Noel's Galaxy

 Ágyba süppedt testtel hallgattam a lentről felszűrődő, ártatlannak tűnő zajokat, melyek egykoron megnyugvással, azokban az időkben viszont csak fájdalommal öntötték el lelkemet. Csukott ajtón keresztül is tisztán hallottam a Mozart alkotásaiban gyakran felcsendülő, könnyed szólamokat, melyek tökéletes alapzajként szolgáltak a lent beszélgető emberek számára. A hangok alapján, apám épp fiatalabbik bátyámmal diskurált valamiről, hozzájuk pontosan passzoló lelkesedéssel és erős gesztusokkal, amiket ugyan nem láttam, de biztos voltam benne, hogy nem maradtak ki a beszélgetésből. Legidősebb testvérem anyámnak mesélt arról, hogy nemsokára megérkeznek hozzánk a barátai, akikkel készült visszamenni Szöul belvárosába, pontosabban az albérletébe, nagy valószínűséggel már el akarva válni tőlünk, hogy minél függetlenebbnek érezhesse magát. Női szülőm természetesen marasztalta, mert szerette, amikor legnagyobb bátyám is velünk volt, de a felnőtt fiú már igazán távozni akart. Nem láttam, de tudtam, hogy anyukám rendkívül szomorú volt, amiért legidősebb gyermeke nem maradt tovább szülőházában.

 A lépcsőn dübörgést véltem felfedezni, miközben a sötét szoba leple alatt feküdtem ágyamon, egyik kezemmel szinte teljesen fekete tincseimet piszkálva, ezzel egyfajta higgadtságot próbálva ráerőltetni szervezetemre. Nem szerettem ezeket a hangokat, túl vadak és élesek voltak akkori állapotomnak, aminek az sem tett valami jót, amikor egy ajtó élesen vágódott be, megremegtetve ezzel az egész objektumot. Könnyű szerkezetű ház volt a miénk, papírfalakkal, amiknek köszönhetően tisztán hallhattuk mindazt, amit a másik egy szomszédos szobában tett vagy mondott. Abban a pillanatban jobban összegömbölyödve szerettem volna némaságba taszítani a huzat által döngetett ajtómat, teljesen kizárva a külvilágot, amely fokozatosan kezdett egyre vadabbá fajulni. Hozzám legközelebb tartózkodó plüssömet megragadva szorítottam azt magamhoz, a lehető leghamarabb igyekezve az álmok tengerére evezni, hogy a nemsokára kirobbanni készülő háborút elkerülhessem. Hangosan sóhajtozva nyomott el óvatosan az álom, de még mielőtt teljesen átadhattam volna magamat a kellemes nyugalomnak, lélekben felkészültem mindarra, ami másnap várni készült rám.

 Hangos volt az éjszaka, tele nyugtalanító érzésekkel, kiszámíthatatlan rohamokkal és persze mindeneknél nagyobb félelmekkel, melyeket lehetetlenség volt leküzdeni. Az ágy húzott vissza magához, kényszerítve, hogy ne váljak el tőle, hogy maradjak mozdulatlan benne, hogy megvédhessen az engem érő inzultusoktól, melyektől annyira rettegtem. Gyengének éreztem magam, mozogni vagy beszélni lehetetlenségnek tűnt az okok nélküli kimerültség és tehetetlenség társaságában, melyek szépen fokozatosan lepték el testemet, lebénítva eddig tökéletesen működő végtagjaimat.

 Ordítást hallottam csupán, egy nő dühös szavait, melyek egyenesen felém irányultak; haragudott rám, pontosan tudtam. Képes lett volna kikaparni a szemeimet, puszta kézzel kiszakítani dobogó szívemet mellkasom biztonságos védelméből, de csak obszcén kijelentéseivel sértette fel lelkemet, sós, helyenként már mardosó nedvességet varázsolva szemeimbe. Miattam a család legidősebb férfitagjával is ingerlékeny volt, pedig ha valaki, akkor ő végképp nem érdemelte meg. A nő haragja miatt a férfi is dühös lett rám; először kért, majd később könyörgött, hogy hagyjam el biztonságos bástyámat, amely akkor a vastag takaróm személyében kelt életre. Nem teljesítettem kérését, így idegesen elviharzott.

 Ők nem érhették meg tetteimet…

 Senki sem érthette…

…

 Hangosan felsóhajtva nyújtottam ki elgémberedett végtagjaimat, ahogy szépen lassan felültem az ágyban, beletúrva időnként kócos tincseimbe, melyek úgy ágaskodtak felfelé, mint a frissen kinyílt virágok a fény irányába. Csak egy álom volt – gondoltam magamban, miközben lerántottam testemről a vastag, mégis rendkívül puha plédet, majd mezítláb kezdtem totyogni a hatalmas ürességtől kongó házban, amelyben teljesen egyedül lézengtem, mint egy elveszett lélek a kísértetkastélyban. Az nem kastély volt ugyan, de viszonylag nagynak lehetett mondani, nyaralóhoz képest: két emelettel rendelkezett, három nagyobb szobával, emellett még két fürdővel, több mosdóval, s a szokásos szinte elengedhetetlen helységekkel. És persze volt egy hatalmas, üres terület is, amely ugyan nem tartozott a telkemhez, de mivel teljesen egyedül volt a házam három kilométeres körzetben, így a közelben ácsorgó kisebb erdő, és az objektummal szemben elhelyezkedő tó is az enyém volt. Papíron nem voltak a tulajdonomban, de a látványuk és a közelségük azt bizonyította, hogy hozzám tartoztak, mint anya a lányához, pontosan úgy, ahogy az meg volt írva.

 Lassan tettem egyik lábamat a másik után, így haladva lefele az emeletről, miközben a már korhadozó falépcső halk recsegését hallgattam, amely megmagyarázhatatlan okból kifolyólag különös mosolyt csalt arcomra. Ki kellett volna cseréltetni a lapokat, de se kedvem, se időm nem volt arra, hogy felhívjak valakit, aki megcsinálná nekem. Meg amúgy is, én a hibáival együtt szerettem azt a házat: sosem zavart a mindig folydogáló csap, az ajtók és ablakok nyikorgása, az éjszakánként hallatszó állatok vonyítása és a korhadt falépcső sem. Tudtam, hogy nem lett volna szabad teljesen csupasz lábakkal járkálnom, mert a szálkák megtalálására így kétszer akkora esélyem nyílt, mint mondjuk zokniban lett volna, de utáltam, ha volt valami a lábfejemen alvás közben, ébredés után pedig nem ez volt az első dolog, amivel foglalkozni kívántam.

 Talpam halkan csattant neki a tiszta padlónak, ezáltal adva minden egyes lépésemnek egy kellemes alapzajt, ami betöltötte a nappali csendjét, így csalva halovány mosolyt arcomra. Kikerülve a hatalmas rendetlenséget, amit a kanapén és annak környékén hagytam, egyenesen a konyhához sétáltam, amely pont szemben volt az említett helységgel egy katedraszerű emelvényen, így kicsit elkülönítve a másik szobától. A faltól falig húzódó nagy ablakok egyenesen a teraszra vezettek, amelynek legvége alig tíz-tizenöt méternyi helyet hagyott a kertnek nevezett valaminek, melynek befejeztével már kezdetét is vette a gang, ami csupán egy ugrással választotta el a szárazföldet az immár jéghideg víztől. Ajkaim szélei majdnem fülem tövéig értek, ahogy mindebbe belegondoltam, miközben felmelegítettem a tegnap megfőzött kávémat, amely már nem volt ugyan friss, de arra a célra, amire nekem kellett, tökéletesen megfelelt.

 Ahogy lassan kortyolgattam a forró koffeinforrást, megéreztem egy puha szőrgombócot a bokámnál, így automatikusan vigyorodtam el, miközben lehajoltam az aprócska állathoz, hogy kezeim közé vegyem. Alig egy éves kismacskám élénkebb volt, mint egy kölyökkutya, amit egyáltalán nem bántam, mert rendkívül aranyosnak gondoltam a kicsikét. Megcsókolva buksiját, örömmel hallgattam az állat halk nyávogását, amely kacagásra késztetett.

- Mi az Minnie? Éhes vagy? – gügyögtem a macskának, aki mintha megértette volna szavaimat, rám kapta édes pillantását, és olyan szemeket meresztett, amiktől szívem szerint megint nevettem volna. – Oké, értem én a célzásokat – bólogattam nagy bőszen, majd letettem az állatot, s előkotorva a nagy kupiban tálkáját, ételt helyeztem abba, amely körülbelül két perc alatt el is fogyott. – Garfield veszett el benned, komolyan – csóváltam meg fejemet mosolyogva, ahogy a macska értetlenül pislogott rám, mintha egy teljesen idegen nyelven szóltam volna egy gyerekhez. Tény, hogy Minnie egy ritka intelligens állatnak számított, abban a tekintetben, hogy mennyire jól megértett engem, de néha szegénykém olyan hülye tudott lenni, mint a föld. Kis retardált volt, amikor rájött az öt perc, de különben nagyon jól elvoltunk… – Ah, látszik, hogy kezdek megőrülni, már normális családi kapcsolatról fantáziálok a macskámmal – sóhajtottam hangosan kimondva gondolataimat, ahogy megragadva kávéscsészémet az asztalomhoz sétáltam, amin annyi papír hevert szanaszét, hogy azt egy élet alatt sem tudtam volna összerendezni.

 Hatalmas szentségelések és morgolódások közepette, nagy nehezen sorrendbe állítottam azt a pár száz oldalt, amit az elmúlt egy hétben gépeltem le, és az előző napon, sikeres dühkitörésemnek köszönhetően, össze is basztam, de úgy, hogy azon a reggelen több órámba telt, mire az elejét és a végét megtaláltam. Egy kupacba rendezve a lapokat az asztal szélére raktam a terjedelmes oldalakat, majd a koromfekete írógépembe belehelyezve egy újabb papírt, hosszas gondolkodásba kezdtem, hogy mégis milyen módon kellene folytatnom a történetet az előző fejezet végéhez képest. Az asztal piszkos lapjára könyököltem, úgy meredve a hófehér papírra, mintha annak fixírozása segítene az ihlet eljövetelében. Sajnálatos módon hatalmasat tévedtem ez ügyben.

 A gyorsan telő pillanatok hosszú percekké formálódtak, melyeknek múlását a falióra hangos alapkattogása jelezte, minden egyes hirtelen felcsendült morajjal közelebb repítve a teljes csőd állapotához. Sóhajaim közepette túrtam bele hajamba, majd feladva az írás reményét, kimásztam kissé kényelmetlen székemből, és a teraszra léptem. Forró talpam találkozott a jéghideg, szinte teljesen megfagyott felülettel, amelynek érzete egyszerre öntött el kellemes fájdalommal, és kényelmetlen viszketéssel. Nem kellett volna mezítláb, egyszál felsőben, egy kis melegítővel testemen, kimenni a mínusz kilenc fokba, decembernek már majdnem a legvégén, de a hívogató tájnak nem tudtam ellenállni. A szél gyengéden cirógatta karomon a bőrt, egyfajta különös bizsergésbe taszítva ezzel testemet, amely újból megmosolyogtatott.

 Leléptem a teraszról, egyenesen a szinte teljesen átfagyott fűszálakra taposva, melyeket dér és enyhe víz fedett azokban a korai órákban. Csípett, kissé még talán szúrt is a kellemetlen érzés, amely végigkísérte minden egyes léptemet a természetes talajon, de ugyanakkor tetszett. Tetszett, mert eltért a megszokott, már-már unalmas érintésektől, amiket eddig megszoktam lábaim alatt.

 Egészen a gangig sétáltam, a végére megszokva a különös csiklandozást talpamon, amely a fa építmény kezdetével be is fejeződött. Az alattam elhelyezkedő talaj kemény volt és rideg, tökéletes ellentétét képezve az előbb a talpamat csiklandozó fűszálak összességének. Lassan sétáltam a szálkás építményen, titkon magamban abban reménykedve, hogy mire visszaérek a meleg lakásba, bőröm nem lesz tele apró hegekkel és nagyobb fadarabokkal, de akármennyire is voltam naiv, a biztos dolgokat nem lehetett elkerülni. A gang szélére értem, hatalmas szemekkel meredtem az előttem elboruló, tükörsima felületű tóra, melynek tetején a nap gyér sütése csillant vissza. Beszívtam a friss levegő kellemes illatát, úgy ácsorogva még egy darabig azon a már idegeket szétfeszítő nyugodtsággal rendelkező helyen.

- Jonghyun! – kiáltotta a távolból egy ismerős hang nevemet, amelytől borzongásba menekült szinte az egész testem. Ez nem lehetett ő… Biztos megint a reggeli fantáziám játszadozott velem – gondoltam erre, így megrázva fejemet, elhessegettem az eme elmélet ellen szóló gondolatokat. Zsebre tettem teljesen átfagyott kezeimet, továbbra is a lélegzetelállító tájban gyönyörködve, hátha annak szépsége hirtelen megihlethet. – Jonghyun! – hallottam meg ismételten azt a bizonyos mély orgánumot, kicsit közelebbről, mint előtte. Ez tényleg ő lenne? Másodjára csak nem tréfál meg a képzeletem! – összevont szemöldökkel fordultam meg, a házamtól nem messze egy ismerős alakot pillantva meg, ki a szembe sütő naptól, valószínűleg nem tudta eldönteni látom-e őt. Oh, pedig tökéletesen láttam, erre akár még mérget is vehetett volna.
 Mihelyst találkozott tekintetünk, a cicaszemek elmosolyodtak, és az illető integetni kezdett nekem, olyan lelkesedéssel akár egy gyerek az ünnepekkor. Hatalmasat sóhajtva, elindultam az irányába, már figyelmen kívül hagyva csupasz talpaimat, vagy a jéghideg, helyenként teljesen érdes felületet, amelyen gyalogoltam. Komótosan bandukoltam felfelé, folyamatosan azon pörgetve kerekeimet, mit kereshetett ő pont nálam? Egyáltalán hogy talált meg? És miért akkor? Miért nem előbb?
 Milliónyi kérdéssel elmémben értem elé, alig egy méter távolságból vizslatva tökéletes városi megjelenését. Elhagyta azon szokását, hogy feltűnő színeket aggatott magára, ugyanis csupán egy térdéig leérő sötét gyapjúkabát virított rajta, hozzá kiválóan passzoló krokodilbőr csizmával, és egy egyszerű ébenszínű farmerrel. Nyakában kötött sál díszelgett, szőke fürtjeit pedig szabadon simogatta a szél lágy hangja, miközben hagyta, hogy haja egy-egy szála belelógjon különösen csillogó macskaszemeibe. Évek óta nem láttam ezt a pillantást, és így derült égből villámcsapásként felbukkanó személyét, valahogy nem tudtam hirtelenjében hova rakni.

- Mit keresel itt? – kérdeztem hideg hanglejtéssel, a lehető legnagyobb távolságot akarva ezzel megtartani kettőnk között. Barna íriszei a nevetés ráncai közé szorultak, egyedi csillogásban úszva, miközben azok engem vizslattak, meglepően nagy mennyiségű melegséggel bennük.

- Ennyire ne örülj nekem! – kacagott fel, azzal a már jól ismert nevetésével, amely egykoron mindennél többet mondott számomra, ám akkor ott, túlságosan idegenül csengett vissza füleimbe. Túlságosan régen láttam ahhoz, hogy megint úgy tudjak viselkedni vele, mint akkoriban. – Amúgy Minho mondta, hogy itt talállak.

