én sem…

- Nem érdekel! – szakítottam félbe, még rendesen el sem kezdett mondatát, mert őszintén nem voltam kíváncsi a gyerekes érvelésére, ami valószínűleg nem szólt volna semmiről sem. – Csak azt mondd meg, miért játszod a féltékeny, ex-pasit, miközben mi sosem voltunk együtt?

- Mert Daehyun egy rossz választás!

- Mintha te akkora főnyeremény lennél! – váltottam gúnyos hangvételre, ami az előttem ácsorgó colosnak nem igazán tetszett, ezt pedig kissé megsértett tekintetéből tudtam leszűrni.

- Nem ezt mondtam! Viszont az a srác nem illik hozzád, és erre majd te is rá fogsz jönni.

- Egyetlen egy okot mondj, hogy miért nem érdemes randiznom vele!

- Mi az, hirtelen így adsz a véleményemre? – vágott vissza csuklóból, ami csak jobban felbaszta az agyamat, bár jogosan gúnyolódott ő is, hiszen én sem beszéltem ennél finomabban. – Mellesleg, komolyan nem jöttél rá, hogy egy ilyen főnyeremény srácnak miért nincs még senkije sem?

- Kellett volna? – húztam fel szemöldökömet kissé provokatívan, várva a fiú válaszára.

- Nem vártam mást – húzódott cinikus mosoly végig arcán, ahogy pillanatról pillanatra egyre közelebb került, valamiért hirtelen megdermedt testemhez. Éreztem a fiú illatát, ahogy elégedetten figyeli minden egyes arcrezdülésemet, ahogy reagálok váratlan közelségére, mozdulataira, hangjára… Egyszerűen az őrültbe kergetett! – A te drágalátos Daehyunod azért van még mindig egyedül, mert eddig mindenki rájött, hogy másokhoz képest, ő rémesen unalmas.

- Unalmas?! – ismételtem meglepetten a szavakat, mert őszintén nem hittem volna, hogy ilyen kaliberű választ fogok kapni.

- Illedelmes, vicces, intelligens… Maga a megtestesült tökély, de a korunkbeliek pont nem a megszokott kényelmes hétköznapokra vágynak, mint amiket a szülők akarnak nekünk adni.

- Honnan tudod, hogy én nem erre vágyom? – kérdeztem, félve pillantva fel hihetetlenül dögösen csillogó barna íriszeibe, melyek egy perc alatt ejtettek rabul.

- Amikor egyedül fekszel az ágyban, akkor is valami biztonságos, megszokott dologról álmodozol? Vagy inkább kalandokról, izgalmakról, akár az életedet is veszélybe hozó esetekről, melyek furcsa mód felizgatnak? Ne áltasd magad Baek, úgyis tudom, hogy te nem az a fajta vagy, aki egy Daehyun féle fiú szeretetére vágyik; ha ez így lenne, nem feküdtél volna le velem. – Minden egyes szava kínzóan hatott rám, mintha csak egyszerű mondatokkal akart volna meggyilkolni, a csendes szeptember szimpla némaságában, egy kihalt utcán elhelyezkedő buszmegálló mellett. Egyszerűen képtelen voltam válaszra nyitni a számat, hiszen mondandója tökéletesen igaz volt; tényleg nem vágytam a szürke hétköznapok biztonságára, de hinni sem akartam neki azzal kapcsolatban, hogy Daehyun ilyen. Ha tényleg unalmas, azt hadd tapasztaljam meg én, és ne mások adják a véleményüket a számba.

- Egy kicsit sem ismersz engem – suttogtam végül, már teljesen a halálomon, hiszen nem nagyon bírtam a fiú közelségét: Túl jó illat áradt belőle, ami könnyedén el tudott csábítani, de nem akartam azt, hogy neki legyen igaza. Nem kedveltem Chanyeolt, de ettől eltekintve kurvára vonzódtam hozzá. – Fogalmad sincs arról, mihez vonzódom, vagy éppen mire vágyom.

- Akkor engedd, hogy megtudjam – suttogta szinte teljesen némán szavait fülembe, aminek hatására majdnem összeestem előtte. Karjai szépen lassan derekamra vándoroltak, s úgy húzott magához közelebb, mintha egy törékeny, könnyedén elveszíthető értéktárgy lennék a számára, holott csupán egy fiú voltam, akivel egyszer átélt egy varázslatos alkalmat. Chanyeol mélyen búgó hangja libabőrt varázsolt testemet borító hámrétegemre, ahogy gyengéd érintése felvetette bennem azt az opciót is; mi van, ha ennek a fiúnak igaza van? Ha tényleg, csak nem adtam neki esélyt, hogy megismerjem? Ahogy akkor belenéztem Chanyeol fénylő barna szemeibe, egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, mit mondott nekem alig egy perccel ezelőtt. Ártatlanság csillant meg a gyönyörű íriszekben, melyek tökéletesen illettek gyermeki arcához, s a kettőnk közt pihenő, néma hangulathoz. Csendünk kettévághatott volna akár egy sziklafalat is, olyan masszívan állt közöttünk, mintha valamelyikünk életébe került volna az a végtelenségekbe nyúló, hosszú, teljesen hangtalan pillanat. Nem éreztem szelet, esőt, fényeket vagy hangokat, csak azt a fiút, aki akkor egyetlen egy mondatával elkábított, és elfelejtette velem, mit tett. De pontosan emlékeztem Park Chanyeol gusztustalan, alaptalan húzásaira, amikkel a mindennapjaimat akarta megkeseríteni; a sok gyerekes baromság, az ütése, a provokatív hangvétele, ahogy leköpött, s ahogy könnyedén a rettegésbe kergetett azzal, hogy bezárt abba a terembe. Bármennyire is láttam őt ott a buszmegállónál egy ártatlan korombelinek, a tiszta kisugárzását bemocskolta mindaz, amit velem tett, alig két teljes nap leforgása alatt. És ez pokolian taszított: Nem akartam, hogy akár egy minimális közöm legyen egy olyan emberhez, aki képes volt megalázni, pusztán a létezésem és származásom miatt. Park Chanyeol egy gyönyörű, vonzó férfi volt, megbocsáthatatlannak tettekkel és undorító lélekkel, amely jobban taszított engem, mint eddigi életemben bármi más. Nem akartam, hogy nap, mint nap, ez az arc várjon reggelente, ez a mosoly tegyen boldoggá, ezek a kezek érintsenek vagy azok az ajkak, csókoljanak; nem akartam semmit Park Chanyeoltól, hiszen undorodtam a személyiségétől, s majdnem mindentől, amihez egy kicsit is köze volt.

- Komolyan ennyire idiótának nézel? – mondtam hirtelen szemeibe meredve, mire a melankolikus hangulatba került fiú egy pillanat alatt került át megdöbbent állapotba. Fáradtan toltam el magamtól testét, hitetlenül nézve rá, immár tisztes távolságból. – Azt hiszed két szép szó, és máris elfelejtek mindent?

- Nem – sóhajtott egyet, majd reményekben úszó tekintetét ismételten enyéimbe fúrta. – Viszont azt hittem, talán adsz egy esélyt.

