- Na baszki! – csapott Sehun saját fejére, ahogy
kiértünk a kórház hatalmas kapuján, miközben megcsapott minket a frissen esett
hó illata.
- Mi az? A nővérke nem adta
meg a számát? – kérdeztem gúnyosan mosolyogva, a mellettem sétálóra tekintve,
kinek pillantásaiban merő megvetést és gúnyt véltem felfedezni, amely csak
elégedett vigyort csalt arcomra.
- Hidd el; megadta
volna, ha elkérem. De most nem ezért vagyok a balfasz – rázta meg gyerekes
buksiját, tincseit ezzel ide-oda dobálva, kissé idegesen szívva be a kellemes
téli illatokat, ahogy sebesen tette egyik lábát a másik után. Ahhoz képest,
hogy állítása szerint leesett a lépcsőn, egészen fürgén járt a kicsike.
- Akkor?
- Haver; jövő héten
már Karácsony.
- Tudom. Na és? –
vontam vállat, továbbra is olyan kíváncsian fürkészve őt, mint egy ötéves
kisgyerek, mivel tényleg érdekelt, mi köze a karácsonynak ahhoz, hogy egy
balfasz. Oké, érzelmek és emberi kapcsolatok terén tényleg az volt, bár amióta
Wu Seonsaengnimhez jár, javult valamennyit a viselkedése, de csupán abban, hogy
már nem basz halálra mindenkit, és nem veri agyon szerencsétlen Choi MinKit.
- Ember; nekem még
vásárolnom is kell. Te megvetted már az ajándékokat?
- Persze –
válaszoltam olyan természetes arckifejezéssel, mintha ez magától érthető lett
volna, mondjuk számomra az is volt. Komolyan, csak Sehun volt ilyen „utolsó
pillanatban vásárló” típus? Vagy csak én voltam túlságosan aprólékos? Nagy
valószínűséggel.
- Tényleg? És mit
vettél Xiuminnak? – húzta fel szemöldökét, megpróbálva kifaggatni erről.
Kérdésére viszont csak sokat sejtető mosollyal ajándékoztam meg, s egy mindent
eláruló ajakharapással többet mondtam bármiféle udvarias körítésnél. – Tudod,
mit? Nem akarom tudni.
- Jobban jársz –
nevettem fel jóízűen, ahogy Sehun grimaszokba torzult arcát figyeltem, miközben
nagy valószínűséggel a szeme elé tárult piszkos gondolataimnak megvalósított
végeredménye.
- Amúgy a szüleid
haza fognak jönni? – váltott gyorsan témát, amivel eléggé hamar le tudott lombozni.
A családom egy kényes téma volt, természetesen nem annyira, mint mondjuk nála,
de azért szar volt rájuk gondolni úgy, hogy már baromi régen nem láttam a
szüleimet.
- Nem. Az
ajándékukat is már két hete feladtam, hogy biztosan akkorra megérkezzen – feleltem
egyszerűen, próbálva erről nem többet beszélni, mivel ez tényleg kényes pont
volt az életemben.
- Szóval szenteste
csak te és Xiumin lesztek kettesben?
- Nem egészen –
simítottam végig tarkómon. – Arra gondoltam, csatlakozhatnál.
- Jongdae… – dörzsölte
meg orrnyergét, kissé korholó hangnemre váltva, amiből már előre sejteni véltem
reakcióját, de próbálkozni azért még lehetett, nem? Gyűlöltem minden évben
azzal a tudattal ünnepelni, hogy szenteste a legjobb barátom társasága vagy
néhány üveg vodkából vagy egy-kettő buliribancból állt, akiknél az éjszakát
nyugodtan eltölthette. Ez az idióta pösze fontos volt nekem, és annak ellenére
is azt akartam, hogy velem ünnepeljen, hogy tudtam, mennyire gyűlölte a
december 24.-i napot.
- Nézd Sehun,
tudom, hogy utálod a karácsonyt, de olyan szar azt nézni már négy éve, hogy
ilyenkor általában egyedül vagy, vagy egy kocsmában iszol – Na igen, a szemében
kicsit szebben fogalmaztam, de mind a ketten tudtunk, hogy eme finom mondat
helyének valós részét a nagyobb célzások tökéletesen betöltötték. Vagy legalább
annyira, hogy ne tűnjek bunkónak.
- De nekem jó így!
– adta meg a végszót remélve, hogy erről nem ejtünk több szót. – Amúgy is csak
felesleges harmadik lennék a ti romantikus karácsonyotokban.
- Dehogy lennél;
Xiumin is szívesen látna – próbáltam meggyőzni arról, hogy szerelmem tényleg
nem bánná, ha velünk ünnepelne, de az a kis idióta hajthatatlan volt.
- Chen – szakított
félbe. Szinte sosem hívott így, ha mégis, akkor valamit nagyon komolyan
gondolt, így ennek tükrében megadtam neki a kellő tiszteletet, és csendben
maradtam. – Jó fejek vagytok, hogy gondoltatok rám, de elleszek én egyedül is
nyugi.
Bólintottam.
Kicsit szarul éreztem magam, amiért megint totál magányosan kell hagynom a
legjobb barátomat szenteste, de bakker, már majdnem tizennyolc éves volt, csak
el tudta dönteni mit akart, nem? Sajnos erre pontosan tudtam a választ, és az
egyáltalán nem csengett igenlegesen. Bármennyire is volt Oh Sehun egy
határozott jellem, érzelmileg megragadt egy olyan szinten, amiből a
későbbiekben baromi nehéz lesz kitörni, ha egyáltalán egyszer valaha sikerül
neki. Nem tudom pontosan mi történt vele azon
a bizonyos nyári éjszakán, de abban biztos vagyok, hogy soha többet nem lesz
már ugyanolyan, mint előtte. Ez az egyetlen dolog, amiről nem beszélünk, no meg
a rohamai, bár azokról azért szokott szó esni, viszont nem akkora arányban,
mint amekkorában kellene. Sehun nem volt ostoba, egyszerűen csak mindent
eltaszított maga mellőle… A lehetőségeket, a szerelmet, több barát
megszerzését, a továbbtanulás opcióját, mindent. Egyedül én maradtam neki, meg
a húga, Yunseo. És ahogy erre gondoltam, teljesen lemosódott a mosoly az
arcomról, ezt pedig eléggé látványosan Sehun orra alá is dörgöltem. Ennek hála,
megállított a Pláza kellős közepén, és egy aprócska dobozt nyomott a kezembe,
kíváncsi szemekkel fürkészve testemet.
- Most meg akarod kérni a kezem? – vettem el
az apró tárolót, majd kíváncsian nyitottam ki azt. Ugyanilyen egyszerűséggel
kerekedett háromszorosára a szemem, mihelyst megpillantottam a váratlan ajándékot.
