Hold Me Tight (J-Min, +18)

by Noel - 0:12

Sosem hittem volna, hogy valaha is újra fogom érezni azt a kegyetlenül fojtogató valamit, amit magánynak neveznek. Még régebben, mindig egyedül voltam, vagy elhagyva tengettem napjaimat, akár egy már régen tönkrement játékszer, amit csak a szép emlékek miatt nem dobtak ki. Pedig lehetséges, az tett volna nekem igazán jót, ha megszabadulnak tőlem, talán egy életre. Akkor esélyem lett volna megjavítani magam, s egy teljesen új, naprakészebb valamiként élni ebben az idióta világban. De a múlt miatt okozott emlékek révén megtartottak és hagyták, hadd legyek az, aki ma vagyok. És ha még mindez igaz is lett volna… Annyi volt a probléma, hogy engem nem az emlékek, sokkal inkább a kötelesség miatt hagytak ott, ahová beszülettem, még évekkel ezelőtt. Valószínűleg, ha nem ebben a tudatban kell felnőnöm sokkal boldogabb, és bizalmasabb ember leszek, mint mondjuk, aki ma vagyok. De mindennek csak akkor van értelme, ha mesélek: sokat.

A legtöbben életvidám, boldog gyereknek hittek, hiszen állandó mosolyomat sosem lehetett levakarni arcomról, amely másokéra is mindig vigyort varázsolt. Szerettem azt a tulajdonságomat, hogy ha akartam, csupán a jelenlétemmel meg tudtam mosolyogtatni embereket; talán ezért ragadt rám a J-Hope becenév. A nagymamám szerint a tekintetem a reményt sugározta az emberek felé, s ő pont emiatt tudott mindig boldog lenni, amikor velem volt. Sok éven keresztül hagytak abban a tudatban élni, hogy jókedvem ragályos, mosolyom pedig varázslatot kelt másokban; és pont eme ősrégi hit miatt estem később pofára.

Ahogy idősebb lettem, egyre inkább jöttem rá arra, hogy a mindennapok nem csupán mosolyokból és gondtalan percekből álltak, hanem tényleges megpróbáltatásokból, s olykor-olykor kiérdemelt kellemes pillanatok sokaságából. Ám a legutóbbi valamit, sosem tapasztalhattam meg, hiszen minden figyelmemet elterelte, amikor egy reggelen, csupán édesanyámat láttam, összerogyva a kanapén. Szemei sírtak, ajkai kegyetlen mód rebegtek, miközben vékonyka alakja a fájdalomtól remegett, folyamatosan azt tátogva; elment. Értetlenül pislogva rá, figyeltem életem első számú nőjét, aki akkor először tört meg előttem, de sosem szedte össze magát. Azon a gusztustalan reggelen tudtam meg, hogy apám több mint tizenhárom év után elhagyott minket, örökre.

A történtek után, semmi nem maradt ugyanaz; anyu sosem nevetett már őszintén, és a felém irányuló viselkedése is teljesen megváltozott. Elvárta egy akkor még csak kiskamasz gyerektől, hogy felnőtt férfiként viselkedjen, amire én akkor nem voltam képes. Folyamatosan csak csalódást okoztam neki, s bármit is tettem sosem volt az elég jó, így az elismerését sem kaptam meg.

Ahogy gimnáziumba kerültem, elért engem is az, ami talán az összes pubertáskorba lépett személyt megtalálja; a tinédzserdepresszió. Az akkori pszichológusom azt mondta ez az eset gyakori a diákok körében, hiszen nehéz megfelelni a magas elvárásoknak, amiket a szülők s tanárok raknak elénk. De az én esetemben ennél sokkalta többről volt szó, amit azaz ember sosem tudott volna megérteni, mivel nem ugyanabból a környezetből származtunk. Nem tudta, hogy az apám elhagyott, anyám meg rám sem akart többet nézni emiatt; az a férfi nem tudta, hogy mélyen belül magamban biztos voltam abban, hogy sosem fogok tudni megfelelni anyámnak. Túlságosan hasonlítottam arra az emberre, akinek az életemet, s annak legborzalmasabb szakaszát köszönhettem, s ezt anyám gyűlölte bennem. Sosem mondta ki nyíltan, de akárhányszor csupán rám emelte egykor melegen csillogó tekintetét, abból mindössze az undort tudtam kiolvasni, egyebet nem. És ez akkor rányomta a bélyeget az elkövetkezendő éveimre.

Az önmarcangolás, s furcsa indulatok mellett, körülbelül tizenhét éves koromban döbbentem rá arra, hogy még sosem volt barátnőm. És az igazat megvallva soha nem is akartam… Nem vonzott a női test, ahogy az ahhoz tartozó habitus illetve személyiség sem, mivel számomra a lányok túl időigényesnek bizonyultak. A saját szükségleteimet sem tudtam kielégíteni anyám folyamatos hajtása miatt, ami egy idő után már teljesen az őrületbe kergetett; ezek mellett nem volt még agykapacitásom egy barátnőre is, akivel randizni kell meg romantikázni. Akkoriban az ilyen dolgok túl távolinak tűntek, pedig valószínűleg, ha apám nem megy el, nem ez lett volna a véleményem erről. De elment, és ennek köszönhetően, többet már senki sem hívott J-Hope-nak.

Az évek alatt megtanultam elzárni magamat a külvilág elől, mert nem voltam vevő több atrocitásra, hisz ami eddig elért, abból is még cipeltem az aznapig tartó terheket. Keményen dolgoztam, szívemet-lelkemet beleadtam mindenbe, amibe valaha belekezdtem, és hiába kaptam elismerést minden felől, ha pont, azaz egy embert szart mindenre, akiért mindezt tettem. Anyám már nem tekintett a fiának, és igazából a mai napig nem találok erre a viselkedésre jó indokot, amelyet akár még képes is lennék elfogadni. Az ő játékszere voltam, s csak a jólneveltsége s illeme miatt nem dobott még a szemétre. És ezzel a tudattal, valahogy nem volt kedvem többször elviselni mások véleményét, vagy esetleges viselkedését; így már soha többet nem voltam J-Hope, az életvidám, mindenkivel kedves srác. Ezekben az időkben Jung Hoseok élt, a magába forduló, visszahúzódó, félénk fiú, aki nagy valószínűséggel a saját neméhez vonzódik. Messziről elkerültek, amit egy ideig szerettem s a mindennapjaimba ivódott magányt már egy régi barátként, üdvözöltem akárhányszor rám mosolygott. Mindenhol ott volt; reggel, mikor felkeltem s este, mikor elmentem aludni. Ott volt az álmaimban, az éber állapotomban, az iskolában, de még a legintimebb pillanatokban is. Sosem tűnt el mellőlem és egy idő után megszoktam Őt magam mellett, akár egy különös védőszentet; megmentett a sok csalódástól, ami akkor érhetett volna, ha elhajtom a közelemből. Így magányosan, viszonylag nyugodtan érettségiztem le, abban a reményben, hogy majd elköltözésem után új életet kezdhetek.

Gwangjuból a zsúfolt fővárosba, Szöulba menekültem, ahol konkréten kinyílt előttem a világ. Nem, továbbra sem barátkoztam, de munkát kaptam egy rádióban, mint technikus és igazából a mai napig nem tudom, ez hogy sikerült, hiszen csak a minimális alaptudásom volt meg mindehhez, a többit ott tapasztaltam ki. De remek érzés volt végre dolgozni és látni, hogy elismerik az ember munkáját; az átlaghoz képest klasszul voltam, de csupán az állandó jövedelemforrás s kényelmes élet miatt. Párkapcsolatom nem volt, bár akkoriban elkezdtem randizgatni egy Taehyung nevezetű fiúval, akivel ugyan sokszor kellemesen elbeszélgettem, és ha többre volt szükségem, akkor megkaptam tőle, amit akartam, de amúgy az erős szexuális vonzalmat leszámítva, semmi nem kötött a sráchoz. Kedves volt, illedelmes, jó humorú és dögös, de ezeket figyelnem kívül hagyva nem tudtam volna mást mondani róla; nem volt meg benne az, amiért valakivel kapcsolatba léptem. Ha a múltam nem olyan lett volna amilyen, akkor valószínűleg Taehyunggal már rég együtt lennénk, és valahol boldogan tengetnénk napjainkat, de válogatós lettem, és a fiú nem felelt meg a kritériumoknak.