- Nocsak, vele tartod a kapcsolatot? – húztam kissé gúnyos mosolyra ajkaimat, akaratlanul mozgatva meg arcom egyes olyan részeit, melyek az utóbbi hónapokban, csendben pihentek. A férfi csupán elmosolyodott.

- Látom, a stílusod semmit sem változott – csóválta meg enyhén fejét, kicsit közelebb lépve immár teljesen átfagyott testemhez. Nagy szemeket meresztett arcomra, mintha csak várt volna valamire, s olyan pillantásokkal bombázott, melyeknek súlyára nem voltam lelkiekben felkészülve. – Már meg sem öleled a legjobb barátodat? – kérdezte széles mosollyal ajkain, mire kissé vonakodva ugyan, de átöleltem a rég nem látott férfit. Az illata, a gesztusai és karjainak pontos körvonala hátamon semmit sem változott, annak ellenére sem, hogy évekkel ezelőtt történt utoljára az, hogy ilyen állapotban voltunk. Önkéntelenül fúrtam arcomat nyakába, ezzel csak még inkább meghittebbé varázsolva azt a szimpla gesztust, amelyet régen olyan egyszerűnek és semmitmondónak tituláltunk, hogy nem is élveztük ki rendesen. Ezt azóta mindennap megbánom.

- Örülök, hogy itt vagy, Kibum – eresztettem végre el egy mosolyt, ezt ugyan ő nem láthatta, de biztos voltam benne, hogy hanglejtésemből kikövetkeztette. Gyengéden eltoltam magamtól, ezzel a könnyed mozdulattal jellemző vidámságomat is letörölve arcomról. – De még mindig nem mondtad meg, pontosan miért vagy itt?

- Mit számít? – tárta szét nagyvonalúan karjait, mintha neki egy cseppet sem lenne fontos, látogatásának pontos oka. – A lényeg, hogy itt vagyok, nem?

- Tudod, hogy ha nem három évvel ezelőtt láttalak volna utoljára, nem tartanám ennyire furcsának azt, hogy „meglátogattál”. Szóval minek jöttél? – faggattam továbbra is a fiatalabbat, mire az beadva derekát, végre hajlandó volt kinyögni, mi okból kifolyólag állított be hozzám csak úgy, váratlanul.

- A városban összefutottam Minhoval, és a régi emlékek miatt beültünk egy kávéra, és akkor mesélte, hogy már egy éve remeteként élsz ebben a nyaralóban.

- Az a kis taknyos nem említette meg, hogy a kiadójának épp a sikersztoriját alkotom nagy bőszen? – kuncogtam fel ironikus hanglejtéssel, mert mindig baromi jól tudtam szórakozni azon, amikor Choi – drágalátos szerkesztőm – olyan dolgokat állított rólam, melyek csupán félig-meddig voltak igazak.

- Ezt valahogy kihagyta a történetből – mosolyodott el kedvesen a férfi, majd folytatta meséjét. – Viszont az terítékre került, hogy már hónapok óta nem tud elérni, és állítása szerint késel a kézirattal.

- Kérlek Kibum, azt ne mondd, hogy csak azért autóztál el az ország legeldugottabb helyére, hogy ezt közöld velem? – dörzsöltem orrnyergemet fáradtan, kissé talán hitetlenkedve.

- Nem mondom – kuncogott. – Csupán kérte, hogy ezt az üzenetet adjam át neked, amikor idejövök.

- Ha nem a türelmetlen Minho miatt vezettél idáig, akkor minek köszönhetem a látogatásodat? – húztam fel szemöldököm érdeklődve, mert Kibum volt az utolsó ember, akinek a társaságára számítottam.

- Karácsony van – vont vállat mosolyogva. – És mindketten egyedül vagyunk, ráadásul van mit bepótolnunk. Megengeded, hogy veled töltsem az ünnepeket? Feltéve akkor, ha nem zavarom az alkotói munkád!

 A férfira meredtem. Külsőségekben egy cseppet sem változott, és nem tűnt úgy a számomra, mintha a személyige is teljesen kifordult volna önmagából, pedig volt bennem valami ezzel kapcsolatban. Ahogy Kibum mindig tökéletes küllemét vizslattam, önkéntelenül kerített hatalmába az a bizonyos elméket megdöntő érzés, amely csupán egy féltized másodperc alatt képes volt teljesen letaszítani rendületlenségem csúcsáról.

- Gyere – sóhajtottam fáradtan, mire a fiatalabb nem létező farkát kezdte csóválni, akárcsak egy lelkes kiskutya. – Megmutatom a házat!

- Köszönöm hyung! – kiáltott boldogan, aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve a nyakamba ugrott; karjaival körbefonta a fejemet tartó testrészemet, ahogy belefúrta arcát vállamba, szorosan tartva, attól félve, hogy talán eltűnök előle.

 Szívem hatalmasat dobbant, mikor a férfi a közelembe került. Régi, ismerős illata megcsapta orromat, ezáltal már elkopott képeket vetítve szemeim elé, egykoron megtörtént pillanatokat ragadva ki a múltból, emlékeztetve mindarra, aki voltam. Túlságosan régen éreztem már hasonlót, így nagyon reagálni sem volt időm, csupán hagytam, hogy a fiatalabb boldogan öleljen, mintha csak egy testvéri gesztust tett volna irányomba.

 Némán fordultam sarkon, előtte jelezve neki, hogy holmiját hozza maga után, lehetőleg semmilyen kárt nem téve a házamban. Ismertem már Kibumot, mint a rossz pénzt, pontosan tudtam, hogy lenyűgöző divatsikerei ellenére ugyanaz a kétbalkezes szerencsétlenség maradt, mint aki anno gimnáziumban volt. Felőlem aztán olyan tökéletesen is tervezhette az extrémebbnél extrémebb felsőket, hogy azt maga Coco Chanel is megirigyli, de tisztában voltam azzal, hogy továbbra sem fogta fel a „Ne nyúlj semmihez” szabályt. Kim Kibum olyan kíváncsi volt, akár egy felfedezőútra tévedt kisgyerek, és talán emiatt is tűrtem meg magam mellett, annak ellenére, hogy az utóbbi időszakban a magányhoz szoktam.

 Mondanom sem kell, a férfi hatalmas ámulattal járta körbe az egész objektumot, és az ahhoz kapcsolódó területeket, elvégre ő maga városlakó volt mindig is, nem ismerhette a vidéki élet kellemes nyugalmát és báját, amely Szöul állandóan nyüzsgő határai között nem adathatott meg. Időközben megjegyzést tett teljesen csupasz lábaimra, és valószínűleg még a vér is megfagyott az ereiben, amikor figyelmen kívül hagytam figyelmeztetését azzal kapcsolatban, hogy az egészségemet kockáztattam az efféle ruházkodással. Na igen, ha valami, akkor a Kim Kibum-féle anyáskodás nagyon nem hiányzott a mindennapjaimból, de sajnálatos módon, a fiúval együtt járt ez a magatartás is.
 Régen elviseltem mindezt, viszont túlságosan távolinak tűntek azok a hétköznapok, amikor még iskolába jártunk, és Ő mellettem ült, pontosan ugyanígy viselkedve. Akkor megszoktam, de kizökkentem már az ilyesfajta játékokból, furcsa volt számomra újra visszarázódni, nemcsak az emberekhez, hanem Kim Kibumhoz is, aki épelméjűek társaságában is komoly megpróbáltatásnak bizonyult. Félreértés ne essék, a férfi nem volt kezelhetetlen, vagy éppen idegesítő, egyszerűen csak meg kellett vele találni a közös hangot, de ha nem sikerült, akkor onnantól kezdve a vele töltött idő, felért egy kínszenvedéssel.

 Körülbelül egyszer ért körbe a kis mutató a hatalmas faliórán, amikor gyerekkori barátom befejezte a pakolást. Utoljára a vendégszobában hagyva láttam őt, majd miután visszamentem az írógépemhez, nem is igazán foglalkoztam vele, csak akkor tűnt fel ismételten a jelenléte, mikor meghallottam a már jól ismert öreg lépcső recsegését. Kissé meghökkentem, hogy nem öltözött át valami kényelmesebb ruhában, hanem magán hagyta a városi holmiját, ami ugyan remekül festett, de nem illett a házamba, ahogy igazán Kibum sem.
 Ő ragyogott, fényes volt és tündöklő, mint mindig, és mellette csupán egy elhalványult, kiöregedett csillagnak tűntem, amit valahogy mindenki elfelejtett, csak behelyezve a többi semmitmondó söpredék közé, hogy a nagyságos Kibum fénye mindenkit befedjen. Kissé féltékenynek tűnhetett a hangvételem, de meglepő módon, egyáltalán nem voltam az; reálisan láttam a világot, ráadásul a férfi megérdemelte az elismerést. Mások is, természetesen, de Kibumnak volt egy olyasfajta bája, aminek senki nem tudott ellenállni, így a siker sokkal egyszerűbben szökött az ölébe, mint mondjuk az enyémbe. De ezért sosem tudtam volna hibáztatni őt.

 Halovány mosollyal arcán baktatott le a korhadt lépcsőn, bolyhos zoknijával súrolva a kissé koszos padlót, amely hanyagságomnak köszönhetően nem volt normálisnak nevezhető állapotban. Láttam rajta, hogy fázott, le sem tagadhatta volna, hogy nehezen viselte a vidéki éghajlatot, de látványán csupán magamban szórakoztam. Kibum – mint ahogy már említettem – városi volt, nem lett volna képes egyik pillanatról a másikra, hozzászokni ahhoz az időjáráshoz, amiben én már egy ideje éltem. Így csupán visszafojtva nevetésemet, figyeltem, ahogy gyermeki ártatlansággal foglalt helyet a kanapémon, karjait összefonva felhúzott lábai előtt, akár egy vacogó kisfiú.

- Mondd, Minho és Taemin még mindig együtt vannak? – kérdeztem, rá sem pillantva, ahogy az asztalomon heverő papírjaimat rendezgettem, újra és újra, mintha azoknak állandó megérintése okot adna arra, hogy ne létesítsek normális kommunikációt egykori legjobb barátommal.

- A szerkesztőd, és nem tudod? – hangjából ki véltem hallani az őszinte megdöbbenést, bár nem tudom mire számított tőlem, pontosan tudta, hogy az utóbbi években nem igazán volt jó kapcsolatom Minhoval. Vagy mégsem lett volna ennek tudatában? Miért is lett volna…

- Mostanában nem beszéltünk, ha mégis, akkor folyton a kézirattal zaklatott – vontam meg vállaimat, ezúttal végre ránézve. Ártatlanul kémlelte a hatalmas házat, keresve talán látványosan elrejtett fényképeket, vagy bármi olyan emléket, amely a gyerekkoromhoz volt köthető. Sajnos csalódnia kellett, bár arca elégedettséget tükrözött.

- Ismered Minho-t, tudod milyen egy maximalista munkamániás – ekkor felkacagott. – Képes akár még a barátait is háttérbe szorítani azért, hogy a főnökei elégedettek legyenek. Kivéve Taemint; vele mindig is kivételezett, ez pedig ma sem változott. Érte akár még fel is mondana.

- Ezek szerint, a klisés szerelmük nem csillapodott – forgattam meg szemeimet, ahogy magam elé képzeltem a régen látott párt, akik az első naptól kezdve úgy falták egymást, mintha az lett volna az utolsó pillanatuk a másikkal.

- Jaj Jjong, valld be, hogy titkon te is hihetetlen aranyosnak látod őket!

- Sosem állítottam az ellenkezőjét – védtem meg magam rögvest, de távolságtartó stílusom miatt a fiatalabb csupán cicaszemeit forgatta. – Viszont számomra érthetetlen az ilyesfajta szerelem.

- Ironikus, hogy ezt pont te mondod – vágott egy különös grimaszt, majd jobban belesüppedt a kényelmes szófába, mintha bármelyik pillanatban képes lett volna elaludni benne.

- Mi ebben az ironikus?

- Az, hogy te is a szerelemről írsz; a kezdetéről, a kibontakozásáról és annak megéléséről, amely nálad általában csúfos vereségbe torkollik. Kicsit vicces, hogy pont te nem érted a kettejük kapcsolatát.

- Hogy érthetném? – ráncoltam homlokomat, ahogy a semmibe meredve próbáltam logikát keresni Kibum szavaiban. – Az a szerelem, amit én ismerek, közelében sem jár annak, amiben Taemin és Minho élnek. Ők önfeledten boldogok, míg a regényeim szereplői, csak…

- „Csak vergődnek a kétségbeesés és félelem tengerén, várva arra, hogy a halál szigetére sodorja őket, valamiféle kegyelmet osztogató hullám.” – fejezte be mondatomat, ezzel egyszerűen – és viszonylag gyorsan – elérve azt, hogy őszintén meglepődjek. – Ismerem az opcióidat, Jonghyun.

- Te olvastad a könyvem? – merült fel bennem az egyetlen és talán legfontosabb kérdés, amit fel akartam tenni, és szerencsémre, szervezetem kíméletes volt velem, és engedett élni eme lehetőséggel, anélkül, hogy bármilyen kellemetlen módon is félbeszakított volna.

- Év írója díjat kaptál érte, az elsők között olvastam el – válaszolt játékosan, eleresztve irányomba egy gyönyörű mosolyt, amely valahogy egyáltalán nem illett bele a környezetbe… Mégis ragyogott.

 A szívem megdobbant. Nem hittem volna, hogy egyetlen egy szimpla, őszinte gesztus tőle, megint ilyen hatással lesz rám. Több éve nem láttam ezt a férfit, erre hirtelen beállít csak úgy, teljesen felforgatva a nyugodt, vidéki rutinomat a városi ricsajával, és ismételten eléri azt a hatást, amit nem kellett volna.
 Nem, ez egyszerűen nem lehetséges! Nem véletlenül költöztem vidékre, megvolt az okom arra, hogy elhagyjam Szöul nyugtalanító, kegyetlen közegét… az a bizonyos ok pedig ott ült velem szemben, és negédesen mosolygott rám.

…

- Segítened kell! – Nem mert a szemembe nézni. A földet bámultam, és az azon játszadozó lábait, melyek cipői orrával piszkálgatták a talajra fagyott fűszálakat. Őszintén megdöbbentett a kétségbeesett, mégis gyermekien ártatlanul csengő hangja. Halványan elmosolyodtam, ahogy az orcáján megjelent pírfoltokra lestem, majd vállára helyeztem egyik kezemet. Ott voltam neki.

- Mi a baj? – Hangom meglehetősen nyugodtan csengett vissza fülembe, kellemesen érve el a fiatalabb tudatáig is. Végre valahára felemelte tekintetét.

- Azt hiszem… megtörtént velem! – Ismét lesütötte szemeit, mintha szégyellnie kellett volna magát.

- Megtörtént? Milyen értelemben?

- Lelkileg – nyelt egyet. – Azt hiszem szerelmes lettem.

 Megdobbant a szívem. Erősen verte mellkasomnak falát a vérkeringésemben nagy szerepet játszó szerv, egyre csak hangosabban tudatva a külvilággal létezésének valódi erejét.

- Hiszed?

- Tudom – válaszolt határozottabban, hangjában továbbra is némi remegéssel, amely mosolyt csalt arcomra. Hihetetlen aranyos látványt nyújtott. – Biztos vagyok benne.

- És mit tudok ebben segíteni? – kérdeztem kíváncsian; segíteni akartam neki, elvégre a barátja voltam.

- Segíts, hogy mondjam el neki. Te vagy a szavak embere, nem én. Fogalmam sincs, hogyan kellene elé állnom.

- Ez nem olyan nagy ördöngösség – kuncogtam fel halkan, édes viselkedését tanulmányozva. – Csak nézz a szemébe, és kérdezd meg.