- Esélyt? – ismételtem értetlenül ezt a szót, mintha számomra idegen lenne a jelentése. – Milyen jogon akarsz te esélyt? Az is csoda, hogy a történtek után még szóba állok veled; és még azt kéred, hogy hallgassalak meg és pazaroljak rád időt?

- Pontosan ezt kérem tőled – felelte rezzenéstelen arccal, mintha idegrendszere teljesen megkövült volna. – Meg szeretném magyarázni a tetteimet, hogy miért viselkedtem veled olyan paraszt módon: ennyit megérdemelsz, és többet amúgy sem tudok adni.

- Akkor megmondom, mit csinálj! – léptem hozzá idegesen, s szinte teljesen arcába hajolva sziszegtem el követelésemet, melyet reményeim szerint, végre felfogott. – Hagyj engem békén! Nem akarom, hogy a közelemben legyél, nem akarom hallani a magyarázkodásodat, még látni sem akarlak ezek után. Nekem édes mindegy, mit fogsz művelni az elkövetkezendő néhány hónapban, amíg még egy osztályba fogunk járni, de kérlek, engem felejts el, és hagyj magamra!

- Tényleg ez az, amit szeretnél? – pillantott le rám óvatosan, mire aprót bólintva válaszoltam, megpróbálva lelassítani heves szívverésemet.

- Igen.

- Rendben – rándult egy rövid időre, keserű mosolyra ajka, de az épp oly gyorsan el is tűnt arcáról, mint ahogy jött. – Viszlát, Baekhyun!

 Azzal sarkon fordult, s mintha ott sem lett volna, eltűnt a szeptemberi homály felejthetetlen árnyékában, mely úgy borította be egész testét, akár egy lélektelen árnynak, kinek már nincs több oka arra, hogy ezen a világon legyen. Park Chanyeol különös viselkedése olyan volt számomra, mint egy illúzió; egy elképzelt szellem, amely egykoron létezett, s időnként visszatért a földre, megfelelő rokonlelkek után kutatva, kik érdemesek minimális figyelmére. Viszont itt voltam én, Byun Baekhyun, ki nem csupán egy hasonló lélekként volt elkönyvelve, hanem egy új célként, melynek határát ez az illúzió még csak meg sem tudta közelíteni. Chanyeol megismerni vágyott, elfelejteni a kényelmetlen múltunkat, és egy újabb, érdekesebb jövőt szeretett volna alkotni, velem karöltve. Én pedig elutasítottam; megöltem az eddig bolyongó szellem utolsó vágyát is, ezáltal visszaküldve valódi élőhelyére, oda, ahová ténylegesen tartozott. Hátat fordítottam a buszmegállónak, s otthonom felé vettem az irányt, folyamatosan eme szellemen pörgetve még emberi kerekeimet, melyeket lelkiismeretnek csúfoltam. Nemet mondtam Park Chanyeol állítólagos valódi személyiségének, a saját jólétem érdekében; megbánni nem bántam, ám a kíváncsiságom nem csillapodott, mert mélyen legbelül érdekelt, miért változott meg a fiú olyan hirtelen, velem kapcsolatban. De talán ez lesz az egyetlen dolog, amit sosem fogok megtudni, hiszen a biztonságos középutat választottam, a megalapozott jövőt, és a tökéletes Daehyunt, Chanyeol őszintesége helyett.

 Másnap a megbeszélt időpontban ott voltam az iskola előtt, olyan szerelésben, mintha az operába készültem volna: A kedvenc edzőcipőmhöz egy feszülős, sötétkék csőfarmert választottam, ahhoz pedig egy kicsit bővebb szabású, V kivágású hófehér felsőt, melyen rég nem hordott fekete bőrdzsekim virított. A hajam tökéletesen be volt állítva, nem véletlenül szenvedtem reggel a tükör előtt legalább fél órát csak azért, hogy egy-egy göndör tincs a helyére kerüljön. Vállamon ott pihent a már jól megszokott szakadt vászontáska, zsebemben pedig telefonom volt, hogy arról szóljon a zene, amely fehér fülhallgatómon keresztül jutott el fülemig. Esküszöm, úgy néztem ki, mint a legfrissebb tumblr modell, de szerettem volna a legjobb formámat hozni, hogy Daehyun ne úgy emlékezzen később vissza rám, mint egy szerencsétlen elitre, aki megpróbál nem kétmilliós szerelésekben járni. Tehát ott álltam a suli előtt, zenehallgatással ütve el az időt, míg Dae-re vártam, aki már akkor legalább tíz percet késett; először megfordult, azaz opció a fejemben, hogy talán Daehyun csak be akart szívatni azzal, hogy elhív randira, aztán átejt. Viszont ő túl rendes srácnak, és túl rossz színésznek tűnt ahhoz, hogy ilyesmit megtegyen, így csak arra tudtam következtetni, hogy talán elaludt, vagy egyszerűen csak dugóba keveredett… Akármi is volt az oka, én hajthatatlanul ott álltam, várva, hogy a fiú épségben megérkezzen, és kezdetét vehesse a megtervezett programunk.

- Baekhyun! – csapott hirtelen valaki vállamra, mire kissé ijedten kaptam ki füleimből a fülhallgatót, s meredtem az előbb magamban emlegetett fiúra, kinek arcán kedves mosoly ücsörgött. – Ne haragudj, hogy várnod kellett, de késett a buszom.

- Semmi baj – viszonoztam a gesztust a fiú felé, miközben végigmértem ismételten makulátlan küllemét: koromfekete felsőt viselt, felette egy melegnek tűnő kabáttal, amely elbújtatta alapjáraton izmos felsőtestét. Feszülős hófehér farmer virított rajta, térdénél néhány szakadassál kidíszítve, ami különösen illett szürke bakancsához. Haja össze-vissza állt, mintha csak alig öt perccel az érkezése előtt ébredt volna, holott valószínűleg nagy meló volt abban, hogy puha tincsei így megálljanak. Azért jó volt látni, hogy nem csak én tollászkodtam a tükör előtt úgy, mint egy kislány, hogy ma tetszeni tudjak Daehyunnak. – Lefoglaltam magam.

- Azt láttam – mosolyodott el kedvesen, majd megragadva kezemet, maga után kezdett húzni. – De remélem azért nem untad halálra magad…

- Dehogy – követtem önkéntesen a fiút, nem engedve el kezét, mely kifejezetten meleg volt, így kellemes érzéseket keltett bennem kedves érintése. – Vártam rád türelmesen. Bár már kezdtem azon gondolkodni, hogy most akkor csak meg szeretnél szívatni, vagy elcsapott egy busz…

- Látom ezalatt a néhány hét alatt, már paranoiás lettél az osztályunk miatt – nevetett fel hangosan, megnyilvánulásomon szórakozva, amit akkor egyáltalán nem bántam, hiszen Daehyunnak remekült ált a kacagás. – Mellesleg Baek, te egyáltalán nem érdemled meg, hogy átejtsenek.

