Üzemeltető: Blogger.

Promise (KaiBaek)

by - 15:37



 Idegesen kopogtattam ujjaimmal az asztal finoman lecsiszolt lapját. Félresöpörtem a kósza morzsákat, s a kiszórt cukormaradványokat, melyeknek a kávémban kellett volna landolniuk. Elegánsan felöltözött lány sétált felém, mosolygó arccal téve le elém a második koffeinben gazdag főzetet. Remegő kézzel szórtam bele az édesítőt, aminek egy jókora része mellément. Ismételten kisebb takarításba fogtam.
 Az egész testemen különös bizsergés futott végig minden alkalommal, akárhányszor csilingelni kezdett a bejárat feletti kis csengő. Szívem hevesen verte mellkasomnak vékony falát, félő volt, hogy kiszakad belőlem minden. Le kellett nyugtatnom magam.
 Italom kevergetésével vontam el figyelmemet. A tejben feloldott, s cukortól aromásabbá lett kávé színe hasonlítani kezdett bőrömére. Forgott, kavargott, majdnem ki is löttyent a heves mozdulatok miatt. Karamellás árnyalatúvá változott, de az íze kesernyés maradt.
 Fejemet a közeli ablaknak döntöttem, s a nagy csomókban hulló hópelyheket figyeltem. Lélegzetemmel bepárásítottam az üveget, így már nem láttam ki. Lehunytam szemeimet, fáradtan, erőtlenül gondolva vissza a múltra, az ő arcát rajzolva le egy képzeletbeli papírra.


Néha csak becsukom a szemem,
És elmerülök a gondolataimban, melyek körülötted forognak.
A szokásos arcod látom, mely olyan ismerős.