- Hogyan? – ráncolta értetlenül homlokát. Látszott rajta, hogy nem rendelkezett ekkora fantáziával, mint én, így számára ennyi instrukció nem volt elegendő. Halkan felsóhajtva megragadtam két vállát, majd pontosan magammal szembe állítottam, hogy gyönyörű íriszei, még véletlenül se kerülhessék el enyéimet.

- Szeretsz engem? – Arca meghökkent.

- Én…

- Szeretsz engem? – kérdeztem még egyszer határozottan. – Mert én szeretlek!

 Igen, ott voltam neki, és segítettem abban, hogyan valljon szerelmet valaki másnak… De nekem ki volt ott?

…

 Undorító, mocskos emlékek vetültek szemeim elé, melyeket abban a pillanatban elhessegettem, mikor idegesen pattantak ki pilláim, mihelyst kiperdült az álom íriszeim széléből. Halkan morogva dörzsöltem meg arcomat, megpróbálva nem a kinti alapmorajokra koncentrálni, melyek valamilyen különös oknál fogva, zavartak. Már hozzá voltam szokva a kinti éjszakai élethez, de azon az estén – Kibum első éjszakáján –, nem bírtam elviselni őket. Mind olyan keserűen hangosnak és túlzóan visszataszítónak tűntek, pedig előtte ugyanezen hangok okoztak nekem nyugalmat, és teljes higgadtságot.

 Fájó végtagokkal másztam ki ágyam kellemes, meleg fogságából, csupasz talpakkal simogatva a padlót, apró csattanásokkal jelezvén, hogy érkezem lefele. Természetesen tudtam, hogy előző éjszaka beállított vendégemet nem igazán fogja érdekelni a mászkálásom, elvégre olyan mélyen aludt, mint a bunda abban, a bizonyos közhelyes hasonlatban. Így bármiféle ehhez köthető aggodalmaskodások nélkül voltam képes bűntudatmentesen lebaktatni a korhadt lépcsőn, egyenest az íróasztalomhoz sietve, lepötyögni azokat a mondatokat, melyek álmom felcsendülése során jutottak az eszembe.

 Elkergettem magam mellől azon idegesítő emlékképeket, melyek pihenésem közepette kerültek elmém szabadon hagyott, őrizetlen területére. Nem akartam, hogy eszembe jusson az a bizonyos nap; a nap mikor végleg kettétört a gerincoszlopomat tartó lelki erő; a pillanat, mikor eltűnt belőlem minden önzetlen és kedves érzelem. Ezeket mind neki adtam; és mit kaptam cserébe? Hadd ne kelljen felsorolnom.

 A kint tomboló téli szél, erősen simogatta a házam tetején kémlelő cserepeket, ezzel különösen nyugtalanító, és nem utolsó sorban hangos lármát csapva az objektumom körül. Hangos sóhaj hagyta el kiszáradt ajkaimat, ugyanazon másodpercben, mikor fentről kinyílt az a bizonyos nyekergő ajtó, szabadon eresztve annak tulajdonosának szitkozódó hangját. Kiszedtem az írógépből azt az aprócska lapot, melyen éppen befejeztem a folytatás pötyögését, és csendben hallgattam a recsegő lépcsőn taposó férfi lágy, mégis ideges szavait.

- Jó reggelt! – köszöntem neki, egy gúnyos mosolyt tartva vissza tanulmányozása közben, megpróbálva nem szórakozni nyűgös arckifejezésén.

- Reggelt! – mormogta halkan, lassan csoszogva irányomba, egyenest megállva a kanapé előtt, melynek legkényelmesebb részére helyezte testét, a semmibe révedve.

- Hogy aludtál? – érdeklődtem, miközben papírjaimat rendezgettem, egyik kezemmel megemelve bögrémet, melynek tartalmából enyhén kihűlt, erős koffeinmennyiségű lötty került szervezetembe.

- Egész tűrhetően – dörzsölte meg szemét, kisgyerekeket megszégyenítő duzzogással íriszeiben, melyek zavaró fáradtságára és még további pihenni vágyására engedtek következtetni. – Bár nem mondtad, hogy ekkora a zaj nálad.

- Nem számítottam vendégekre, bocsánat – forgattam meg mosolyogva szemeimet, melyek később őt kezdték vizslatni. – Amúgy is azt hittem, te, mint tősgyökeres városi, már megszoktad az autók és részegek folyamatos éjszakai kurjongatását. Nem hittem volna, hogy eme minimális alapmorajtól kikészülsz. Mellesleg nem én ragaszkodtam a maradásodhoz, szóval, ha nem tetszik valami, arra van az ajtó! – biccentettem az adott nyílászáró irányába, majd figyelmemet ismételten a kéziratomnak szenteltem.

- Undok vagy – vágott egy grimaszt, miközben fáradt testére rántott egy plédet s abba bugyolálta magát. – Gimiben cukibb voltál.

- Gimiben még gyerek voltam.

- A felnövés nem mentség a genyó viselkedésre – húzogatta száját, úgy befészkelve magát a szófa egyik sarkába, mintha abban készült volna megöregedni.

- Őszintén, mit vársz tőlem, Kibum? – Idegesen néztem rá. Jogtalannak éreztem a kioktatást, és ezt a fajta hangnemet velem szemben, tekintve, hogy ő ragaszkodott a maradáshoz, nem pedig én. – Több, mint három éve nem láttalak, akkor is csak alig néhány percig beszéltünk, aztán rohantál a divatbemutatódra. Erre ideállítasz minden bejelentés nélkül, megkérsz arra, hadd maradhass, és még én vagyok a genyó? Felnőttünk Kibum; író vagyok, te pedig tervező. Én egyedül élek vidéken, te meg a városban, és lássuk be, egyikünknek sem volt hangulata csak úgy váratlanul felhívni a másikat, azért, hogy felidézzük a régi szép időket. Ne haragudj, ha ennyi kihagyott év után, nem tudok olyan lenni veled, mint érettségi előtt, elvégre… megváltoztunk.

- Csak te – makogott orra alatt. – Én ugyanolyan maradtam, mint amilyennek anno megismertél. Te viszont… mogorva és zsémbes lettél, akár egy magányos öregember.

- Kibum! – sóhajtottam fel fájdalmasan, miközben felálltam székemből, és melléje tettem le testemet. – Totál egyedül élek egy eldugott nyaralóban már legalább egy éve. Az is csodának tudható, hogy nem golyóztam be.

 Elmosolyodott.

- Igazad van. Ne haragudj – sütötte le bűnbánóan szemeit, mint egy rossz kisgyerek, ki csupán egyszerű tudatlanságból követett el valami rosszat. – De furcsa téged így látni. Egyedül… régen társasági lény voltál, most meg… még karácsonyfád sincs, pedig holnap már szenteste.

- Van karácsonyfám! – kértem ki magamnak rögvest ezt a feltételezést, amely különös pillantásokat, és meglepett íriszeket szült maga után, egyenesen Kibumtól. – Csak nem állítottam fel. Szeretnéd… ha közösen megcsinálnánk?

- Igen! – ugrott nyakamba, lelkesen szorongatva meg hirtelen ledermedt testemet, mivel nem számítottam efféle érintkezésre vele, főleg nem ilyen váratlanul. Ügyetlenül viszonoztam ölelését, boldogságának egyfajta különös kifejezőeszközét, amely ismételten megdobogtatta szívemet. Orromat megcsapta a változatlan illat, arcomra halovány mosolyt csalt a lelkes hang ártatlan csengése, idegzetemet pedig teljesen lenyugtatta a férfi közelsége.

 Kibum lelkesen követett a ház mögé, ahol a már régebben kivágott fenyőfa ácsorgott magányosan, fenséges gyönyörűségébe temetkezve, nem törődve azzal, hogy már nem táplálkozhat a földből jövő energiákkal. Ezüst tűlevelek bökődtek bele bőrömbe, mikor megemeltem a növényt, a férfi segítségével erőszakolva be a házba, találva neki egy tökéletes helyet, ahol megállhatott.
 A lépcső alatti gardróbból előhalásztam a porosodó, kissé talán kikopott díszeket, melyek valamilyen különös oknál fogva, nagyon tetszettek Kibumnak. Szinte felcsillantak a szemei, mikor megpillantotta a régen használt égősort, a helyenként törött gömböket és a kifakult mintájú angyalformákat, s hangtalan harangocskákat. Olyan boldogsággal és lelkesedéssel akasztotta egyik ágról a másikra a díszeket, mintha újraélné minden eddigi karácsonyát, s azoknak emlékeiből táplálkozva képes lenne felépíteni egy, az összesnél csodálatosabb ünnepet.

- Emlékszel az első közös karácsonyunkra? – kérdezte hatalmasra kerekedett, csillogó barna szemekkel, mikor izgatottan fordult felém, alkaromat még meg is ragadva, akár egy felpörgött kisgyerek. Fájdalmas mosoly került arcomra, amikor visszaemlékeztem a pillanatra.

- Azt lehetetlenség lenne elfelejteni – vontam meg mosolyogva vállam. – Minho-t húztad. – Kijelentésemre lefagyott az öröm gyönyörű pofijáról, helyette pedig keserű, bűnbánatszerű emlék került a helyére.

- Ironikus, mi? – kuncogott, de mintha a sírás határát kerülgette volna. – Akkor még teljesültek a kívánságaim. Emlékszem, amikor a pici cetlin megláttam a nevét, majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, ma meg… inkább átírnám azt a nyavalyás papírt.

- Hogyhogy?

- Kamaszként még nem megfelelően értékeltem az embereket, és mint tudod, Minho akkoriban minden volt, csak éppen önzetlen és kedves nem.

- Viszont azóta megváltozott – vettem rögtön védelembe kiadómat, holott nem kellett volna, de mindig ezt csináltam. Valamilyen tudatalatti kötődésből kifolyólag, állandóan védtem azt a férfit, pedig egyáltalán nem érdemelte meg, akkor meg… Miért tettem? – Taemin teljesen az ujja köré csavarta, nem?

- Az Taemin – nevetett alig halhatóan, ahogy egy vörösben úszó díszt akasztott a fa egyik kecses ágára –, de ahogy látod, én sosem voltam, és sosem leszek Taemin.

- Még szerencse! – Elfordítottam fejem. Magamon éreztem csodálkozó, ámbár hálás pillantásait, melyeket képtelen lettem volna elviselni. Túl régen nézett rám már így, olyan rég volt már, hogy hozzá tudtam szokni az ilyen tetteihez. Akkor nem ment.

 Az első karácsonyunkon járt az eszem, ahogy csendben díszítettük a fát. Tisztán emlékszem az osztálytermünkben felállított fenyőre, egyszerűen gyönyörű volt, felülmúlhatatlan, pedig nem is Kibum dekorálta. Milliónyi égő, sárgás fényben világította be az aprócska termünket, melynek többi részén koromsötétség uralkodott. Helyenként feltűnt néhány kisebb gömb, egy-egy kézzel készített ékesség, melyek csupán személyesebbé, s sokkalta barátságosabbá varázsolták a helyet.
 Az elmémben élt az a kép, mikor a sötétben legjobb barátom gyengéd szavakat suttogott a fülembe, majd egy piciny dobozkát helyezett tenyerembe. Egy gyűrű volt benne, amely egyedül feküdt, árván, akár egy elhagyatott házikó, az erdő közepén. Az arannyal megformált ékszer ott pihent a fiókomban, abban az asztalban, melyen regényemet írtam. Azt a regényt, amit Kibum is olvasott. Hihettem volna, hogy volt ennek ehhez valami köze… de inkább nem hittem. Pedig, lehet kellett volna.

…

 Némán ültem az asztalfőn, a másik végénél elhelyezkedő testvéremet figyelve, aki hol jobbján anyánkat, hol balján apánkat figyelte nagy csillogással szemeiben. Tisztelet, rajongás és egyfajta szokatlan, mély szeretet tükröződött íriszeiben, melyek úgy vetődtek vissza rám, akár a hajnali napsugár. A távoli nő fénylett az elégedettségtől és a büszkeség kegyes arcától, mely széppé varázsolta már öregedő vonásait, s kiszáradt, kissé ráncos bőrét. Barna íriszei nevettek a vele szemben ülő férfira, kiben boldogság uralkodott, akkora mennyiségű, melyet megmagyarázni képtelen lett volna. Ajkai mosolyra húzódtak, ahogy izgalmas szavakat formált meg, hangjával olyan hangsúlyokat engedve szabadon, melyek jellemzőek voltak rá. Borostáját cirógatta, egy-egy ősz szálat kiszakítva a sok közül, amely egyedüli magányban hullott az asztal szélére, onnan pedig tova. Három személy beszélgetett vígan, gondtalanul, hatalmas harmóniában, holott négyen voltak a szobában.

 Az ajkak közül bennfentes, intellektuális humor szűrődött ki, hangos kacagást hallatva maga után. Képtelen voltam mosolyogni. Messze voltak tőlem. Az asztal vége akkora távolságot teremtett közöttünk, melyet lehetetlen volt átugorni. Csak hallgattam a felhőtlenül boldog csevegést, az időnként felcsendülő háttérzajokkal egybekötött hangzavarral, idegesítően egyszerűen rezegtetve be a szoba helységét.

 Vita keletkezett. Politikai, ha jól hallottam. Unottan pislogtam a hevesen gesztikuláló, hasonló nézeteket valló emberekre. Nekem kezdtek magyarázni. Helyeslően felhúzott szemöldökök, lesajnáló magyarázatok, már megszokott szemforgatások és furcsa, megmagyarázhatatlan arcmimikák… Mind annyira idegesítettek. Gyűlöltem őket. Nem tartoztam közéjük, és az elitista, sznob életvitelükhöz sem, mégis olyanná akartak formálni amilyen nem voltam.
 Utáltam a lekezelő megnyilvánulásaikat, a tökéletes ízlésüket, a makulátlan nézeteiket, a hibátlan hozzáállásukat és a folyamatos törődésüket. Ideális család voltak, csak nem nekem; nem voltak az enyémek, nem éreztem őket a sajátjaimnak. Mintha különböző vér csörgedezett volna az ereinkben. Tudtam, hogy tőlük származom, mégis teljesen idegennek éreztem magam köztük, mintha máshogy raktak volna össze, mint őket. Egyszerre szerettem és gyűlöltem családomat… ez pedig az őrületbe kergetett.

…

 Zajos volt az utóbbi éjszaka is. A hangok, a régi emlékek nem tompultak, míg a felhők fölötti nap fel nem kelt, s el nem oszlatta az éjszaka kegyetlen leplét. Gyűlöltem aludni, olyankor az érzések elborították testemet, teljesen lebénítva mindenemet, így esélyem sem volt védekezni az emlékek kegyetlen ütései ellen. Viszont reggel, valami megváltozott.
 Friss illatok lepték be hálómat, kellemes hangulat teremtődött a házamba, melyet rögvest ébredés után nem tudtam hova tenni. Értetlenül bóklásztam le a lépcsőn, majd dermedtem meg, mikor a konyhában egy sütögető Kim Kibummal találtam szemben magam, aki olyan könnyedséggel díszítette a kuglófot, mintha mindig is nálam lakott volna.

- Jó reggelt! – csicsergett boldog hangon, felcsillant szemekkel, mihelyst megpillantotta meglepett testemet, még mindig a lépcsőn ácsorogni. Szinte odaröppent hozzám, kezében a frissen sütött süteménnyel, melynek íncsiklandó illata rögtön megcsapta orromat. – Kérsz? Nemrég lett kész.

