Ott ül a csésze az asztal szélén, pont a peremén, centikre a zuhanástól. Mélysége felfoghatatlan, mégis könnyen látható; maroknyi, vagy még annyi sem. Színes foltok keverednek az italban: a vörös felfalja a feketét, amely szürkévé fakul, ám az menekülni kezd a felbukkanó kék s sárga elől. Egymásba akadnak, a zöld kerül ki győztesen, meggyilkolva a másik kettőt. Habok és buborékok törnek a felszínre, megnehezítve a színek csatáját. Az alulról fakadó forróság megolvasztja az áttetsző jégdarabokat, melyek eddig elégedetten úsztak a szivárvány felszínén.
A csésze végül leesik, a színek szétterülnek. Beleolvadnak a talajba, mintha sosem léteztek volna.
Minden eltűnik: az asztal, a csésze, a színek, a forróság és a jégkockák. A semmibe zuhannak, szemem pedig lecsukódik.
A hullámzó, kék tenger csiklandozza tekintetem. A tetején ülök, simogatom a felszínét, ám nem bukom alá. Nem látom az alvilágot, csak a végtelenig nyúló messzeséget. Csillog a horizont, akár a harcos élesre csiszolt pengéje. A hullámok elhaltak, a felület tökéletesen sima, semmi sem zavarja az összképet.
Elfeküdnék, de nem tudok. A tiszta kékséget váratlanul valami csípős bordóság lepi be, orrfacsaró bűzt kovácsolva. Egy cápa közelít felém vészesen, éles fogai közt húscafatokat szorítva, bemocskolva a gyönyörű kilátásomat. Szívem nem ver hevesebben, ideges sem vagyok, farkasszemet nézek a fekete gombszemekkel. Pulzusom egyenletes, félelemnek nyomát sem észlelem, a vérszomjas fenevad pedig méterenként zsugorodik egyre kisebbre. Végül egy aranyos aranyhal kezd körözni körülöttem, kedves mosollyal pikkelyei között. Édes a látványa, ám szeme továbbra is halálra van ítélve. Csak egy szorítás, és az állat meghal.
Elfekszem, s egy másodpercre összecsukom pilláimat. Mire újra kinyitom, a tengernek hűlt helye sincs. Minden zöld, a levegő párás, meglehetősen meleg, izzasztó. Erődben lennék? Nem, ez annál nagyobb. Állatok hangja hallatszik, egy éles ordítás. Medve lenne? Nem, ez annál nagyobb. Hatalmas, remeg alattam a föld, amely szokatlanul mocskos, furcsa, hogy előtte nem vettem észre, miben ültem.
A látvány elképesztő, leírhatatlan. Az ég fényes, a levelek s a fű élénk színekben játszanak, a bennük élő, több millió évvel ezelőtt kihalt álltatok pedig úgy járnak-kelnek, mintha természetes lenne. Brachiosaurus, velociraptor, triceratops, pteranodon; az egyik a fák leveleit rágja a magasban, a másik hús után kajtat csapataival, a harmadik békésen ellegel, a negyedik pedig a szél szárnyán repül. Fajok, amiket nem ismerek, légkör, amely nyomasztó, az emberek száma pedig egyenlő a nullával.
Legalábbis ezt hittem; sikoly hallatszik, tömegek menekülnek egy adott irányból, mintha ők is annyian lennének, mint a hatalmas dinoszauruszok. Őket követik a raptorok, a számomra semmitmondó állatok, egy hatalmas csapás, amely szívrohamszerűséget okoz még nekem is. Nem tudom, merre menjek, nem tudom, mit tegyek; az is csoda, hogy lábra bírok állni.
Rohanni kezdek, a félelem csak úgy dübörög a fülemben. A kétségbeesett ordítások sokáig elkísérnek, utána már csak a csámcsogás és a vér jellegzetes szaga marad meg. Nők és gyerekek, öregek és fiatalok, gyengék és erősek; mindük hangja egy emberként szól bennem, ahogy egy faodúba mászom. Nem látok többé. Összeszorítom szemeimet, becsukok mindent magamban, amit csak be lehet. Elnémítom testem, levegőt is alig veszek. Várok arra, hogy elmúljon a félelem, hogy véget érjen a kín és a halál.
Mire feleszmélek egy asztalon ülök, tiszta ruhában, steril környezetben, Jungkookkal és NamJoonnal mellettem. Az előbbi szorosan fogja kezemet s pityereg, míg a másik kedvesen mosolyog rám. Nyoma sincs az előzményeknek, egy új helyen vagyok. Értetlenül meredek kettejükre, nem értem a helyzetet. A két legjobb barátom, a kedvenc szerelmespárom, miért van velem? Miért vagyok ott, ahol?