- Legalább te így gondolod.

- Hidd el, szerintem ezzel nem vagyok egyedül – pillantott rám bíztatóan, mintha ezzel csak az igazságot szerette volna közölni velem.

 Nem sokkal később elértünk abba a bizonyos cukrászdába, amely nem olyan régen nyílt, s amiről Daehyun előző nap beszélt. Rendkívül bájos kis hely volt, tele élénk színekkel, amik egy pillanat alatt fel tudták dobni az ember hangulatát; mintha egy vattacukorba csöppentem volna, komolyan. Baromi aranyos sütiző volt, de egy óra után, már ki akartam menekülni onnan: Viszont a meggyes lepényük tényleg isteninek lett teremtve, és szerencsémre Daehyun is velem volt, így nem csaptam át díszbuziba, amiért fiú létemre egy cuki cukrászdában ücsörögtem. Azt a hatvan percet beszélgetéssel töltöttük el, hogy azért jobban megismerjük egymást; hát mondhatom, rohadtul különböztünk. Dae nálam is műveltebb volt, imádott olvasni, ahogy a festészetért és a költőkért is odavolt, ami az ő korában eléggé furcsának tűnt. És ha ez még nem lett volna elég, kitűnően tanult, hiszen ösztöndíjjal volt a sulinál, mivel a szüleinek külföldön kellett dolgozniuk, így teljesen egyedül tartotta el magát. Félállásban dolgozott valami szerelőműhelyben, ahol csak szombatonként nem melózik, ezért tudott velem randizni. Mindemellett Daehyun egy életvidám, jó humorú, kedves srác volt, akit mindenkinek tisztelnie kellett volna, hiszen szinte az egész életét ő maga építette ki. Egyszerűen tökéletes volt, talán túlságosan is.

- És mondd, egy ilyen srácnak, hogyhogy még nincs senkije? – kérdeztem kíváncsian, miközben lenyeltem egy falatot az ínycsiklandó süteményből.

- Tudod, amellett, hogy eléggé válogatós vagyok, az eddigi kapcsolataim finoman fogalmazva, siralmasan értek véget, így egy darabig nem is próbálkoztam a randizással.

- Ennyi rossz tapasztalatod volt? – húztam fel meglepetten szemöldököm, ahogy megettem a lepényem utolsó morzsáját is.

- Tudod Baekhyun, kevés manapság az olyan korombeli, akik tényleg megértenek és hasonlítanak rám – erőltetett magára halovány mosolyt, miközben intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne. Elegáns cukrászda volt az, amit inkább neveztem volna egy különlegesebb kávézónak, hiszen a kiszolgálás messze túltett mindenen. – Ezért is hívtalak el téged; úgy éreztem kettőnkben, van valami közös.

 Szavai jólestek; ritkán mondtak nekem ilyeneket, így egy minimális bóktól is képes voltam elpirulni. Legalábbis általában ez történt, de amikor Daehyun mondott nekem ilyesmiket, valahogy egy kicsit sem volt rám hatással, és okot sem tudtam volna találni arra, vajon miért lehet ez? Nem sokkal később kimentünk a helységből, s csendben beszélgetve indultunk vissza a buszmegállóba, pontosan oda, ahol előző délután Chanyeol faképnél hagyott. Aish, hogy még egy randi közben is csak az ő faszságaira tudok gondolni… Mindig az ő arca fog beugrani, akárhányszor csak egy olyan helyen járok, ahol valaha ő is volt? Mert ha igen, akkor ez nagyon nem lesz jó. Megálltunk a szokásos helyen, s folytattuk kellemes társalgásunkat, amikor hirtelen Daehyun elnémult; hosszasan meredt szemeimbe, miközben minden pillanatban egy centivel közelebb került arcomhoz. Már magamon éreztem kellemes meleg leheletét, ahogy simogatja érzékeny bőrömet, mely már nagyon vágyott valami gyengédségféleségre. Ahogy egyre vágyakozóbban néztem a fiú csodálatos barna szemeibe, a csoda végre valahára megtörtént, s ő ajkait enyéimre nyomta. Hosszasan csókolt, elmélyítve közös pillanatunkat, amely… egyszerűen bizarr volt. Ahogy ajkai enyéimen mozogtak, ahogy nyelvét átdugta számba; nem volt kifejezetten rossz vagy kellemetlen érzés, egyszerűen csak furcsa. Pokolian furcsa, de olyannyira, hogy megmagyarázni nem tudnám mihez hasonlított az a néhány perc, amíg tartott. Mikor elváltunk egymástól, kínos pillanatokon keresztül csupán a másikra meredtünk, mintha keresnénk a megfelelő szavakat, hogy mondandónkkal ne bántsuk meg a másikat. De ha Daehyun is ennyire kínosan érezte magát, akkor minek féltem attól, hogy megbántom? Fogalmam sem volt arról, mit kellene annak a fiúnak mondanom, de szerencsémre, kínos nevetése végre megszólalásra adott okot, viszont azt sem nekem.

- Szerintem ezt nem kéne erőltetnünk – mondta folyamatosan mosolyogva, nem akarva abbahagyni a nevetést.

- Hála Istennek, hogy ezt mondod – sóhajtottam egyet teljesen megkönnyebbülve, hogy nem kell feleslegesen megbántanom valakit. Kedvesen egymásra nevettünk, egyszerűen szórakoztatott minket a másik helyzete, és hogy mind a ketten ugyanúgy vélekedtünk erről a csókról.

- Maradjunk csak barátok.

- Száz százalékos barátok! – válaszoltam kapásból a még mindig mosolygó fiúra nézve. – Mintha a bátyámat csókoltam volna meg.

- Ne is mondd! – nevetett fel ismételten, ahogy újra felidézte az alig néhány perccel ezelőtt történt esetet, mely mindkettőnk elméjében egy bizarr, ám kedves emlékként fog élni, amit remélhetőleg később röhögve idézünk fel, akárcsak azon a délelőttön. Még nevettünk kicsit ezen a szituáción, aztán megérkezett Daehyun busza; úgy búcsúztunk el egymástól, hogy hétfőn majd látjuk a másikat, és ilyen jó kedvvel is váltunk el, ahogy a tömegközlekedési jármű jobbra, én meg gyalogszerrel balra indultam. Nem estem szerelembe, de ez amolyan baráti találkozásnak tökéletesen megfelelt, hiszen jól éreztem ma magam, bár nem azért, amiért eredetileg terveztem. Dae és én nem illünk össze, ezen nincs mit szépíteni.

 Csendben sétáltam a néma szeptemberi ködben, mely beborította az egész körülöttem elhelyezkedő térséget, három kilométeres körzetben. Az efféle természeti jelenségek – ha nevezhetem ezt annak – tették igazán széppé azt a napot, amikor csak úgy magányosan baktattam a melankolikus utcákon. Nem volt kedvem hazamenni, egyszerűen céltalanul vágytam bolyongani a városban, egy olyan helyet találva magamnak, mely ténylegesen száz százalékban megnyugtatja összevissza kalimpáló szívemet.