Ám az új kollégám tökéletesnek bizonyult erre a posztra; Park Jimin. Már két éve dolgoztam a rádiónál, amikor a feletteseim felvették őt, mint műsorvezetőt. Ezelőtt a RadioFive-nak dolgozott, viszont ott nem kapta meg azt az elismerést, amire igazán vágyott, így átjött hozzánk, pont a saját részemre, azaz, amikor felvette műsorát, én magam voltam a technikusa, így elengedhetetlen volt köztünk a kommunikáció. Emlékszem a reggelre, amikor megismertem; épp kevertem egy hanganyagot, amivel több hétig ügyködtem és pont elmentettem, amikor a főnököm bekopogott hozzám, a stúdióba jobb oldalán Jiminnel. Kicsit meghökkenve álltam fel, majd emeltem kérdő tekintetem felettesemre, megpróbálva nem látványosan bámulni a mellette ácsorgó gyönyörű férfit.

- Hoseok, bemutatom az nemrég érkezett kollégánkat Park Jimint, aki a legújabb egyszemélyes műsorunkat fogja vezetni – kezdett beszédbe az idősödő férfi előttem, majd kissé noszogatva a fiatalabbat, az kicsit meghajolva nyújtotta felém kezét.

- Park Jimin – hangja tenorban csengett vissza füleimbe, ezzel megadva a tökéletes összhang kezdő lökését.

- Jung Hoseok – fogadtam el jobbját, távolságtartóan meredve rá, mivel nem akartam, hogy észrevegye külseje iránt táplált elismerésemet.

- Jimin eddig egy másik csatornánál dolgozott, ott is makulátlan munkát végezve, de mivel azok a vakok nem vették észre tehetségét s kimagasló munkamoraját, így átjelentkezett hozzánk, legnagyobb örömömre.

- Ugyan kérem – mosolyodott el szerényen a fiú, mire az idősebb férfi, barátian vállba veregette.

- Nehogy azt hidd kölyök, hogy csak téged tudlak agyondicsérni – nevetett főnököm, majd kedvesen felém pislogva, pár pillanatnyi csend után kezdett ismét beszélni. – Tudod, Hoseok a legjobb technikusunk, és nem csak jelenleg, hisz eddig itt töltött éveim alatt még nem találkoztam nála megbízhatóbb, maximalistább és jobb munkaerővel ennél a rádiónál, de másnál sem. Hoseok hihetetlen tehetséges fiatalember, és bár egyszer sem vette még magára dicséreteimet, sosem játszotta ki bizalmamat, ahogy egyetlen egy alkalommal sem hagyott még cserben… - Főnököm lelkesen mesélt rólam Jiminnek, amit kissé kínosnak éreztem ugyan (főleg az új kolléga sokat sejtető mosolyai miatt), de nagyon jól esett ilyen elismerő szavakat hallani magától a rádió főszerkesztőjétől. Én magam már programigazgató voltam, ami csupán kicsit több fizetéssel, de annál több munkával járt anno, de csak akkor kaptam ekkora dicséretet, amiért hálás voltam. S miközben a felettesem lelkesen mesélt az újonnan érkezett fiúnak, én annak külső tulajdonságait mértem fel. Hihetetlenül különleges arc, azon érdekes vonásokkal színesítve az amúgy is karakteres ábrázatot, amely egyszerűen tökéletesnek bizonyult. Kedves mosoly, igéző barna íriszek, amelyek vonalszerűen húzódtak végig a férfin, akárhányszor csak szélesre húzta vékony ajkait. Rendezett, hófehér fogak, hibátlanul kiálló ádámcsutka a hosszú, harapnivaló nyakon. A testét már fel sem mertem mérni, hiszen ennyitől is nyelnem kellett; küllemben tökéletesen megfelelt nekem, ha mondhatom azt, Jimin megtestesítette az ideálomat, amiben egészen addig nem hittem.

Miután a főnököm elhagyta a stúdiót, kettesben maradtam Jiminnel, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy műsorának technikai részeit átbeszéljük. Így helyet foglalva székemben, biccentettem a fiatalabbnak, hogy üljön le mellém; némán követte ki nem mondott utasításaimat, s míg én utoljára ellenőriztem néhány adatot a gépen, addig Jimin némán figyelt.

- Milyen témájú az adásod? – kérdeztem hirtelen, mire ő meg sem lepődve hirtelen felcsendülő hangomon, lazán mesélni kezdett.

- Pszichológiai. Abban nyilvánul meg ez az egész, hogy egy adott esetről illetve pszichológiai jelenségről beszélek, sokkal barátságosabb, kevésbé távolságtartó stílusban, hogy a közönségem is értsen mindent.

- Melyik korosztályhoz szeretnél szólni?

- Főleg a fiatalokhoz – vágta rá rögtön, hezitálás nélkül. – A magukban bizonytalan gyerekeknek szeretnék segíteni, hogy idő előtt elkerülhessék a tinédzserdepressziót, illetve, ha belekerülnek abba, akkor könnyebben tudjanak kimászni belőle. Emellett még a nemi identitás kérdéséről is szeretnék több ízben beszélni, hogy a magukat különcnek tartó diákok ne érezzék annyira kirekesztettnek a személyiségüket, hiszen ma már az emberek sokkal elfogadóbbak a saját nemüket szerető embertársaikkal.

- És mindezt a tizenháromtól tizennyolcig terjedő korosztálynak szánod? – kérdeztem kissé felhúzott szemöldökkel, mert ahogy magamra visszagondoltam, nem igazán voltam abban biztos, hogy ennyi idősen megértettem volna ezeket. – Nem lesz ez kicsit nehezen kivitelezhető?

- De igen, viszont ez a munkám és az előző rádiónál sem volt gondom az átfogalmazással.

- Munkád? – lepődtem meg. – Milyen szakon végeztél?

- Kommunikáció és pszichológia.

- És miért nem gyermekpszichológusnak mentél? Hogy jött a rádió ötlete? – Csak úgy szórtam a kérdéseket, pedig nem állt szándékomban tolakodónak lenni. Eddig még egy új kolléga iránt sem érdeklődtem ennyit, talán azért, mert csak most először érkezett pont az én részemre egy.

- Gondoltam arra is, de a rádió segítségével időt spórolhatok meg, mert ezáltal hamarabb ér el az üzenetem több fiatalhoz is. Az eddigi statisztikáim jók, ez a rádió csatorna pedig sokkal népszerűbb a kamaszok körében, mint a RadioFive.

- Nos, akkor sok sikert! – mondtam halvány mosolyt eresztve, majd az adásnak inkább a rám vonatkozó részéről beszéltem, olyan szokásos dolgokról, minthogy egy etapba hány percet sűríthet, milyen aláfestő zene lesz a monológjai alatt, illetve a szlogen után mennyi időt várjon, míg újra beszélni nem kezd. Abszolút csak az unalmas részét daráltam le majd, amint észrevettem, hogy a munkaidőm lejárt, kissé megkönnyebbülten álltam fel székemből.

- Nos, én végeztem mára – mondtam, s miközben kabátomat vettem fel, az időközben távozni készülő Jiminre pillantottam. – Holnap kezdjük a közös munkát; reggel kilencre kérlek, add le az adástervedet, hogy fél tízkor mindenképpen kezdeni tudjunk.