- Tudom, nem egy
gyémántgyűrű, de gondoltam azt majd Xiumin megveszi neked – kacsintott rám,
ahogy kiemeltem a bőrszíjon lógó, ezüstpengetőt, amely alig volt nagyobb a
hüvelykujjamnál. Évekkel ezelőtt bele voltam szerelmesedve egy DOPE nevezetű Új-zélandi
együttesbe, akiknek a zenéjük akkora hatással volt rám, hogy amint meghallottam
egy dalukat, ott döntöttem el, hogy nekem ebben az iparban lesz később a
helyem. No meg persze – jó buzihoz méltóan – totál belezúgtam a
basszusgitárosba (ej, de klisés vagyok bakker), akinek mindig egy ezüstpengető
lógott a nyakába, melyet sosem vett le, legalábbis ezt nyilatkozta, és anélkül
komolyan nem lehetett látni. Fangörcseimnek hála, mániákusan szerettem volna
szerezni egy ugyanolyan medált, de valami különös okból kifolyólag, még csak
ahhoz hasonlót sem találtam. Balfaszság a köbön, tudom, de akkor is medál
nélkül maradtam, egészen mostanáig.
- Te emlékeztél...?
– képedtem el őszintén, köpni-nyelni nem tudva, mivel nem hittem volna, hogy
egy több éves, gyerekes baromságra ilyen élénken emlékezett.
- Nem volt nehéz
tekintve, hogy több éven keresztül, mindennap megemlítetted, hogy akarsz egy
ilyet.
- De hol találtad
ezt? – emeltem ki tartójából a gyönyörű medált, melynek csillogása rögtön
elvette az eszemet, mint szarkának a földön fényesen tündöklő ékszer.
- Csináltattam –
vont vállat, én meg azt hittem ott sírom el magam meghatottságomban.
- Csináltattad?
- Igen. Vettem egy
pengetőt, kifúrattam, ráfűztem egy bőrszíjra, de előtte még gravíroztattam… –
fordította meg az apró valamit, melynek hátulján a monogramom díszelgett.
- Mikor volt
minderre időd?
- Októberben –
felelte lazán, de már nem úszta meg, hogy ne kapjon egy Kim Jongdae-féle
ölelést. Erősen szorítottam magamhoz, ami akkor valószínűleg nem tett jót fájó
hátának, legalábbis a halk nyögéséből ezt szűrtem le, de mindezek ellenére
viszonozta gesztusomat. Tudtam, hogy a húgán kívül csak én szoktam ölelgetni,
ez pedig minden alkalommal örömmel töltött el, tekintve, hogy ezt egyfajta
kiváltságnak éreztem. A legjobb barátja voltam, a lelki támasza, az egyetlen,
aki beszólogathatott neki anélkül, hogy lecsapott volna a picsába. Ezt pedig
szerettem.
Hirtelen
megrezzent egy mobil.
Kikaptam zsebemből a telefonomat, és
mosolyogva olvastam el Xiumin enyhén pajkos üzenetét, amely akkora vigyort
varázsolt a képemre, mint a Bécsi-kapu. Szokása volt csak úgy random megdobni
egy-egy perverz sms-sel, amit nem bántam, de olykor Sehun tuti kínosan érezte
magát miattam.
- Menj csak –
mondta. – Nekem még el kell intéznem egy-két dolgot.
- Köszi –
ajándékoztam meg egy halvány mosollyal, majd szépen lassan eltávolodtam tőle,
míg magas karizmatikus alakja el nem tűnt a hatalmas tömegben. Sok sikert a karácsonyhoz, Oh Sehun; ez a
kívánság biztosan rád fér!
…
Oh, hogy kapná
be a főnököm az összes faszomat, de most úgy tényleg! Ki azaz elvetemült, bunkó
paraszt, aki még szenteste is dolgoztat?! De komolyan; nem elég, hogy én hozom
a hülye klubjának a legtöbb pénzt, annyira nem lenne képes a legjobb táncosa
kedvéért, hogy előbb elenged abból a tetves melóból! Nyaljam ki a seggem, ha ez
nem kibaszás a négyzeten! Aish… basszus!
Mondanom sem
kell, semmi – ismétlem, semmi – kedvem nem volt ahhoz, hogy ott a részeg,
forever alone stílusú melegeknek rázzam a seggem, de ebből éltem, ezzel
tartottam fenn magam, így muszáj volt félreraknom minden haragomat, és bemenni
dolgozni. Azaz egyetlen jó dolog lett volna abban az estében, hogy Xiumin is
velem lehetett volna, de mivel színházi próbája volt, ezért egyedül kellett
színpadra állnom. Igazságtalanság! Minseok még régebben kivette azt a napot,
így nekem automatikusan nem lehetett, mert az egyik „attrakciónak” mindenképpen
táncolnia kellett. Néha úgy éreztem magam, mintha egy darab hús lettem volna,
amire mások verhetik a nyálukat; egy egyszerű kirakati dísz, megérinthetetlen,
mégis mindenhez képes semleges. Gusztustalan volt ez a szakmának gúnyolt
valami, de piszkosul jól fizetett, no meg szerettem pénzért vetkőzni, bármily
furcsán is hangzik. Ráadásul még hasznos is volt a számomra: segítette a
mozgásom fejlesztését, erősíthettem a színpadi kisugárzásom, és levetkőzhettem
a gátlásaimat, a szó legszorosabb értelmében. Ja, és nem utolsó sorban, a
munkám miatt ismertem meg Xiumint is, és talán ez a világon a legcsodásabb
dolog, ami megtörténhetett velem. Mindezek ellenére, szenteste a hátam közepére
sem kívántam az aznapi műszakomat, de a kötelesség az kötelesség ugye, és a
formás seggem rázásából tudtam fizetni a lakásomat, szóval nem nyafoghattam.
Az öltözőben
kentem fel a sminkem, miközben azon morfondíroztam, hogyan fogom lehámozni
magamról azt a rohadt feszülős bőrgatyát, amit évtizedek küzdelme árán
erőszakoltam testemre, mikor váratlanul megcsörrent a telefonom. Halovány
mosollyal arcomon vettem fel a készüléket, mihelyst megláttam, ki hívott
pontosan.
- Szia! Úgy hallottam, dolgozol – mondta csicsergő
hangon. – Gondoltam megkérdem, minden oké-e veled.
- Ja, minden fasza, azt leszámítva, hogy tizenegyig
itt kell lennem – sóhajtottam frusztráltan, mert tényleg semmi hangulatom nem
volt akkor a táncoláshoz.
- Így látatlanban is tudom, mennyire boldog vagy ettől
– nevetett fel gúnyos hanglejtésemet hallva, ezzel egy minimális szinten
jobbkedvre derítve.
- Kussolj Mókuska, neked sokkal jobb a helyzeted –
húztam el számat, eléggé irigykedve kedvesemre, mert ugyan neki is fontos dolga
volt, de legalább azt csinálhatta, amit igazán szeretett. Imádtam táncolni, és
a munkámat is csíptem, de szenteste inkább Xiumin mellett az ágyban
kamatoztattam volna csípőmozgatásomat, nem pedig a színpadon.
- Ezt nem tagadom – kuncogott továbbra is, aztán pedig
váratlanul témát váltott, elengedve füle mellett megjegyzésemet. – Tényleg,
akkor Sehun velünk ünnepel?