 Egy hatalmas kőkerítés mellett lépkedtem lassan, mikor annak egyik végében megpillantottam Őt; piros converse cipőt viselt, koromfekete szakadt csőfarmerrel mely illett vörös-fekete kockás felsőjéhez, amit sötét bőrkabátja takart el. Fején egy királykék sapka díszelgett, ami még kicsit ki is emelte elálló füleit, melyekben fülhallgatója virított. Mellette egy gördeszka pihent, rajta egyszerű, néhol kissé megviselt táskájával, mely valószínűleg csupán az ürességtől kongott. A fiú egyik lábát felhúzta, míg a másikat szabadon, kinyújtva hagyta, s úgy meredt a semmibe, míg a zene csak úgy ordított fülébe, olyannyira, hogy még én is tisztán hallottam a dal minden egyes másodpercét. Az ismerős nem mozdult, egyszerűen néha a zene ritmusára emelte meg bal lábfejét, ezzel adva mások tudtára, hogy még életben van. Hosszú-hosszú percek teltek el, míg észrevette, hogy fixírozom a szél által teljesen kifújt arcát, amely azon a szeptemberi napon csak még szebbnek tűnt. Ahogy rám emelte semleges tekintetét valahogy kényszert éreztem arra, hogy egyszerűen csak beszéljek hozzá; elveszettnek tűnt, olyannak, aki nem találja a helyét a világban, pedig csak egy srác volt, kinek némi gondolkodásra volt szüksége. Gondolkodásra és talán egy személyre, aki hajlandóságot mutat arra, hogy megismerje azon oldalát, melynek létezéséről csak ő tudott.

- Leülsz? – kérdezte hirtelen, ahogy leállította telefonjából szóló zenéjét, miközben felém pislogva kínált hellyel, pontosan maga mellett.

- Aha – válaszoltam, alig adva ki magamból hangot. Átléptem kinyújtott lábát, jobb oldalához ültem, s hozzá hasonlóan, hátamat én is a kemény kőfalnak döntöttem, miközben ugyanabba a semmibe meredtem, melybe ő is folyamatosan bámult.

- Hogy sikerült a randid? – szakította meg csendünket kissé kíváncsi érdeklődéssel, mire én a kérdésre, halkan felkuncogtam, ismételten felidézve azt a különös csókot.

- Elég érdekesen, ami azt illeti – válaszoltam őszintén, miközben a fiú értetlenül fordította felém fejét, mire én is követtem példáját. – Részben igazad volt.

- Igazán? – húzta fel meglepetten szemöldökét. – És miben?

- Daehyun és én tényleg nem illünk össze, de nem azért mert unalmas, hanem mert…

- Inkább vagytok barátok, mint egy pár? – trafált bele a közepébe, ami őszintén megdöbbentette akkor már kissé kifáradt lényemet. Ennyire azért nem ismerheti jól Daehyunt, vagy ha mégis, akkor elég rendesen félreismertem őt.

- Honnan tudtad?

- Velem ugyanezt eljátszotta – vonta meg vállát, ahogy maga mellől felszedett egy kavicsot és a távolba hajította azt, miközben testén tudta hihetetlen tekintetemet. Ő és Daehyun…?

- Ti jártatok?

- Körülbelül egy évig – válaszolt közömbösen, továbbra is a semmibe meredve, mintha az érdekesebb látványt nyújtana neki, mint én. Mondjuk, a tegnapi után, lehet ez tényleg így volt. – A te eseted annyiban különbözik az enyémtől, hogy engem tizenkét hónapon keresztül áltatott aztán, bumm, hirtelen szakított velem. Ne tudd meg, mennyi időt és energiát pazaroltam el miatta.

- Ez mikor történt?

- Egy éve – felelte lazán, megpróbálva nemtörődöm stílusban előadni, milyen érzések kavarogtak benne akkor, amikor Daehyun kikosarazta. – Tizenkét hónapon keresztül minden sínen volt, remekül megvoltunk mi ketten, amolyan álompár ként voltunk számon tartva az iskolában, egészen addig a napig, amikor Dae lazán közölte, hogy az égvilágon semmit nem érez irántam.

- Eh – húztam el számat, mert azért abban az időszakban nem lettem volna Chanyeol helyében, még annak ellenére sem, hogy nem tudtam, milyen érzés az, amikor az embert faképnél hagyják. – Nagyon megviselt?

- Annyira nem – pillantott végül rám, különös csillogással szemeiben, melyet képtelen voltam beazonosítani, vagy bekategorizálni. – Nem volt egy különleges szakítás, a menete ugyanolyan volt, mint a többinek; az elején szar, utána meg túlteszed magad rajta, és éled az életed tovább, ahogy eddig tetted. Nem kell engem emiatt sajnálni.

 Válaszként csak bólintottam, hiszen nem tudtam, mi lett volna ehhez a helyzethez a megfelelő szó, vagy felelet. Nem voltam otthon az ilyen dolgokban, mások szerelmi életéről meg amúgy sem tudtam nyilatkozni, mivel ezek a dolgok nem tartoztak a mindennapjaim közé. Ez Chanyeol szakítása volt, nem pedig az enyém; mit tudtam volna erre mondani? Valószínűleg semmit, ezért a fiú nem is erőltette ennek a témának a folytatását, hiszen képtelen voltam hozzászólni. Bár nem tudtam semmi épkézláb bíztatást vagy egyszerű kijelentést kifacsarni magamból, azért egy kérdés mégis megfogalmazódott bennem, amit azért se tudtam magamban tartani.

- Daehyun és köztem eléggé sok a hasonlóság… – kezdtem bele, de Chanyeol hitetlen nevetése félbeszakította ezt a folyamatot. Értetlenül meredtem a mellettem ülőre, aki egyszerűen nem akart véget vetni állandó röhögésének, mintha ezzel csak a benne tomboló hihetetlenséget szeretné kifejezni.

- Már bocsi Baekhyun, de csak annyi közös van bennetek, hogy mindkettőtöknek én vettem el a szüzességét. Csupán azért, mert hasonlítotok néhány dologban, még nem lesztek ugyanolyanokat, pláne nem lesz sok közötök egymáshoz; ezen a világon ki tudja hány milliárd ember él, ki tudja ezek közül, mennyi hasonlít rád. Biztos rengeteg, de ettől még nem mind lesztek ikrek; hiszen belőled csak egy van. – Chanyeol hirtelen kinevetésének magyarázata váratlanul csapott át valami másba… egy megmagyarázhatatlanul különös szónoklatba, amibe biztosan totál elvörösödtem. Nem volt ez kifejezetten dicséret, vagy személyes elismerés, egyszerűen csak egy ténymegállapítás, amely valamiért különösen jólesett akkor. De persze ott helyben, azért nem ezt a lényeget szűrtem le; miért tettem volna? Akkor én nem is én lennék.

- Honnan tudtad, hogy szűz vagyok? – szökött ki ajkaimon a gyermeki ártatlanságú kérdés.