 Az eső halkan simogatta a járda padkáját, melyen emberek milliói lépkedtek nap mint nap. Magassarkúk kopogtak, bőrcipők nyikorogtak, színes conversek bukkantak fel a távolban, a viselőik pedig rám sem hederítettek. Rám, aki az utcán ült, egy gitárral a kezében, összezenélve a napi betevőt.
 Csapzottan számoltam, orromból már a takony is folyni kezdett, mire végeztem. Az a nap egészen hasznosnak bizonyult; valószínűleg megsajnáltak az eső miatt. Vagy a szánalomra méltó pofám tette, nem tudtam. Igazából nem is érdekelt, elvégre nem számított a pénz honnan vagy miért jött. Csak jöjjön.
 A tokba helyeztem az akusztikus gitárt, kezembe vettem azt, majd lassú léptekkel elindultam haza. Közben a szakadásokat figyeltem nadrágomon; eggyel több lett, mint mikor legutóbb néztem. Közeledett a tél, valahonnét be kellett újítanom egy vastagabb farmert, és egy bőrdzsekinél tartósabb kabátot.
 Sóhajtottam.
- Mekkora kibaszás ez az egész – túrtam nedves tincseim közé, levágva utamat. Latyakos talajon sétáltam, a levelek úgy tapadtak rám, mint legyek a szarra, ezzel is jobban bemocskolva az alapjáraton is piszkos ruháimat.
 Mikor a lakótelepre értem, egy alak ácsorgott a bejárati ajtóm előtt. Jól öltözött volt, gazdagnak tűnt, egy olyan kifinomult egyednek, aki még részegen sem vetemedik arra, hogy olyan környékre tévedjen, ahol a hozzám hasonlók éltek. Sőt, olyannak látszott, aki még a részegséget sem engedte meg magának. Nálam alacsonyabbra nőtt, a vonásai gyermekiek voltak, de a kabátja árából kijött volna a havi lakbérem is. Nagy rációt láttam rá, hogy öregebb és tapasztaltabb volt, mint az én szerencsétlen utcafiú sorsom.
- Segíthetek? – böfögtem oda neki, mire felém fordította jólfésült fejét. Vonásait gyönyörűnek lehetett nevezni, a kisugárzása pedig megnyerőnek látszott; biztos voltam benne, hogy valami üzletembert tisztelhettem benne.
 Persze, az úri picsájának derogált válaszolni.
- Uram! – léptem közelebb. – Viselkedne az öltözékéhez méltóan?
- Parancsol? – lepődött meg őszintén, tenorban rezegtetve meg hangszálait. A kezdeti magabiztosságot mintha a szél fújta volna el.
- Na, megy ez, csak akarni kell! – mosolyogtam rá gúnyosan, megveregetve karját, miközben diszkréten arrébb toltam. – Ha már a cica visszahozta a nyelvét, elárulhatná, kit keres ezen a remek környéken.
- T-tessék? – makogott vissza ennyit. Mire sikeresen feltörtem a saját lakásomat, és ki bírtam nyitni az ajtót, még egy kis időt pazaroltam a kölyökképű pasira.
- Nézze, ez nem a Szöuli Szeretetszolgálat, ahogy az épületek állapotából is kiderül – mutattam körbe –, ráadásul jósok sem élnek errefelé, tehát személy szerint, nem tudom kiolvasni a csillagok állásából, hogy mit akar. Szóval mi lenne, ha elmondaná? – Teljes csend. Mintha a falhoz beszéltem volna. – Talán eltévedt? Az Iphone7-esen nincsen mobilnet meg térkép, vagy mizu? Esetleg lemerült? Két sarokkal lejjebb van egy fülke, amit még nem vertek szét, ha akar, ott telefonálhat. Nem érti, amit mondok, vagy miért nem válaszol?
- De, tökéletesen értem magát – felelte, s ez volt az első teljes mondat, ami elhagyta vékony ajkait. Egy pillanatra már azt hittem, valami gazdag apuci értelmi fogyatékos kissráca elszökött otthonról. Ha még ez is történt volna, nem én lettem volna az, aki elfurikázza a valagát, az is biztos.
- Nagyszerű. Ebben az esetben elmondaná, mit akar, kit keres, meg ilyenek.
- Nem szükséges, amúgy is menni készültem. Elnézést a zavarásért és a kellemetlenségekért! Viszontlátásra! – hajolt meg mélyen, bocsánatot kérve a különös viselkedéséért, azzal ezer wattos mosolyt villantott, majd a drága kabátjával együtt elment, mintha ott sem lett volna.
 Amikor beléptem a rumlis, meglehetősen megviselt lakásba, igyekeztem nem tudomást venni a szánalmas körülményekről. Helyette az előbb megjelent férfin agyaltam; inkább ő járjon a fejemben, mint az életem. Így hát lefeküdtem a már porosodó matracomra, tekintetemet a vízfoltos plafonra emeltem, majd becsuktam szemeimet. Kezembe fogtam egy megérinthetetlen ceruzát, s lerajzoltam az előbbi úriember vonásait, a lehető legtökéletesebben.
 Meleg pillantások apró szemek mögött, angyali mosoly, makulátlan fogak, teljesen szőrtelen arcbőr…
 Világosabb barna, kissé göndör tincsek, elegáns, felsőbbrendű öltözet, gyermeki mentalitás…
 Tenor hangszín, csilingelő, udvarias szavak, nem mellesleg szép alak…
 Olyan érzésem volt, mintha valahol már találkoztam volna vele. Mintha már láttam volna mindezt. Lehetetlen volt. Szöul hatalmas, én pedig messze éltem a milliomosok negyedétől, ahova valószínűleg ő is tartozott. Nem mentem el addig koldulni, azért bennem is volt büszkeség, még ha nem is sok.
 Még napokkal később sem tudtam kiverni a gondolataimból a gazdag idegent. Leginkább a napi kajáért kellett volna aggódnom, és minden percben számolnom kellett volna a tartalékomat, hogy biztosan elég legyen mindenre. De képtelen voltam koncentrálni. Csak az a pasi járt a fejemben, és az, hogy mit kereshetett azon a környéken.
 Egy nap újra találkoztunk, pontosan úgy, ahogy előtte. Ott állt a lakásom előtt, tökéletes ruhában, annyi különbséggel, hogy akkor tudatosan engem keresett. Én pedig korántsem voltam annyira segítőkész, mint előtte.
- Jongin! – szólított meg, mihelyst az ajtóhoz értem. Alig álltam a lábamon, azokban a késői percekben senkihez sem volt kedvem, pláne egy kotnyeleskedő idegenhez nem.
- Mi az? – morogtam hangosan, kivéve cigarettámat ajkaim közül. Azt már meg sem kérdeztem, honnan vagy kitől tudta meg a nevemet. – Mit akar már megint?
- Hozzád jöttem!
