Prológus
Ismerős lehet
az a pillanat, amikor az ember kitekint az ablakon és látja a nyári fuvallat utolsó,
már teljesen gyenge perceit. A fák ágai nem ugyanolyan állapotban ringatóznak
az enyhe szélben, mint mondjuk egy vagy két hónappal előtte. Azok az idők
elmúltak, és helyettük visszatérnek az unalmas, gyönyörök nélküli hétköznapok,
amik a szürkeségükkel képesek lesznek az unalom legvégső fokáig elsodorni. Úgy,
mint minden évben, most is véget ért egy varázslatos nyár, s kezdetét veszi
majd ismét a gyötrelmekkel teli, érdektelen iskolaidőszak, amit én csak a
kötelező kínzásként szoktam emlegetni.
Fiatalabb
koromban nagy élményt nyújtott a tanulás, hiszen akkor még szerettem új
dolgokat megismerni és mindennél több információt magamba szívni. De eljön az a
pillanat, szerintem minden ember életében, amikor rájön arra, hogy az egésznek
a világon semmi értelme sincsen. Tizenhét évesen már majdnem tizenegy éve
rohadok a tetves iskolapadban, de eddig még semmit sem értem el. Illetve ez nem
teljesen igaz, mivel kitűnő tanuló vagyok, amióta csak az eszemet tudom, és
ezért a tanáraim és a szüleim is megbecsülnek.
Viszont semmit
sem értem el abból, amit minden korombeli el szeretne érni; Sosem volt még
barátnőm, mivel nem tartoztam a népszerű diákok közé, és ebből adódóan a
kortársaimtól sosem kaptam tiszteletet, pedig semmivel nem voltam több vagy
kevesebb náluk. Persze, ez koránt sem olyan rémes, mint amilyennek beállítom,
mert mindig volt egy-két barátom, akikkel megtaláltam a közös hangot. Egyszerűen
már untam a helyzetemet és valami változásra vágytam. És bármennyire is szerettem volna, ha a nyárnak sosem szakad vége, úgy
éreztem ez a szeptember máshogy fog kezdődni, mint az eddigiek.
FEJEZETEK:
0 megjegyzés