- Nem tudtam meggyőzni, ilyen téren hajthatatlan –
sóhajtottam, miközben a tükörképemet vizslattam, valamiféle elkenődés után
kutatva, amit szerencsémre, nem találtam. – Azzal érvelt, hogy nem akar minket
zavarni.
- De nem zavarna!
- Ezt én is mondtam neki, de makacs, mint az öszvér –
forgattam meg szemeimet, egyik kezemmel megigazítva magamon a kényelmetlen
nadrágot, amit már akkor utáltam, mikor a főnököm kijelentette, hogy abban kell
táncolnom.
- És most hol van?
- Fogalmam sincs. Őszintén, eddig még egyszer sem
mondta meg, konkrétan hol karácsonyozik, nem hiszem, hogy ez az alkalom is
kivételes lesz.
- Lehet a szeretőjéhez ment – nevetett a vonal túlsó
végén párom, felidézve azt a pillanatot, amikor egyik este azon hülyültünk,
vajon Sehun milyen pasival fogja elveszíteni a seggszüzességét. Minseok valami
előkelő, harmincas gazdag csávóra saccolt, én viszont egy huszonéves,
művészlelkű szépfiúra tippeltem, valamiféle festett hajjal. Asszem még
külföldinek is gondoltam, bár amikor ezt játszottuk, már volt bennem néhány
üveg sör, ezt nem vitatom.
- A rich bitch papához?
- Vagy a képzős egyetemistához. Esetleg, mindkettőhöz.
- Hm, édeshármas – kuncogtam magamban eme gondolaton,
mire a vonal túlsó végéből hangos kacagás szűrődött ki. Ezek szerint Xiumin
értékelte a humoromat.
- Aish, bocsi kicsim, de vége a szünetemnek, és már
mennem kell! – mondta hirtelen, látványos csalódottsággal hangjában.
- Semmi baj, nekem is a színpadon lenne a helyem.
Akkor otthon találkozunk?
- Ühüm. Sok sikert a melóhoz! – azzal letette.
Sietségéből ítélve nem tökölhetett, amivel nem volt gondom, mert nem sokkal
később nekem már mennem kellett táncolni. Fogalmam sincs a zenekeverőnk honnan
szerzett erotikus karácsonyi slágereket, de azokra kellett szórakoztató műsort
kreálnom, és meg kell hagyni, hatalmas sikert arattam. Legnagyobb
meglepetésemre sokan eljöttek megnézni engem, még így szenteste is, ami jó
érzéssel töltött el meg minden, de már nagyon otthon akartam ünnepelni, az én
kis hörcsögömmel. Sajnos eme vágyam nem teljesülhetett, mivel meghitt ünnepi
romantika helyett, a csípőmet tekergettem jobbra-balra, annak érdekében, hogy
plusz pénzt tudjak bezsebelni az est végére. Mondanom sem kell, hogy nem igazán
volt hangulatom vetkőzni olyanok kedvéért, akiket pont ívben szartam le. Most
lehetne azt mondani, hogy normál esetben is ugyanezt csináltam, de az teljesen
más volt; akkor élveztem, hogy hullámoztathatom a testemet, hogy megmutathatom
nekik magamat, bármiféle gátlás vagy félénkség nélkül, teli szenvedéllyel és
vággyal. De szenteste… Xiuminnal akartam ülni a kanapénkon, valami unalmas film
nézése közben belefulladni a csókjaiba, nem pedig teljesen egyedül táncolni
több tucat magányos melegnek. Ahogy leszakítottam magamról hófehér ingemet,
csak azon elmélkedtem, mikor szabadulhatok már közülük. Egyáltalán nem akartam
akkor dolgozni.
A dal végére
teljesen kifáradva, kissé izzadtan, halkan lihegve sétáltam le a színpadról,
még a távolból kifülelve egy-kettő, éppen a nevemet kiáltó személy hangját,
kiknek erős orgánumában felcsendülni vélt a magány minden egyes formája.
Egyedüli, szerencsétlen emberek hangja volt az, keserűséggel fűszerezve – de akkor
nem tudott érdekelni. Nem akartam a mindennapi nézőimre gondolni, csupán haza
akartam kerülni, remélhetőleg rögtön beleájulva a kényelmes franciaágyba,
hagyva, hogy gyorsan elnyomjon az álom. Az öltözőben sietősen kapkodtam le
magamról a munkaruhámat – már, ami megmaradt belőle –, amelynek nagy részét a
sarokba hajítottam, reménykedve abban, hogy még januárig nem kell használnom.
Kapkodva testemre húztam normális öltözékem, majd összepakolva a cuccaimat,
elköszöntem és kellemes ünnepeket kívántam a kollégáknak, aztán nekivágtam a
viszonylag rövid útnak, amelynek vége a lakásomhoz vezetett.
A bejárat előtt
még szöszmötöltem a kulcsokkal, de nagy nehezen sikeresen kitártam a
nyílászárót, így bejuthattam a meleg, kellemes hangulatú, félhomályban tündöklő
lakásba. Automatikusan tettem le kulcscsomómat az előszobában elhelyezkedő
kisasztalra, miközben lehámoztam magamról kabátomat, melyet a fogasra
akasztottam, hangos sóhajok közepette. Először nem is gondoltam különösnek a
halovány fényeket, melyek egyenest a nappaliból származtak, de mihelyst
tudatosult bennem, hogy már majdnem éjfélt ütött az óra, így megdöbbent, sebes
lépteimmel töltöttem be a helység csendjét, reménykedve abban, hogy egy
ismerőstől származik a világosság.
Elkerekedtek
szemeim, mikor a tágas szoba közepére pillantottam, ahol édes kis Mókuskám
állt, egyszál tógában, egy koponyával a kezében, melyet úgy emelt az ég felé,
mintha valami istenség által megszentelt tárgyat tartott volna a kezében.
Őszintén nem tudtam, hogy nevessek, vagy komolyan megfontoljam azt az ötletet,
hogy orvoshoz vigyem.
- Hát te mit művelsz? – mutattam köré a
gyertyafényben, ahol nem csak pokrócok hevertek szanaszét, hanem rendes utcai
ruhái is, amiket előző nap nagy odafigyeléssel vasalt ki, csak azért, hogy
másnap flegma módon a földre vághassa azokat. Sokszor képtelen voltam felfogni
a logikáját, de szenteste voltak fontosabb dolgok is, mint a ruháinak
elrendezése.
- Korábban lett vége a próbámnak, így hazajöttem
gyakorolni – vonta meg vállait, továbbra is elszántan bámulva a kezében
tartott, lecsupaszított emberi fejre. Xiumin profi színész akart lenni, hogy a
példaképeit az ellenfeleivé, illetve vetélytársaivá tehesse, és eléggé gyakran
meg is mutatta a tanulmányai irányába kifejtett alázatát, sokszor csupán
egyetlen egy, az átlagosnál elmebetegebb pillantással.
- És minek a koponya?