- Csak voltál – helyesbített a magasabb, aki akkor ülőpozícióban pontosan ugyanakkora volt, mint én. Hosszasan meredt értetlen szemeimbe, majd kifújva eddig tüdejében tartott levegőjét, elfordította tekintetét, s tarkójára simítva, sokkal halkabban még hozzátette. – Amúgy mondtad.

- Tényleg? – ráncoltam homlokomat, mert nem igazán emlékeztem arra, hogy tettem volna ilyesmit. Pont Chanyeolnak említettem volna meg, hogy ő vette el a szüzességemet? Mondjuk, lehet, amikor az egyik alkalommal kifakadtam rá, talán kicsúszott ez az információ a számon… de ebben őszintén nem volta biztos.

- De ha nem is mondtad volna, – szólalt meg újra, ugyanolyan halk hangszínen, amely valahogy egyáltalán nem illett hozzá, viszont a kettőnk közt beállt csendben még ez is ordításnak tűnt. – akkor is éreztem.

- Érezted?

- Tudod, ott a mosdóban – mosolyodott el kínosan, amivel már majdnem mindent elmondott, amit tudni akartam. Ahogy visszaemlékeztem arra a napra, amikor kiosztottam őt az iskolában, majd alig néhány perccel később meg már egymás szájával voltunk elfoglalva, valahogy kíváncsi lettem. Hirtelen tudni akartam, miért csókolt meg, miért feküdt le velem ott helyben és utána, miért változott meg? Arra az információra vágytam, ami magyarázatot ad, miért tetszettem meg neki hirtelen, s előtte pontosan minek viselkedett velem olyan mocsok módon. Tisztán az emlékemben élt az a Park Chanyeol, aki agresszív mód leköpött még az első nap, és az a fiú, akivel a mosdóban voltam; ez a két eset, két teljesen különböző személyiséget von maga után, mintha nem is ugyanazzal a személlyel történt volna mindez. Pedig mind a kettő Park Chanyeol volt, csak éppen a két időpont között megváltozott valami; valami olyan, amiről csak ő tudott mesélni nekem. S ahogy mindez végigfutott az agyamon, eddig összezavarodott üres lelkemet elöntötte a bűntudat.

- Sajnálom – sóhajtottam rövid válaszom, mire a fiú értetlenül fordította felém ártatlan tekintetét. – Sajnálom, hogy nem adtam neked lehetőséget arra, hogy megmagyarázd a dolgokat.

- Nekem több mindenért kellene bocsánatot kérnem – húzta keserű mosolyra igéző ajkait, ahogy körmeit kezdte piszkálni, hisz valamivel matatnia kellett. – Nézd Baek, nincs szükségem a sajnálatodra, mivel nincs okod sajnálni engem. Nem volt jogom esélyt kérni tőled, azok után, ahogy bántam veled, és oké volt, hogy elküldtél a picsába. Ezek után már csak örülni tudok annak, hogy egyáltalán szóba állsz velem, és reménykedem, hogy egy napon majd elmondhatom mit és miért tettem.

- Akkor, – nyeltem egy kisebbet, előre félve esetlegesen elutasító válaszától. – hajlandó vagy elmesélni, mégis miért pikkeltél rám már az első nap? Hogy miért utálsz zsigerből mindenkit, aki a testvériskolánkba jár?

 Nem válaszolt. Hosszasan meredt maga elé, folyamatosan a semmit fixírozva, mintha időre lett volna szüksége, hogy erről beszélni tudjon. Kíváncsian vártam, türelmesen pislogtam a fiúra, abban a reményben, hogy a közeljövőben meg fog szólalni. Fogalmam sem volt arról, hogy mit jelentett neki ezt bevallani valakinek, egészen addig a pillanatig, amíg ki nem ejtette azokat a szívemet, kettétörő szavakat, melyek egyenesen átszakították dobhártyámat csendességükkel.

- Az apám négy éve meghalt – hangja fájdalmakkal küszködött, talán még meg is szakadt, de ezt a bennem tomboló döbbenettől érzékelni nem tudtam. – Egy újgazdag cégnél dolgozott, mint értékesítő: az egyik munkanap kiment valami helyszínre, hogy egy ásatáson talált régi edénynek megállapítsa a valódi árát, mivel egy milliomos gyűjtő pasi sok pénzzel támogatta a céget, így minél előbb meg kellett nekik tudni annak a szaros edénynek a pontos értékét. Tudni kell, hogy apámnak az átlagnál gyengébb volt a tüdeje, mert egy régebbi munkájánál valami megfertőzte a szervezetét, és tönkre baszta a légzését – itt hatalmasat, nyelt folyamatosan maga elé meredve, visszafojtva a testében munkálkodó, egyre hevesebb érzelmeket. – Az ásatáson nagy volt a por, és nem viselt maszkot, mert elfelejtette felvenni… és megfulladt. Egy kibaszott munka miatt, csak azért, hogy azaz újgazdag köcsög megkapja a népművészeti cserépedényét, meghalt az apám. Ráadásul a cég nem adott nekünk semmiféle kártérítést, mondván, hogy baleset történt; és sajnos a bíróság is így gondolta.

- Chanyeol… – suttogtam nevét, megpróbálva összeszedni eddigi gondolataimat, mire a fiú felém, fordította haragos tekintetét. Nem ültek benne könnyek, ahogy a visszaemlékezéstől keletkezett szomorúság jeleit sem véltem felfedezni szemeiben, ő egyszerűen csak dühös volt.

- Ha ez még nem lett volna elég, anyám a temetés után alig fél évvel férjhez ment valami slusszkulcscsörgető, milliárdos baromhoz, aki a túlzott sznobizmuson és nagyképűségen kívül nem értett semmihez. – Chanyeol rendkívül ingerülten magyarázott, mintha bármelyik percben képes lenne behúzni valakinek. – Rengeteg kapcsolata volt, így munkát adott a nagybátyámnak, és azóta ő annak a redvás gimnáziumnak az igazgatója, és ne tudd meg, hogy a nevelőapám mennyi pénzzel támogatja azt a sznobgyártó intézményt. Emellett pedig nap, mint nap, el kell viselnem a szomszéd gimisek felvágását a szüleik pénzére, miközben ők még semmit nem tettek ebben az életben, azt leszámítva, hogy csicskáztattak másokat. Hát, ezért utálom az újgazdagokat!

- Emiatt kezeltél velük egyenrangúként? – kérdeztem félve, miközben tenyeremre meredve piszkáltam azt, várva a fiú válaszára. Chanyeol halkan felsóhajtott, s sokkalta nyugodtabb állapotban kezdett erről beszélni, mintha teljesen kicserélték volna.

- Az évek alatt belém ivódott az előítélet, így mindenkit ugyanolyan romlottnak láttam, akik abba a suliba jártak, beleértve téged is. De te még egy olyannak is tűntél, akit a legtöbben szeretnek, ez pedig idegesített; ezért pikkeltem rád már az első naptól fogva. – Nem láttam ugyan, de biztosra vettem, hogy a fiú nyelt egyet, mielőtt még folytatta volna. – Emiatt voltam provokatív és bunkó, ezért ütöttelek és köptelek le, amit ma már eszembe sem jutna megtenni.