- Köszönöm – vettem el belőle egy kisebb szeletet, mely nem sokkal később fogaim martalékává vált. Kibum nagy szemekkel figyelte minden rágásomnál keletkezett arcrezdülésemet, mintha csak meg akarná lesni reakciómat, alkotására. Az aromás, édes sütemény gyorsan eltűnt szájüregben, kellemes utóízt hagyva maga után.

- Na, hogy ízlik?

- Finom – bólintottam gyér mosollyal ajkaimon, amely megnyugvást jelentett a velem szemben ácsorgó férfinek. Be kellett vallanom, hogy Kibum igazán aranyos volt abban a kis piros köténykében, amit még régebben vettem, de sosem használtam. Nem voltam az a konyhatündér típus, mindig rendeltem az ételt, bár a munkám miatt nem is igazán ettem… hiányos és egészségtelen volt az étrendem. – Honnan szereztél hozzávalókat?

- Minho küldött. – Az a fajta természetesség, amivel ezt a mondatod kiejtette, valamiért zavart. – Afféle karácsonyi meglepetés volt. És kérte, hogy a mai nap folyamán ne nagyon zavarjalak, hogy tudjál dolgozni, mivel már így is csúsztál a határidővel.

- Ki vagy te, a személyi asszisztense? – morogtam orrom alatt, miközben látványos fintorba rándult az arcom. Nem szerettem, amikor Minho ugráltatott, főleg nem azt, hogy másokkal tette ezt.

- Minho szerint…

- Tudom, be kell fejeznem a kéziratot – forgattam meg szemeimet, ahogy félbeszakítottam, még el sem kezdett beszédét. – Megnyugodhat a pici lelke, szilveszterig befejezem a könyvet.

 Azzal elvonultam. Ideges lettem, talán túlságosan is, pedig semmi olyan nem történt az előbb, ami okod adott volna az ingerültségemre. Ezek szerint már csak a tudat is zavart, hogy kimondta a kiadómnak a nevét.
 Aish Jonghyun, az már legalább tíz éve volt, azóta semmi sem történt, amiért idegesnek kellene lennem. De ha történt is volna bármi is, az akkor sem tartozna rám, elvégre egyikőjük anyja vagy apja sem voltam, sőt, egyik férfi életében sem játszottam nagy szerepet. Mennyi jogom lett volna beleszólni ebbe? Körülbelül ugyanannyi, mint gimnáziumban; semennyi.

 Az órák gyorsan teltek, sebesebben, mint ahogy a kezem mozgott a billentyűkön, a tempóm ellenére mégis remekül haladtam a kézirattal. Körülbelül negyven oldalt kivégeztem, mire beesteledett, amely egy jó pontnak számított nálam, tekintve, hogy mindig borzasztóan lassan végeztem a munkával. Kibum jelenléte ellenére, ugyanakkora elánnal pörgettem egyik szót a másik után, mint általában szoktam. Apropó Kibum… vajon mit művelhetett, míg lélekben egy másik helyre utaztam?

 Halk léptekkel közelítettem meg a nappali területét, amelynek belsejében a férfi ücsörgött a szófán, egy forrócsokoládét szürcsölve, gyönyörködve a kandalló tűzének gyermeki játékában, melynek fénye arcára vetült. Megvilágította csodaszép orcáját, elragadó vonásait, kedves mosolyát és varázslatos íriszeit, melyeknek formája és karizmája valahogy mindig elragadott. Halványan elmosolyodva lekuporodtam mellé, hogy kettesben csodálhassuk a házam nyújtotta egyszerű csodákat, kiélvezve ezzel a tökéletes nyugalmat.

- Végeztél? – kérdezte alig halhatóan, fejét vállamra döntve.

- Már csak néhány fejezet van hátra – válaszoltam őszinte elégedettséggel, aprót ásítva.

- Minho azt mondta, hogy még ma fejezd be!

- Hagyjuk most Minho-t, rendben? – mormoltam neki, mivel az égvilágon semmi kedvem nem volt hallani arról a férfiról, sem munkaügyben, sem máshogyan. Egyszerűen nem érdekelt.

- Tán nem kedveled? – cukkolt játékosan, nem sejtve a válaszom mögött rejtőző őszinteséget, mely már évtizedek óta bennem tombolt.

- Nem, ami azt illeti, egyáltalán nem!

- Hogyhogy? – távolodott el tőlem meglepetten, őszinte döbbentséggel hangjában. – De hiszen a szerkesztőd… és, olyan jóban voltunk mi hárman a gimiben!

- Tévedsz Kibum; te és Minho voltatok jóban, ő és én soha! – Szavaim egyfajta tőrt döfhettek a férfi szívében, mivel íriszeiből valamiféle furcsa félelmet véltem felfedezni, amely kihatott egész lényére, azon túl pedig minden másra is, amivel kapcsolatba került.
 A fények hirtelen eltompultak, a színek kifakultak, a kellemes karácsonyi illatok váratlanul orrfacsaró bűzzé alakultak, ahogy az elkeseredett, gyerekes férfira pillantottam, kinek egy illúzióját romboltam össze, mikor kimondtam az igazat. De úgy éreztem, itt az ideje annak, hogy Kibum is megtapasztalja milyen, amikor őszinték az emberrel. – Miért vagy itt?

- Mi az, hogy miért? – Felháborodott, ám sokkalta inkább meglepődött a kérdésen, mintha jelenlétének – és annak okának is – egyértelműnek és természetesnek kellett volna lennie. – A legjobb barátod vagyok…

- Csak voltál – javítottam ki azonnal, mivel a jelen időtől a hányinger kerülgetett. Nem voltunk barátok, csupán régen közel álltunk egymáshoz, de az akkori, még gyerekes érzéseink összehasonlíthatatlanok voltak azokkal, melyek karácsonykor tomboltak bennem. Nem éreztem Kibumot közel magamhoz, bármennyire is volt ott mellettem, bármennyire is könnyen idézte fel bennem az emlékeimet, bármennyire is volt valós a jelenléte, mégsem tudtam a barátomnak nevezni. Ez a szó réges régen kitörlődött a szótáramból, pontosan akkor, mikor érettségi után különváltunk egymástól.

- Hogy mondhatsz ilyet? – durcásodott be, amolyan klasszikus Kim Kibum stílusban, én mégis valamiért felvettem viselkedését, pedig nem szabadott volna.

- Hogy mondhatok ilyet? Még van bőr a képeden megkérdezni?! Három éve semmit sem hallottam felőled, csak amit a magazinok megírtak, és amit másoktól tudtam meg. Az állítólagos legjobb barátom voltál, és gimi után, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, te ívben szartál a fejemre! Megértem Kibum, hogy éled a tervezők rangos életét, és Milánóban mereszted a segged hónapokig, de akkor legalább ne viselkedj kétszínűen!

- Mikor voltam kétszínű? – mutatott magára hitetlenül, mintha ez az állításom nem állná meg a helyét a realitások szilárd talaján.

- Mondjuk az elmúlt években, amikor kerestelek! – vágtam fejéhez a világ talán egyik legnagyobb sértését, mire lehajtotta fejét. Mindig is gyűlölte, amikor igazam volt. – Folyton az asszisztensed vette fel a telefont, aki finomat koptatott le, te pedig sohasem hívtál vissza. Félre ne érts, semmi bajom azzal, hogy szépen lassan elfelejtettél, elvégre csupán egy középsulis haver voltam, de akkor már kérlek, rohadtul ne látogass meg karácsonykor azzal az indokkal, hogy mindent be akarsz velem pótolni.

- Ez így van…

- Nem érdekel, Kibum! – szakítottam meg mondatát, hisztérikusan pattanva fel a kanapéról, szembekerülve vele. Huszonöt éves voltam, mégis egy férfi hatására, képes voltam egy idegbeteg kamaszlány szintjére süllyedni. – Hét év telt el az érettségi óta. Tisztán emlékszem, hogy ekkor megígértük egymásnak, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, és mindenről beszámolunk a másiknak. Ehelyett mi történt? Jinkitől tudtam meg, hogy kiszálltál a suliból és leszerződtettek egy céghez; anyád mesélte, hogy Olaszországban meg Párizsban tanultál tovább; az öcsédtől hallottam, hogy te tervezted valamelyik számomra, no name celeb esküvői ruháját; Taemin mondta, hogy majdnem feleségül vettél egy nőt, és Minhotól hallottam a szakításról is.

- Mégis, hogy kellett volna mindenről beszámolnom? – tárta szét karját, tanácstalanul meredve rám. – Hívtalak volna meg egy kávéra, és zúdítottam volna mindent a nyakadba? Nem ilyen egyszerű ezekről beszélni, Jonghyun…

- Tudom – sóhajtottam nagyobbat, fáradtan fűzve ujjaimat tincseim köré. – Csak négy év, és annyi minden után, azt hittem jelentek neked annyit, hogy legalább válaszolsz egy üzenetemre. – Igen, meg voltam sértve, pedig valamennyi idő alatt már sikerült elfelejtenem ezt az érzést. Az eltelt években sosem nehezteltem senkire, mert nem igazán léptem kapcsolatba a régi barátaimmal, rokonaimmal, de még a munkatársaimmal sem nagyon, ha nem volt muszáj. Elzártam magam a külvilágtól, egy cseppet sem foglalkoztatott mások élete, ezáltal megkímélhettem a saját lelkemet is a csalódásoktól, vagy az esetleges nagyobb sérelmektől.

- Sajnálom!

- Rá se ránts! – vontam meg vállaimat, halovány mosolyt erőltetve arcomra, hogy ne kelljen a fancsali képét bámulnom. Régi hibákért jogtalan volt dühöngenem, és őt hibáztatnom; lehet hagynom kellett volna, hogy megmagyarázzon mindent. – Inkább mondd el, hogy miért vagy itt. És most tényleg tudni akarom!

- Már megmondtam! Mindent be akarok pótolni veled; az elmúlt hét évet!

- Ennyi elvesztegetett időt nem tudsz néhány nap leforgása alatt helyrehozni, Kibum – pillantottam rá komoly szemekkel, próbálva belésulykolni mindazt, amit nekem tanítottak anno. Öreg problémákat nem lehet ugyanolyan gondolkodással kijavítani, de sajnos ezt Ő nem tudta.

- De igen! – ellenkezett dacosan, mintha nemcsak nekem, hanem saját magának is be akarná bizonyítani igazát. – Beszéljük meg! Beszéljük át az elmúlt hét évet, és a régi dolgokat! Azt akarom, hogy emlékezz arra a Kim Kibumra, akit a gimnáziumban ismertél meg!

- Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni – feleltem halkan, fájdalmasan meredve a semmibe, mintha annak bámulása bármiben is képes lenne segítséget nyújtani. – Nem azért engedtem meg neked a maradásod, hogy aztán régi sebeket szakíts fel, amik újra a padlóra küldenének. Nincs szükségem még egy válságos állapotra.

- Mikor volt neked igazi problémád? – forgatta meg hanyagul szemeit, olyan hangsúllyal ejtve ki ezeket a szavakat ajkain, melyektől éreztem, megnőtt bennem az adrenalin. Feldühítette ez a mennyiségű gúny, megvetés és irónia, amely hangjából sugárzott, mintha gyerekes hisztinek venné minden egyes mondatomat, melyet képes vagyok összekötni a közös múltunkkal.

- Fogd be! – sziszegtem idegesen, milliónyi méreggel testemben, keserű, idegesítő szájízzel ajkaim között, melyek percről percre fokozódtak, mint a tűzre helyezett fazék víz.

- Jaj, ne tettesd, hogy valaha is volt bármi bajod!

- Már megbocsáss, de te mi a faszomat képzelsz magadról? Idepofátlankodsz bármiféle bejelentés nélkül, és azt várod tőlem, hogy a nyakadba ugorjak, holott hét kibaszott éve beszéltünk utoljára úgy rendesen. Mert a három évvel ezelőtti összefutásunk nem számít annak, mielőtt kijavítanál! – Hangom ridegen csengett vissza fülembe, masszívan tartva a sértett, haragos férfi szerepét, amely végre valamiféle gyermeki reakciót váltott ki Kibumból. Megszeppentnek tűnt. – Játszod nekem a hülyét, úgy teszel, mintha neked semmi felelősséged nem lenne a történtekben, és emellé még sértegetsz is! Kinek hiszed magad?! Csak azért, mert bejött neked az élet, és mindenki nyalja ki a segged, attól még semmivel nem leszel jobb nálam! Te sem vagy tökéletes, és jó lenne, ha nem viselkednél úgy!

- Említést sem tettem magamról, te kevered bele a beszélgetésbe! Csak azt mondtam, hogy mindig mindent túlságosan felfújsz, holott az egész egy kis semmiség. Már gimiben is ezt csináltad, pedig ha valakinek, akkor neked sosem volt  semmi gondod.

- Mit tudsz te rólam?! – csattantam fel harsányan, közömbös hangneme tudatosítása pillanatában. Semmilyen esetben sem tűrtem az efféle viselkedést, pláne olyantól nem, aki mindig mellettem volt, és megértett engem. Vagy legalábbis ennek a hitébe ringatott. – Csak megdugattad magad Minhoval, amikor először alkalmad nyílt rá, és még annyit se mondtál nekem, hogy „köszönöm”. Enyelegtél a krapekoddal, leszarva azt, valójában mit éreztem, és miután kidobott a bunkója, hozzám jöttél sírni. Hányszor volt az Kibum, hogy én mentem hozzád? Hány alkalommal meséltem el neked könnyáztatta szemekkel, milyen bajaim voltak? Csupán, mert úgy tűnt minden olyan kibaszott rózsaszín körülöttem, még össze voltam törve. Felemésztett minden olyan depressziónak csúfolt valami, amit te képtelen lennél megérteni!

- Köszönöm szépen ezt a ledegradálást, mintha nem tudnám átérezni a helyzetedet! – forgatta meg szemeit, ismét magára terelve a kettőnk témáját.

- Mert nem tudod!

- Hidd el Jonghyun…

- Nem, egyáltalán nem tudsz megérteni! – üvöltöttem arcába ingerülten, miközben az eddig meggyőzésemért teperő, elszánt tekintetetek hirtelenjében elgyengülve pislogtak rám, mint egy hitetlen felkelőre, kinek álmai akkor sem teljesülhettek volna, ha maga Isten hatalma áll rendelkezésére. – Te képtelen vagy megérteni engem, Kibum. Nem tudod milyen a valódi depresszió. Nem arról beszélek, amikor kedvetlenül végzed a dolgod, vagy éppen bal lábbal keltél aznap. Ennek köze sincs ahhoz, amin én megyek keresztül nap mint nap. Nem tudod milyen érzés, amikor olyan egyszerű, hétköznapi cselekedetek elvégzésére képtelen vagy, amik másoknak oly könnyedén mennek. Nem tudod milyen, amikor fáradt vagy az evéshez, a beszédhez, vagy szimplán a felkeléshez és erre nem találsz okot! Nem tudod milyen érzés, amikor minden rohadt nehéznek és fárasztónak tűnik, pedig előtte ugyanezen dolgok egyszerűek voltak…

- Jonghyun… – suttogta elképedve nevemet, ahogy szépen lassan mindkettőnk írisze megtelt könnyekkel.