- Erre gondolsz? – mutatott nagy szemeket meresztve a
remélhetőleg nem valódi emberi csontozat egyik legfontosabb részére. – Hamletet
gyakorlok.
- Jó, de miért van rajtad római tóga? – Bevallom, nem
jeleskedtem annyira irodalomból meg történelemből, de annyit azért tudtam, hogy
Shakespeare-nek és a rómaiaknak nem sok közük volt egymáshoz.
- Tök kényelmes, ne izélj már! – vágott egy különös
grimaszt, aminek láttán muszáj volt elnevetnem magam, mert annyira édesen
festett durcás fejjel, egy több ezer éves viseletben, ami nem mellesleg, nagyon
izgatóan állt rajta.
- Szóval csak úgy kölcsönvetted a színházból, azzal az
indokkal, hogy „tök kényelmes”? – Talán kissé gúnyos voltam vele, de könyörgöm,
ezt a párbeszédet semmilyen formában nem lehetett volna komolyan venni.
- Lényegében – vonta meg vállát, egyetértően
bólogatva, közben megigazítva magán a könnyedén más irányokba tévedő ruháját,
amit szívem szerint leszaggattam volna róla. – De amúgy még egy ókori darabot
is próbálunk, így meg lett engedve, hogy elvigyem a tógát, csak éppen jelenleg
a Hamlet egy kicsit fontosabb.
- Te tudod – dőltem le kifáradva a kanapéra, ezt a
beszélgetést inkább abbahagyva, mivel nem épp ehhez hasonló témákat kívántam
boncolgatni az élettársammal. Jó ég, milyen szó már ez! Alig két évvel ezelőtt
nem gondoltam volna, hogy majd végzősként egy cuki színésszel fogok együtt
élni, aki történetesen a kollégám is. Mondjuk fiatalabb gimis koromban abban
sem hittem volna, hogy egy sztriptízbárban fogok úgy keresni, mint például egy
tanár. Nem is tudtam, hogy pénzért vetkőzni ilyen kifizetődő és szórakoztató;
arról pedig pláne nem volt fogalmam, hogy Xiuminhez hasonló embereket is
megismerhetek ebben a szakmába. Tisztán emlékszem,
mikor első este dolgozni mentem, és a főnököm bemutatott az új kollégáknak,
akik amúgy baromi szimpatikusnak tűntek az elején. Az akkor számomra még
ismeretlen Minseok kissé izzadtan ballagott lefele a színpadról, mikor a mindig
pattogó felettesem mellé ráncigált és bemutatott minket egymásnak. Esküszöm,
annyira gyönyörű egyben ártatlan férfit, mint amilyen ő volt, még sosem láttam,
és a megismerkedésünk pillanatában eldöntöttem, hogy megszerzem magamnak.
Vicces módon, Sehuntól kértem tanácsot ez ügyben, aki akkor még nem sejtette,
hogy a férfiakat szeretem, ezért Xiuminról úgy beszéltem neki, mint egy még
szinte teljesen ismeretlen, gyönyörű lányról, akit meg akartam hódítani.
Persze, a helyzet felvázolása után, legjobb barátom vállat vonva adta
utasításba a „Sehun-technikát”, amely egy rögtönzött pajkos csókból állt, amit
nagyon profin kellett csinálnom, az ügy sikere érdekében. Hiába, legjobb
barátom egy szívdöglesztő macsó volt, akinek csupán egy-egy pillantásáért is
ölni tudtak volna a lányok, és pontosan tudta, hogyan manipulálja az egyszerű
csitriket. Nem mellesleg, tökéletesen meg tudtam érteni azokat az álmodó
kamaszokat, akik titkon Sehun kegyeiért versenyeztek, mivel a fiú minden
szempontból nagyon jól nézett ki. Meleg voltam, nem pedig vak, és akármennyire
tekintettem őt az öcsémnek, el kellett ismernem, hogy a farmer nagyon jól állt
a kis seggén, ahhoz képest, hogy anorexiás volt. (Természetesen nem volt az,
csak ezzel húztam az agyát, amiért olyan vékonyka alkattal lett megáldva, a
feneke mégis úgy domborult, mintha Marilyn Monroe-é lett volna). Lényeg a
lényeg, hála a Sehun-féle módszernek, összejöttem Xiuminnal, és nem sokkal
később pedig össze is költöztünk, azóta meg együtt vagyunk. Nem olyan
klasszikus love story, de a miénk, és számomra tökéletes, főleg mivel még nem
ért véget. Kicsit több mint másfél év után sem hunyt ki a tűzünk, és nem éppen
azon a bizonyos szentestén készültem vizet önteni rá.
Élettársam hóna alá fogta a koponyát, ahogy
lassú léptekkel közeledett a szófához, amire később le is tette formás fenekét.
Nagy szemeket meresztett rám, hihetetlen édesen pislogva, akár egy ártatlan
mókuska, majd nemes egyszerűséggel karjaim közé bújt, úgy dorombolva, mint egy
megszelídített vadmacska.
- Milyen volt a meló? – kérdezte édesen
búgó hangon.
- Egy tag lehányt egy másikat, valaki belekötött egy
szerelmespárba, és feldobtak hozzám néhány csomag óvszert, meg egy tubus
síkosítót; csak a szokásos – összegeztem estémet, aminek pont a
legkellemetlenebb pillanatait bírtam kiemelni, mert minek beszéltem volna a
táncról, ha annak felemelő érzését úgyis ismerte? – Nálad mi volt a színházban?
- Hát, az eleje meg a vége jó volt a dolognak, csak
úgy a közepét baszták el a hisztis lányok.
- Mi miatt ment a sírás?
- Őszintén? Nem igazán tudom – vágta elgondolkodó
grimaszba arcát. – Tudod, amikor női vinnyogást hallok, automatikusan
megsüketülök. – Hangosan felnevettem. Ez egy tipikus Xiumin hozzáállás volt a
másik nem gyakori idegesítő szokásához, amit szerencsére egymás mellett sosem
tapasztaltunk, vagy csak nagyon különleges esetekben.
- Aish, néha igazán azt érzem, hogy a nők gyakran
feleslegesek! – süppedtem lejjebb a kanapén, amelyről rögvest felpattantam,
mikor szerelmem erős ütését éreztem meg mellkasomon. – Most mi van?
- Hogy mondhatsz ilyeneket?! A nők létfontosságú
lények itt, akárcsak mi. Gondolj bele, ha nem lennének, most valószínűleg…
- Csak vicceltem! – szakítottam félbe halkan kuncogva,
a felháborodott ábrázatát figyelve, amely egy csapásra változott meglepetté. –
Miért kezdted el így hirtelen védeni a nőket? Csak nincs titkon egy hosszú
lábú, dögös szeretőd?
- Ne légy nevetséges! – forgatta meg szemeit,
lesajnáló stílusba kapcsolva. – Sosem tagadtam, hogy gyönyörűnek és fenségesnek
tartom őket, és hogy lenyűgöz a kitartásuk meg az áldozataik, amiket hoznak, de
a lányokkal való játszadozást a Sehun féléknek találták ki, nem nekem. – Ez csupán enyhe utalást volt arra, hogy
meleg vagy, Mókuskám!