- Értettem hyung! – hajolt meg kissé, majd engem előreengedve az ajtóba, közösen léptünk ki a stúdióból, némán elsétálva a liftig. Szívem szerint kérdeztem volna valamit, de a folyamatosan bennem motoszkáló, már jó barátként kezelt magány suttogott füleimbe: „Hagyd őt békén!”. És ez a mondat egészen addig ismétlődött fejemben, amíg teljesen le nem tettem arról, hogy újra beszélgetést kezdeményezzek; pedig legalább annyit még meg szerettem volna tudni, hogy ő is meleg-e. A kiállásról illetve öltözködéséről nem tudtam megállapítani mindezt, és sok meleggel ellentétben én nem rendelkeztem ilyen radarral, pedig akkor nagyon szívesen kölcsönkértem volna valakitől. De mivel nekem nem volt, csak a bizonytalanságban merengve figyeltem a fiút, próbálva találni rajta valami jelet, ami által beazonosíthatom.

- Mondd Hoseok, mióta dolgozol itt? – kérdezte hirtelen hatalmas mosolyt felém villantva, ahogy megérkezett a lift is.

- Körülbelül két éve – feleltem kimértem, holott nem akartam ennyire elzárkózottnak tűnni, de ismét közvetlenül és vidáman viselkedni nem volt olyan egyszerű, mint régen. Azt hittem, ha egyszer valaha még visszatér J-Hope az emberek közé, az könnyű lesz és laza, mint amilyen én magam is voltam. Ezek szerint visszaszerezni azt, ami egykoron a tiéd volt, nem is olyan szimpla feladat.

- És ilyen kevés idő alatt programigazgató lettél? – csillant fel szeme, szinte csodálattal pillantott rám.

- Igen. Ahogy DongWoo hyung is bizonyára említette, lelkiismeretesen végzem a munkám; nem mellesleg csak finoman akart fogalmazni azzal kapcsolatban, hogy ez a rádió az életem.

- Az lenne? – kuncogott fel halkan, angyali hangot hallatva magából.

- Sajnos; senki nem mondja ki nyíltan, de a karrierem a mindenem.

- Hogyhogy? Nincs barátnőd vagy feleséged?

- Dehogy van – fintorodtam el, ahogy ezekbe jobban belegondoltam. – Egy nő számomra csak teher; romantikázni kell vele, elviselni az alapjáraton elviselhetetlen habitusát és kitöréseit, emellett még menstruál is, ami a szexuális kreativitás halála.

Mondatom végére Jiminből hatalmas, eget rengető kacagás tört ki, amelyet szerintem még a szomszédos országokban is hallottak. Nem értettem a fiú elbűvölő érzelemkinyilvánítását, de nevetését aranyosnak és imponálónak találtam, szóval élveztem annak zenéjét.

- H-hyung… – nyögte továbbra is folyamatosan mosolyogva, szemeit törölgetve a sok röhögéstől. – Szóval te a másik csapatban játszol?

- Nem mintha rád tartozna, de igen – válaszoltam, ismételten hideg stílusban. Hiába szerettem volna egy kicsit barátságosabbnak tűnni, a magány halk hangja végig ott duruzsolt a fülemben.

- És mondd, van jelenleg valakid?

- Nincs – mondtam sokkal, emberibb hanglejtéssel, ami nem volt rám jellemző, hisz utoljára tizenévesen beszéltem így, amikor még minden rendben volt. – A szerelem nem nekem való.

- Hogyhogy?

- Tudod Jimin, jelenleg nem állunk olyan viszonyban, hogy erről úgy tudjak beszélni, hogy meg is értsd, szóval inkább hanyagoljuk a témát – próbáltam lerendezni a fiút, miközben már az emeleteket számoltam, mikor érünk már a földszintre, hogy távol tarthassam magam tőle. Bármennyire is vonzó volt a szememben, nem álltunk olyan kapcsolatban, hogy mindenről beszámoljak neki, csupán egy órányi beszélgetés miatt.

- Bocs hyung, nem akartam tolakodó lenni, de ritkán találkozom olyan férfiakkal, akik hasonló helyzetben vannak, mint én.

- Mint te? – akadt fenn szemöldököm, homlokom tetején, ahogy Jiminre pillantottam. – Nem szoktál melegekkel találkozni?

- Olyanokkal nem, akiket elhagytak – Szavai lassan értek el szívemig, úgy szúrva abba egy hatalmas tőrt, melyből szervezetembe szivárgott egyfajta gyilkosul kínzó méreg. Égető érzés gyulladt meg mellkasomban, ahogy eme mondatot realizálni tudtam. Csupán ott álltam a liftben egy férfival, aki egy óra alatt belelátott éveken keresztül remekül eltitkolt életembe; mégis hogy csinálta? És nekem hogy kellene erre reagálnom?

- Ilyen jól tanultad a pszichológiát? – kérdeztem könnyeimet visszafojtva, nem nézve a fiú hibátlan arcára. Gyűlöltem, ha ilyen helyzetbe kényszeríttettek, s mióta Szöulban éltem, ehhez még csak hasonló eset sosem történt egészen Jimin érkezéséig; ez a kölyök mindent megváltoztatott.

- Nem – vonta meg vállát, keserű hangvétellel kellemes orgánumában. – Csak emlékszem milyen volt, amikor egyik nap még a kertben játszottam apuval, a másikon pedig anyu után sírtam.

- Téged ő hagyott el? – kérdeztem hirtelen rá emelve tekintetemet, talán túlságosan is tolakodó mód környékezve meg őt.

- Igen, még tíz éves koromban. Utána apám nevelt fel, és szerencsémre ő tényleg szeretetben tartott, de anya nélkül mégsem lehet tökéletesen felnőni, úgy pláne nem, ha a nő direkt lépett le. Ez elég mély nyomot hagy egy olyankorú fiúban.

- Tudtommal ilyenkor az anyakomplexus a gyakori eset…

- Gyakori, de nem állandó és ezen van a lényeg. Engem apám nevelt szeretetben, és próbált mindent megadni, amit csak tudott; ezt az igyekezetet figyelembe véve szerettem meg magát a férfi nemet. Felnéztem a férfiakra, hisz úgy hittem ők mindenre képesek, és nagy valószínűséggel ezért lettem meleg. – Tárta szét karját, majd kedvesen mosolyogva pislogott rám továbbra is ugyanolyan meleg tekintettel megajándékozva, ami egy furcsa valamire emlékeztetett. – De azt tudom, hogy veled más a helyzet, igaz?

- Hm – bólintottam egy aprót, érezve, hogy mellkasom kezd egy kis levegőt kapni, amelytől éveken keresztül megfosztották. – Engem apám hagyott magamra…

- Mikor?

- Tizenhárom lehettem talán… - Pontosan emlékeztem a dátumokra, a koromra, a szüleim akkori anyagi helyzetére, de még arra is, milyen ruhát viselt anyám, amikor közölte, hogy apu elment. Minden egyes kis emlékképet magamban őriztem, akár egy fotóalbumban. – De erről nem akarok beszélni!

- Igaz. Bocsánat, hogy erőltettem, és ne haragudj, ha ezzel megsértettelek!

A lift kinyílt, mire mindketten némán a kijárat felé vettük az irányt, de még mielőtt én balra Jimin pedig jobbra indult volna, utána szóltam.

- Jimin! – kiáltottam nevét, mire visszafordulva felém érdeklődve pislogott. – Hogy tudsz minderről ilyen könnyedén beszélni?

- Tudod Hoseok, - mosolyodott el – a szerelem sokat segít. Nekem is a jelenlegi párom miatt sikerült mindezt kiadnom magamból. Szóval ne tagadd meg magadtól a párkapcsolatokat; egyszer megéri, hidd el!

Azzal elment. Elment és hagyta, hogy gondolataim eme egyetlen megnyilvánulásán pörögjenek. Akkor épp járt valakivel, és akkori állítása szerint szerelmes is volt az illetőbe; ki voltam én, hogy mindebbe belerondítsak? Így hát letéve Jimin közelségéről indultam meg aznap este hazafele, megpróbálva visszatérni a megszokott hétköznapjaimhoz, régi jó barátommal, a magánnyal.