- Éjszakánként csak forgolódom, mert időnként lélegezni sem bírok, egyszerűen nem tudok nyugodt lenni… Sokszor nem akarok kikelni az ágyból, csupán bele vágyódom fulladni a könnyeimbe, amik ok nélkül törnek fel. Szívem szerint sikítanék minden olyan percben, amikor nem találok központot furcsa viselkedésemre. Ordítok, bőgök, török és zúzok mindezt azért, mert valami van bennem. Minden áldott nap egy kibaszott kínszenvedés, mert sosem tudhatom hogy fogok viselkedni másnap. Egyszer majd odáig süllyedek saját nyomoromba, hogy lélegezni sem fogok tudni. Ezt a kettősséget élem át a nap huszonnégy órájában és kezdek tőle teljesen bekattanni. És még azt mered mondani, hogy megértesz engem? Melyik megváltónak hiszed magad?! Nem lehetne az, hogy csak egyszer az életben, nem körülötted forog minden? Nem lehetne, hogy a mentális betegségemet nem forgatod ki? Akármennyire is vagy mindenki kedvence, nem tudsz megérteni… Senki sem tud…

 Megölelt. Hirtelen pattant fel helyéről, szorosan karjaiba zárva, mintha némán szerette volna közölni, hogy ott van nekem. Védekezően karolt át, mint édesanya a kisfiát, aki óvni kívánt minden bajtól és veszélytől. Ezt éreztem Kibum ölelésének melegében; szeretet. Egyfajta különös, megmagyarázhatatlan érzésekkel kavargó, keserédes szeretet, amelyre világ életemben vágytam, csak éppen nem ott, és nem abban a helyzetben. Már túl késő volt rendbe hozni a dolgokat.

- Jonghyun kérlek, nyugodj meg! – suttogta füleimbe reménykedő szavait, teljes kétségbeeséssel hangjában.

- Nem! – sziszegtem idegesen, ahogy egy lépéssel távolabb kerültem tőle, miközben kibújtam szoros fogságából.

- A barátom vagy, engedd, hogy segítsek!

- Nem! Hagyjál békén! És én nem a barátod akarok lenni! – csóváltam meg fejem fáradtan, nem bírva a megdöbbent íriszekbe pillantani, melyek peremén már gyűltek a sós vízben úszó, fájdalmakat jelképező cseppek. A férfi lelke valószínűleg nem bírta el sértő szavaim súlyát, melyekkel akkor dobáltam őt, tudva, hogy hatalmas sebeket okozok ezzel neki.

- H-hogy?! – dadogott megrémülve, mintha képes lettem volna csupán pillantásommal megölni.

- Elegem van abból, hogy több mint tíz év ismeretség után sem vagy képes észrevenni engem.

- Miről beszélsz? – ráncolta homlokát, kicsit felbátorodva. – A legjobb barátom vagy, amióta csak először egymás mellé ültettek minket gimiben.

- Látom, még mindig nem érted – nevettem cinikusan arcába, egyre közelebb hajolva a macskaszemekhez.

- Mit kellene értenem?

- Aish Kibum! – csattantam fel megint idegesen. – Ezt! Minket! Engem! – mondtam kifeszített idegszálakkal, melyek már csak a teljes szakadásra vártak, miközben magamra mutatva, figyeltem értetlen szemeit. – Mindig ott voltam neked, évtizedeken keresztül, de sosem tudtál annyira figyelmes lenni, hogy észrevegyed azt a csendes srácot, aki mindig utána ácsingózott.

- Mi? – vonta össze szemöldökét, látszott rajta, hogy nem nagyon fogta fel szavaimat. – Jonghyun, tudod jól, hogy hülye vagyok, szóval hagyd el a jelenlétemben ezeket az írói szentbeszédeket és bökd ki, mire célzol?

- Szeretlek!

 Ledermedt. A félhomályban, a karácsonyfa, égő izzói alatt láttam lesápadt orcáját, kissé elnyílt ajkait, s rémülettől csillogó íriszeit, melyek nem akartak hinni szavamnak. A velem szemben álló férfi úgy meredt mozdulatlan testemre, mint egy soha el nem mesélt legendára, egy meg nem történt eseményre, egy hazugságokba merített, kegyetlen játékra, amely csak játszadozott vele, mint macska az egérrel.

- Te…?

- Jól hallottad – egy lépéssel közelebb kerültem hozzá, arcom szinte már az övében tornyosult, úgy sziszegve ajkaira dühös, mégis fájdalmas érzéseimet. – Szerelmes vagyok beléd, Kim Kibum, attól a naptól kezdve, mikor bevallottad, hogy Minho-t szereted. Fájt, égette a mellkasomat a tudat, hogy te róla álmodozol éjszakánként lefekvés előtt, hogy miatta csípted ki magad minden áldott nap, hogy miatta voltak állandóan könnyek a szemedben. – Gyomrom beleremegett szavaim mögött rejtőzködő fájdalmamba, amely készülte felemészteni egész reszkető lényemet. De folytattam a beszédet. – El sem tudod képzelni, mennyire vágytam a közelségedre, hogy mennyire szerettem volna, ha hozzám ragaszkodsz és nem ahhoz az öntelt szemétládához. De bármennyire is tepertem, bármennyire is szerettem volna, ha észreveszel, nem sikerült. Mert bár mindig ott voltam melletted, te csak őt láttad, senki mást.

- Jonghyun, még csak gyerek voltam…

- Ahogy én is, mégis az érzéseim a mai napig kitartanak mellettem, még hét év kihagyás ellenére! – Magam sem tudtam volna megmagyarázni, miért éreztem hirtelen oly könnyűnek mellkasomat, miközben a szavak egyenesen menekültek ajkaim közül, de így történt. Az eddig rajtam nehezedő súlyok eltűnni látszottak, mikor szembesítettem Őt több évnyi elzárt fájdalommal és ténnyel, amelyek valószínűleg a földbe döngölték a velem szemben állót, de engem a magasba repítettek. A szavak kettészakadásával egyre inkább élőnek kezdtem hinni lényemet.

- Hadd, fejezzem be! – emelte meg hangját, ami hosszú idő után, csendre kényszeríttet. Szokatlanul erélyesnek hatott, ez a viselkedés pedig egyáltalán nem volt rá jellemző. – Igen, gyerek voltam még, amikor beleszerettem Minhoba, és egy idióta, amiért ilyen sokáig vele maradtam, de basszus… Akkor még nem tudtam értékelni az embereket, és nem láttam valójában milyen. De érettségi után már nem tudtam ezzel foglalkozni; sikeres lettem, utazhattam, és egy életre elfelejthettem a gimnáziumot, és sajnos köztük téged is. Pedig nem akartalak, hidd el! A legjobb barátom voltál, szerettem volna, ha örökké az is maradsz… ezért mondom, hogy hazudtam neked!

- Hazudtál?

- Nem véletlenül futottam össze Minhoval a városban. – nyelt egyet. – Direkt kerestem meg, hogy megtudhassam a címedet. Egyenesen Londonból repültem Szöulig, csak azért, hogy veled tölthessem a karácsonyt, és hogy mindent rendbe hozhassak, amit hét évvel ezelőtt elrontottam. – Hevesen gesztikulált, szemeiből folyamatosan folydogáltak ki a könnyek, megállíthatatlanul nedvesítve be puha bőrét, ruháját, és a kissé még mindig koszos parkettámat is. Kétségbe volt esve, és ez látszott rajta. – Erre kiderül, hogy már akkor elbasztam mindent, amikor idióta módon megszerettem Minho-t, és ezt elmondtam neked. Hidd el, ha tudtam volna, hogy éreztél irántam… – Nem bírta tovább. Összeroskadva rogyott a földre, hangosan engedve szabadjára keserves sírását, amely kettétörte az alapmorajokkal fűszerezett légkört. Nem volt joga kifakadni, nem volt joga mindent elmondani, de nekem sem volt jogom rázúdítani az érzéseimet úgy, hogy nem tudtam pontosan, benne mi zajlódott le. Az a néhány feszült, némaságba torkollott pillanat, amíg egyikünk sem tett semmit, egyenlő is lehetett volna valamelyikünk kivégzésével. De nem így lett. – É-én… Ssz-szere-e… Szeretlek téged, Kim Jonghyun! – bökte ki nagy szipogások közepette azt az egy mondatot, amely megállította a szívemet. – Mindig is szerettelek, csak hülye voltam észrevenni…!

 Letérdeltem hozzá. Valamiért minden haragom elszállt, mikor kezemet álla alá helyeztem, majd gyengéden megemeltem fejét, hogy a sós könnyein keresztül belenézhessek, gyönyörű macskaszemeibe. Éreztem, ahogy a sebesen verő szíve szépen lelassult, mikor egy cseppet töröltem le arcáról, halovány mosoly kíséretében, amit annak érdekében erőltettem magamra, hogy lenyugtathassam őt. Cirógatni kezdtem selymes bőrét, kiélvezve a kellemes tapintást, melynek minden egyes pillanatát papírra kellett volna vetni, hogy ténylegesen kifejezhető legyen minden érzés, ami akkor bennem kavargott. Szeretet, fájdalom, vágy, megbocsátás, izgalom és megannyi érzelem tombolt lelkemben, mikor szeméből söpörtem ki egy odatévedt puha, szőke tincset, amely csak a kilátás vette el íriszei elől. Szavakba nem tudnám foglalni azt a tekintete, amely akkor vizslatott; zavarodott volt, reménnyel és rajongással teli, amely mindennél vonzóbbá tette őt a számomra. A tudat, hogy talán az enyém lehet mindaz, amiről álmodtam; hogy talán a kezeim közt tartott arc mögött rejtőzködő elme tényleg nekem adja magát, egyszerűen felpezsdített.

 Óvatosan, tényleg nem akarva megsérteni a magánszféráját, félénken csókoltam ajkaira, a lehető leggyengédebben ízlelve az édes, részegítő párnáit. Azaz aroma, amely Kibumból áradt egyenesen belém, felért minden mézes alkohollal, amit eddigi életem során kóstoltam. Forró arca két hideg kezem között pihenve hagyta, hadd kényeztessem őt nyelvemmel addig, míg képes vagyok rá, és ameddig engedte. Félve viszonozta nyelvjátékomat, amely akkor vált tökéletessé, mikor Kibum is részese lett a két személyre tervezett játszmának, minek végkifejletét nem akartam a közeljövőre tenni.

 Ujjaim fürjei közé vándoroltak, erősen markolva bele azokban, mikor már csókjaimat is hevesebb fokozatra mertem kapcsolni. Nem szerettem volna bármiféle fájdalmat vagy kellemetlenséget okozni Neki, pedig nagy valószínűséggel kettőnk közül én voltam az érzékenyebb és a szexuálisan tapasztalatlanabb is. Hiába éltem előtte huszonöt évet, a kísérletezéseim kimerültek néhány gimnazista románcban, melyeknek aktusai sosem szerelemből történtek. Fogalmam sem volt arról, hogy képes vagyok-e gyengéden szeretkezni valakivel… így ez az éjszaka egy kísérletnek indult.

 Lefektettem vékony testét a kandalló elé, hogy az abból áradó forróság elérje kissé reszkető lényét, amit a hideg parketta váltott ki belőle. Bár a ruharéteg valamennyire melegítette bőrét, nem bizonyult elégnek a textilmennyiség, tekintve azt, ahogy remegett alattam. Vacogott, mintha rémülettel és kétségekkel lett volna tele, ugyanakkor macskaszemeit a vágytól izzottak, melyek csak és kizárólag a teljes kielégülésért csillogtak, ezért reszkethetett. Nem akartam magamat olyan leányálmokba kergetni, melyek azt kiáltották, miattam viselkedett úgy, ahogy.

 Pillanatokig csupán kiszolgáltatott látványában gyönyörködtem, ahogy megajándékozott szíveket elolvasztó mosolyával, miközben ujjaival gyengéden simított végig arcélemen, libabőrbe kergetve egész testemet. Újabb csókot loptam tőle, ezúttal kihasználva passzív helyzetét, így kényelmetlen ingétől kezdtem szépen lassan megszabadítani, hogy végre valahára szemem elé tárulhasson az a látvány, amelyről mindig is ábrándoztam. És egy cseppet sem kellett csalódnom: porcelánfehér bőre majd’ megvakított a ragyogásában, olyan tisztának és ártatlannak tűnt, csupán a fedőréteg. Szépen kidolgozott karizma, lapos, csókolgatnivaló, puha hasa, s tökéletes méretű mellizma olyan összhatást rakott elém, amitől a nyál is összefutott a számban.

 Miközben szemeim a mennyekben lakozókhoz méltó felsőtestet kémlelte, addig az alattam kényelmesen elhelyezkedő férfi mocorogni kezdett; különös ringatózását megmagyarázni nem tudtam volna, csupán akkor jöttem rá tetteinek okára, mikor derekam körül éreztem hosszú lábainak szorítását. Feljebb evickélt hozzám, s édes csókja mérgezése közben lecsupaszította testemet, legalábbis annak felső részét. Kibum gyengéd mozdulatai, kedves érintései, óvatos, helyenként talán túlságosan is szeretetteljes pillantásai arra engedtek következtetni, hogy meg akart védeni. Szeme csillogása úgy vetült rám, mint óvó édesanya erős szorítása, gyermeke gyenge, védtelen teste körül. Éreztem, minden porcikámban bizsergett valami, amely egyfajta különös melegséggel öntötte el mellkasomnak egy bizonyos területét.

 Újabb csókba vontam a férfit, miközben kicsit gyorsabb tempóra kapcsolva vezettem le testén kezemet, elvére feleslegessé vált nadrágjáig, amelytől minél előbb meg szerettem volna szabadulni. Egyszerűen lehúztam róla a hasztalan ruhadarabot, hogy mindössze egyszál alsónadrágban láthassam egykori legjobb barátomat, akinek személye azon az éjszakán teljesen átalakult. Kiszolgáltatottabb, mégis sokkalta vadabb és akaratosabb lett, legalábbis, ami a gesztusait illette.

 Hangosan nyögdécselve dörgölte ágyékát enyémhez, ezzel látványosan emelve meg csípőjét, amit egyfajta jelnek fogtam fel, így nagyobb bátorságom nyílt kicsit erőszakosabbnak lenni vele. Vadul martam ajkaira, kissé még meg is harapva azokat, ahogy löktem egy nagyobbat testét, amitől hangos nyögés szakadt ki belőle. Kihasználva, hogy elszakadt tőlem, fokozatosan haladva lefele, mézédes csókokat hintettem tökéletes fedésű, hibátlan testére, nyelvemmel is jobban megízlelve az eddig tiltott keretek közt tárolt gyümölcsöt. Körkörösen csiklandoztam mellbimbóit, olyan hangokat csalva ki szép ajkai közül, melyeket eddig szerintem még ő sem hallott. Ujjaival tincseimbe markolt, hol jobban belenyomva fejemet alakjának kényeztetésében, hol mutatva az irányokat, ahol jobban élvezte cselekedeteimnek sokaságát.

 Boxeréhez értem. Fogammal ragadtam meg rugalmas textilt, majd nőket megszégyenítő mozdulatokkal hámoztam le Kibumról, így szemeim elé tárult már éledező férfiasságának kielégítő látványa. Sosem hittem volna, hogy ilyen sokáig fogok gyönyörködni egy péniszben, de Kim Kibumon még ez is varázslatosnak tűnt, és kifejezetten méretes példánynak számított. Olyan sok időm nem adatott vizslatni a nemi szervet, ugyanis a férfi kéjes nyögései felébresztettek bambulásomból, így visszatérhettem eredeti teendőimhez. Apró, kedves csókokat hintettem ágyéka területére, nyelvemmel simogattam az ottani bőrt, egyenesen cirógattam azon testtájának minden szakaszát, csak azért, hogy halhassam elégedett sóhajait. Emelgette csípőjét, hangosan ki nem mondva követelt egyre csak többet és többet, de nem bírtam megadni neki. Egyszerű ajkaimmal csupán szimpla dolgokra voltam képes, és ezt akkor sem erőltettem volna, ha mindenképpen kőbe vésem akkori cselekedeteimet.