- Kurva jó, egyedül nem találtam volna ki – forgattam meg szemeimet, hátamat nekivetve a mocskos falnak. Úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna. – Mi kellene?
- Te, ami azt illeti – felelte lágy hangon, a lehető legkisebb éleket is mellőzve.
- Valahogy sejtettem – röhögtem fel, elhajítva csikkemet, rátaposva a még parázsló végére. – Ez a nap már úgysem lehet jobb – sóhajtottam. – Hogy akarja?
- Parancsolsz?
- Talán süket? Azt kérdeztem, hogy akarja; itt, nálam, magánál, esetleg más helyen? Vagy csak egy szopás kellene?
- Te meg miről beszélsz? – hátrált rögtön egy lépést, mikor olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy megérezte az alkohol erős szagát rajtam. – Nem csak utcai zenész vagy?
- Azt hiszi, abból tudnám fizetni ezt? – mutattam a rozoga épület egyik legsilányabb lakására. – Az csak arra jó, hogy napközben elüssem az időt, és a kajámat fizessem belőle. A rezsipénz, a ruháim, a gitárhúrok meg időnként egy-egy párna vagy újabb matrac nem kerül ide csak egy-két szépen eljátszott Disney dalért.
- Akkor miből tartod fenn magad? – értetlenkedett, különösen indiszkréten akarva belemászni az életembe. Pedig csak egy vadidegen volt.
- Mindenből, amiből csak tudom. Zenélek, kéregetek, építkezéseken melózom, cigit árulok kisiskolásoknak, boltokban rakodok, és sokszor kurválkodom is. Sok kiéhezett negyvenes-ötvenes nő van, akik fizetnek értem, nem is keveset. Van mit félretennem, cserébe pedig néha meg kell dugnom egy-egy vénszatyrot. Nem nagy ár.
- Csak nőknek nyújtasz szolgáltatásokat? – kérdezte. Egyem a lelkét, milyen finoman fogalmazott.
- Ha csak nőknek nyújtanék, megkérdeztem volna, hogy akarsz-e egy szopást? – röhögtem az arcába. – Nagy a kereslet a cicafiúkra, és a cukros bácsikhoz hasonló krapekok sokszor betalálnak. Persze mindegyiküknek van valami heppje; szeret ütni, fojtogatni, leitatni, beöltöztetni… lassan már nagyon meglepni sem tudnak – kuncogtam. – De, ha nem szopás miatt jött, akkor mit akar tőlem?
- Aish, vicces lesz ezt elmagyarázni – túrt bele dús tincseibe, melyek frissen mosott állapotban csapódtak homlokához. – Jongin, szeretnélek eltartani.
- Azta, ez most tényleg egy cukros bácsi – horkantam fel, teljesen elképedve azon, milyen egyszerűen mondta ki ezeket a szavakat. Az elején még értelmezni sem tudta, mit beszélek neki, erre be bírt nyögni ez ilyet. – És hogyhogy rám esett a választás?
- Ez nem olyan egyszerű, mint hiszed – mosolygott kedvesen, ugyanakkor kicsit feszengve is. – Van egy kisebb hobbim…
- Az, hogy cukros bácsi?
- Lényegében – hagyta rám a dolgot, valószínűleg nem ezt akarta hangsúlyozni. – Szeretek fiatal fiúkon segíteni, ennyi az egész.
- Akkor nem is akar megdugni?
- Nem igazán – rázta meg határozottan fejét, még végig sem mérve testemet, hogy majd utána utasítson vissza. – Nem éppen ez a felállás az esetem, viszont itt most nem ez a lényeg.
- Akkor mi a lényeg? – tettem fel a tízmillió wonos kérdést.
- Annak ellenére, hogy viszonylag fiatal vagyok, és vannak furcsa szokásaim, ami a cukros bácsiskodást takarja; rendelkezem rendes állással is. Saját zenei cégem van, ami bandákat és szóló előadókat egyaránt debütáltat, te pedig alkalmas lennél erre.
- He? – ennyi volt az, amit ki bírtam nyögni a zavaros monológja után. – Mit akar ezzel mondani?
- Kérlek, tegezz, annyival nem vagyok öregebb – sóhajtott. – De röviden; az a környék, ahol rendszerint zenélni szoktál, útba esik a munkahelyem felé menet. Sokszor hallottalak már, és tehetségesnek tartalak, de sosem volt alkalmam beszélni veled.
- Szóval ezért kerestél meg néhány napja? – faggattam továbbra is, meg akarva tudni, hogy derítette ki a címem, és honnan tudta meg a nevem.
- Az csupán a véletlen műve – rázta határozottan fejét. – Mindig… öhm… ezen a lakótelepen szoktam összeszedni a nehézsorsú fiatalokat.
- Amúgy háremed van, hogy így többes számban beszélsz a „pártfogoltjaidról?”
- Félreértesz – mosolyodott el lágyan, oldalra biccentve kobakját. – Az én protokollom máshogy jár el, mint a szokásos cukros bácsiké. Én segítek a hozzád hasonló fiatalokon, talpra állítom őket, szerzek nekik munkát és egy biztos hátteret, majd elengedem a kezüket. Egyszerre csak egy emberrel foglalkozom.
- Micsoda nemes lélek talált rám – gúnyolódtam továbbra is, nem véve komolyan az ajánlatot. Nem születtem naiv kisgyereknek, nem egy tündérmesében éltem, tudtam, hogy addig nem örülhettem, amíg kézzel fogható bizonyítékom nem volt.
- Szóval, hajlandó vagy hozzám költözni?
- Kicsit gyors a tempó, nem gondolod? – nevettem kínosan, elvégre ilyet is ritkán hall az ember. Főleg, ha olyan, mint én. – Idolt akarsz faragni belőlem?
- Pontosan!
- És mi van, ha nem jön össze? Akkor mi lesz?
- Másik szakma felé kezdelek terelgetni, amíg meg nem találod a neked tetszőt, és onnan már mehet minden tovább – összegezte a kis tervét.
- Te tényleg nem viccelsz – csóváltam hitetlenül fejemet. Mintha komolyan egy álomba csöppentem volna.
- Honnan tudjam, hogy nem versz át, és nem akarsz meggyilkolni, vagy valami?
- Őszintén – lépett közelebb, halkan sóhajtva –, amíg egy ennél jobb helyen vagy, neked nem mindegy?
 Megsértődhettem volna, de utcagyerek voltam, kevés dologgal lehetett megsérteni. És ami igaz, az igaz; nekem totál nyolc volt, mi lesz velem. A pillanatnyi öröm meg jobb, mint az örök nyomor, nemde?
- Oké – rántottam vállat. – Meggyőztél, veled megyek. De előtte áruld el a neved, mert egy vadidegennel csak nem költözöm össze.
- Byun Baekhyun vagyok – nyújtotta jobbját. – A cuccaidat majd utánad hozzák, most gyere. Nem messze áll a kocsim.
 Így megkezdődhetett Kim Jongin, a szerencsétlen zenész története, a cukros bácsi Byun Baekhyunnel.