Jimin és én összesen háromszáz adást készítettünk el együtt, egészen egy teljes éven keresztül szinte minden egyes nap. Ez idő alatt iszonyat soka megtudtam a fiúról, hiszen minden áldott délelőtt adásfelvétel előtt mesélt; mindegy volt, hogy miről, csak mesélt de úgy, mintha az élete múlt volna rajta. Beszélt a párjáról, akit Jungkooknak hívtak, s az érdekes részletekről miszerint, hogyan jöttek össze és a fiúval pontosan, mióta alkotnak egy párt. Szó esett még a karrierről, családról, hobbikról, csupán alapvető emberi tulajdonságokról, amik engem úgy kólintottak fejbe, mintha lemaradtam volna valamelyik háborúról. Egyértelműek voltak, én mégsem vettem tudomást róluk. Emellett megtudtam, hogy Jimin tényleg remekül beszélt a fiatalok nyelvén, ugyanis a műsora az első számú rádióadások közt szerepelt az országos besoroláson. Imádták őt a kamaszok, hiszen humorosan és könnyen érthetően mesélt, alapjáraton komoly problémákról, amiket ennél egyszerűbb úton nem is lehetett volna közölni a tinikkel. Jimin imádta a munkáját, ahogy az is őt, ráadásul szerény személyem is megtanult a tökéletes küllemével együtt élni. Nem volt probléma.

Egészen addig a kedd délelőttig, amikor is Jimin hatalmas fekete karikákkal szemei alatt lépett be hozzám, a stúdióba, vörös egyben sebes orral, mintha előtte sírt volna.

- Minden oké? – kérdeztem megdöbbenve, hiszen életemben először láttam őt ilyen állapotban.

- Szakítottam Jungkookkal – mondta hirtelen, mire szemeim kerekebben figyelték a fiút, mint két hatalmas kocsikerék. Értetlenül pislogtam rá, hiszen történetei alapján úgy tűnt, remekül megvan a fiúval; most meg szakított vele?

- Te szakítottál? – kérdeztem vissza rögtön, mert legelőször ez a ragozási forma tűnt fel.

- Én – biccentett aprókat, miközben lassú léptekkel ült le mellém, és mintha mi sem történt volna, az adástervét olvasgatta.

- Ha te vetettél véget a kapcsolatnak, miért ilyen az arcod? – tettem fel kérdésemet azzal nyomatékosítva azt, hogy kissé belehajoltam magánszférájába, amibe akkor épp lehet nem kellett volna.

- Az arcom? – értetlenkedett, majd ahogy belepillantott kíváncsi szemeimbe, s gyanakodva megtapintotta orra kisebesedett bőrét, halkan felnevetve adott magyarázatot küllemére. – Ja, hogy ez? Nyugi, csak allergiás vagyok, és mivel egész éjjel az orromat fújtam alig aludtam valamit.

- Lehet, akkor inkább haza kéne menned, pihenni – adtam tanácsot, mert bár ajkai mosolyogtak, szemei a fáradtságtól csillogtak, s ugyan még így is tökéletes festett, de nyugodtabb lettem volna, ha otthon tudom, az ágyban. Aish, de én minek foglalkozom ezzel? – mondtam akkor magamnak, gyorsan elterelve gondolataimat erről.

- Szó sem lehet róla! – tiltakozott rögvest. – A mai téma az egyik legfontosabb és ezt még mindenképp szeretném felvenni; szóval kezdhetnénk?

Jimin valóban nem hazudott, ugyanis akkori adásában az emlékekről, s azok feldolgozásáról beszélt, ugyanolyan érdekes stílusban, ahogy mindig is szokott. Sosem vallottam be senkinek sem, de miközben ott voltam mellette, mint technikus, arra is figyeltem mit s hogyan mond a stúdióban. Nem volt ez szokásom, átlag esetben ívben szarni szoktam mások munkájára, de Jimin nem rokonszenvesnek bizonyult, hanem borzasztó intelligensnek is, épp ezért a beszéde egyszerűen magával ragadott, akárcsak ő maga. Nagyon vonzódtam hozzá jobban, mint eddig bárkihez, és találkozásunk óta, akkor esett meg először, hogy nem járt senkivel.

A műsorból mindössze csak két perc maradt hátra és ebből az outro levett több mint negyven másodpercet; így az üvegablak mögül mutogattam a fiúnak, hogy ideje mindezt befejeznie. Jimin bólintott egyet, majd elkezdte eddigi adásainak egyik leghatásosabb monológját, amely végre elért tudatomon túl, régen kettérohadt lelkemig is.

- Az emlékek olyanok, akárcsak a véletlenül vagy esetleg direkt készített fényképek; ha akarod, ha nem, de mindig veled lesznek valamilyen formában. Visszanézni ezeket, a fotókat egy idő után megterhelő és felesleges lehet, ráadásul a tárolásukra szolgáló album kezd megtelni. Ilyen esetekben találj valaki olyat, akivel közösen nézheted ezeket, a képeket, és ha megengedi, kérd meg, hogy néhány fotódat hadd tárold az ő albumában, hátha az a bizonyos valami már nem csak a tiéd, hanem az övé is lesz. Osszátok meg egymással fényképekbe sűrített életeteket, s egy idő után nem csak egymás részévé váltok ezáltal, hanem már örömmel nézitek vissza az emlékeket a közös albumotokba, ami sokkal nagyobb és strapabíróbb, mint ami neked valaha volt! – Jimin hangja lágyan simogatta a dobhártyákat, s egyszerűen megfogalmazott szavai tüze könnyedén égette fel látóköröm köré kerített falaimat, melyektől eddig nem vettem észre a lényeget. Elköszönése előtt még kipillantott rám az üvegen keresztül, s varázslatos mosollyal megajándékozva ledermedt arcomat fordult vissza a mikrofonhoz, még egy utolsó szóra. – Park Jimint hallhattátok a mikrofon mögött a Filozófia Percekben, holnap ugyanebben az időpontban találkozunk! – A háttérzene lehalkult, s az adásnak vége szakadt. A műsorvezető fiú vidáman lépett ki a stúdióból, majd huppant le mellém egy székbe, folyamatosan mosolyogva.

- Na, hogy tetszett? – Minden adás után megkérdezte tőlem, hogy tetszett; ez az egy év alatt már rutinná vált nálunk. De a szokásos válaszok helyett, most őszintén fordultam felé csillogó szemekkel, akár egy rajongó kislány.

- Azt hiszem, ez lett az eddigi legjobb rész, amit valaha felvettünk – feleltem hiteles komolysággal hangomban, ami hihetetlen boldogsággal, töltöttel el Jimint, hisz arca úgy ragyogott, mint eddig soha.

- Köszönöm hyung! – hajolt meg egy kicsit ülve, majd szemeit rámeresztette a képernyőmre, úgy mintha sosem látott volna még vágni. – Mennyi idő, amíg ezt megcsinálod?

- Körülbelül egy esetleg másfél óra.

- Akkor ne zavarjalak? – kérdezte attól félve, hogy netalán tán miatta nem tudok dolgozni, holott csak nem volt hozzá kedvem.

- Áh, majd ebéd után megvágom – mondtam rálegyintve az egészre, hiszen akkor más tervek jártak a fejemben. – Mondd Jimin, nincs kedved ma velem ebédelni? – kérdeztem hirtelen, meglepő magabiztossággal hangomban. Így beszéltem még tizenévesen, amikor sokkal nyitottabb voltam az emberek felé; talán most újra képes leszek rá, ha Jimin pozitív választ fog adni.

- Örömmel, Hoseok – felelte széles mosollyal ajkain, ragyogó tekintettel, miközben lassan felállt, hogy indulhassunk is. Elmentettem adását egy mappába, hogy amikor visszaérek nyugodtan, megvághassam azt, s miután ezzel végeztem, követtem a fiút, mellkasomat szétszakító szívveréssel.

Kivételesen nem a székházban elhelyezkedő ebédlőbe mentünk, hanem elráncigáltam őt valami elegánsabb helyre, mintha épp randira vittem volna. Eddig egy fiúval sem mentem olyan puccos étterembe, mint azon az ebéden Jiminnel, ami kicsit meg is hökkentette Őt.