 Elváltam férfiasságától, s kissé lihegve figyeltem kipirosodott, izzadtágban úszó gyönyörű arcát, amelyen a mimika úgy változtatta magát, mint kisgyerek az eléje kirakott játékokat. Egyszerűen gyönyörű volt, és mivel képtelen voltam ellenállni Kibumnak, felhajolva hozzá, loptam tőle egy csókot, amelybe igyekeztem minden szenvedélyemet s vágyamat belecsempészni.

 Időközben valahogy lekerült rólam nadrágom. Őszintén nem emlékszem, melyikünk szedte le testemről a felesleges ruhadarabot, mindenesetre a kényelmetlen viselet már nem akadályozta további tevékenységeinket.

 A kandalló fényében melegedve láttam meg a Kibum hasfalán táncikáló izzadtságcseppeket, melyek olyan keringőt jártak, amit képtelenség lett volna normál, emberi szavakkal leírni. Lehet megint képzelődtem, vagy a bennem tomboló adrenalintól volt, de varázslatosnak találtam az egyszerű verejtékek kecses ringatózását, a táncparkettként szolgáló, hófehér bőrfelületen, amely egyenletesen emelkedett majd süllyedt el. Kényszert éreztem arra, hogy megérinthessem a fenséges cseppeket; nyelvemmel csupaszítottam meg a férfi hasfalát, teljesen eltakarítva a sós aromában úszkáló izzadtságot.

 Kibum hirtelen megragadta egyik kezemet. Lassan vezette azt arcához közel, közben kedvesen simogatva rajta bőrömet, amely nyugalomban volt, egészen addig a pillanatig, míg az alattam heverő férfi ajkai közé nem vette néhány ujjamat. Elkerekedett szemekkel tudatosítottam magamban kellemes érzést, s Kibum nyelvének tökéletes teljesítményét, amelynek csupán ekkora töredékébe is teljesen beleremegtem.

- Kérlek… – suttogta fájdalmasan izgató hangszínen, ezzel utalva arra, hogy kezdjünk már bele a lényegbe. Nem hibáztathattam a türelmetlensége miatt, elvégre éppen annyit várt erre az éjszakára, mint én, és ő is pontosan ugyanannyira kívánt engem, mint én őt. Ezért teljesítettem a vágyát. Nyálas ujjaimat nyílásához vezettem, s egy rövidebb ideig tartó körözés után egyszerre két ujjamat vezettem belé. Éreztem a szűkséget, hogy pontosan mennyi tágításra lesz szüksége, de arcmimikája alapján egyáltalán nem viselte meg a tény, hogy két ujjam benne motoszkált. Csupán a vágy és a kéj keveredett orcáján, így felfedezni sem lehetett volna a fájdalom vagy a kellemetlenség bármilyen jelét rajta. Ilyen gondolatokkal vezettem belé harmadik ujjamat is, melynek érkezésekor már fel-fel nyöszörgött.

- Könyörgöm, csináld már! – vonyított fel elhaló hangon, éppen csak annyi erővel, amennyivel ezt az egyszerű mondatot ki bírta mondani. Én pedig készségesen teljesítettem kérését; bármiféle síkosító segítsége nélkül hatoltam be nyílásán, elérve ezzel azt, hogy eddig szorosan összezárt szemei kipattanjanak. Tudtam, hogy ezzel fájdalmat, kellemetlenséget és merő kínt okoztam csupán neki, mégis éreztem remegő testében, hogy élvezettel töltötte el a benne lüktető férfiasságom. A forróság, amely körülvett, egyenesen megőrjített, képes lett volna a tudat kettétörni, hogy éppen Kim Kibumban voltam. Az ezzel kapcsolatos vágyálmaim fel sem értek a valósággal, amelynek már az első pillanatai is olyan gyönyört okoztak számomra, melyet eddig még sosem éreztem ezelőtt.

- Jonghyun… – nyöszörgött az alattam kiszolgáltatottan fekvő férfi, akaratát próbálva kifejezni egyszerű, ám lényegre törő sóhajaival. Óvatosan mozogni kezdtem, minden apró lendületemmel elérve, hogy elégedett nyögés szakadjon ki torkából, édes hangjába csomagolva. Ahogy a nevemet hajtogatta, ahogy a hátamat karmolászta, miközben tarkómnál fogva húzott le egy szenvedélyes csókra; ezeknek a valós élvezetét nem tudtam volna kifejezni. Minden mozdulata, az összes dolog, amit kért vagy egyszerűen megtett, gyógyír volt a régi sebeimre. A naiv ösztöneit, a gyerekes viselkedését, az állandó vakságát és mérhetetlen mennyiségű arroganciáját sosem leszek képes elfelejteni, viszont talán együtt tudok majd élni vele, ha ő is úgy akarja. Addig is, a megbocsátás elég lesz.

 A puha bőr csattanása, ahogy hevesen érintkezett enyémmel, zene volt füleimnek, pont, mint Kibum egyre gyorsuló nyögései is, melyek már jelezték, nem bírja sokáig. A tempóm fokozatosan kapcsolt nagyobb sebességre, talán túlságosan akaratosan, túlságosan vadul mozogva a férfiban, de akkor már nem érdekelt. Hallani akartam, ahogy a nevemet kiáltva kettőnk közé élvez, úgy, ahogy annak rendje és módja mindig is megkívánta. Látni vágytam a kielégülést az arcán, az elégedettséget a szemeiben, és a mérhetetlen hálát ajkain pihenni. Csókot loptam tőle, talán százezret is, de a végtelenségig élnék ebben a tolvaj életbe, ha cserébe Kim Kibum nyögdécselhetne alattam, minden áldott éjszaka, amíg világ a világ.

 Ujjaimat férfiasságára vezettem, hogy orgazmusának elérését egy kicsit felgyorsíthassam. A tűz továbbra is égett a kandallóban, így pajkosan ficánkoló körvonalaink tökéletesen kirajzolódtak a még mindig kissé koszos parkettán, amelynek közepén a világ legszebb férfija feküdt éppen. Hangosan sóhajtott, mikor mozgatni kezdtem péniszén a bőrt; simogattam, húzogattam, itt-ott még meg is cirógattam, aminek hála, Kibumban a szexuális feszültség egyre csak nőtt és nőtt.

 Míg végül ki nem durrant a tartóedénye. Sikította a nevemet, majd betörtek az ablaküvegek hangjától, miközben kettőnk közé került a testének legnemesebbik részéből származó, hófehér nedű, amely azon az éjjelen a világ legédesebb koktéljának tűnt a számomra. Nem sokkal később – ahogy belefeledkeztem a férfiből származó anyag átvitt jelentésébe – én is utána eveztem az orgazmusok folyóján, kiélvezve, hogy az egykoron vad tenger már lecsillapodott.

 Kihúzódva belőle, lassan melléje feküdtem, miközben egy a kanapéról származó pokrócot terítettem magunkra, mielőtt átkaroltam volna a tűz felé forduló, vékonyka testét. Némán meredtünk a kandallóra, csupán az abból származó forróság halk, pattogó hangja adott a háznak egy kis alapzajt, meghitté varázsolva a szenteste bús magányát.

- Boldog karácsonyt, Kibum! – búgtam fülébe egyszerű szavaimat, melyek édes mosolyt csaltak szép arcára, és az öröm csillogását macskaszemeibe.

- Boldog karácsonyt, Jonghyun! – Csókba forrt a vigyor rajta, melyet nekem ajándékozott Jézus születésének évfordulóján. Sosem voltam vallásos, nem jártam templomba, nem imádkoztam, és nem olvastam végig a Bibliát, és az egyedüli napjaimba még ezt az ünnepet sem ünnepeltem. Mégis, akkor boldog voltam, hogy szenteste egy olyan ajándékot kaphattam, mint Kim Kibum.

 Az éjszakáim csendessé alakultak. Eltűntek a lidérceim, elvesztettem az aggályaimat, és az állandó lelkemben tomboló kételyeimet, és helyettük némaságot kaptam. Lappangtak még lelkemben ugyan ezek a dolgok, de Mellette elmenekültek. Ugyan nem tudtam, hogy örökké velem marad, vagy visszamegy később Szöulba, ebben nem lehettem biztos, mert szót nem ejtettünk róla. Lehet elhagy, lehet megun, lehet meggyűlöl, lehet elmúlnak az érzései – nem tudom. De az estém csendes, és most csak ez számít.

- Na baszki! – csapott Sehun saját fejére, ahogy kiértünk a kórház hatalmas kapuján, miközben megcsapott minket a frissen esett hó illata.

- Mi az? A nővérke nem adta meg a számát? – kérdeztem gúnyosan mosolyogva, a mellettem sétálóra tekintve, kinek pillantásaiban merő megvetést és gúnyt véltem felfedezni, amely csak elégedett vigyort csalt arcomra.

…

 Oh, hogy kapná be a főnököm az összes faszomat, de most úgy tényleg! Ki azaz elvetemült, bunkó paraszt, aki még szenteste is dolgoztat?! De komolyan; nem elég, hogy én hozom a hülye klubjának a legtöbb pénzt, annyira nem lenne képes a legjobb táncosa kedvéért, hogy előbb elenged abból a tetves melóból! Nyaljam ki a seggem, ha ez nem kibaszás a négyzeten! Aish… basszus!

 Mondanom sem kell, semmi – ismétlem, semmi – kedvem nem volt ahhoz, hogy ott a részeg, forever alone stílusú melegeknek rázzam a seggem, de ebből éltem, ezzel tartottam fenn magam, így muszáj volt félreraknom minden haragomat, és bemenni dolgozni. Azaz egyetlen jó dolog lett volna abban az estében, hogy Xiumin is velem lehetett volna, de mivel színházi próbája volt, ezért egyedül kellett színpadra állnom. Igazságtalanság! Minseok még régebben kivette azt a napot, így nekem automatikusan nem lehetett, mert az egyik „attrakciónak” mindenképpen táncolnia kellett. Néha úgy éreztem magam, mintha egy darab hús lettem volna, amire mások verhetik a nyálukat; egy egyszerű kirakati dísz, megérinthetetlen, mégis mindenhez képes semleges. Gusztustalan volt ez a szakmának gúnyolt valami, de piszkosul jól fizetett, no meg szerettem pénzért vetkőzni, bármily furcsán is hangzik. Ráadásul még hasznos is volt a számomra: segítette a mozgásom fejlesztését, erősíthettem a színpadi kisugárzásom, és levetkőzhettem a gátlásaimat, a szó legszorosabb értelmében. Ja, és nem utolsó sorban, a munkám miatt ismertem meg Xiumint is, és talán ez a világon a legcsodásabb dolog, ami megtörténhetett velem. Mindezek ellenére, szenteste a hátam közepére sem kívántam az aznapi műszakomat, de a kötelesség az kötelesség ugye, és a formás seggem rázásából tudtam fizetni a lakásomat, szóval nem nyafoghattam.

 Az öltözőben kentem fel a sminkem, miközben azon morfondíroztam, hogyan fogom lehámozni magamról azt a rohadt feszülős bőrgatyát, amit évtizedek küzdelme árán erőszakoltam testemre, mikor váratlanul megcsörrent a telefonom. Halovány mosollyal arcomon vettem fel a készüléket, mihelyst megláttam, ki hívott pontosan.

- Szia! Úgy hallottam, dolgozol – mondta csicsergő hangon. – Gondoltam megkérdem, minden oké-e veled.

- Ja, minden fasza, azt leszámítva, hogy tizenegyig itt kell lennem – sóhajtottam frusztráltan, mert tényleg semmi hangulatom nem volt akkor a táncoláshoz.

- Így látatlanban is tudom, mennyire boldog vagy ettől – nevetett fel gúnyos hanglejtésemet hallva, ezzel egy minimális szinten jobbkedvre derítve.

- Kussolj Mókuska, neked sokkal jobb a helyzeted – húztam el számat, eléggé irigykedve kedvesemre, mert ugyan neki is fontos dolga volt, de legalább azt csinálhatta, amit igazán szeretett. Imádtam táncolni, és a munkámat is csíptem, de szenteste inkább Xiumin mellett az ágyban kamatoztattam volna csípőmozgatásomat, nem pedig a színpadon.

- Ezt nem tagadom – kuncogott továbbra is, aztán pedig váratlanul témát váltott, elengedve füle mellett megjegyzésemet. – Tényleg, akkor Sehun velünk ünnepel?

- Nem tudtam meggyőzni, ilyen téren hajthatatlan – sóhajtottam, miközben a tükörképemet vizslattam, valamiféle elkenődés után kutatva, amit szerencsémre, nem találtam. – Azzal érvelt, hogy nem akar minket zavarni.

- De nem zavarna!

- Ezt én is mondtam neki, de makacs, mint az öszvér – forgattam meg szemeimet, egyik kezemmel megigazítva magamon a kényelmetlen nadrágot, amit már akkor utáltam, mikor a főnököm kijelentette, hogy abban kell táncolnom.

- És most hol van?

- Fogalmam sincs. Őszintén, eddig még egyszer sem mondta meg, konkrétan hol karácsonyozik, nem hiszem, hogy ez az alkalom is kivételes lesz.

- Lehet a szeretőjéhez ment – nevetett a vonal túlsó végén párom, felidézve azt a pillanatot, amikor egyik este azon hülyültünk, vajon Sehun milyen pasival fogja elveszíteni a seggszüzességét. Minseok valami előkelő, harmincas gazdag csávóra saccolt, én viszont egy huszonéves, művészlelkű szépfiúra tippeltem, valamiféle festett hajjal. Asszem még külföldinek is gondoltam, bár amikor ezt játszottuk, már volt bennem néhány üveg sör, ezt nem vitatom.

- A rich bitch papához?

- Vagy a képzős egyetemistához. Esetleg, mindkettőhöz.

- Hm, édeshármas – kuncogtam magamban eme gondolaton, mire a vonal túlsó végéből hangos kacagás szűrődött ki. Ezek szerint Xiumin értékelte a humoromat.

- Aish, bocsi kicsim, de vége a szünetemnek, és már mennem kell! – mondta hirtelen, látványos csalódottsággal hangjában.

- Semmi baj, nekem is a színpadon lenne a helyem. Akkor otthon találkozunk?

- Ühüm. Sok sikert a melóhoz! – azzal letette. Sietségéből ítélve nem tökölhetett, amivel nem volt gondom, mert nem sokkal később nekem már mennem kellett táncolni. Fogalmam sincs a zenekeverőnk honnan szerzett erotikus karácsonyi slágereket, de azokra kellett szórakoztató műsort kreálnom, és meg kell hagyni, hatalmas sikert arattam. Legnagyobb meglepetésemre sokan eljöttek megnézni engem, még így szenteste is, ami jó érzéssel töltött el meg minden, de már nagyon otthon akartam ünnepelni, az én kis hörcsögömmel. Sajnos eme vágyam nem teljesülhetett, mivel meghitt ünnepi romantika helyett, a csípőmet tekergettem jobbra-balra, annak érdekében, hogy plusz pénzt tudjak bezsebelni az est végére. Mondanom sem kell, hogy nem igazán volt hangulatom vetkőzni olyanok kedvéért, akiket pont ívben szartam le. Most lehetne azt mondani, hogy normál esetben is ugyanezt csináltam, de az teljesen más volt; akkor élveztem, hogy hullámoztathatom a testemet, hogy megmutathatom nekik magamat, bármiféle gátlás vagy félénkség nélkül, teli szenvedéllyel és vággyal. De szenteste… Xiuminnal akartam ülni a kanapénkon, valami unalmas film nézése közben belefulladni a csókjaiba, nem pedig teljesen egyedül táncolni több tucat magányos melegnek. Ahogy leszakítottam magamról hófehér ingemet, csak azon elmélkedtem, mikor szabadulhatok már közülük. Egyáltalán nem akartam akkor dolgozni.