- Pff, Sehun – sóhajtottam hatalmasat, ahogy
szerencsétlen legjobb barátomra gondoltam. – Most inkább hagyjuk a csajozásai
módszereit annak a kis buzinak.
- Buzi? Tudtommal eddig csak barátnői voltak.
- Nekem is voltak barátnőim, aztán tessék, most mégis
veled élek – néztem hosszasan a fiú szemeibe, ezzel akarva jelezni, hogy néhány
kamaszkori kaland még nem jelent egyet azzal, hogy valaki nem játszhat a másik
csapatban. Élő példa voltam erre, és szerintem nem egyedüli ebben a világban.
- Nem hiszem, hogy Sehun meleg lenne – csóválta meg
fejét, nem igazán akarva egyetérteni a nyilvánvalóban. – Akkor már rég jelzett
volna a radarom.
- A radarod elromlott, mivel Sehunnie olyan homokos,
mint a tengerpart. Meg kellene nézetned magad, eddig mindig kiszúrtad a
sorstársainkat.
- Nem gúnyolódj velem, én vagyok az idősebb! – Szemei
ugyan szikrákat szórtak, de kisugárzása játékos pajkosságról árulkodott. – Az
érzékeim tökéletesek, csak arról van szó, hogy nem akarod beismerni Sehun
hetero mivoltát, mert az gyerek épp annyira meleg, mint amennyire én nő.
- Szeretem az ilyen hasonlataidat…
- A lényeg – itt kissé megemelte hangját –, hogy a
drágalátos kis pösze barátunk nem meleg. Te magad mondtad, hogy egy felelőtlen
csajozógép, aki szinte mindent megdug, ami mozog.
- Igen, ezt én is tudom, de mintha mostanában
megváltozott volna – adtam ki magamból aggályaimat, amik igazából titkos örömök
is voltak, de féltem, hogy valami rossz történt, ami miatt abbahagyta a bevett
szokásai gyakorlását. – Egyáltalán nem hajtja úgy a csajokat, mint régen, nem
is nagyon foglalkozik velük, de lehet, ez csak Sulli miatt van.
- Sulli miatt? – ráncolta értetlenül homlokát,
valószínűleg nem jutott rögtön eszébe az a lány, akiről előtte meséltem neki.
- Tudod a csaj, akit teherbe ejtett.
- És még ezek után hiszed azt, hogy meleg? – kérdezte
gúnyos, lesajnáló hangszínnel, ami némileg jogos volt, de egy olyan esetben nem
tudtam másra gondolni, elvégre Sehunról volt szó, nála meg semmi sem volt
biztos. – Te tényleg totálisan meghülyültél. Ha valakinek, akkor neked romlott
el a radarod, nem nekem, csillagom…
- Jól van na, te még nem ismered olyan jól, mint én!
Mostanában tényleg nagyon furcsán viselkedik, meg úgy általában… Sehun egy
különös srác.
- Attól még nem kell rögtön arra gondolni, hogy oldalt
váltott.
- Más lehetőséget nem látok a változásra – csóváltam
fejemet, mélyen gondolkodva ez ügyben. Nem gondoltam volna, hogy majd szenteste
Sehunon fogok agyalni, de ha már szóba került, tényleg különösen kedvesen
viselkedett az utóbbi időben, és nem bírtam rájönni, miért. – De lehet, hogy Wu
Seonsaengnim terápiának köszönhető a dolog.
- Terápiákra jár?
- Az igazgató kötelezte, mert egyszer véresre vert egy
srácot, aki történetesen az exének a jelenlegi pasija – meséltem el dióhéjban
Sehun élettörténetének egy kisebb szakaszát, ami csupán szemforgatást csalt kis
Xiuminból.
- Mint egy rossz szappanoperában, komolyan!
- És a többit, még nem is hallottad – sóhajtottam
hatalmasat, ahogy tekintete találkozott szerelmem ledöbbent pillantásaival.
- Szerintem nem akarom tudni.
- Szerintem sem. – Ahogy ebben megegyeztünk egy kisebb
csend telepedett ránk. Azért szerettem Xiuminnal lenni, mert az efféle
némaságok sosem voltak kínosak, vagy éppen rendkívül kellemetlenek. Csak két
fiatal srác voltunk, akik csendben élvezték egymás társaságát, meg a
gondolataik sokaságát. Tényleg nem szerettem volna Sehunra gondolni, elvégre a
szentestémet nem az ő és a furcsa életének elemzésével akartam tölteni, de
minden percben bennem volt a riadalom, hogy talán valami történt vele. Nem
voltam az anyja, nem láttam a fejébe és nem töltöttem vele az életem minden
pillanatát, ezért pontosan nem tudhattam, mi miatt kezdett máshogy viselkedni.
Nem bántam, hogy egy kicsit kedvesebb volt másokkal, vagy legalább nem
erőszakolt lányokat, viszont tőle ez szokatlannak hatott. Zavart, hogy nem
mondta meg, miért lett olyan, amilyen… Talán nem tartozott rám, de akkor is
tudni akartam.
- Lehet ez a Wu Seonsaengnim jól kikúrálta – szólalt
meg hirtelen szerelmem, mire felé fordítottam értetlen tekintetemet, ami
találkozott az övével, amelyben huncut fények csillantak. – Ha érted mire
gondolok.
- Basszus Xiumin! – csattantam fel rögvest, de csak
egy kiröhögést kaptam kirohanásomra. – Bakker, ő az irodalomtanárom, és minden,
csak éppen nem meleg!
- Ezt nem tudhatod! – mutatta fel mutatóujját,
jelezve, hogy a látszat néha csal. – Rólad sem gondolná senki, hogy meleg vagy,
pedig éjszakánként velem bújsz ágyba, nem pedig egy Victoria Secret modellel.
- Ha ismernéd őt, nem feltételeznél róla ilyesmit.
Különben is, a tanár úr rendkívül gondos, és nem annyira felelőtlen, hogy egy
diákkal kezdjen, aki ráadásul férfi.
- Ne kapd már fel a vizet, csak poénkodom veled! –
lökött játékosan oldalba, megint közelebb férkőzve hozzám. – Ha már úgyis
annyira teóriákat akarsz gyártani arról, hogy a legjobb barátod meleg, akkor
tessék, itt egy kézenfekvő. Még lehetséges is lehetne.
- Ha nem bánod, én tartom magam a feltételes módhoz –
biccentettem feléje egy aprót. – Nem hiszem, hogy köztük lenne valami, Sehun az
elején nagyon utálta a csávót. Bár, amikor kórházban volt, hajnalban felhívott,
hogy megkérdezhesse, meleg szempontból Wu Seonsaengnim jól néz-e ki. – Azóta sem jöttem rá, ez miért volt olyan
fontos neki.