- Hova kellene néznem, hogy megértsem? – kérdezem hangosan, meg sem várva a választ. Szavaim torzul térnek vissza hozzám, mintha nem is én beszélnék. Előre fordítom fejemet, ahogy megpillantom a szomorú szemeket, melyek elkerülnek rólam. Követem őket, amíg meg nem látom őt; az orvost. Papírok, röntgenfelvételek, diagnózisok vannak nála, az ajka pedig mozog.
Már világos. Már mindent értek.
A tekintetem megakad egy képen, melyen oldalról látszódom. A ferde gerincoszlopom ki van emelve, három különböző helyen vörös foltok éktelenkednek.
Gerincvelőrák. Heteim vannak hátra. Lehet csupán meghosszabbított napok, talán mindössze végtelennek tűnő órák.
Elterülök.
Várom a liliomesőt, hogy az egész testemet beterítse a tiszta fehérség. Az üdítő illatok megcsapják orromat, a színek eltűnnek, és érzem a szellőt. Azt a szellőt, amit a vonat hoz magával, amely simogatja porcikáimat. Lehunyom a szemem, átengedem a kávé illatot, megpillantom a rajzoló lányt, és elmosolyodom. Visszaemlékszem a könyvre, ami mellette pihent, és a vigyorom szélesedik. Hagyom, hogy a színek összemosódjanak, felkészülve a legnagyobb zuhatagra; a halálra.
A peronon ébredek meg, a fejem sajog, mellettem Jimin dohányzik. Fájó háttal, nagy nehezen felülök és körbenézek. Hajnal van, a Nap alig kelt még fel. Ujjaim hidegek, hajam teljesen kócos, a levegő mégis kellemes.
- Jól vagy? – kérdezi a fiú, ahogy kiveszi ajkai közül a fogyó cigarettát.
- Fáj a fejem – motyogom orrom alatt.
- Másnapos vagy – mondja, próbálva elrejteni mosolyát. Értetlenül pillantok rá, nem emlékszem semmire.
- Mi történt?
- Mocorogtál – rántja meg vállait, pedig pontosan tudja, hogy nem erre vagyok kíváncsi. – Ide akartál jönni. Elkísértelek. Táncoltál, nevettél, énekeltél; végül lefeküdtél.
- És most mi lesz?
- Hazamegyünk – kuncog, jól szórakozva lassúságomon. – Megvárjuk a szöuli vonatot, és felszállunk rá. Hétfőn már dolgoznunk kell.
Csendben maradok, nincs több kérdésem. Továbbra is fáradt vagyok, érzem, hogy szemeim még lecsukódnának néhány percre.
Látom a kék tengert, és benne az úszó cápát. Látom a játszadozó színeket a csészében, ami kettétörött. Látom a hatalmas állatokat, és az előlük menekülő emberiséget. Látom a gerincoszlopomat, ahogy a rák felemészti. Látom NamJoon és Jungkook sajnálkozó tekintetét, ahogy belefullad a bánat. Újra megjelenik a liliomeső, megint felbukkan a rajzoló lány, kezében az emlegetett könyvvel.
Kávéillatja csapja meg orromat, ami ezúttal igazi. Jimin rövid, kissé kövérkés ujjai között pihen egy papírpohár, benne az itallal. Kezembe nyomja, mellé nem mond semmit. Elfogadom, és belekortyolok. Csendben maradok, fejemet a férfi vállára hajtom, nézem a fákról hulló, színes leveleket.
Hirtelen régi gőzmozdony suhan át előttünk, olyan, amit csak nagyritkán lehet látni. Mindössze tíz másodpercig figyelhetjük a fantasztikus alakot, az azonnal tovaszáll a messziségbe.
Megmozgatja a levegőt, kellemes szellő simogatja arcbőrünket, ajkainkra pedig mosoly csücsül, magunk sem tudjuk, miért.
A valóság rémisztő. Az álmok még rémisztőbbek. Olykor nem tudom, mi igaz és mi nem. Össze vagyok zavarodva, nem értek semmit. Elgondolkozom, éppen álmodom-e. De ezúttal nem. A kávé illata és a szelet mozgató gőzmozdony sosem hazugság, főleg ha abba karolok, aki mindezt alátámasztja. Ebben biztos vagyok.