Az esetlenségem ellenére, mindegy mi történik, te még mindig szeretsz.
De vajon megérdemlem a szereteted?


 Ha nem láttam volna annyi mindent addigi életem során, valószínűleg elkápráztatott volna az újdonsült sugar daddy-m otthona. Szöul legmenőbb környékére vitt, a legmenőbb fekete audival, a körzet legmenőbb tetőlakására. Ahogy megpillantottam az ikeával bebútorozott lakhelyet, átfogalmaztam magamban a „menő” kifejezést. Byun Baekhyun két perc alatt egy új szintre emelte ezt a kifejezést, ebben biztos voltam.
 Próbáltam nem kimutatni, hogy ahhoz hasonló helyeket csak a magazinokban láttam. Reméltem, nem vette észre a leesett államat.
- Itt laksz?
- Többnyire igen – rántotta meg vállait, ahogy leültetett a hófehér bőrkanapéra. Ha nem lettem volna teljesen elámulva, biztos aggódtam volna azért, hogy összemocskolom a szófáját.
- Többnyire?
- Sokat vagyok a cégnél, valamikor heteket ott töltök – mosolyodott el. – Építettem magamnak oda egy külön lakást, ha már a fél életemet a munkámnak szentelem. De igyekszem gyakran hazajárni.
- Aha – haraptam be ajkaimat, folyamatosan körbe-körbe tekintve. – Akkor majdnem mindig egyedül leszek?
- Nem – ült le mellém, melegen mosolyogva, kedvesen csillogó szemekkel. – Ha idolt akarok faragni belőled, nem tágíthatok mellőled. Plusz szeretnélek jobban megismerni, szóval készülj; nem fogsz könnyen megszabadulni tőlem – borzolta össze kissé zsíros hajamat, mintha csak a kisöccse lettem volna.
- Neked van valami komplexusod, hogy ennyire kedves vagy egy idegennel? – fintorogtam. – Bocs, ha bunkó vagyok, vagy valami, de nekem furcsa, hogy máris ekkora puszipajtások lettünk.
- Ne törődj vele – kuncogott, édes hangszínt ütve meg. – Én tényleg csak szeretek segíteni másokon. Sok bennem a szeretet, vagy valami, nem tudom. Szeretem mellé felfedezni a tehetségeket is, és neked is akarok egy esélyt adni.
- Mintha valami szent veszett el volna benned – horkantottam fel, teljesen hitetlenül. Sosem találkoztam még egy ilyen tiszta lélekkel.
- Ugyan; a közelében sem vagyok ahhoz, hogy szent legyek.
- Igazán? – húztam fel fél szemöldökömet, felé fordítva fejemet, hirtelen olyan közel kerülve hozzá, ami egy doramában könnyedén lehetett volna kínos.
- Ne feszegessük a témát – csapkodta meg combomat, majd lendületesen felpattant mellőlem, visszavéve a nemrégen levetett ruháit. – Sajnos, most tényleg magadra kell hagyjalak. Van még pár elintézetlen dolgom, remélem nem probléma.
- Dehogy – ráztam meg fejemet.
- A szobád a folyosó legvégén van jobbra, pontosan vele szemben pedig a fürdőszoba. A szekrényben találsz tiszta ruhákat, pizsamát, meg minden egyéb szükséges holmit. Az ágy át van húzva, teljesen használatlan, bár nem hiszem, hogy téged az ilyesmi zavarna – incselkedett kicsit, halvány mosolyt csalva arcomra. – Feküdj le korán, holnap sok dolgunk lesz, és készülj fel, hogy ki foglak faggatni az életedről.
- Miért? – ráncoltam homlokomat. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki kíváncsi legyen rám.
- Ahhoz, hogy hivatalos zenész legyél, meg kell tennem bizonyos lépéseket – mondta, miközben kabátját aggatta magára. – Orvoshoz kell vigyelek, ki kell, hogy vizsgáljon, meg kell tudnunk, milyen szervi következményei voltak annak, hogy ki tudja meddig az utcán éltél – magyarázta. – Amúgy gyönyörű mosolyod van – meredt rám hosszasan, nem foglalkozva azzal, mennyire meglepett ezzel a kijelentésével. – Fogorvoshoz is elviszlek majd.
- Parancsolsz?
- Nem mintha rosszak lennének a fogaid, sokan azok közül, akik normális körülmények között élnek, nem tartják ilyen szépen őket, mint te. De mégis, jobb biztosra menni; megnézzük van-e lyukas fogad, azt betömetjük és kérek majd egy fehérítést is. Ha már idolt csinálok belőled, akkor legyél tökéletes – kacsintott vigyorogva, azzal kitárta a bejárati ajtót, s elköszönt. – Aludj jól, reggel találkozunk!
 Miután elment, döbbenten jártam körbe a lakást. Hatalmas volt, mégis egyszerűen ki lehetett igazodni rajta. A szobám gyönyörűen nézett ki, Baekhyunét meg sem mertem nézni, plusz a hajléktalanságom ellenére nem voltam tapintatlan. A fürdőtől konkrétan orgazmust bírtam volna kapni; régen zuhanyoztam már olyan helyen, ami nem volt penészes, nem omladozott a fala, volt benne melegvíz, és nem kellett a csótányok és patkányok társaságától félni.
 Mindegy egyes pizsama, amit a szekrényben találtam, a legnemesebb selyemből készült, a tapintása puhább volt, mint tízezer tollpihe. Az ágyon ötször is elfértem volna, azt pedig hadd ne kelljen megemlítenem, hogy a frissen mosott ágynemű illatától majdnem bőgtem. Csupán reménykedni tudtam abban, hogy ha másnap felébredek, nem szembesülök azzal, hogy mindez mindössze egy álom. Mondjuk, el tudtam képzelni, hogy tényleg az; egy álom. Elvégre, Baekhyun indokolatlanul volt kedves; indokolatlan szeretetet kaptam tőle, én, egy egyszerű utcagyerek. Esetlen voltam, egy igazi szerencsétlen, akit csak sajnálni lehetett, erre egy perc alatt mindent megkaptam, amire a szívem legmélyén vágytam.
 Megérdemeltem ezt egyáltalán?


Téged, ki mindig vártál,
Téged, ki átölelsz karjaiddal,
Nem foglak elfeledni,
Boldoggá foglak tenni,
Hisz ahogy már mondtam, Egyek Vagyunk.