- És jól néz ki? – Oh baszki! Ismertem már nagyon jól
ezt a fajta szemöldökfelhúzást, ez egy Kim Minseok-féle „Dögösebb-e nálam?”
pillantás volt, amire nem létezett jó válasz. Ha igent mondtam, megsértődött,
ha nemet, akkor azt állította hazudok neki, és akkor meg azért vágta ki a
hisztit. Ebből a beszélgetésből nem tudtam jól kijönni. Hihetetlen, hogy másfél
évnyi együttlét után sem voltam képes kicselezni az efféle csapdáit.
- Ami azt illeti… – nyeltem egyet – igen.
- Mennyire? – Akkor és ott, biztos voltam abban, hogy
meg fogok halni.
- Hát… eléggé. Tudod, nagyon magas, szőke… szép arca
van, és kínai. Nagyon dekoratív látvány. – Csak tudnám, minek kezdtem el részletezni.
Be kellett volna fognom, az tuti.
- Lefeküdnél vele, mi?
- Xiumin kérlek! – próbáltam leállítani, mert erre a
kérdésre tényleg nem kívántam válaszolni. Wu Yifan tényleg rohadt jól nézett
ki, de a tanárom volt, ráadásul aktív fél, akik nem tartoztak az eseteim közé,
no meg nekem ott volt az én kis Mókuskám.
- Most mi van? Csak beszélgetünk.
- Nem, baromira nem „csak beszélgetünk”. Te éppen okot
keresel magadnak, hogy kiakadhass rám.
- Ez nem is igaz – háborodott fel, majd ezután nem
várt fordulat következett. – De ha már itt vagyunk, baszd meg magad Kim
Jongdae, amiért más pasikról fantáziálsz!
- Mi van?! – meredtem rá értetlenül, ahogy a hálóba
igyekező testét figyeltem, ami valószínűleg egy hatásos, ám kellőképpen dívás
ajtóbecsapást akart eszközölni, amit szerény személyem akadályozott meg. –
Xiumin, én egyáltalán nem fantáziálok a tanáromról, ne gondolj már
baromságokra!
- Te mondtad, hogy jól néz ki!
- Igen, mert tényleg helyes, de ettől még nem akarok
lefeküdni vele! Különben is, nekem itt vagy te! – közelebb léptem hozzá, édes
kis testét a falhoz nyomtam, ahogy derekára vándoroltatott kezeimmel
cirógattam. Ha a Sehun-technikával fel tudtam szedni, akkor ugyanezzel le is
tudom nyugtatni. – A fantáziám kilencvenöt százalékát te teszed ki, meg ez rendkívül
előnyös tóga rajtad. – Pajkosan a rövid, szoknyaszerű ruha alá nyúltam, ahol
puha combjait kezdtem simogatni, mire érintéseimbe teljesen belepirult. Magamon
éreztem meleg leheletét, miközben kipirosodott pofiját kémleltem, ami nagyon el
szerette volna rejteni, mennyire is élvezte kezem szabad akaratú útját lábán.
Ezt a Kim Minseokot szerettem én!
- És még? – kissé remegő hangja alapján éreztem, hogy
nyeregben voltam.
- Mi lenne, ha bemennénk a hálóba, ahol elszavalnád
nekem az egész Hamlet szövegedet, és megnéznénk a reakciómat? – Hangommal
cirógattam az arcán elhelyezkedő puha bőrréteget, mely rózsaszínes
árnyalatokban pompázott, amely még gyönyörűbbé varázsolta az előttem álló
férfit. Hirtelenjében annyira megkívántam őt, hogy kérésemre nemet mondott
volna, nagy esélyt láttam volna a nemi erőszaknak. Hiába, át akartam adni neki
a karácsonyi ajándékomat, még aznap éjjel.
- Minek nekünk hálószoba? – Költői kérdésére csupán
vággyal teli csókot kapott válaszként, amely úgy mart ajkaira, mintha egy éhező
elé raktak volna kész, meleg ételt. Akaratosan ízleltem a puha párnákat,
azoknak résén dugva át nyelvemet szájába, amely párbajt vívott az övével, ezzel
egy szinte teljesen tökéletes összhatást alkotva.
A teljesen
falhoz préselt testét megemeltem, így formás lábait derekam köré fonta, majd
egyszerűen a kanapéhoz vittem a harapnivaló fenekével együtt, aztán gyengéden
lefektettem szerelmemet a szófára, közben egy pillanatra sem szakadva el
ajkaitól. Tógájának pántját óvatosan hajtottam le izmos válláról, hogy még
véletlenül se sértsem az anyagot – ami nem volt a mi tulajdonunkban, pedig
Xiuminon igazán jól mutatott – s makulátlanra kidolgozott felsőtestére
hintettem kéjes csókokat, apró, halk nyögéseket csalva ki ajkai közül.
- Na Hamlet uram, nem szaval nekem valamit? –
pillantottam rá kissé provokatívan mosolyogva, de pontosan tudtam, Mókuskám
piszkos fantáziáját mennyire beindította, ha így szóltam hozzá.
- „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” – kezdett
bele a mindenki számára ismert monológ legelső mondatában, aminek
tudatosításába beleremegett az egész testem. Fogalmam sincs miért, de amikor
Xiumin így beszélt, olyan rohadt könnyen fel bírtam izgulni. – „Akkor nemesb-e
a lélek, ha-a tűri… Balsorsa minden ny-nyűgét s nyilait…” – Mondatai végén
hangja el-el csuklott, ugyanis nyelvem folyamatos munkálatai minden szavának
kiejtésével egyre csak erősödtek, amit valószínűleg nem bírt az én kis
színészem. Úgy faltam bőrének millimétereit, mint nyáron a csoki fagyit,
egyszerűen nem tudtam betelni testének tökéletes ízével, amely megrészegítette
elmémet, akárcsak szavalása. Ahogy megakadt, ahogy néha belenyögött egy-egy
szóba, csupán tetteim miatt, szimplán felizgattak, jobb érzéssel töltöttek el,
és még több vággyal öntöttek tele. Fogaimmal karcolgattam mellbimbóinak
érzékeny területét, amit nem bírt megállni hangosabb kiáltások nélkül, melyek
zeneként csendültek vissza fülembe.
- Kérem Hamlet uram, folytassa – bíztattam tovább
szerelmemet beszédre, hadd okozhassak neki olyasfajta élvezetet, amit előtte
még sosem tapasztalt. Nem hagytam abba felsőtestének ízlelgetését, egészen
addig a pillanatig, míg elégedett sóhajait, újabb rendesen összerakott szavai
fel nem váltották.
- „Va-vagy ha kiszáll t-tenger fájdalma el-len… S
fegyvert-ah ragadva-h véget vet neh-ki?” – Igazán szép teljesítmény volt
Xiumintól, hogy immár ágyéka körül legyeskedő kezem ellenére is ilyen
érthetően, és viszonylag folyékonyan bírta tovább mondani szövegét. Hát mi
voltam neki, ha nem a legjobb kiképző tanára? Na igen, én voltam Kim Jongdae, a
szerető, aki éppen hosszú ujjaival cirógatta az alatta elégedetten nyögdécselő
Mókuska, tökéletes férfiasságát. A pénisz már szinte lüktetett, pedig még
semmit sem csináltam vele akkor, egyszerűen simogattam, mint kisgyerek a cirmos
kismacskát. Elmondani nem tudtam volna, mennyire élveztem Xiumin kipiroslott
orcáit bámulni, miközben folyamatosan erősödő masszírozással kényeztettem a
lenti részeit is.