- Hoseok, hogyhogy ide jöttünk enni? – kérdezte meglepődötten, miközben helyet foglaltunk egy kétszemélyes boxban, ám láttam csodaszép szemeiben, hogy nagyon imponáló neki az a fajta elegancia, amit azaz étkező képviselt.

- Pár hónapja kiderült, hogy a tulaj általános iskolai osztálytársam volt, és amikor összefutottunk mondta, hogy majd ugorjak be hozzá egy ebédre – meséltem talán kicsit lelkesen is, de akkor nem nagyon érdekelt, hogy az a viselkedés nem illett az akkori imidzsemhez, hiszen az nem én voltam valójában. Nekem újra J-Hopeként kellett élnem, mert csak akkor tudtam igazán önmagam lenni; és ehhez szükségem volt Jimin segítségére is.

- Nem lesz egy kicsit drága? – kérdezte aggódva, mert azért mégsem egy amerikai rádiónál voltunk az tény, de azért egy ebédet ki tudtunk volna fizetni.

- Nyugalom – legyintettem mosolyogva, szinte teljesen elfelejtve a fülembe folyamatosan duruzsoló magányt. – Meghívlak.

- Jaj hyung, erre semmi szükség – mosolyodott el széttárt karokkal, de összhatásban nagyon is látszott, hogy tetszik neki a helyzet.

- Ragaszkodom hozzá.

- Rendben, de akkor, viszont muszáj adnom is valamit – mondta hamiskásan vigyorogva.

- Micsodát? – kérdeztem kíváncsian, s így utólag visszagondolva, Jimin csak és kizárólag erre a jelre várt aznap: Kitolva székét hajolt át az asztalon, egyik kezével gyengéden érintve arcomat, úgy csókolva meg szenvedélyesen. Ajkainak mozgása, s íze egyszerűen megrészegítette elmémet, s csak többet akartam belőle; vágytól túlfűtve viszonoztam nyelveink kedves játékát, miközben teljesen elfelejtettem, hogy egy étteremben voltunk. Sosem érdekelt az emberek véleménye, csak távol akartam tartani őket magamtól, de Jimin kivétel volt; nála azt szerettem volna, ha mindennél is mindenkinél közelebb van hozzám. Lassan vált el tőlem, kínzóan közel maradva ajkaimhoz. Homlokát enyémnek döntötte, majd halkan felnevetve apránként visszaült székére.

- Megérte ezért szakítani Jungkookkal – suttogta folyamatosan vigyorogva, mire én szavaira feléledtem bódult állapotomból.

- Miattam hagytad el őt?

- Nem csak miattad, de te is közre játszottál – vonta meg vállát, majd kicsit előrébb dőlve kezdett mesélni. Szokása volt ilyen pozícióban monologizálni, tudom, hiszen minden áldott nap beszélt legalább egyszer így. – Az utóbbi egy hónapban nagyon eltávolodtunk egymástól, ő folyamatosan dolgozott, ahogy én is; ráadásul már nem volt ugyanolyan Jungkookkal, hiszen időközben megismertelek téged, és tegnap este rájöttem, hogy veled százszor jobban érzem magam, mint vele. Lehet azért, mert nekünk némiképp hasonló a múltunk, vagy csak jobban illesz hozzám. Szóval, ha te is benne vagy, szerintem megpróbálhatnánk, hogy is működik ez kettőnk közt – Jimin folyamatosan engem fixírozva, csillogó egyben reménykedő szemekkel beszélt, időközben még a kézfejemet is elkezdte cirógatni. – Szeretném, ha megmutatnád a fényképeidet Hoseok, és egy idő után örülnék, ha az albumunk is közös lenne.

Célzásait egyszerű volt értelmeznem, hiszen alig egy órával ezelőtt említette meg mindezt, csak a stúdió keretein belül. Ugyanazok a szavak, csak őszintébb, reménykedőbb csomagolásban, amely elsősorban nekem, s csakis nekem szólt. A kérdés az volt, hogy hajlandó leszek-e belemenni egy kapcsolatba, amire kivételesen rohadtul vágytam.

- Rendben Jimin – mondtam mosolyogva, megszorítva a fiú kezét. – Próbáljuk meg!

És életem egyik legjobb döntése volt, hogy végül belementem ebbe a kapcsolatba, aminél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Ez a fiú olyan volt számomra, mint egy hangulatjavító szer; mindig mosolyt tudott csalni arcomra, már pusztán a jelenlétével. Jimin jelentette egy időben számomra a mindenséget, hiszen az évek eltelte után, ő volt az első, aki újra megismerhette J-Hope-ot a fiút, aki egykoron létezett. Meséltem neki, nagyon sok mindent, szinte az egész gyerekkoromat a tudtára adtam, és a jelenlétében visszatértem. Szerelmes voltam Jiminbe, és pont ezért nyíltam meg neki, hiszen bíztam benne és reménykedtem, hogy majd vele minden rendbe jöhet. És igazam volt; mellette jól voltam és nem éreztem szükségét felesleges megjátszásnak, vagy esetleges hazugságoknak. Ha valaha volt valami problémám elmondtam neki, hisz a vele eltöltött néhány év alatt rájöttem, egyszerűbb az életem, ha őszinte vagyok, legalább egy emberrel. És ezt szerettem; jól éreztem magam így, s úgy gondoltam nincs már semmi másra szükségem, csak Jiminre.

De ha akkor minden tökéletes volt, most miért találkoztam újra, rég nem látott barátommal, a magánnyal? Nos ennek egyszerű a története: két éve alkotunk egy párt a műsorvezetővel, és ez idő alatt eléggé megváltozott mindkettőnk élete. Miután DongWoo hyung nyugdíjba ment tavaly, én lettem a rádió főszerkesztője, ami sokkal, nagyobb felelősséggel járt, mint a programigazgatóság. Többet dolgoztam, magasabb beosztásban, és időnként nem csak az adásokat szerkesztettem, hanem a stúdióban is helyt kellett állnom, ami az elején ijesztőnek tűnt, de könnyedén megbirkóztam vele, amikor úgy döntöttem J-Hope leszek. Próbáltam visszahozni magam a hétköznapokba is, ami a kollégáknak is elég nagy változásnak számított, de hamar hozzászoktak. De ezzel népszerűbb lettem, mind a munkahelyemen, mind a hallgatóság körében, így még azt is akarták, hogy saját műsorom legyen. Viszont minderre nekem nem volt szükségem; így is elég sok melónak bizonyult a főszerkesztőség és még a programozás is, ezért próbáltam megmaradni a szokásos dolgaimnál, mintha semmi sem változott volna. De ezt nem tudtam megjátszani, hiszen mégis csak én lettem az új főnök, aki a több fizetés mellé, annál is nagyobb mennyiségű felelősséget kapott. Én vettem és rúgtam ki az emberek, és sajnos sokszor elég keménykezűnek kellett lennem, hogy tényleg minőségi adást tudjunk leadni a rádiónál. Szerencsére a hallgatósági statisztika csak emelkedett, így nem volt okom aggodalomra, viszont eme magas számok okozója elsősorban Park Jimin volt. Imádták a műsorát, ahogy őt magát is, és ennek következménye miatt, páromat áthívták egy országos csatornához, ami annyiban különbözött a miénktől, hogy ez a tv-ben ment. A fiú persze habozás nélkül elfogadta az ajánlatot, és amellett, hogy ezáltal kamaszlányok ezrei rajongtak érte a külseje és intelligenciája miatt, sokkal többet kellett dolgoznia, mint mondjuk nekem. És ezért érzem magam megint egyedül.