 Az első felvételem napja is elérkezett. A sok orvos, fogorvos, fodrász, divattervező és zeneszerző látogatása után végre beléphettem a stúdióba. Már legalább két hónapja Baekhyunnél éltem, és semmi olyat nem tett vagy kérdezett, amire számítani lehetett. Nem tartotta be az ígéretét, és nem faggatott az első közös napunkon az életemről, csak megadott mindent, amit kértem. De nem kérdezett.
 A dalom felvételére nem tudott elkísérni, dolga akadt egy másik – már híresebb – idoljával, így vele kellett foglalkoznia. Nem mintha bántott volna, csak… furcsa volt megint egyedül helyt állni. Nem állítom azt, hogy nem sikerült, mert a producerek szerint remekül teljesítettem, és felülmúltam az elvárásaikat. Reméltem is, hogy nem égetem be magamat, elsősorban meg Baekhyunt nem. Rohadt kínos lett volna, ha én, a főnök felfedezettje csalódást okoz mindenkinek.
 Mikor kiléptem a helyiségből, rátérve a hosszú folyosóra, egy kedves mosollyal találtam szembe magam. Tökéletesen volt felöltözve, kezeiben kávé pihent, pillantásaiban kíváncsiság csücsült.
- Hogy ment? – kérdezte, miközben átadta az italt.
- Jól – bólintottam. – Hogyhogy itt vagy? Nincs dolgod?
- Volt, de már elintéztem. Megvártalak, gondoltam mehetnénk együtt haza.
- Régóta vagy itt? – vontam össze szemöldökömet.
- Körülbelül tíz perce – saccolta be az időt.
- Miért nem jöttél be? Meghallgathattad volna a demo-t.
- Majd meghallgatom a végeredményt – karolta át, úgy vezetve el a stúdió elől. A szívem ettől hatalmasat dobbant. – Különben is; biztos vagyok benne, hogy nagyszerű voltál, és abban is, hogy a jövő nagy slágerét énekelted fel.
- Csak tudnám, miért fűzöl hozzám ekkora reményeket – forgattam meg szemeimet, kényelmesen sétálva vele a lift felé.
- Hiszek a tehetségedben. Ha már te nem, nekem mindenképpen kell – nevetett fel hangosan. – Meg láttalak már gitárral a kezedben, olyankor elkápráztatsz mindenkit.
- Most a régi utcazenész „múltamra” célzol? Mert ha igen, akkor azt pont mindenki leszarta.
- Ez nem igaz – ellenkezett, ahogy beléptünk a liftbe, s ő megnyomta a földszint gombját. – Én például egyáltalán nem szartam le.
- Te, már meg ne haragudj, csak egy ember vagy. Akármennyire is számítasz gazdag és befolyásos személynek, egyedül vagy, és nem lehet mindenkinek nevezni.
- Ez igaz – adta be derekát. – De engem mindig lenyűgözöl a hangoddal – ismét kihagyott egy ütemet a szívem. – Sokakkal ellentétben, te valódi vagy: látszik rajtad, hogy a gitárod a mindened, azzal nőttél fel, és a véredben van az éneklés. Mindig, amikor megláttalak a padkán ülve, elvarázsolva bámultalak, persze te ezt sosem vetted észre; mindig annyira belefeledkeztél a zenébe.
 Olyan aranyos volt, ahogy teljesen izgalomba jött az emlékektől. Nem akartam elkeseríteni azzal, hogy szétrombolom az illúzióját.
 Nem azért zenéltem, mert annyira szerettem volna; meg kellett élnem valamiből.
 Nem azért feledkeztem bele a hangszerembe, hogy átadjam magam az érzésnek; valamikor annyira fáradt voltam, hogy azt sem tudtam, éppen hol vagyok.
 Nem a gitár a mindenem és nem is azzal nőttem fel; csupán az egyetlen emlékem apámról.
 Nincs a véremben az éneklés; ez mindössze szerencse.
 És nem igaz, hogy nem vettem észre; egyszerűen nem akartam tudomást venni róla. De amikor napokig nem láttam, ideges lettem, izgatott, hogy vajon mi történhetett vele, hogy miért nem jött. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a munkája vagy a hobbija. Lehet, sokszor éppen valami fiúval volt, amikor zenéltem. És minden alkalommal, amikor erre gondoltam, dühös lettem.
 Hirtelen felindulásból megnyomtam a lift leállításáért felelős gombot. Az idősebb férfi értetlenül meredt rám, majd teljesen lefagyott, amint egész testét a falnak préseltem, ajkaimat pedig az övéire nyomtam. Csókja pont olyan volt, mint ő maga: édes és bódító. Ahogy selymes tincseibe túrtam, elmélyítve a vad nyelvjátékot, megéreztem lábaim között ágaskodni kezdő férfiasságomat. Ezt pedig Baekhyun is észrevette.
 Nem kellett volna.
 Nem kellett volna ott helyben letépnem róla az összes ruhát. Nem kellett volna hagynom, hogy kényeztessen. Nem kellett volna élveznem. Nem kellett volna elővigyázatosságok nélkül, a liftben magamévá tennem.
 Annyi mindent nem úgy kellett volna megtennem. Viszont képtelen voltam ellenállni neki. Túl aranyos, túl lelkes, de mindenek előtt túlon-túl nagylelkű volt velem szemben. Fogta a kezem, egyenesbe állította az életem, várt rám, bíztatott, teljes vállszélességgel támogatott mindenben. Sosem akartam mindezt elfeledni, és boldoggá akartam őt tenni, bármi áron.


Bár sok idő telt el, van egy szó,
Mélyen a szívemben, amit nem tudok kifejezni.


 Megszólalt az ajtó fölött eddig csendben lógó csengő, mire odakaptam pillantásomat. Gyönyörű alakú, öt évet öregedő férfi lépett a helyiségbe, hosszú szövetkabátján fehér, már olvadozó hópelyhek pihentek, akárcsak sötétedő hajában. A vonásai, a gesztusai, az egyszerű, mindennapinak számító mozdulatai mit sem változtak. Kétség sem fért hozzá, hogy ő volt az: Byun Baekhyun. A férfi, aki megmentette az életemet.
 Hamar eljártak felettünk a hónapok, és meglehet, hogy egy kis időre elfelejtettük egymást. Viszont amikor megpillantottam, úgy festett, mintha először láttam volna. A megmagyarázhatatlan vonzereje semmit sem fakult, tündöklő szépségéről nem is beszélve. Ugyanolyan tökéletes volt, mint öt évvel előtte.
 Tekintetével engem keresett, s mikor megtalált, tudtam, hogy a szívem megállt egy másodpercre. Az utolsó találkozásunk óta eltelt több hét, hónap és év, a kimondatlan szavaim mégis ugyanúgy ott pihentek a nyelvem hegyén, várva, hogy kirepülhessenek fészkükből.
 Azon a decemberi délutánon pedig végleg meg akartam szabadulni tőlük.


„Sajnálom, szeretlek"
Arra kérlek, bízz bennem továbbra is, pont, ahogy most teszed.
Magamhoz foglak ölelni, szorosan tartom majd a kezed,
Ha ki kell fejeznem, ami a szívemben rejlik, azt mondom;
Neked fogom adni önmagam.


 Baekhyun ágyában feküdtem, a hivatalos debütálásom után fél évvel. Papírok milliói vettek körbe, alattuk pedig életem egyetlen cukros bácsija aludta az igazak álmát. Szombat reggel volt, meglehetősen korán; egy újabb dalt írtam.
- Máris fent vagy? – morogta halkan, miközben felém fordította testét. Álmos szemekkel pislogott fel rám, percekkel előtte ébredhetett.
- Ihletem van – mosolyodtam el, egymás után rakva a következő szerzeményemben lévő szavakat, egy idő után már csak reménykedve abban, hogy rímelni fognak.
- Daesan hyung örülni fog neked – ült fel mosolyogva, megdörzsölve félig csukott szemeit. – Megnézhetem? – vette kezébe a legelső lapot, amire elkezdtem a végtelennek tűnő számot.
- Csak tessék – legyintettem, elvégre ha valaki, akkor ő mindenképpen beleolvashatott.
- Azta, szóhoz sem jutok! – nevetett fel elégedetten, néhány percnyi csend után. – Nem is tudtam, hogy az én Jonginom ilyen művészi is tud lenni.
- Vannak még titkaim előtted – kacagtam magamban, fejemet el sem emelve a papírtól: csak úgy ömlött belőlem a mondanivaló.
- Amúgy kiről szól a dal?
- Hát rólad – hajoltam közelebb hozzá, apró csókot lopva tőle.
- Ne mondj ilyeneket, a végén még zavarba jövök!
- Sajnálom, ez az igazság – motyogtam nyakába, amit kóstolgatni kezdtem. – Te vagy a múzsám.
- A menedzsered és a cég alapítója vagyok, nem pedig múzsa!
- Bocsánat hyung, ezentúl ezt a címet is viselned kell! – nevettem, újabb s újabb puszikat hintve puha bőrére, élvezve, ahogy pironkodott tőlem.
- Nem fognak rád unni a rajongóid, ha állandóan rólam énekelsz? – tréfálkozott.
- Csak bízz bennem, ahogy eddig. A rajongóim engem szeretnek, és imádják a rólad szóló dalaimat. Egy darabig még nem akarok másról énekelni. Csak veled akarok, lenni.
- És velem is maradsz?
- Igen – bólintottam.
- Ígéred?
- Ígérem.
 Igazából, sosem akartam másról énekelni, csak róla. Fogni akartam a kezét, magam mellett tartani, odaadni neki az életemet, amit szebbé tett. Ez volt a vágyam, nem a zene vagy a hírnév. Byun Baekhyunt akartam.