 A dal végére teljesen kifáradva, kissé izzadtan, halkan lihegve sétáltam le a színpadról, még a távolból kifülelve egy-kettő, éppen a nevemet kiáltó személy hangját, kiknek erős orgánumában felcsendülni vélt a magány minden egyes formája. Egyedüli, szerencsétlen emberek hangja volt az, keserűséggel fűszerezve – de akkor nem tudott érdekelni. Nem akartam a mindennapi nézőimre gondolni, csupán haza akartam kerülni, remélhetőleg rögtön beleájulva a kényelmes franciaágyba, hagyva, hogy gyorsan elnyomjon az álom. Az öltözőben sietősen kapkodtam le magamról a munkaruhámat – már, ami megmaradt belőle –, amelynek nagy részét a sarokba hajítottam, reménykedve abban, hogy még januárig nem kell használnom. Kapkodva testemre húztam normális öltözékem, majd összepakolva a cuccaimat, elköszöntem és kellemes ünnepeket kívántam a kollégáknak, aztán nekivágtam a viszonylag rövid útnak, amelynek vége a lakásomhoz vezetett.

 A bejárat előtt még szöszmötöltem a kulcsokkal, de nagy nehezen sikeresen kitártam a nyílászárót, így bejuthattam a meleg, kellemes hangulatú, félhomályban tündöklő lakásba. Automatikusan tettem le kulcscsomómat az előszobában elhelyezkedő kisasztalra, miközben lehámoztam magamról kabátomat, melyet a fogasra akasztottam, hangos sóhajok közepette. Először nem is gondoltam különösnek a halovány fényeket, melyek egyenest a nappaliból származtak, de mihelyst tudatosult bennem, hogy már majdnem éjfélt ütött az óra, így megdöbbent, sebes lépteimmel töltöttem be a helység csendjét, reménykedve abban, hogy egy ismerőstől származik a világosság.

 Elkerekedtek szemeim, mikor a tágas szoba közepére pillantottam, ahol édes kis Mókuskám állt, egyszál tógában, egy koponyával a kezében, melyet úgy emelt az ég felé, mintha valami istenség által megszentelt tárgyat tartott volna a kezében. Őszintén nem tudtam, hogy nevessek, vagy komolyan megfontoljam azt az ötletet, hogy orvoshoz vigyem.

- Hát te mit művelsz? – mutattam köré a gyertyafényben, ahol nem csak pokrócok hevertek szanaszét, hanem rendes utcai ruhái is, amiket előző nap nagy odafigyeléssel vasalt ki, csak azért, hogy másnap flegma módon a földre vághassa azokat. Sokszor képtelen voltam felfogni a logikáját, de szenteste voltak fontosabb dolgok is, mint a ruháinak elrendezése.

- Korábban lett vége a próbámnak, így hazajöttem gyakorolni – vonta meg vállait, továbbra is elszántan bámulva a kezében tartott, lecsupaszított emberi fejre. Xiumin profi színész akart lenni, hogy a példaképeit az ellenfeleivé, illetve vetélytársaivá tehesse, és eléggé gyakran meg is mutatta a tanulmányai irányába kifejtett alázatát, sokszor csupán egyetlen egy, az átlagosnál elmebetegebb pillantással.

- És minek a koponya?

- Erre gondolsz? – mutatott nagy szemeket meresztve a remélhetőleg nem valódi emberi csontozat egyik legfontosabb részére. – Hamletet gyakorlok.

- Jó, de miért van rajtad római tóga? – Bevallom, nem jeleskedtem annyira irodalomból meg történelemből, de annyit azért tudtam, hogy Shakespeare-nek és a rómaiaknak nem sok közük volt egymáshoz.

- Tök kényelmes, ne izélj már! – vágott egy különös grimaszt, aminek láttán muszáj volt elnevetnem magam, mert annyira édesen festett durcás fejjel, egy több ezer éves viseletben, ami nem mellesleg, nagyon izgatóan állt rajta.

- Szóval csak úgy kölcsönvetted a színházból, azzal az indokkal, hogy „tök kényelmes”? – Talán kissé gúnyos voltam vele, de könyörgöm, ezt a párbeszédet semmilyen formában nem lehetett volna komolyan venni.

- Lényegében – vonta meg vállát, egyetértően bólogatva, közben megigazítva magán a könnyedén más irányokba tévedő ruháját, amit szívem szerint leszaggattam volna róla. – De amúgy még egy ókori darabot is próbálunk, így meg lett engedve, hogy elvigyem a tógát, csak éppen jelenleg a Hamlet egy kicsit fontosabb.

- Te tudod – dőltem le kifáradva a kanapéra, ezt a beszélgetést inkább abbahagyva, mivel nem épp ehhez hasonló témákat kívántam boncolgatni az élettársammal. Jó ég, milyen szó már ez! Alig két évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy majd végzősként egy cuki színésszel fogok együtt élni, aki történetesen a kollégám is. Mondjuk fiatalabb gimis koromban abban sem hittem volna, hogy egy sztriptízbárban fogok úgy keresni, mint például egy tanár. Nem is tudtam, hogy pénzért vetkőzni ilyen kifizetődő és szórakoztató; arról pedig pláne nem volt fogalmam, hogy Xiuminhez hasonló embereket is megismerhetek ebben a szakmába. Tisztán emlékszem, mikor első este dolgozni mentem, és a főnököm bemutatott az új kollégáknak, akik amúgy baromi szimpatikusnak tűntek az elején. Az akkor számomra még ismeretlen Minseok kissé izzadtan ballagott lefele a színpadról, mikor a mindig pattogó felettesem mellé ráncigált és bemutatott minket egymásnak. Esküszöm, annyira gyönyörű egyben ártatlan férfit, mint amilyen ő volt, még sosem láttam, és a megismerkedésünk pillanatában eldöntöttem, hogy megszerzem magamnak. Vicces módon, Sehuntól kértem tanácsot ez ügyben, aki akkor még nem sejtette, hogy a férfiakat szeretem, ezért Xiuminról úgy beszéltem neki, mint egy még szinte teljesen ismeretlen, gyönyörű lányról, akit meg akartam hódítani. Persze, a helyzet felvázolása után, legjobb barátom vállat vonva adta utasításba a „Sehun-technikát”, amely egy rögtönzött pajkos csókból állt, amit nagyon profin kellett csinálnom, az ügy sikere érdekében. Hiába, legjobb barátom egy szívdöglesztő macsó volt, akinek csupán egy-egy pillantásáért is ölni tudtak volna a lányok, és pontosan tudta, hogyan manipulálja az egyszerű csitriket. Nem mellesleg, tökéletesen meg tudtam érteni azokat az álmodó kamaszokat, akik titkon Sehun kegyeiért versenyeztek, mivel a fiú minden szempontból nagyon jól nézett ki. Meleg voltam, nem pedig vak, és akármennyire tekintettem őt az öcsémnek, el kellett ismernem, hogy a farmer nagyon jól állt a kis seggén, ahhoz képest, hogy anorexiás volt. (Természetesen nem volt az, csak ezzel húztam az agyát, amiért olyan vékonyka alkattal lett megáldva, a feneke mégis úgy domborult, mintha Marilyn Monroe-é lett volna). Lényeg a lényeg, hála a Sehun-féle módszernek, összejöttem Xiuminnal, és nem sokkal később pedig össze is költöztünk, azóta meg együtt vagyunk. Nem olyan klasszikus love story, de a miénk, és számomra tökéletes, főleg mivel még nem ért véget. Kicsit több mint másfél év után sem hunyt ki a tűzünk, és nem éppen azon a bizonyos szentestén készültem vizet önteni rá.

 Élettársam hóna alá fogta a koponyát, ahogy lassú léptekkel közeledett a szófához, amire később le is tette formás fenekét. Nagy szemeket meresztett rám, hihetetlen édesen pislogva, akár egy ártatlan mókuska, majd nemes egyszerűséggel karjaim közé bújt, úgy dorombolva, mint egy megszelídített vadmacska.

- Milyen volt a meló? – kérdezte édesen búgó hangon.

- Egy tag lehányt egy másikat, valaki belekötött egy szerelmespárba, és feldobtak hozzám néhány csomag óvszert, meg egy tubus síkosítót; csak a szokásos – összegeztem estémet, aminek pont a legkellemetlenebb pillanatait bírtam kiemelni, mert minek beszéltem volna a táncról, ha annak felemelő érzését úgyis ismerte? – Nálad mi volt a színházban?

- Hát, az eleje meg a vége jó volt a dolognak, csak úgy a közepét baszták el a hisztis lányok.

- Mi miatt ment a sírás?

- Őszintén? Nem igazán tudom – vágta elgondolkodó grimaszba arcát. – Tudod, amikor női vinnyogást hallok, automatikusan megsüketülök. – Hangosan felnevettem. Ez egy tipikus Xiumin hozzáállás volt a másik nem gyakori idegesítő szokásához, amit szerencsére egymás mellett sosem tapasztaltunk, vagy csak nagyon különleges esetekben.

- Aish, néha igazán azt érzem, hogy a nők gyakran feleslegesek! – süppedtem lejjebb a kanapén, amelyről rögvest felpattantam, mikor szerelmem erős ütését éreztem meg mellkasomon. – Most mi van?

- Hogy mondhatsz ilyeneket?! A nők létfontosságú lények itt, akárcsak mi. Gondolj bele, ha nem lennének, most valószínűleg…

- Csak vicceltem! – szakítottam félbe halkan kuncogva, a felháborodott ábrázatát figyelve, amely egy csapásra változott meglepetté. – Miért kezdted el így hirtelen védeni a nőket? Csak nincs titkon egy hosszú lábú, dögös szeretőd?

- Ne légy nevetséges! – forgatta meg szemeit, lesajnáló stílusba kapcsolva. – Sosem tagadtam, hogy gyönyörűnek és fenségesnek tartom őket, és hogy lenyűgöz a kitartásuk meg az áldozataik, amiket hoznak, de a lányokkal való játszadozást a Sehun féléknek találták ki, nem nekem. – Ez csupán enyhe utalást volt arra, hogy meleg vagy, Mókuskám!

- Pff, Sehun – sóhajtottam hatalmasat, ahogy szerencsétlen legjobb barátomra gondoltam. – Most inkább hagyjuk a csajozásai módszereit annak a kis buzinak.

- Buzi? Tudtommal eddig csak barátnői voltak.

- Nekem is voltak barátnőim, aztán tessék, most mégis veled élek – néztem hosszasan a fiú szemeibe, ezzel akarva jelezni, hogy néhány kamaszkori kaland még nem jelent egyet azzal, hogy valaki nem játszhat a másik csapatban. Élő példa voltam erre, és szerintem nem egyedüli ebben a világban.

- Nem hiszem, hogy Sehun meleg lenne – csóválta meg fejét, nem igazán akarva egyetérteni a nyilvánvalóban. – Akkor már rég jelzett volna a radarom.

- A radarod elromlott, mivel Sehunnie olyan homokos, mint a tengerpart. Meg kellene nézetned magad, eddig mindig kiszúrtad a sorstársainkat.

- Nem gúnyolódj velem, én vagyok az idősebb! – Szemei ugyan szikrákat szórtak, de kisugárzása játékos pajkosságról árulkodott. – Az érzékeim tökéletesek, csak arról van szó, hogy nem akarod beismerni Sehun hetero mivoltát, mert az gyerek épp annyira meleg, mint amennyire én nő.

- Szeretem az ilyen hasonlataidat…

- A lényeg – itt kissé megemelte hangját –, hogy a drágalátos kis pösze barátunk nem meleg. Te magad mondtad, hogy egy felelőtlen csajozógép, aki szinte mindent megdug, ami mozog.

- Igen, ezt én is tudom, de mintha mostanában megváltozott volna – adtam ki magamból aggályaimat, amik igazából titkos örömök is voltak, de féltem, hogy valami rossz történt, ami miatt abbahagyta a bevett szokásai gyakorlását. – Egyáltalán nem hajtja úgy a csajokat, mint régen, nem is nagyon foglalkozik velük, de lehet, ez csak Sulli miatt van.

- Sulli miatt? – ráncolta értetlenül homlokát, valószínűleg nem jutott rögtön eszébe az a lány, akiről előtte meséltem neki.

- Tudod a csaj, akit teherbe ejtett.

- És még ezek után hiszed azt, hogy meleg? – kérdezte gúnyos, lesajnáló hangszínnel, ami némileg jogos volt, de egy olyan esetben nem tudtam másra gondolni, elvégre Sehunról volt szó, nála meg semmi sem volt biztos. – Te tényleg totálisan meghülyültél. Ha valakinek, akkor neked romlott el a radarod, nem nekem, csillagom…

- Jól van na, te még nem ismered olyan jól, mint én! Mostanában tényleg nagyon furcsán viselkedik, meg úgy általában… Sehun egy különös srác.

- Attól még nem kell rögtön arra gondolni, hogy oldalt váltott.

- Más lehetőséget nem látok a változásra – csóváltam fejemet, mélyen gondolkodva ez ügyben. Nem gondoltam volna, hogy majd szenteste Sehunon fogok agyalni, de ha már szóba került, tényleg különösen kedvesen viselkedett az utóbbi időben, és nem bírtam rájönni, miért. – De lehet, hogy Wu Seonsaengnim terápiának köszönhető a dolog.

- Terápiákra jár?

- Az igazgató kötelezte, mert egyszer véresre vert egy srácot, aki történetesen az exének a jelenlegi pasija – meséltem el dióhéjban Sehun élettörténetének egy kisebb szakaszát, ami csupán szemforgatást csalt kis Xiuminból.

- Mint egy rossz szappanoperában, komolyan!

- És a többit, még nem is hallottad – sóhajtottam hatalmasat, ahogy tekintete találkozott szerelmem ledöbbent pillantásaival.

- Szerintem nem akarom tudni.

- Szerintem sem. – Ahogy ebben megegyeztünk egy kisebb csend telepedett ránk. Azért szerettem Xiuminnal lenni, mert az efféle némaságok sosem voltak kínosak, vagy éppen rendkívül kellemetlenek. Csak két fiatal srác voltunk, akik csendben élvezték egymás társaságát, meg a gondolataik sokaságát. Tényleg nem szerettem volna Sehunra gondolni, elvégre a szentestémet nem az ő és a furcsa életének elemzésével akartam tölteni, de minden percben bennem volt a riadalom, hogy talán valami történt vele. Nem voltam az anyja, nem láttam a fejébe és nem töltöttem vele az életem minden pillanatát, ezért pontosan nem tudhattam, mi miatt kezdett máshogy viselkedni. Nem bántam, hogy egy kicsit kedvesebb volt másokkal, vagy legalább nem erőszakolt lányokat, viszont tőle ez szokatlannak hatott. Zavart, hogy nem mondta meg, miért lett olyan, amilyen… Talán nem tartozott rám, de akkor is tudni akartam.

- Lehet ez a Wu Seonsaengnim jól kikúrálta – szólalt meg hirtelen szerelmem, mire felé fordítottam értetlen tekintetemet, ami találkozott az övével, amelyben huncut fények csillantak. – Ha érted mire gondolok.

- Basszus Xiumin! – csattantam fel rögvest, de csak egy kiröhögést kaptam kirohanásomra. – Bakker, ő az irodalomtanárom, és minden, csak éppen nem meleg!