- És mi változott?

- Te – felelte, miközben állam alá nyúlva, felemelte eddig földre szegezett tekintetemet. Chanyeol arra vágyott, hogy rá nézzek, mikor ezeket, a szavakat mondjak ki, én pedig teljesítettem ezt a ki nem mondott kérését. – Eddigi tapasztalatim mind azt mondták, hogy az elitgimibe járó emberek többsége gerinctelen töketlen barom, így rólad is ezt hittem. De te visszaszóltál nekem, kimásztál az ablakon, amikor bezártalak a terembe, és úgy kioktattál a mosdóban, mint előtte még senki más. Ez pedig ráébresztett arra, hogy te nem olyan vagy, mint a legtöbben.

- És ezért feküdtél le velem ott helyben? – húztam fel kérdően szemöldökömet, mire a fiú kedvesen felnevetett.

- Az igazából csak egy teszt volt – vont vállat nem akarva levakarni arcáról elbűvölő mosolyát. – Kíváncsi voltam, ha megcsókollak, lekeversz-e egyet, de legnagyobb meglepetésemre nem tetted.

- Akkor miért nem állítottál le? – kérdeztem, időközben visszaemlékezve első alkalmamra, amit még hetekkel később sem tudtam megbánni: Egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy egy hibaként könyveljem azt el.

- Mert megkívántalak. És őszintén nem hittem volna, hogy életem legjobb dugását egy férfimosdóban fogom átélni, egy olyannal, aki őszintén gyűlöl engem. Azt hittem visszahúzódó leszel, tudod olyan tipikusan aranyos, akire mindenki csak mosolyog, mert halálosan cuki.

- Kösz, hogy ilyeneket feltételeztél rólam – forgattam nevetve szemeimet, ahogy az állandóan mosolygó fiút figyeltem, kinek szemeiben a csillogás, nem akart abbamaradni, ahogy engem vizslató pillantásai sem csillapodtak.

- Nem tudtam, hogy ilyen szemérmetlenül követelőző vagy – kacsintott egyet, valószínűleg felidézve, milyen ribancokat megszégyenítő stílussal utasítottam, mit és hogyan tegyen.

- Hát én sem. Szerintem hímringyók elbújhatnak mellettem…

- Az biztos – nevetett fel hangosan, kacagásával betöltve az utca gyilkos csendjét, amely Chanyeol hangjának hála, egy pillanat alatt sokkal barátságosabbá változott. Viszont nem sokkal később, tényleges némaság telepedett ránk, mivel már nem tudtunk mit mondani; mondanivalónk lett volna a másiknak bőven, csak éppen egyikünknek sem volt lélekjelenléte kinyögni azt. Élveztük a szeptemberi levegő immár enyhe fújdogálását, mely kellemessé varázsolta egyszerű csendünket, amit nem kívántunk megszakítani. A mellettem ücsörgő fiú, lassan táskája felé nyúlt, majd egy karton cigarettát húzott ki belőle, melyből kiszedett egy szálat, azt pedig a szájába dugta. Zsebéből előhalászta öngyújtóját, s egy laza mozdulattal rágyújtott, majd mélyen letüdőzte a dohányt.

- Zavar? – kérdezte felém pillantva, miközben a cigaretta két ujja közt díszelegve füstölgött, akár egy tökéletesre megtervezett pillanatkép. Válaszként megráztam fejem, majd kíváncsian megszólaltam.

- Adsz egy slukkot? – Chanyeol kicsit meglepődve adta át a cigit, mire én jó mélyen letüdőztem az egészségkárosító terméket, s lassan kifújva annak füstjét, visszaadtam azt eredeti tulajdonosának.

- Nem tudtam, hogy bagózol.

- Nem is.

- Akkor meg hogyhogy nem köhögsz össze-vissza, mint egy éretlen tizenéves? – kérdezte vicceskedve, mire elmosolyodva válaszoltam neki.

- Hogy lázadjak a szüleim ellen, tizennégy éves koromban cigizni kezdtem, de sokáig csak a szobámban gyújtottam rá, egészen addig, amíg köhögés nélkül nem ment a dolog. Utána a családom nem is jött rá arra, hogy egy évig úgy füstöltem, mint a gyárkémény – emlékeztem vissza pubertáskorom elejére, amikor a leglátványosabban tiltakoztam a közeg ellen, amibe beleszülettem. Azóta sem változtam sokat, egyszerűen már nem tiltakozom, csak minden nyugodtan leszarok, egy kis ellenkezéssel megfűszerezve.

- Sok mindent tettél azért, hogy ellentmondj a szüleidnek?

- Persze – válaszoltam szinte azonnal, majd kiegészítettem feleletemet. – Gyűlölöm azt a társadalmi réteget, amibe belekényszerítenek, mondjuk nekem nincsenek olyan épkézláb indokaim, mint neked, hiszen nem halt meg senkim sem egy-egy köcsög sznob miatt. Egyszerűen csak taszítanak az ilyen sterilizált semmilyen faszfejek, akik közé tartoznom kell… - hatalmasat sóhajtva hajítottam el magam mellől egy nagyobb követ, folyamatosan azon nyavalyogva elmémben, hogy miért kellett nekem olyanokkal együtt élnem, akik egy kicsit sem hasonlítottak rám?

- Csak azért, mert a szüleid gazdagok, és mert egy sznob iskolába járatnak, te még nem leszel olyan, mint a legtöbb. Sosem voltál hozzájuk hasonló, hiszen – mérte végig egy pillanat alatt testemet, majd ismételten megajándékozott kedves tekintetével. – te jóval felettük állsz.

- Ezt csak azért mondod, mert bűntudatod van azért, mert köcsög voltál velem.

- Ez csak részben igaz – emelte fel mutatóujját, hogy kikérhesse magának a dolgot. – Akkor is ezt mondanám, ha nem viselkedtem volna paraszt módjára veled az elején, mert te tényleg jobb vagy náluk.

- Semmiben nem vagyok jobb Chanyeol, és ezt valószínűleg te is jól tudod. Néha nem csak a szüleimnek, hanem a saját elveimnek is ellentmondok, olyannyira szétszórt lettem mostanában… Ha még a saját nézeteimet sem tudom megtartani, hogy lehetnék jobb azoknál, akik képesek fenntartani azt a látszatot, hogy műveltek? – kérdeztem sokkal inkább magamtól, mint tőle, ahogy teljes testemmel felé fordulva, erősen gesztikulálva kezdtem megint magyarázatba. – Az utóbbi időben olyan dolgokon jár az agyam, amik átlag esetben meg sem fordultak volna a fejemben, most meg folyton folyvást csak ugyanarra tudok gondolni.

- Mire?