Szeretnélek megvédeni, örökké.


 Teltek a hetek és a hónapok, én pedig hagytam, hogy a boldogság úrrá legyen rajtam. Engedtem, hogy szétáradjon bennem, hogy túlcsorduljon, mígnem a legvégén értékét vesztette.
 Az egyik nyáron Baekhyunnek el kellett utaznia Kínába, majdnem három hétre. Nem mehettem vele, nem akartam zavarni. Nélküle viszont rendesen dolgozni sem tudtam, ezért szabadságot vettem ki. Elrejtőztem a nyilvánosság elől, megpróbálva kiélvezni a nyugalmat, amit akaratlanul kaptam.
 A régi otthonomhoz vezetett az egyik utam, valamelyik esős szombaton. A lakótelep mit sem változott, az ott élők szinte ugyanazok maradtak. Úgy üdvözöltek, mintha egy régen látott családtag tért volna vissza hozzájuk; gratuláltak a sikerhez, semmi irigység nem volt bennük.
 Mintha hazataláltam volna.
 Elcsábultam. Az elmém megborult, teljesen elsötétült. Menekülni vágytam; elmenekülni a kényelem, a boldogság, a siker elől. Szünetet akartam, csapdát, valami bonyodalmat.
 Elmentem a szerelmem elől. Se szó, se beszéd, leléptem. Elhagytam őt, bármiféle magyarázat nélkül.
 Időt akartam.


„A dolgok jobbra fordulnak, vagy elfeledjük őket az idő múlásával."
Talán ezek a vigasztaló szavak neked nem elegendőek,
Ettől ismét szörnyen érzem magam.
Na hagyj el, szeretnélek magamhoz ölelni!
Tudom, hogy nehéz továbbra is bízni bennem, hiszen az ígéret már megtört egyszer.
De ennek ellenére, szeretném örökre megosztani veled az életem, az összes lélegzetvételem.
Bár mindig olyan boldogok lehetnénk, mint a kezdetekkor.


 Kimérten ült le velem szembe, örömnek a leghalványabb jelét sem mutatta. Megértettem haragját, elvégre én hagytam el őt, nem fordítva. Bűnbánónak kellett volna látszanom, és mélyen magamban az is voltam; de eltelt öt év, és újra találkozhattam vele. Majdnem kiugrottam a bőrömből, annyira boldog voltam.
- Miért hívtál? – kérdezte ridegen.
 Fordult a kocka. Az elején én voltam ilyen; távolságtartó és elutasító – csak éppen jogtalanul. Ő okkal volt mérges, még ennyi idő eltelte után is.
 Az arca nem változott. A kisugárzása nem változott. A hangja nem változott. A helyzet kivételével minden maradt a régiben. Én is, és ő is.


„Köszönöm, sajnálom, szeretlek."
Még ha mindenem oda is adom neked,
Az sem lesz elég. (Hogy viszonozzam, amit értem tettél.)
Egész életem odaadom, hogy megvédjelek.
Igen, csak kövess engem.


 Az elején a telefonom megállás nélkül csengett. A képernyőn az ő neve villogott, mellé pedig a tökéletes fényképe társult. Sosem vettem fel. Tudtam, hogy halálra aggódta magát értem, és tudtam, hogy ennél nagyobb fájdalmat sosem okozhattam volna neki. Mégis… nem bírtam volna elviselni a hangját. Valamiért, nem.
 A hírnevemet is rendeznem kellett. Idolként az ember nem tűnhet el minden szó nélkül az egyik pillanatról a másikra. Így hát írtam egy levelet Baekhyun cégének, miszerint felfüggesztetem a szerződésemet, és visszavonulok. Leadták a tévében, a közösségi oldalakon, az újságokban, miszerint Kim Jongin egy éves sikeres karrier után kilép a szakmából.
 A hozzá írt dalomat nem fejeztem be.
 Megtehettem volna, hogy telefonálok, és elmondok mindent Baekhyunnek, akinek az egészet köszönhettem. De nem tettem meg.
 Már bánom.


Te, ki mindig rám vártál,
Emeld fel a fejed, lásd milyen hálás vagyok,
Soha nem foglak elfeledni,
Boldoggá foglak tenni,
Hisz, ahogy már mondtam, Egyek Vagyunk.


 Hosszú percekig figyeltük a másikat némán; illetve ő engem. Várt a válaszomra, amely nem jött ki ajkaimon. Próbáltam a szemébe nézve, ezúttal őszintén szólni, de ez nehezebb feladatnak tűnt, mint előtte hittem.
- Beszélnem kell veled – nyögtem ki végül, sikeresen a gyönyörű, barna íriszekbe pillantva, melyek gúnyban úsztak.
- Öt év után eszedbe jutottam?
- Öt éve ki sem mozdultál a fejemből.
 Csendben maradt. Nem tűnt úgy, mint akit meghatotta volna ez a néhány szó; elvégre nem méltatott azonnali válaszra.
- Igazi hálátlan paraszt lennél, ha el mernéd felejteni azt, aki kiemelt a szarból.
 Ezt a Byun Baekhyunt sem láttam gyakran, az is biztos volt.