- Ne álljon le, uram! – Könyörgő, kissé
arisztokratikus hangsúlyra váltottam, amely halovány mosolyt csalt ki az
alattam nyöszörgő fiúból, aki ugyan értékelte a szerepjátékos kísérleteimet,
ugyanakkor abban a helyzetben kissé nehezen azonosult Hamlet karakterével.
- „Megha-halni – elszunnyad-ni-h – sem-mi több; S
egy á-álom által e-elvégezni mind” – Egyre több helyen csuklott el szépen
csilingelő hangja, így elvettem péniszéről kezemet, egy pillanatnyi pihenést
ajándékozva neki. Hosszasan megcsókoltam, kedvesen ízleltem ajakit, miközben
titkon, kissé talán sunyi módon, lehúztam róla feleslegessé vált boxerét, hogy
szabadon fellélegezhessen gyönyörű férfiassága. Mikor elváltam tőle, csillogó
szemeibe akadtam, melyek olyan mesésen fénylettek a félhomályban, hogy képtelen
voltam ellenállni nekik, ezért elmosolyodtam, ezáltal kiesve a szerepemből.
- Ne hagyja abba Hamlet; hiszen még koránt sem vagyunk
a végén – pajkos vigyoromból nem volt nehéz kitalálni, mire akartam készülni,
de hagytam szerelmemet szavalni, míg magamról sebesen lekapkodtam a
textíliákat.
- „A szív keservét, a test eredendő, Természetes
rázkódtatásait…
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.” – Viszonylag gyorsan darálta le szövegét, helyenként belelihegve egy picit, ahogy szemeivel követte cselekedeteimet, melyek kimerültek a néhány másodperces vetkőzésben. Birtokba vettem ajkait, mikor már mindenhogy készen álltam az előjátékunknak a lényegére, amelyre talán egész héten vágytam. Pihegve váltam el tőle, ő folytatta a szavalást, én pedig készségesen nyálaztam be ujjaimat. – „Me-ghalni – elsz-unnyadni – és alunni! Ta-talán álmodni: ez a bökkenő…” AISH! – Kiáltott fel elégedetten, mikor nem tökölve egyszerre három ujjamat vezettem belé. Xiumin eléggé tág volt már, de ezt azért ő is rendesen megérezte, viszont valamilyen okból kifolyólag nagyon élvezte, ha fájdalmat okoztam neki az ágy keretein belül. Franc se értette a perverz vágyait, de önként és dalolva teljesítettem őket, minden alkalommal.
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.” – Viszonylag gyorsan darálta le szövegét, helyenként belelihegve egy picit, ahogy szemeivel követte cselekedeteimet, melyek kimerültek a néhány másodperces vetkőzésben. Birtokba vettem ajkait, mikor már mindenhogy készen álltam az előjátékunknak a lényegére, amelyre talán egész héten vágytam. Pihegve váltam el tőle, ő folytatta a szavalást, én pedig készségesen nyálaztam be ujjaimat. – „Me-ghalni – elsz-unnyadni – és alunni! Ta-talán álmodni: ez a bökkenő…” AISH! – Kiáltott fel elégedetten, mikor nem tökölve egyszerre három ujjamat vezettem belé. Xiumin eléggé tág volt már, de ezt azért ő is rendesen megérezte, viszont valamilyen okból kifolyólag nagyon élvezte, ha fájdalmat okoztam neki az ágy keretein belül. Franc se értette a perverz vágyait, de önként és dalolva teljesítettem őket, minden alkalommal.
- Ne aggódjon, ez csupán egy kis kellemetlenség; ne
hagyja abba! – Ollózni kezdtem ujjaimmal, és így pontosan éreztem azt a
feszítő, kényelmetlen érzést, ami szerelmemben tombolhatott ezerrel, de ő
csupán hangosan sóhajtozva tett eleget kérésemnek.
- „M-mert hogy mi ál-mok jőnek a h-halálban, Ha-a
majd lerá-ztuk mind e földi bajt, Ez v-visszadöb-bent. E meg-gondolás
az, Mi a ny-nyomort oly hosszan élteti” – Felengedett az én kis Mókuskám,
mikor kihúztam belőle ujjaimat, gyorsan az óvszer és a síkosító után kutatva,
miközben szerelemem, ledarált nekem még néhány sort, teljesen zökkenőmentesen.
– „Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Útált
szerelme kínját, pör-halasztást, A hivatalnak packázásait” – Eme mondatok
pihenésként hatottak rá, az én elmémet viszont csak egyre jobban izgatták;
szinte hallottam, ahogy a fülembe dobogott a vér, teljes kielégülését kiáltva.
Férfiasságomra helyeztem a kotongumit, aztán egy kis síkosítót nyomtam kezemre,
amellyel bekentem tagomat, majd bármilyen figyelmeztetés nélkül vezettem azt
szerelmembe. Mókuskám kecses háta ívben befeszült, ahogy magában érezte lüktető
ékességemet, talán pont azt a testrészemet, amire igazán büszke voltam. Rögvest
csípőjét kezdte emelgetni, ahogy kezeit szeme elé helyezte, el akarva takarni
gyönyörű, kipirosodott orcáját, melyen a kiszolgáltatottságba keveredett vágy
tükröződött. Éreztem, ahogy a körém gyülekezett forróságtól még elájulni is
képes lettem volna, éppen ezért először nem terveztem mozogni benne, csupán
szokni a megunhatatlan folyamatot, amelynek az elején tartottunk.
- Folytassa – mosolyodtam el elégedetten, mikor
szerelmem lökött egyet csípőjén, tudatosítva, hogy végre már belekezdhettem
volna abba, amire talán egész este vártunk.
- „S mind a r-rugást, mellyel mélh-tath-lanok,
Bántalmaz-zák a tűrő érdeh-met
Ha nyúh-gal-omba küldhetné-h magh-át” – Minden apró löketemnél összecsuklott hangja, megfogalmazhatatlanul édesen nyögdécselt alattam, izzadtságcseppjei pedig sebesen rohangáltak kidolgozott testén, amit szívem szerint örökké ízlelgettem volna. Kezeimet combjaira vezettem, cirógatni kezdtem ott a bőrt, majd nem sokkal később feljebb evickéltem és formás fenekébe markoltam, körmeit belemélyesztve a puha almákba. – ARGH! – hörgött fel kedvesem, egyszerre élvezve és gyűlölve a helyzetet, amibe könnyedén belekényszeríttettem. Öröm volt Xiumint így látni, és nem csupán a titkos szadista ösztöneim miatt; egyszerűen hihetetlenül izgatónak egyben kívánatosnak láttam ilyenkor.