 Szavakba csomagolt válasz helyett, csak pillanatokon keresztül meredtem kíváncsian csillogó barna íriszeibe, magamban folyamatosan mérlegelve, hogy mit is kellene tennem. Gondolataim össze-vissza kavarogtak, mintha a kósza ötletek megmentenének bennem erősen tomboló vágyaimtól, melyeket készültem szabadjára engedni. Nem akartam visszafogni magam, és újra az idióta elveim szerint cselekedni, hiszen azok ellentmondtak mindannak, amit valójában akartam. Így, nem törődve akkor már semmivel sem, egy hirtelen mozdulattal megragadtam a mellettem ülő fiú felsőjét, s ajkaimra húztam csábító párnáit. Chanyeol ledöbbenve realizálta mit is tettem, és én is hasonlóan cselekedtem, hiszen megcsókoltam őt. Megcsókoltam azt az embert, akit előző nap még látni sem akartam, az idióta elveim miatt… de ahogy beszélgettünk, és betekintést nyerhettem az igazi Park Chanyeol személyiségébe, már nem érdekeltek a múltban történtek. Egyszerűen csak ízlelni vágytam a tökéletes ajkakat, melyek akkor már felbátorodva mozogtak enyéimen, miközben a fiú arcomat jéghideg kezei, közé vette. Lassan haladt felfelé, s úgy túrt bele hajamba, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója, amely visszarántja őt a halálból. Karjaimat összefontam nyakánál, hogy egy centivel se kerülhessen távolabb tőlem mindennél csábítóbb csókja, amelyre azóta éheztem, mikor először megízleltem. Chanyeol nyelvjátéka teljesen más volt, mint Daehyuné; a fiú vadabbul, akaratosabban használta ezt az izmát, s talán emiatt is csókolt olyan fantasztikusan. A gyomrom görcsberándult, ahogy ágyékom kissé bizseregni kezdett, amiért Chanyeol ráharapott alsóajkamra, ezáltal megint belekényszerítve a passzív szerepébe. De nála egyáltalán nem bántam, hiszen ezt akartam. Ott a kőkerítés tövében akartam csókolni őt, lehetőleg a végtelenségig, amíg el nem fogy az összes levegő ebben az univerzumban.

 Lihegve szakadtak el ajkaink egymástól, miközben a fiú szaporán lélegezve döntötte homlokát enyémnek, ahogy kezei lassan hajamból derekamra vándoroltak. Még kabáton keresztül is éreztem simogató érintéseit, ahogy oldalbordámat cirógatta, annak érdekében, hogy gyorsabban megnyugodhassak.

- Köszönöm – nézett bele szemeimbe, melyek a vágy erős ködétől nem látták tisztán Chanyeol íriszeiben motoszkáló hálát, melyet őszintén nem értettem. Mi olyat tettem, hogy egy köszönömöt érdemlek cserébe?

- Mit?

- Hogy meggondoltad magad – mosolyodott el kedvesen, majd ismét ajkaimra hajolt, ezúttal sokkal kedvesebben, lágyabb formába, ami újra megdobogtatta nyugtalan szívemet. Képes lettem volna egész álló nap ott ülni vele, s csak csókjaiba feledkezve hagyni, hadd menjen el az egész délután.

…

 Csendben sétáltunk egymás mellett, azt sem tudva a történtek után, mit mondjunk a másiknak. Chanyeol egyik kezében deszkája virított, míg másik szabadon lógott teste mellett, miközben a tájba feledkezve tette egyik lábát a másik után, ugyanúgy, ahogy én is. Őszintén nem hittem volna, hogy majd konkrétan kussban fogunk egymás mellett baktatni, mint két totálisan idióta tizennégy éves szűz kamasz. Az Isten szerelmére, már majdnem tizennyolc voltam, és tényleg képtelen lettem volna beszélgetést kezdeményezni azzal a fiúval, akit alig tíz perccel előtte csókoltam meg? Mert ha igen, akkor tényleg baromi szánalmas lehettem.

- Miért gondoltad meg magad végül? – törte ketté kínos csendünket a magasabb, ahogy kíváncsian rám emelte talán kissé megfáradt tekintetét.

- Én sem vagyok angyal – válaszoltam hosszasan gyönyörű arcára meredve, melynek látványa véglegesen eloszlatta eddig még bennem lappangó kételyeimet. – Nem viselkedhetek úgy másokkal, mintha én tökéletes lennék, ráadásul te rögtön bocsánatot is kértél, ami elég nagy szó manapság. Gondoltam, ha esetleg megismerem az okaidat, nem foglak akkora seggfejnek tartani, mint az elején.

- És jelenleg hogy állunk? – Megint mellőztem a szavakkal kifejezett választ, s helyette inkább szabadon lógó kezét megfogtam, s ujjainkat összekulcsoltam, hogy a lehető leglényegesebb utalást tegyem. Chanyeol a mozdulatom során elmosolyodott, majd hirtelen megtorpanva a boldogságtól kicsattanva csókolt ajkaimra, megremegtetve térdkalácsaimat.

- Nem hittem volna, hogy ennek ennyire örülni fogsz – nevettem el magam, ahogy kicsit eltolt magától, s hosszasan szemeimbe meredt. Chanyeol arca egyszerűen ragyogott a boldogságtól, engem pedig felemelő érzéssel töltött el, hogy miattam volt ennyire felszabadult.

- Eddig ez a napom fénypontja!

 Komolyan egy béna amerikai filmben éreztem magam, ahogy összekulcsolt ujjakkal sétáltunk egymás mellett, olyan mosollyal arcunkon, mintha az előbb szívtunk volna be, holott csak szűzkislányok fangörcsölését szégyenítettük meg az örömünkkel. Nem nagyon érdekelt, hogy akik szembejöttek velünk az utcán mit gondolhattak rólunk, hiszen még az sem érdekelt, mondjuk Jongdae vagy Sehun mit szólt volna mindehhez. Csak az számított, hogy remekül éreztem magamat Chanyeol mellett; lehetett volna azt mondani „De Baekhyun, Park Chanyeol megbocsáthatatlan dolgokat művelt veled!”. Erre a válaszom csupán annyi, hogy már nem érdekel; bocsánatot kért a tetteiért, magyarázatot adott rájuk, és a hallottak után, már nem nagyon érdekelt, mit művelt még évelején. Azóta teljesen máshogy viszonyult hozzám, amit tetszett és örömmel töltött el; amíg újra nem érzem feleslegesnek a társaságát, addig nem vagyok hajlandó figyelembe venni a gyereked figyelmeztetéseket. Mert ők nem ismerik a valódi Chanyeolt, akit én is csak azon a szeptemberi szombaton ismertem meg teljesen.

 Házam előtt megtorpantam, s egy pillanatig figyeltem a fiú elképedt ábrázatát, ahogy a hatalmas egyben rendkívül feltűnő házat fixírozta.

- Túl elit? – húztam mosolyra ajkamat, ahogy továbbra is a kissé meghökkent srácot vizslattam.

- Túl nagy – válaszolt kapásból majd lenézett rám. – Nem tévedsz el benne?

- Ami azt illeti, kisebb koromban ez többször is előfordult – nevettem el magam, ahogy visszaidéztem a több mint egy évtizeddel ezelőtt történt esetet, amikor öt éves koromban eltévedtem a saját otthonomban. Akkor nagyon megijedtem, de így visszagondolva már csak nevetek a helyzeten.