Amíg magányosan éltem, fel sem fogtam mennyi mindent vesztettem az életemből, de amikor Jimin is a részévé vált annak, rájöttem, hogy egy kalitkába zártam magam minden jótól megfosztva, akár egy elesett kisállat. Amíg meg nem ismertem a jó élet igazi ízét, észre sem vettem, mennyire szenvedtem a magány vasmarka között vergődve. Amikor már tényleg boldog voltam, reméltem sosem fogok még egyszer arra a sorsa jutni, amiben éveken keresztül léteztem. De ismét itt vagyok, a jól ismert egyedülléttel, s haragommal karöltve. Magányos vagyok, már megint, és ebben most nem én vagyok a hunyó, hanem Jimin. Az ember azt hitté, amikor kapcsolatban van, akkor sosem érzi úgy, mintha szarnának a fejére. Egy párkapcsolatban nem állandó romantikának és törődésnek kellene lennie? Tisztában vagyok azzal, hogy ő és én már több éve együtt vagyunk, de ennyire látványos ejtésre azért nem számítottam. Szükségem volt Jiminre, viszont az utóbbi egy hónapban tudomást sem vett rólam; alig szól hozzám, ha mégis megteszi, akkor is bunkó stílusban, egyáltalán nem érintkezünk, pedig már majdnem egy éve egy ágyban alszunk. Idejét sem tudom, mikor mosolygott utoljára, ahogy a régi kedves csókjaira, s kéjes nyögéseire sem emlékszem már. Nincs velem, amikor szeretném, de ha ez még nem lenne elég; sosincs otthon. Vagy olyan későig dolgozik, hogy mikor hazaér már nem látom, vagy annyira korán kell elmennie, hogy mire felébredek, már nincs mellettem. És ezt több mint egy hónapon keresztül elviselni, egy olyannak, mint én szinte lehetetlen. Boldog párkapcsolatban éltem éveken keresztül, most mégis teljesen egyedül s leszarva érzem magam.

Egy délután korábban értem haza, mint ahogy szoktam, és ezt az időt kihasználva kicsit ledőltem, hogy lelkiekben felkészüljek a másnapra, ami igencsak húzósnak tűnt. Kitelepülünk a YG Entertainment nyílt napjára, ahol nem csak ki tudja mennyi rajongót kell visszatartanunk, de olyan színvonalú előadókkal kell interjút készítenünk, mint például G-Dragon vagy CL. Nem elég, hogy a magánéletem romokban hever, de még egy ilyen szintű rendezvényen is a toppon kell lennem, amíg Jimin ki tudja mit művel és kivel. Mert igen, megfordult a fejemben, hogy esetleg nem olyan hűséges, mint ahogy azt mutatja, de akkor erre nem bírtam gondolni. Csupán kicsit pihenni akartam, s egy másodpercre levegő után kapni, amely talán képes még életben tartani.

Váratlanul csapódott ki közös lakásunk bejárati ajtaja, s azon Park Jimin lépett be, eléggé nyűgös kifejezéssel arcán, amely tükrözte nem volt valami könnyű napja. Ahogy levágta táskáját közvetlen a kanapé mögött elhelyezkedő asztalra, észrevette fáradtan azon fekvő testemet, majd egy halk sóhajt hallatott magából.

- Felébresztettelek?

- Nem is aludtam – feleltem magam elé meredve, üvegesen pislogva a semmibe. Párom halkan lépkedve kerülte meg a szófát, majd ült le annak szélére, pontosan mellém helyezkedve. Lassan fordultam oldalamról hátamra, majd kicsit felemelkedve nyomtam lágy csókot selymes arcbőrére. Kéjesen kezdtem ízlelni a már távolinak tűnő fiút, aki lemondóan nyögve egyet lökött el magától.

- Ma este ne, Hoseok! Nem érzem valami jól magam – mondta, majd felállt mellőlem úgy indulva meg a fürdő felé, hogy nagy valószínűséggel lemoshassa testéről az aznapi fáradalmakat. Normál esetben mindezt csak ráhagytam volna, viszont akkor már megelégeltem a folyamatos távolságát; újra megízlelhettem egy pillanatra édes aromáját, ami nélkül annyira elveszettnek éreztem lényemet. Nem akartam megint elbaszni a lehetőségemet, így haragosan pattantam fel fekvőhelyemről, s rohantam Jimin mögé, testét szorosan enyémnek ölelve. Akaratosan csókoltam nyakába, mire a fiúból jóleső nyögés tört fel, miközben fejét hátravetve túrt hajamba, akaratán kívül irányítva már rutinos mozdulatait.

- Akarlak, Jimin-ah… - búgtam fülébe, ahogy kóstolgattam nyakán elhelyezkedő, elmémet megrészegítő édes bőrét, melynek aromája képes lett volna az egekbe repíteni. Viszont párom nem volt vevő vágyaimra.

- Ne! – szabadította ki magát ölelésemből, majd indulatosan fordult irányomba, megtagadva mindent, amit eddig tettem vele. – Nincs ehhez kedvem, értsd már meg!

- Jól van – sóhajtottam, teljesen lemondva mindenről; feladtam az igényeimet, Jimint és azt hiszem az egész addigi éveimet, amiben viszonylag sokáig éltem. – Nekem meg már nincs kedvem ehhez a kapcsolathoz!

Erősen hozzávágott szavaimat realizálva a fiú arcáról eltűnt az eddig rajta ücsörgött harag, felháborodottság vagy nyűg s mindezek helyett csupán a komoly félelmet láttam, amely teljesen elködösítette Jimint.

- Csak azért, mert nem akarok ma lefeküdni veled? – kérdezte megszeppenve, mégis hangosan, hangjába rejtett rettegéssel, amit szemeiből kifolyt könnyei testesítettek meg.

- Nem, egyszerűen már belefáradtam ebbe.

- Mibe? – csattant fel értetlenül.

- Tudod Jimin, majdnem egy évtizeden keresztül éltem a leszart ember szerepében, és amikor veled összejöttem, abban reménykedtem, hogy nem fogom egy haszontalan, felesleges személynek érezni magam, mint most. Úgy látom, már egy ideje nem tartasz igényt jelenlétemre, és ezzel én nem akarok együtt élni – közöltem vele összes gondolatom, ami az elmúlt egy hónapban felgyülemlett bennem. Úgy éreztem Jiminnek már nincs szüksége rám, és a tetteiben nem győzött meg eme feltételezésem ellenkezőjéről. Így hát kikerülve a könnyeiben megfulladni készülő fiút indultam meg kulcsaim s pénztárcám felé, hogy keressek magamnak egy ideiglenes lakhelyet, amíg új lakást nem találok.

- Most hova mész? – szipogta rettegve, ahogy realizálta cselekedeteim sorozatát. Már kisírt szemekkel meredt rám, teljesen kétségbeesetten pillantva hol a kilincsen pihenő kezemre, hol rendíthetetlen íriszeimbe. Szar volt így látni Őt, de elviselni a folyamatos kettősségét még borzalmasabb érzésekkel töltött el, ezért menni akartam. Rohadtul szerettem még, de az állandó ejtéseit nem bírtam elviselni.

- El innen, minél messzebb tőled.

- De Hoseok, ez a te lakásod – szipogott folyamatosan, az összetörés szélén állva. – Ha valaki megy, akkor az én vagyok.

- Nem Jimin, én megyek! – szakítottam félbe haragosan, mire a férfi kezét ajkai elé helyezte, ezzel fojtva el magában egy sikkantást. – Te amúgy is több lakbért fizettél az utóbbi egy hónapban… – jegyeztem meg halkabban, majd lenyomtam a kilincset, amelyen végig ujjaim pihentek.

Hirtelen egy kéz ragadta meg vállam ezzel visszafordítva a réginek tűnő lakás felé megakadályozva, hogy elhagyjam az éveken keresztül otthonomként szolgáló helységet. A fiú zokogva vetette magát karjaim közé, szorosan ölelve magához, de nem úgy, mintha sosem akarna elereszteni; nem. Jimin közelsége egyértelműen azt jelképezte, ennél távolabb nem akar lenni tőlem, csak közelebb szeretne kerülni hozzám s egész lényemhez. Úgy szorított sírástól remegő testéhez, mintha mindig velem lett volna, akár egy sziámi iker. Park Jimin a részem volt, s ezt legjobban ő tudta; még én sem voltam tisztában vele, egészen addig, míg meg nem hallottam reménykedő hangját.