- Ezt nem tudhatod! – mutatta fel mutatóujját, jelezve, hogy a látszat néha csal. – Rólad sem gondolná senki, hogy meleg vagy, pedig éjszakánként velem bújsz ágyba, nem pedig egy Victoria Secret modellel.

- Ha ismernéd őt, nem feltételeznél róla ilyesmit. Különben is, a tanár úr rendkívül gondos, és nem annyira felelőtlen, hogy egy diákkal kezdjen, aki ráadásul férfi.

- Ne kapd már fel a vizet, csak poénkodom veled! – lökött játékosan oldalba, megint közelebb férkőzve hozzám. – Ha már úgyis annyira teóriákat akarsz gyártani arról, hogy a legjobb barátod meleg, akkor tessék, itt egy kézenfekvő. Még lehetséges is lehetne.

- Ha nem bánod, én tartom magam a feltételes módhoz – biccentettem feléje egy aprót. – Nem hiszem, hogy köztük lenne valami, Sehun az elején nagyon utálta a csávót. Bár, amikor kórházban volt, hajnalban felhívott, hogy megkérdezhesse, meleg szempontból Wu Seonsaengnim jól néz-e ki. – Azóta sem jöttem rá, ez miért volt olyan fontos neki.

- És jól néz ki? – Oh baszki! Ismertem már nagyon jól ezt a fajta szemöldökfelhúzást, ez egy Kim Minseok-féle „Dögösebb-e nálam?” pillantás volt, amire nem létezett jó válasz. Ha igent mondtam, megsértődött, ha nemet, akkor azt állította hazudok neki, és akkor meg azért vágta ki a hisztit. Ebből a beszélgetésből nem tudtam jól kijönni. Hihetetlen, hogy másfél évnyi együttlét után sem voltam képes kicselezni az efféle csapdáit.

- Ami azt illeti… – nyeltem egyet – igen.

- Mennyire? – Akkor és ott, biztos voltam abban, hogy meg fogok halni.

- Hát… eléggé. Tudod, nagyon magas, szőke… szép arca van, és kínai. Nagyon dekoratív látvány. – Csak tudnám, minek kezdtem el részletezni. Be kellett volna fognom, az tuti.

- Lefeküdnél vele, mi?

- Xiumin kérlek! – próbáltam leállítani, mert erre a kérdésre tényleg nem kívántam válaszolni. Wu Yifan tényleg rohadt jól nézett ki, de a tanárom volt, ráadásul aktív fél, akik nem tartoztak az eseteim közé, no meg nekem ott volt az én kis Mókuskám.

- Most mi van? Csak beszélgetünk.

- Nem, baromira nem „csak beszélgetünk”. Te éppen okot keresel magadnak, hogy kiakadhass rám.

- Ez nem is igaz – háborodott fel, majd ezután nem várt fordulat következett. – De ha már itt vagyunk, baszd meg magad Kim Jongdae, amiért más pasikról fantáziálsz!

- Mi van?! – meredtem rá értetlenül, ahogy a hálóba igyekező testét figyeltem, ami valószínűleg egy hatásos, ám kellőképpen dívás ajtóbecsapást akart eszközölni, amit szerény személyem akadályozott meg. – Xiumin, én egyáltalán nem fantáziálok a tanáromról, ne gondolj már baromságokra!

- Te mondtad, hogy jól néz ki!

- Igen, mert tényleg helyes, de ettől még nem akarok lefeküdni vele! Különben is, nekem itt vagy te! – közelebb léptem hozzá, édes kis testét a falhoz nyomtam, ahogy derekára vándoroltatott kezeimmel cirógattam. Ha a Sehun-technikával fel tudtam szedni, akkor ugyanezzel le is tudom nyugtatni. – A fantáziám kilencvenöt százalékát te teszed ki, meg ez rendkívül előnyös tóga rajtad. – Pajkosan a rövid, szoknyaszerű ruha alá nyúltam, ahol puha combjait kezdtem simogatni, mire érintéseimbe teljesen belepirult. Magamon éreztem meleg leheletét, miközben kipirosodott pofiját kémleltem, ami nagyon el szerette volna rejteni, mennyire is élvezte kezem szabad akaratú útját lábán. Ezt a Kim Minseokot szerettem én!

- És még? – kissé remegő hangja alapján éreztem, hogy nyeregben voltam.

- Mi lenne, ha bemennénk a hálóba, ahol elszavalnád nekem az egész Hamlet szövegedet, és megnéznénk a reakciómat? – Hangommal cirógattam az arcán elhelyezkedő puha bőrréteget, mely rózsaszínes árnyalatokban pompázott, amely még gyönyörűbbé varázsolta az előttem álló férfit. Hirtelenjében annyira megkívántam őt, hogy kérésemre nemet mondott volna, nagy esélyt láttam volna a nemi erőszaknak. Hiába, át akartam adni neki a karácsonyi ajándékomat, még aznap éjjel.

- Minek nekünk hálószoba? – Költői kérdésére csupán vággyal teli csókot kapott válaszként, amely úgy mart ajkaira, mintha egy éhező elé raktak volna kész, meleg ételt. Akaratosan ízleltem a puha párnákat, azoknak résén dugva át nyelvemet szájába, amely párbajt vívott az övével, ezzel egy szinte teljesen tökéletes összhatást alkotva.

 A teljesen falhoz préselt testét megemeltem, így formás lábait derekam köré fonta, majd egyszerűen a kanapéhoz vittem a harapnivaló fenekével együtt, aztán gyengéden lefektettem szerelmemet a szófára, közben egy pillanatra sem szakadva el ajkaitól. Tógájának pántját óvatosan hajtottam le izmos válláról, hogy még véletlenül se sértsem az anyagot – ami nem volt a mi tulajdonunkban, pedig Xiuminon igazán jól mutatott – s makulátlanra kidolgozott felsőtestére hintettem kéjes csókokat, apró, halk nyögéseket csalva ki ajkai közül.

- Na Hamlet uram, nem szaval nekem valamit? – pillantottam rá kissé provokatívan mosolyogva, de pontosan tudtam, Mókuskám piszkos fantáziáját mennyire beindította, ha így szóltam hozzá.

- „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” – kezdett bele a mindenki számára ismert monológ legelső mondatában, aminek tudatosításába beleremegett az egész testem. Fogalmam sincs miért, de amikor Xiumin így beszélt, olyan rohadt könnyen fel bírtam izgulni. – „Akkor nemesb-e a lélek, ha-a tűri… Balsorsa minden ny-nyűgét s nyilait…” – Mondatai végén hangja el-el csuklott, ugyanis nyelvem folyamatos munkálatai minden szavának kiejtésével egyre csak erősödtek, amit valószínűleg nem bírt az én kis színészem. Úgy faltam bőrének millimétereit, mint nyáron a csoki fagyit, egyszerűen nem tudtam betelni testének tökéletes ízével, amely megrészegítette elmémet, akárcsak szavalása. Ahogy megakadt, ahogy néha belenyögött egy-egy szóba, csupán tetteim miatt, szimplán felizgattak, jobb érzéssel töltöttek el, és még több vággyal öntöttek tele. Fogaimmal karcolgattam mellbimbóinak érzékeny területét, amit nem bírt megállni hangosabb kiáltások nélkül, melyek zeneként csendültek vissza fülembe.

- Kérem Hamlet uram, folytassa – bíztattam tovább szerelmemet beszédre, hadd okozhassak neki olyasfajta élvezetet, amit előtte még sosem tapasztalt. Nem hagytam abba felsőtestének ízlelgetését, egészen addig a pillanatig, míg elégedett sóhajait, újabb rendesen összerakott szavai fel nem váltották.

- „Va-vagy ha kiszáll t-tenger fájdalma el-len… S fegyvert-ah ragadva-h véget vet neh-ki?” – Igazán szép teljesítmény volt Xiumintól, hogy immár ágyéka körül legyeskedő kezem ellenére is ilyen érthetően, és viszonylag folyékonyan bírta tovább mondani szövegét. Hát mi voltam neki, ha nem a legjobb kiképző tanára? Na igen, én voltam Kim Jongdae, a szerető, aki éppen hosszú ujjaival cirógatta az alatta elégedetten nyögdécselő Mókuska, tökéletes férfiasságát. A pénisz már szinte lüktetett, pedig még semmit sem csináltam vele akkor, egyszerűen simogattam, mint kisgyerek a cirmos kismacskát. Elmondani nem tudtam volna, mennyire élveztem Xiumin kipiroslott orcáit bámulni, miközben folyamatosan erősödő masszírozással kényeztettem a lenti részeit is.

- Ne álljon le, uram! – Könyörgő, kissé arisztokratikus hangsúlyra váltottam, amely halovány mosolyt csalt ki az alattam nyöszörgő fiúból, aki ugyan értékelte a szerepjátékos kísérleteimet, ugyanakkor abban a helyzetben kissé nehezen azonosult Hamlet karakterével.

- „Megha-halni – elszunnyad-ni-h – sem-mi több; S egy á-álom által e-elvégezni mind” – Egyre több helyen csuklott el szépen csilingelő hangja, így elvettem péniszéről kezemet, egy pillanatnyi pihenést ajándékozva neki. Hosszasan megcsókoltam, kedvesen ízleltem ajakit, miközben titkon, kissé talán sunyi módon, lehúztam róla feleslegessé vált boxerét, hogy szabadon fellélegezhessen gyönyörű férfiassága. Mikor elváltam tőle, csillogó szemeibe akadtam, melyek olyan mesésen fénylettek a félhomályban, hogy képtelen voltam ellenállni nekik, ezért elmosolyodtam, ezáltal kiesve a szerepemből.

- Ne hagyja abba Hamlet; hiszen még koránt sem vagyunk a végén – pajkos vigyoromból nem volt nehéz kitalálni, mire akartam készülni, de hagytam szerelmemet szavalni, míg magamról sebesen lekapkodtam a textíliákat.

- „A szív keservét, a test eredendő, Természetes rázkódtatásait…
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.” – Viszonylag gyorsan darálta le szövegét, helyenként belelihegve egy picit, ahogy szemeivel követte cselekedeteimet, melyek kimerültek a néhány másodperces vetkőzésben. Birtokba vettem ajkait, mikor már mindenhogy készen álltam az előjátékunknak a lényegére, amelyre talán egész héten vágytam. Pihegve váltam el tőle, ő folytatta a szavalást, én pedig készségesen nyálaztam be ujjaimat. – „Me-ghalni – elsz-unnyadni – és alunni! Ta-talán álmodni: ez a bökkenő…” AISH! – Kiáltott fel elégedetten, mikor nem tökölve egyszerre három ujjamat vezettem belé. Xiumin eléggé tág volt már, de ezt azért ő is rendesen megérezte, viszont valamilyen okból kifolyólag nagyon élvezte, ha fájdalmat okoztam neki az ágy keretein belül. Franc se értette a perverz vágyait, de önként és dalolva teljesítettem őket, minden alkalommal.

- Ne aggódjon, ez csupán egy kis kellemetlenség; ne hagyja abba! – Ollózni kezdtem ujjaimmal, és így pontosan éreztem azt a feszítő, kényelmetlen érzést, ami szerelmemben tombolhatott ezerrel, de ő csupán hangosan sóhajtozva tett eleget kérésemnek.

- „M-mert hogy mi ál-mok jőnek a h-halálban, Ha-a majd lerá-ztuk mind e földi bajt, Ez v-visszadöb-bent. E meg-gondolás az, Mi a ny-nyomort oly hosszan élteti” – Felengedett az én kis Mókuskám, mikor kihúztam belőle ujjaimat, gyorsan az óvszer és a síkosító után kutatva, miközben szerelemem, ledarált nekem még néhány sort, teljesen zökkenőmentesen. – „Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Útált szerelme kínját, pör-halasztást, A hivatalnak packázásait” – Eme mondatok pihenésként hatottak rá, az én elmémet viszont csak egyre jobban izgatták; szinte hallottam, ahogy a fülembe dobogott a vér, teljes kielégülését kiáltva. Férfiasságomra helyeztem a kotongumit, aztán egy kis síkosítót nyomtam kezemre, amellyel bekentem tagomat, majd bármilyen figyelmeztetés nélkül vezettem azt szerelmembe. Mókuskám kecses háta ívben befeszült, ahogy magában érezte lüktető ékességemet, talán pont azt a testrészemet, amire igazán büszke voltam. Rögvest csípőjét kezdte emelgetni, ahogy kezeit szeme elé helyezte, el akarva takarni gyönyörű, kipirosodott orcáját, melyen a kiszolgáltatottságba keveredett vágy tükröződött. Éreztem, ahogy a körém gyülekezett forróságtól még elájulni is képes lettem volna, éppen ezért először nem terveztem mozogni benne, csupán szokni a megunhatatlan folyamatot, amelynek az elején tartottunk.

- Folytassa – mosolyodtam el elégedetten, mikor szerelmem lökött egyet csípőjén, tudatosítva, hogy végre már belekezdhettem volna abba, amire talán egész este vártunk.

- „S mind a r-rugást, mellyel mélh-tath-lanok, Bántalmaz-zák a tűrő érdeh-met
Ha nyúh-gal-omba küldhetné-h magh-át” – Minden apró löketemnél összecsuklott hangja, megfogalmazhatatlanul édesen nyögdécselt alattam, izzadtságcseppjei pedig sebesen rohangáltak kidolgozott testén, amit szívem szerint örökké ízlelgettem volna. Kezeimet combjaira vezettem, cirógatni kezdtem ott a bőrt, majd nem sokkal később feljebb evickéltem és formás fenekébe markoltam, körmeit belemélyesztve a puha almákba. – ARGH! – hörgött fel kedvesem, egyszerre élvezve és gyűlölve a helyzetet, amibe könnyedén belekényszeríttettem. Öröm volt Xiumint így látni, és nem csupán a titkos szadista ösztöneim miatt; egyszerűen hihetetlenül izgatónak egyben kívánatosnak láttam ilyenkor.

 Gyorsítottam tempómon, szinte már olyan sebességgel húzogatva ki és be magamat, mintha a maratont szerettem volna lefutni, holott drága Mókuskámat akartam a csúcsra juttatni. Eme folyamat végének eléréséhez, megragadtam hímtagját, s könyörtelenül kezdtem azon húzogatni a bőrt, mintha az életem múlt volna rajta. Az elégedett a hangja, a nyögései, testének akaratlan mozgatása, ezek mind olyan hatást gyakoroltak rám, ami minden porcikámba bizsergést szállított a mérhetetlen mennyiségű öröm mellé.

 És ennek viszonzását nem sokkal később tenyeremben éreztem; a forró testnedv látványa valami olyasmit indított el szervezetemben, amitől egyszerűen, muszáj volt viszonoznom mindezt. Hangos nyögés közepette élveztem belé, kiélvezve még utoljára a férfiasságom körüli forróságot, amelytől nem sokkal később megszabadultam.

 Édes csókot kaptam tőle, mikor lefeküdtem mellé, csupasz testünket szabadon hagyva, elvégre rajtunk kívül senki sem tartózkodott a lakásban. Oldalára fordult a kis színészem, és olyan mennyiségű hálával mart ajkaimra, mintha az életét mentettem volna meg valami halálos veszedelem elől. Eme gondolatra elmosolyodtam.

- Boldog karácsonyt, Mókuskám! – simítottam meg selymes arcbőrét, ahogy kedvesen dorombolni kezdett nekem, akár egy édes kiscica.

- Boldog karácsonyt, Chen! És nagyon köszönöm! – Hogy lehetett valaki annyira imádnivaló, hogy mindenem beleremegjen? Aish, egyszer még oltár elé vezetem ezt a gyereket!