- Akkor majd hétfőn találkozunk? – pislogott rám ártatlanul, aminek hatására kinyögtem azt az ötletet, amit először az eszembe jutott.

- Hacsak nincs kedved bejönni…

- Menjek be? – húzta egészen a felhőkig szemöldökét a fiú, mintha valami lehetetlen dolgot kértem volna tőle. Mondjuk ez nem is volt kérés, sokkal inkább egy bizonytalan felvetés, ami nem talált megértő fülekre. – A szüleidet ez nem fogja zavarni?

- Nem, mivel nincsenek itthon – pillantottam rá sokat sejtetően, mire egy eléggé perverz mosoly húzódott végig gyönyörű arcán, miközben testemet derekamnál fogva szorította magához. – Nincs valami ötleted arra, mit csinálhatnánk odabent?

- Ami azt illeti – „gondolkodott el” egy másodpercre, majd homlokát enyémnek döntve, rövidke csókjának vége után, ajkaimra suttogta szavait. – Szeretném megismételni azt, amit a mosdóban műveltünk!

- De ugye nem a mi fürdőnkben? – kérdésemre hangosan felnevetett, majd folyamatosan mosolyogva emelte vissza rám, egy pillanatra égbe kapott tekintetét.

- Nem. Úgy terveztem most ágyban párnák közt, történne a dolog, feltéve, ha te is szeretnéd. Örülnék, ha az első alkalmadat egy kicsit szebbé tudnám tenni, ha már egy férfimosdóban adtad oda magad nekem… - még mielőtt folytathatta volna, ki tudja milyen hosszú eszmefuttatását, gyorsan félbeszakítottam a fiút.

- Nekem tökéletes volt az a mosdós eset, ne tudd meg mennyire, élveztem. Nem kell miattam romantikáznod, nem vagyok az a fajta, aki nagydobra veri, ha elveszíti a szüzességét.

- Tudom – mosolyodott el kedvesen, majd egy lágy csókot nyomott ajkaimra. – De szeretném, ha megtapasztalnád, hogy nem csak olyan tudok lenni veled, mint amilyen néhány héttel ezelőtt voltam. Hadd mutassam meg milyen amikor komolyan gondolok valamit.

 És megengedtem neki. Némán beleegyezve a dologba, kézen fogtam páromat, s magánlakrészembe vezettem őt, ahol megtörtént az, amelyre már mindketten teljes szívünkből vágytunk. A fiú gyengéden csókolt meg, óvatosan ért hozzám, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék a számára, nem pedig egy vele egykorú kamaszsrác. Chanyeol minden egyes mozdulata azt sugallta nekem, hogy a fiú szándékai sokkal mélyebbek, mint ahogy én azt az elején hittem. Ahogy teste az enyémnek nyomódott, ahogy megéreztem kőkemény férfiasságát, s ahogy az szépen fokozatosan belém hatolt… Minden más volt, mint az első alkalomkor; a fiú nem volt heves, sem akaratos. Egyszerűen csak vigyázott rám, ügyelt arra, hogy semmi se legyen számomra fájdalmas, vagy helyenként kellemetlen. Chanyeol rengeteg figyelmébe és odaadásába került, hogy mozdulatai megfeleljenek fejében felállított elvárásainak, melyek már a legelején túlszárnyalták mindazt, amit én hittem. Hihetetlenül jól éreztem magam karjai közt, amikor hosszasan csak csókolt, hogy a pillanatunk a végtelenségig eltarthasson. Orgazmusom az elsőnél is hatalmasabb volt, annyi lényeges különbséggel, hogy ezúttal én mentem el később, mivel a fiú feszült figyelme nem terjed ki testének összes porcikájára. De ez nem is számított, hiszen ez a második alkalom sokkal, kevesebb fájdalommal, viszont annál is több élvezettel járt, amiért pokoli hálás voltam neki.

 Csendben, teljesen kielégülten feküdtünk egymás karjai közt a hatalmas franciaágyamban, izzadtságunkban gondolkodva el a sajátos dolgainkon. Míg én mellkasának döntve fejemet hallgattam szívverését, addig ő egyik göndör hajtincsemmel játszadozott, mintha az sokkalta érdekesebb lett volna, az egyszerű szavaknál. Nem tudtam mit mondani az alattam fekvő tökéletes küllemű fiúnak, pedig valamit tényleg illett volna egy ilyen fantasztikus alkalom után.

- Igazad volt – nyögtem egyet boldogan, ahogy felkaptam fejemet, s közelebb araszolva hozzá, rövid puszit nyomtam kissé kifehéredett párnáira. – Ez tényleg sokkal élvezetesebb volt, mint az első. Köszönöm!

- Ez a minimum, ami kijár neked – mosolyodott el kedvesen, majd hosszasan birtokba vette szabadon pihegő ajkaimat. Csókja édes volt, szeretetteljes, mintha mindennél fontosabb lettem volna neki, holott valószínűleg csak a bennem tomboló hormonok vetítették elém ezt a képet. Nyelvjátéka ismételten elkápráztatott, miközben hosszú ujjai, egész testemen végigjártak, gyengéd érintéseivel libabőrt varázsolva rám. – Mellesleg amikor majd a szüleid hazajönnek, hogy fogok észrevétlenül kisurranni innen?

- Hát… – vontam meg vállam játékosan, magamban nagyon jól szórakozva a fiú kérdésén. – Van itt egy tűzlétra.

- Most komolyan – kuncogott fel, majd hozzá méltó pillantásokkal kezdett bombázni. – Mit fogsz tenni, ha majd a szüleid hazajönnek, és így találnak? Mármint így, velem…

- Valószínűleg felöltöztetnélek és magamat is, hogy azért mégse pucéran mutassalak be a szüleimnek…

- Oh, te már erre készülsz? – szakította félbe sokat sejtető mosollyal ajkának jobb szegletében, miközben szorított kicsit engem ölelő karjai tartásán, hogy testem még inkább övéhez tapadjon.

- Ha arra kerülne a sor, akkor gond nélkül megtenném, elvégre nincs mit szégyellnem.

- Megfogtam veled az Isten lábát, esküszöm – nevetett fel halkan a fiú, majd ezután elárasztott édes csókjaival, mintha az összessel háláját szerette volna kifejezni. Park Chanyeol egy különös, néha agresszív, rémes múlttal és élményekkel rendelkező fiú volt, aki mindennél jobban gyűlölte a gazdag eliteket, akikhez én is tartoztam. És akármennyire is utáltuk egymást az elején, végül csak a másik mellett kötöttünk ki, levakarhatatlan mosolyokkal s hangosan ki nem mondott köszönetekkel. Chanyeol megszabadult az előítéleteitől, én pedig életemben először tényleg el tudtam képzelni a jövőmet; láttam, ahogy minden este ugyanazok között a karok között alszom el, és azt akartam, hogy a férfi, akit reggel meglátok, Park Chanyeol legyen. Végül az utálatom tényleg szerelemmé alakult, ahogy abban a béna mondásban is volt.