- Sajnálom, hogy ennyire elhanyagoltalak, nem volt jogom ezt művelni veled. Ha el akarsz menni, teljesen megértem, de akkor még utoljára hadd tegyelek boldoggá! – Sokkal nyugodtabb állapotban suttogta eme szavakat, amelyek akkor többet jelentettek nekem, mint egy klasszikus szerelmi vallomás. Rácsókoltam Jimin homlokára, majd kissé eltolva magamtól, könnytől áztatott szemeibe pillantottam, amelyeket akkor mindennél gyönyörűbbnek láttam.

Bármiféle felesleges hangadás nélkül martam ajkaira éhesen, hiszen hihetetlen rég nem éreztem már megrészegítő ízét, amely egy pillanat alatt vette el eszemet. Kezeimet dereka köré fontam s úgy húztam testét közelebb enyémhez, hogy minden porcikáját enyémnek tudhassam. Alsó ajkára harapva nyögött bele csókunkba, mire én nyelveinket is belevontam játékunkba, amelynek hevessége megrezegtette Jimin térdeit is. Egy pillanatra sem szakadva el tőlem kezdte lehámozni rólam ruháimat, miközben hátrálva araszoltunk el közös hálószobánkig, ahol milliónyi együtt töltött éjszakát s kellemes pillanatot éltünk át. Gyengéden döntöttem végig az ágyon, immár félmeztelen állapotban csókolva igéző ajkait, miközben hevesen téptem le róla felsőjét; az elszakadt ruhadarabot a földre hajítottam, majd kezdtem elszakadni a fiú ajkaitól, s kulcscsontját ízlelgettem, ahogy kéjes nyögéseit hallgattam. Ahogy megpillantottam Jimin tökéletesen kidolgozott felsőtestét, gyorsan túlhaladtam a nyakán, s nyelvemmel végigszántottam izmos kockáin, amitől csak hangosabban kezdett nyöszörögni alattam. Végigvezetve egész testén kezeimet, ujjaimmal ágyékát kezdtem cirógatni, aminek hála megéreztem, hogy alul már nagyon kíván. Ahhoz képest, hogy az elején még nem volt kedve hozzá… Elégedett mosolyogva markoltam rá nadrágon keresztül férfiasságára, aminek következtében Jiminből hatalmas sóhaj szakadt fel, miközben kissé még csípőjét is megemelte. Valószínűleg megelégelte folyamatosan vigyorgó fejemet, ugyanis tarkómat megragadva húzott le magához egy szenvedélyes csókba invitálva, miközben ujjai lábaim közt kötöttek ki. Jimin pontosan tudta, mennyire szerettem, mikor ilyen helyzetekben jó helyre nyúlt; és aznap este a legtökéletesebb pillanatban ért hozzám. Egy másodpercre megálltam csók közben, hogy szabadjára engedhessem vágyakkal teli nyögésemet, majd ezek után gondoltam nem kegyelmezek neki. Szétterpesztve lábait fészkeltem magam oda, csípőmet hozzá dörgölve ágyékához, aminek hála Jimin kissé kikerekedett szemekkel kezdett nyöszörögni.

- Hoseok… - sóhajtotta nevemet kéjesen, egyre csak többre s többre vágyva. Eleget téve ki nem mondott kérésének, lerántottam róla nadrágját, alsóneműjével együtt, így újra megpillanthattam hatalmas férfiasságát, teljesen felizgult állapotban. Elmondani nem tudtam akkor, mennyire rég láttam ilyen keretek közt páromat, de mintha az a borzalmas egy hónap meg sem történt volna; a mozdulataink s csókjaink ugyanolyannak hatottak, holott minden más volt. Megváltoztam én és Ő maga is, csak ezt eddig egyikünk sem akarta beismerni; pedig be kellett volna.

Reflexszerűen markoltam teljes hosszára, majd kezdtem masszírozni azt, ezzel teljesen az őrületbe kergetve az alattam nyögdécselő férfit. Miközben péniszét simogattam, egyik ujjamat benyálazva bejáratához tartottam, majd egy rövidebb ingerlés után belévezettem azt. Mintha meg sem érezte volna, továbbra is sóhajtozott, akár egy szűzies kislány, holott Jimin ilyen téren már nagyon tapasztaltnak számított, legalábbis én ezt vettem észre. Kicsit mozgattam benne ujjamat, majd hozzáadtam a másodikat is, ezzel tágítva a fiút, aki ugyan ilyen szempontból pont ideális volt a számomra, de több mint négy hét kihagyás után, nem ártott óvatosnak lenni. Viszont állandó kérlelő nyögései, s csípőjét emelgető mozdulatai rendesen szemet szúrtak; így cseszve az óvatosságra, lerángattam magamról a maradék ruhámat, s nem igazán foglalkozva a szokásos elővigyázatosságokkal, belehelyeztem férfiasságomat Jiminbe.

A fiú a lepedőt markolva nyüszített fel, miközben nekem észhez kellett térnem a hirtelen rám tört boldogsághormonok miatt, amelyek akkor lepték be elmémet, mikor újra megérezte a réginek tűnő, kellemes forróságot, ami akkor vett körbe. A szeretkezés nélkül eltöltött napok alatt el is felejtettem, Jimin adottságai mennyire passzolnak az enyéimhez.

Kis szünet után, lassan mozogni kezdtem a fiúban, ami felidézte a már elfelejtett éjszakákat; azokat a perceket, amikor ki sem akartam bújni Jimin lábai közül. Emlékszem, amikor még fürdeni is együtt mentünk, akkor még nem akartunk elszakadni egymástól. Mi változott? Miért távolodtunk el ilyen hirtelen? Bármi is volt az ok, már nem számított, hiszen ott voltam Jiminben, éreztem a fiút s mindennél jobban kívántam. Egyre tempósabban kezdtem mozogni benne, aminek köszönhetően ő is egyre gyakrabban nyögdécselt, s minden alkalommal hangja erősebben kólintott fejbe. Az összes mozdulatommal kényeztettem a fiút, s ő cserébe hangjának leggyönyörűbb fajtájával ajándékozott meg, amelynek már csak gondolatától képes lettem volna elélvezni. Szerettem Jimint, talán még a saját jóllétemnél is fontosabb volt, hiszen miatta lettem az, aki ma vagyok. Az elhanyagolása révén lettem képes kiadni magamból az érzéseimet, amiket eddig magamban tartogattam; hála neki, újra önmagam vagyok, s ehhez kellett a mai veszekedés.

Összes döfésemmel eltaláltam páromban azt a bizonyos pontot, ami által képes lett volna elmenni, hiszen mégiscsak évek óta együtt voltunk, így nem esett nehezemre könnyen kielégíteni őt, de szerettem húzni az agyát. Aznap is, a folyamatos mozgásom mellett még végigsimítottam ujjaimmal teljes hosszán, ezzel keltve libabőrt tökéletes küllemén. Hagytam, hadd élvezzük ki mindketten azt a néhány órát, amelyet akkor töltöttünk el, teljesen egymásra fókuszálva. Izzadságcseppjeink egybefolytak, ahogy egy időben ajkaink játéka is csupán egy hatalmas cselekménysorozatnak felelt meg, mintha egy ember csinálta volna. Ilyenkor a kettőnk közt működő összhangot sokkal többnek kellett volna tekintenünk, hiszen eddig még sohasem éreztem magam ennyire… hasznosnak. Amikor Jiminnel voltam, imádtam kényeztetni őt, és megmutatni neki, mi is rejlik benne valójában; ő pedig hagyta. Szerettem azt a férfit, akit aznap éjszaka is boldogítottam, és nem tudtam volna nélküle élni.

Hosszú órákon keresztül tartó szeretkezésünknek, egy hatalmas orgazmus vetett véget, ami kivételesen belőlem tört ki először. Nem volt már több erőm, amit neki adhattam volna, és néhány nagyobb döfés után, befeszült hátizmokkal élveztem a fiúba. Legnagyobb szerencsémre, alig pár másodperc után ő is jött utánam.