Talán szörnyen nehéz lesz, de ismét színpadra fogok állni,
Még egyszer összeszedem a bátorságom, és képes leszek rá.
Érted, ki mindig rám vártál.


 Két év szünet után visszatértem a zeneiparba. Elegendő időm volt átgondolni az életemet és azt, hogy mit is akarok pontosan. Elegem lett az alkalmi munkákból, hiányozni kezdtek a fellépések, az interjúk és az állandó nyüzsgés. Ráébredtem, hogy tényleg ezt akarom csinálni. Csak reménykedni tudtam abban, hogy az új lehetőségeimmel karöltve elér a hangom Hozzá.
 Egy másik cég szárnyai alatt, új néven, új külsővel léptem megint színpadra. A régi közönség megvolt, az új pedig felpezsdített; visszanyertem egy darabot, azt, ami igazán hiányzott.
 Egy fontosabbat viszont sosem kaptam meg újra.
 Akkoriban folytatni kezdtem egy régi dalomat…


Magamhoz foglak ölelni, szorosan tartom majd a kezed.
Ha ki kell fejeznem, ami a szívemben rejlik, azt mondom;
Neked fogom adni önmagam.


 Hatalmasat sóhajtottam, néhány másodperc alatt próbálva összerakni öt év kihagyott monológját.
- Gondolom még haragszol – haraptam be alsóajkam, nem túl jól kezdve a beszélgetést.
- Huh – horkantott fel cinikusan. – Ha azért kerestél fel, hogy megkérdezd, haragszom-e még, amiért szó nélkül leléptél, akkor ostobább vagy, mint azt hittem.
- Nem tudom, hogy kellene kezdenem…
- Hogy hogyan? – húzta fel szemöldökét, provokatív arcmimikával ajándékozva meg. – Mondjuk kibökhetnéd, azon a bizonyos nyáron, miért szívódtál fel! Elmondhatnád, miért nem válaszoltál a hívásaimra! Megmagyarázhatnád, miért derogált velem megbeszélned a felmondásodat, és miért egy kibaszott levélben írtad meg, az ügyvédeknek! Nem is nekem… az ügyvédeknek.
 Hitetlen szavai mögött megbántottság pihent. Látszott minden egy gesztusán az örökké benne nyugodó fájdalom.
 Csupán ezt akartam meggátolni. Ennek akartam véget vetni.


Azok a vidám napok,
Mikor veled ünnepeltem a születésnapom a színpadon,
Egy apró szavad képes volt felvidítani,


 Hajamba túrtam, megtartva a némaságot. Muszáj volt végre férfiként viselkednem; ha valaki, akkor ő igazán megérdemelt legalább ennyit. Ha már többet nem tudtam adni.
- Először is köszönöm, hogy karácsonykor hajlandó voltál velem találkozni, azok után, ahogy bántam veled – meglehetősen magabiztosan és diplomatikusan indítottam. – A kérdéseidre, bármennyire is szeretnék, nem tudok egyenes választ adni.
- Hogy érted, hogy nem tudsz? – szakított félbe, rejtegetve az indulatokat hangjában. – Mi olyan nehéz abban, hogy elmondd a történteket?
- Mert még magam sem tudom, hogy mi történt – pillantottam kétségbeesetten értetlen szemeibe. – Nem tudom normális, emberi szavakkal megfogalmazni, mit miért tettem. Úgy éreztem, időre van szükségem, hogy az az élet, amit te teremtettél, nem nekem való. Az, hogy miért nem szóltam, hogy miért nem beszéltem meg veled előtte… megmagyarázhatatlan, még számomra is.


Ígérem, ígérem,
Mikor te szíved kínozza majd fájdalom,
Én biztosan ott leszek, és magamhoz ölellek.


 Éreztem, hogy azokban a percekben jobban megsértettem, mint valaha. Nagyobb csalódást okoztam, mint amekkora várható volt tőlem. Láttam, hogy mérges volt. Láttam, hogy legszívesebben elsírta volna magát. Öt tanácstalanságban fuldokló év után sem kapott a kérdéseire azokat kielégítő feleletet. Mi ez, ha nem a világ legnagyobb kibaszása?
- Mielőtt elmennél – suttogtam fáradtan –, el szeretném mondani, mennyire hálás vagyok, amiért segítettél egy huszonéves utcazenészen, és egyenesbe hoztad az elfuserált életét. Szóval köszönöm, sajnálom, és – nyeltem egyet, bátortalanul megérintve az asztalon árválkodó kezét – szeretlek


Bár sok idő telt el, van egy szó,
Mélyen a szívemben, amit nem tudok kifejezni.


 Döbbenet volt az egyedüli reakció, amit vallomásom kiváltott belőle, nem több. Nem húzta el a kezét, nem fakadt ki, nem ordibált velem, csak bámult meredten.
- Te – nyalta meg gyorsan ajkait, ahogy egy különös grimasz végigfutott arcán –, szeretsz…?
- Igen – bólintottam, mert valljuk be, ez a viselkedésemből nem volt egyértelmű.
- Én… – nevetett fel kínosan. – Mindvégig azt hittem, csak kihasználtál.
- Tévedés – ellenkeztem, a lehető legcsendesebb módon. – Akkor használtalak volna ki, ha alkalomadtán átszerződök egy másik céghez.
- De ezt tetted – értetlenkedett, fájdalmas kacagások közepette.
- Két év kihagyással – ismertem el a vádjainak egy részét, tovább cirógatva kézfejét. – Lássuk be, nem mehettem vissza hozzád, azok után, amit tettem.
- Ez igaz, viszont­… amíg együtt voltunk, sosem mondtad, hogy szeretsz.
- Valóban – mosolyodtam el keserűen, visszaemlékezve a múltbéli hibáimra. – Tényleg nem mondtam – nehezemre esett elfojtani a könnyeimet, elrejtve előle a gyengeségemet. – Akkoriban nagyon sok mindent nem mondtam. Rengeteg dolgot eltitkoltam előled, amik az összes baklövésemet okozták. És nem akartam úgy lezárni a kapcsolatunkat, és talán örökre búcsút mondani neked, hogy ne mondjam ki hangosan: több mint hat éve szerelmes vagyok beléd.
- Még mindig?
- Még mindig.