Ha nyúh-gal-omba küldhetné-h magh-át” – Minden apró löketemnél összecsuklott hangja, megfogalmazhatatlanul édesen nyögdécselt alattam, izzadtságcseppjei pedig sebesen rohangáltak kidolgozott testén, amit szívem szerint örökké ízlelgettem volna. Kezeimet combjaira vezettem, cirógatni kezdtem ott a bőrt, majd nem sokkal később feljebb evickéltem és formás fenekébe markoltam, körmeit belemélyesztve a puha almákba. – ARGH! – hörgött fel kedvesem, egyszerre élvezve és gyűlölve a helyzetet, amibe könnyedén belekényszeríttettem. Öröm volt Xiumint így látni, és nem csupán a titkos szadista ösztöneim miatt; egyszerűen hihetetlenül izgatónak egyben kívánatosnak láttam ilyenkor.
Gyorsítottam
tempómon, szinte már olyan sebességgel húzogatva ki és be magamat, mintha a
maratont szerettem volna lefutni, holott drága Mókuskámat akartam a csúcsra
juttatni. Eme folyamat végének eléréséhez, megragadtam hímtagját, s
könyörtelenül kezdtem azon húzogatni a bőrt, mintha az életem múlt volna rajta.
Az elégedett a hangja, a nyögései, testének akaratlan mozgatása, ezek mind
olyan hatást gyakoroltak rám, ami minden porcikámba bizsergést szállított a
mérhetetlen mennyiségű öröm mellé.
És ennek
viszonzását nem sokkal később tenyeremben éreztem; a forró testnedv látványa
valami olyasmit indított el szervezetemben, amitől egyszerűen, muszáj volt
viszonoznom mindezt. Hangos nyögés közepette élveztem belé, kiélvezve még
utoljára a férfiasságom körüli forróságot, amelytől nem sokkal később
megszabadultam.
Édes csókot
kaptam tőle, mikor lefeküdtem mellé, csupasz testünket szabadon hagyva, elvégre
rajtunk kívül senki sem tartózkodott a lakásban. Oldalára fordult a kis
színészem, és olyan mennyiségű hálával mart ajkaimra, mintha az életét
mentettem volna meg valami halálos veszedelem elől. Eme gondolatra
elmosolyodtam.
- Boldog karácsonyt, Mókuskám! – simítottam meg
selymes arcbőrét, ahogy kedvesen dorombolni kezdett nekem, akár egy édes
kiscica.
- Boldog karácsonyt, Chen! És nagyon köszönöm! – Hogy
lehetett valaki annyira imádnivaló, hogy mindenem beleremegjen? Aish, egyszer még oltár elé vezetem ezt a
gyereket!
4 megjegyzés
Szia! Boldog Karacsonyt!
VálaszTörlésNem hinnem hogy ertelmes velemenyt tudok irni........Nagyon tetszet,XiuChen nagyon aranyos paros :3 Aranyos Xiumin ahogy szavalni kezdet Chennek,eskuszom meg tudnam enni oket:3 Chenchen tud ajandekozni,az mar biztos :) Szoval nagyon tetszet,koszonom hogy olvashatam :3
Szia!
TörlésNeked is Boldog Karácsonyt! ^^
Azzal is tökéletesen meg vagyok elégedve, hogy egyáltalán írtál nekem! ^^ Xiumin csak kedvese kérését teljesítette :D Na igen, Jongdae drága nagyon ért az ajándékozáshoz, ebben mindannyian biztosak lehetünk ^^ Köszönöm, hogy írtál, és nagyon örülök, hogy tetszett! ^^
Noel <3
Szia Noel!
VálaszTörlésVolt itt pár napja visítás, amikor összeállt a fejemben, hogy itt bizony egy special oneshotról van szó, ami a KrisHunhoz kapcsolódik. Viszont önmagában is megállja a helyét, nem kell hozzá ismerni azt a történetet, hogy élvezni lehessen. :-)
Oh az én drága XiuChenem a figyelem központjában, és végre Minseok is szerepelt jó sokat. *jókedvűen dorombol* A kép pedig kdbfd o_O Muszáj voltam lelopni magamnak és jót röhögtem, amikor megjelent, hogy milyen címen volt elmentve. Ribanc Xiuchen miii XD hát azok
Hogy ezek ketten mennyit foglalkoznak Sehunnal! :-D Komolyan, amit együtt töltöttek rövid idő, annak elment a fele vagy két harmada azzal, hogy Hunnie így meg úgy és meleg-e vagy nem. Ez nem baj, mert tudjuk, hogy vannak legalább igazi barátai annak a nyominak, akiknek fontos; csak vicces. ^^
Jeee, XiuChen szex.....hogy én milyen rég olvastam ilyet ès most nagyon örült neki a perverz lelkem. XD Hát mèg, hogy Hamlet szavalàs is zajlott közben, aminek hatására rájöttem a csúfos valóságra, miszerint 26 évem alatt egyszer nem került a kezem közé a mű. Szóval most még azt is be kell szereznem valahonnan, hogy megnyugodjak. Hah, olvasás közben meg majd ez a kis jelenet fog eszembe jutni. ^^
Na szóval, Mókuska és Chenci az ász páros, imádom őket, és azt is, hogy ugyanolyan szenvedélyesen szeretik a màsikat, mint az elején. Ne is unják meg egymást! *.*
Na most már jöhetne egy új rész Sehunka életéből is, ha érted a célzást. ^^
Lefárasztott a hajnali komment-gyár, megyek vissza aludni. Pusz
Ditta <3
Szia Ditta!
TörlésEzt a meglepetést, már nagyon régóta szerettem volna megírni a KrisHun olvasóknak, de igyekeztem olyasmire alkotni, hogy önmagában is élvezhető legyen, és örülök, ha ez sikerült ^^
XiuChenben naná, hogy Minseok is szerepel, és már a KrisHunba is kicsit vissza kellene hoznom a karakterét, mert tudom, hogy sokatoknak biztosan hiányzik onnan :D Na igen, az a kép XD Tényleg Ribanc XiuChen, hát most ezzel nem tudok mit kezdeni :D
Így jobban belegondolva, ezek többet beszéltek Sehunról, mint saját magukról XDD Mint a rossz öregek, komolyan, de így kellett lennie :D Ezek is finom utalások voltak a KrisHunra, főleg, hogy Xiumin "shippelte" Sehunt meg Yifant XD Voltak itt aprócska utalások, na :D
Megérdemlitek a XiuChen szexet, és nekem is jól esett írni velük, bár a Hamlet-es résszel kicsit megszenvedtem, mert sokszor elfelejtettem, melyik sor következik Minseok monológjában, és mindig vissza kellett keresnem XD De megérte ^^
XiuChen is the best, ezt senki sem tagadhatja, főleg ilyen felállásban nem ^^ Szeretem a kapcsolatukat, olyan kis husinak képzelem őket mindig, amikor írok velük :D
Vettem a célzást, és tervezek is KrisHun-t írni, még szilveszter előtt szerintem lesz is fenn egy fejezet ;)
Köszönöm szépen, hogy írtál, hamarosan érkezem egy KrisHun fejezettel ;)
Noel <3