Nem takarítottuk le egymást, ahogy általában szoktuk, csupán kiélveztük a másik közelségét, azt, amit már mind a ketten hiányoltunk.

- Ugye velem maradsz? – kérdezte a fiú hozzám simulva, miközben én magunkra húztam a takarót, erősen szorítva testemhez Jimint.

- Nem megyek sehova – feleltem egyszerűen, majd hosszasan megcsókoltam életem egyetlen olyan emberét, aki képes volt feléleszteni a halott énemet, aki miatt régebben mások mosolyogtak. Ma én teszem ugyanezt Jiminnek hála, aki aznap éjszaka úgy ölelt magához, mintha minden mozdulata azt suttogná: Tarts szorosan! Ígérem, sosem foglak elengedni!

Tags : BTS, J-Hope, J-Min, Jimin, novella, slash, smut

10 megjegyzés

Bogi2015. augusztus 3. 3:10
Hali senpai!^^
Bwah hát ez nagyon jó lett. *-* Pár napja ismerkedek a BTS-sel, (mivel elég kezdő Kpopper vagyok még, és lassan haladok ><) erre te a kedvenc párosommal kiteszel egy OS-t. xD Nagyon tetszett, már csak azért, mert hosszú volt. Az egészet imádtam! A 18+ rész meg jó lett, de biztos ezek megírásában fogsz még fejlődni. :3 Érzelmes lett, de valahogy nem az a csöpögős, hanem valahogy keserédes, bánattal átitatott, és ez tetszett. Jah így éjjel mennyi baromságot képes vagyok összehozni. :D Mindenesetre imádtam, és várom a további írásaidat is!~ :)
VálaszTörlés
Válaszok
Vöröske2015. augusztus 3. 12:12
Áhh nincs is jobb, mint egy nagyszerű írótól az egyik kedvenc párosomról szóló történetet olvasni :3 ((halkan megjegyzem, hogy ha a közeljövőben bármilyen BTS témájú os-t publikálsz, én vevő vagyok rá:$))
Most eléggé szar állapotban vagyok, és a Hoseok nevében leírt érzéseket jelen pillanatban nagyon át tudom érezni. Az untató részletekbe nem mennék bele, de hozzá hasonlóan most én is elvesztettem azt a vidám énemet, aki egykor voltam, aztán a reményt képviselő személy is kezd elhalványulni az életemben. Necces ügy és lényeg a lényeg, hogy a szavaiddal most is sikerült teljesen le venned a lábamról :3 A témája - mint említettem - nagyon passzol a mostani lelki állapotomhoz, így még közelebbinek érzem magamhoz, és teljesen oda meg vissza vagyok érte. Az már csak hab a tortán, hogy az egyik fav párosommal sikerült alkotnod:$
Ez a hozzászólás nem lett annyira hosszú, mint a másik sztoridnál, de na, igyekszik az ember, hogy egy tartalmas véleményt közöljön köszönetképp, hogy írsz <3
Khm, az eksön részbe pedig abszolút belepirultam XD Pedig anno hú olyan hardcore smutokat írtam, hogy még én szégyellem magam, hogy egyáltalán ilyeneket írtam valós személyekről x''D De tényleg, képes voltam olyan szado-mazókat begépelni, hogy áhh..
De a tiédet jó volt olvasni, kis kellemes szeretkezés, ami szerintem még belefér a keretbe ^3^ ((még annyit fűznék az eksönhöz, hogy azért egy óráig bírni elélvezés nélkül az teljesítmény, tekintve azt, hogy a pasik általában elég hamar a csúcsra jutnak; szóval ezt a helyzetet úgy tudnám elképzelni, hogy aktus közben mindkettejük többször is kiadják magukból amit ki kell ilyenkor x'D na meg a síkosító nélküli behatolás is pöppet nagyon fájdalmas - de eltekintek ettől mert leírtad a tényt, hogy Hoseok mellőzött minden elővigyázatosságot- ezek viszont csak pár apró megjegyzések, mert írtad, hogy ebben a témában kezdő vagy.. én meg sajna többet tudok a kelleténél XD de csak ennyit akartam beleszólni ><"))
Zárásképp újból leírom, hogy mennyire imádom a stílusod, és hogy mindegyik sztori, amit kiadsz a kezeid közül, azt öröm olvasni ~ Csak így tovább drága *w*<3<3
~és bocsánat, ha összevissza írtam, de ismersz, sosem tudom rendesen rendszerezni a gondolataim XD
VálaszTörlés
Válaszok
Lee Sumire2015. augusztus 3. 23:05
Sziaa.~

Hát én még neked tutira nem vagyok ismerős..OwO De tudnod kell, hogy az összes bejegyzést/os-t, ami ezen a blogon van, azt elolvastam. És a SeKai lett a kedvencem, de oda akkor még nem mertem írni...
Most viszont szükségét láttam annak, hogy írjak pár sort, hisz mégiscsak az egyik UB bandám párosáról írtál. Itt ismét egy hozzáfűznivaló: Ez az első BTS írás, amit el tudtam olvasni. Mikor megláttam, hogy velük lett posztolva, akkor reflexszerűen görgettem tovább, majd két órával később főoldalon megjelent a bejegyzés, és akkor szúrtam ki, hogy te írtad. Igen, kicsit figyelmetlen vagyok, de lényegében ezt betudom annak, hogy csak azért nem érdekelt különösebben, mert BTS. Na mindegy, a lényeg, hogy miután megláttam, hogy te írtad, egyből jöttem olvasni.:3 Ami egyébként hajnali háromkor volt, épp azért nem is írtam akkor...><
Nekem eszméletlen mód tetszett ez a kis történet, és az, hogy Hope szemszögből íródott... plusz pont járt nálam. Maga a történet is szerintem nagyon jól meg lett fogalmazva, mint ahogy nálad úgy mindig, és teljesen meglepődtem, hogy ennyire otthonosan le tudtad írni a rádiózással járó feladatokat. Mármint nekem eszembe nem jutott volna beleírni pl itt ezt: "olyan szokásos dolgokról, minthogy egy etapba hány percet sűríthet, milyen aláfestő zene lesz a monológjai alatt, illetve a szlogen után mennyi időt várjon, míg újra beszélni nem kezd." Szóval meglepett.:)
A témát nagyon jól kiválasztottad, és szerintem tökéletesen Hope köré tudtad írni a szálakat. Itt értem a magyarázatát, hogy miért hívták fiatalon J-Hope-nak.
Szerintem a +18-as rész megfelelően passzolt a történtekhez, ennél részletesebben szerintem le sem kellett volna írni. Mondjuk én kicsit meglepődtem, hogy Jimin ilyen hirtelen beadta a derekát csak azért, hogy Hoseok ne menjen el. Hiányoltam belőle a magyarázatot, hogy Jiminnek miért nem volt hangulata Hope-hoz..owo
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, pedig tényleg nem olvastam még eddig BTS-es ficit. Sokszor nekiálltam, de valahogy az írásmód nem feküdt.:/ Nálad meg még a KrisHun-nak sem álltam neki, pedig az az egyik kedvenc párosom..TwT Időhiány... De igyekszem bepótolni.:3 És majd csak utána olvasnám el a hosszabb BTS sztoridat, de így előre elárulnád nekem, hogy milyen páros van benne?? Azzal nem vagyok tisztában..owo Oh, és reménykedem *nagyon-nagyon erősen*, hogy egyszer írsz YoonGi drágával is valami hasonló kis történetet.:3
Remélem nem zagyváltam túl sok őrültséget..owo Köszönöm, hogy olvashattam.

Sumire
VálaszTörlés
Válaszok

Megjegyzés hozzáadása

Noel's Galaxy

Hold Me Tight (J-Min, +18)

10 megjegyzés

Rólam

Figyelmeztetés!

Statisztika

Keresés

Bejegyzések

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések

Címkék

Noel's Galaxy

Hold Me Tight (J-Min, +18)

You May Also Like

10 megjegyzés

Rólam

Figyelmeztetés!

Statisztika

Keresés

Bejegyzések

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések

Címkék