„Sajnálom és szeretlek"
Arra kérlek, bízz bennem továbbra is, pont, ahogy most teszed.
Magamhoz foglak ölelni, szorosan tartom majd a kezed,
Ha örökké együtt tudunk maradni,
Neked fogom adni önmagam.


 Kint hatalmas pelyhekben hullott a hó, megfagyasztva az utakat, játékra és nevetésre kényszerítve a gyerekeket. Szenteste közeledett, még néhány óra volt hátra a keresztény ünnepig. Én, Kim Jongin, a híres énekes pedig a régi menedzseremmel, cukros bácsimmal és szeretőmmel, Byun Baekhyunnel ültem egy csendes, eldugott kávézóban. Bár az arcom minden második plakáton ott virított, azokban a rövid momentumokban nyomtalanul eltűnhettem, mint az a bizonyos szürke szamár a ködben. Életemben először örültem, hogy nem vettek tudomást a létezésemről.
- Emlékszel arra a dalra, amit még rólad írtam? – kérdeztem bizonytalanul, reménykedve, hogy semmilyen negatív következménye nem lesz a témaváltásnak.
- Amit sosem fejeztél be? – pillantott fel az asztaltól.
- Igen.
- Emlékszem rá – bólintott, elhúzva kezét tőlem. – Mi van vele?
- Befejeztem – mosolyodtam el, mire ő is megmutatta régen látott ajkainak felfelé görbülését.
- Tudom.
- Hallottad? – kíváncsiskodtam meglepetten.
- Szégyellem bevallani, de a legtöbbet lejátszott dalok között is legelső a telefonomon.
 Szavaira hangosan felkacagtam. Ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is kaphattam volna azon a zord szombaton.
- Semmit sem változott a humorod – csóváltam fejemet, hagyva, hogy a hirtelen melegség szétáradjon testemben.
- Tudod, mit nem értek? – hagyta figyelmen kívül megjegyzésemet. – Több mint egy évig éltél nálam, és elég sokáig együtt voltunk, arról nem is beszélve, hogy nem szokványos módon ismerkedtünk meg.
- És? – vártam a folytatását az eszmefuttatásnak.
- És a mai napig nem tudom, hogy kerültél az utcára.
 Elmosolyodtam.
- Elmesélem a legközelebbi találkozásunkkor – ajánlottam fel az év legnagyobb kompromisszumát. Muszáj volt újralátnom; egy alkalom nekem nem volt elég.
- Tényleg elmondod, ha beleegyezek a következő randiba? – incselkedett, gúnyosan ejtve ki az utolsó szót.
- Tényleg elmondom.
- Megígéred?

- Megígérem.


Share
Tweet
Pin
Share
Tags : , , , , , , , ,

You May Also Like

4 megjegyzés

  1. Unknown2017. január 7. 15:17

    Kyaaaaa de imádtam 😍😍😍 Nem sokat kommenteltem eddig de ezt most raktad ki úgyhogy muszáj :D te vagy a kedvenc íróm, minden sztoridat imádtam, amit eddig olvastam <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Noel2017. január 7. 17:21

      Oh, nagyon szépen köszönök mindent ^^ Ezt most jólesett elolvasni, és örülök, hogy tetszett ez a rövid történet is ^^ ♥

      Törlés
  2. O' Hagu2017. január 7. 15:38

    Szia! *^*
    Az a legmeglepőbb dolog, hogy én vagyok az első kommentelő, pedig ez egy olyan gyöngyszem, amilyet régen kaptunk tőled (mert a Habum csak nekem szól haha).
    Az elején megijedtem, hogy átmész nagyon elvont dologba, de szerencsére élvezhető maradtál, ezért most megérdemelsz egy hatalmas tapsot *effekt*
    Szerintem felsoroltad a két legelkülönülőbb pasitípust: a macsót és jótevőt. (Btw nekem Kai az esetem) Ilyen tűz-víz ellentétet hoztál létre, emiatt nagyon cuki lett *^* Teljesen kiegészítették egymást, szóval biztos utálnálak, ha nem lett volna happy end a vége.
    Nem ismertem a promise szövegét, de a ficivel tökéletesen leírtad, és szinte megjelenítetted, vagy kibontottad a leírt dalszöveget.
    Ömh, most kihagyom a fanolós részét a kommentnek, törekszem arra, hogy okosnak mutassam magam a nagyérdeműnek, azt majd privátban megkapod ;)
    Btw én elolvashattam volna korábban is ezt, mert elkülted a kéziratot, és nagyon sajnálom, hogy nem tettem, mert tényleg gyönyörű volt qwq. Plusz elérted azt, hogy ne érdekeljen a páros, mert bármennyire sem szeretem a KaiBaeket, a történet kompenzálta *q*
    Köszi, hogy olvashattam
    Hagu♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Noel2017. január 7. 17:32

      Szia! ^-^
      Már meg ne haragudj, nem tudom mennyire rossz most a neted, de nem te vagy az első kommentelő XD Sajnálom, ha ezzel leromboltam most a lelkivilágodat.
      Köszönöm a tapsot :3 Amilyen rövid idő alatt ezt megírtam, időm sem lett volna arra, hogy átmenjek elvontba (de nem is akartam)
      Lehet, erre igazából annyira nem figyeltem. Kissé Sugar Daddy feelinget akartam neki adni, de közben nem szerettem volna, ha Kai személyisége a semmibe vész. Ha így sikeredett, hát mindegy, mindenesetre örülök, ha tetszett ^^
      A songficekhez valahogy van érzékem, hála a jó égnek.
      Rendben, privátban majd várom a fanolásodat XD Próbálkozz csak az okoskodással, reméljük, egyszer majd sikerül. ;P
      Szégyelld össze magad, amiért nem olvastad el a kéziratot. Pff, nehogy azt hidd, én annyira odavagyok a KaiBaek-ért, de ezt kérte a lány, akinek írtam :D Ennek ellenére, nincs amúgy bajom velük.
      Köszönöm, hogy írtál ^^
      Noel ♥

      Törlés