Az iskola szar.
Mindig is szar volt és mindig is szar is lesz, akármennyire próbálom
megkedvelni az osztálytársaimat, a tanáraimat vagy éppen azt a redvás
tananyagot, amit szerettem volna elraktározni az agyamban, hátha később még
szükségem lesz rá. De naná, hogy el fogom felejteni az izotóp atomokat, nem
csak harminc éves koromra, hanem rögtön másnapra, mert ilyen szinten nem
érdekel az a kibaszott suli. Miért jó az nekem, hogy idióta,
személyiségnélküli, tesztoszteron túltengéses barmokkal vagyok összezárva,
legalább napi hat órán keresztül? Hát, szerény személyemnek baromira nem
fekszik ez az egész alapszituáció, amibe bele vagyok kényszerítve, de úgy állok
hozzá, ha több millióan kibírták, én is ki fogom, bármennyire van már ki a
faszom is vele. Elfogadom a dolgokat, de attól még nem vágok hozzájuk jó képet,
mert nem tetszik.
Jobban
belegondolva, eléggé kevés dolog van, ami tetszik. A tantárgyak nem tetszenek,
a tanulás nem tetszik, a tanáraim stílusa nem tetszik, az osztálytársaim
megnyilvánulásairól nem is beszélve! A lányok egy cseppet sem érdekelnek, de
annyira a pasik sem… mind annyira unalmasak és érdektelenek. Három dolog van
összesen, ami nem csak elnyerte a tetszésemet, de még szeretem is!
Az első az
apám. Mindent meg tudunk beszélni egymással, nagyon egy véleményen vagyunk a
legtöbb dologban, és egyáltalán nem erőlteti rám a szokásos hülyeségeket,
amiktől naponta kapom az agyfaszmerevedést. Apám rendkívül intelligens, jó
humorral megáldott férfi, akinek a családja az első; tisztelem benne ezt a
tulajdonságát, és talán pont emiatt is szeretem annyira.
A második a
legjobb barátom, Taemin. Kiskorunk óta össze vagyunk kötve – amikor kölykök
voltunk, folyton összekevertek minket –, nem csoda, hogy megszerettem
időközben. A szüleink üzlettársak, így szinte kötelezően lettünk legjobb
barátok, ami az évek eltelését követően teljesen természetessé vált. Együtt
nőttünk fel, egyszerre alakult ki a véleményünk és az ízlésünk is, így totál
egyformák vagyunk, ilyen tekintetben biztosan. Sosem vesztünk össze, nem volt
min, ahhoz túlságosan szerettük egymást. Őszintén, nem tudnék egyetlen egy
dolgot kiemelni Taeminban, amit kedvelek, valahogy maga az egész gyerek nagyon
megnyerő.
Végül a
harmadik nem más, mint Park Chanyeol. Különös, hogy ő is benne van a kis
listámban, elvégre szinte semmit sem tudok róla. Illetve, mindent tudok róla: 1992. november 27-én született, Szöulban, 185 centiméter
magas, hetven kiló, A-s vércsoportú. Nagy Dara rajongó, aki a 2NE1-ból ismert;
kedvenc színe a fekete, kedvenc száma a 21, kedvenc ételei a Galbi és a
Tonkatsu, kedvenc előadója Eminem és Jason Marz, kedvenc műfaja a hip-hop és a
rock, kedvenc filmje…
Igen tudom,
megszállott vagyok. Sosem hittem volna, hogy valaha ennyire odaleszek egy modellért, de érte valamiért megőrülök.
Minden műsorát láttam, minden cikket elolvastam róla, minden interjúját
kívülről fújom, minden érdekességet tudok, ami csak hozzá köthető. Fogalmam
sincs, miért rajongok egy nálam idősebb, felnőtt férfiért, de az a krapek
egyszerűen elcsavarta a fejemet, és homokot öntött bele.
Emlékszem még
néhány évvel ezelőtt, kaptam egy hatalmas, óriás posztert a nővéremtől, amin
Park Chanyeol villantott éppen egy ezer wattos mosolyt felém. Amint kiraktam őt
a falamra, úgy éreztem, nem vagyok többé egyedül; bármennyire is volt egy
szerető családom és egy remek barátom. Azzal, hogy Chanyeol is az életem része
lett, milliószor nyugodtabb lettem; annak a bizonyos poszternek panaszoltam el
minden gondomat, amikről még Taeminnek sem beszélhettem. Minden alkalommal egy
kő esett le a szívemről, valamiért jól esett, hogy nem láttam tőle közvetlen
emberi reakciókat, csak azt a kedves mosolyt, amire mindig is vágytam.
Ja, tudom, hogy
totál pszichopatának tűnhetek emiatt, de hát ez van, mindenkinek van valami kis
izéje, amitől mások a falra mászhatnak. Én egy életnagyságú poszterhez
beszéltem, de mivel nem nyúztam kisállatokat, nem volt nagy gond ezzel.
Azzal viszont
már akadtak problémák, hogy az egészségesnél jobban rajongtam egy vadidegen
emberért. Ugyanis azzal nem számoltam, hogy ha valami történik Chanyeollal, azt
hogyan fogom kezelni.
Egyik nap
viszonylag jó kedvvel mentem iskolába – ami velem szinte sosem szokott
megtörténni, mert teljes szívemből gyűlöltem azt az intézményt –, és úgy voltam
vele, hogy aznap senki sem lombozhat le. A fene sem gondolta volna, hogy pont a
legjobb barátom fog a földbe döngölni, mondjuk nem szánt szándékkal.
Taemin
lendületesen lépett be az osztályba, majd sajnálkozóan borult a nyakamba,
mintha csak vigasztalni akart volna valami miatt. Értetlenül viszonoztam az
ölelését, folyamatosan egy mondatot hallgatva tőle:
- Haver, én annyira sajnálom! – szorított magához,
mintha csak az anyám halt volna meg. Összevont szemöldökkel toltam el magamtól,
furcsán pillantva a fiúra.
- Mit sajnálsz? – kérdeztem.
- Hát a történeteket! – felelte határozottan, egy
másodpercre elbizonytalanodva. – Azt hittem kicsit jobban meg fog viselni…
- Minek kellett volna megviselni?
- A halálának – mondta, olyan hangsúlyozással, mintha
tudnom kellett volna, mi a francról beszélt éppen. – Tökre szeretted!
- Kiről beszélsz, ember?!
- Park Chanyeolról! – közölte, de nekem továbbra sem
esett le a szitu. – Úgy tudtam, nagy rajongója vagy!
- Így igaz, az vagyok – bólogattam, elvégre ez egy
eléggé egyértelmű tény volt rólam. – De miért kezdtél hirtelen róla beszélni?
- Aish! – dörzsölte meg arcát, valószínűleg ráébredt,
hogy túl reggel volt még ahhoz, hogy felfogjam mit akart fél szavakkal közölni
velem. – Park Chanyeol meghalt,
Jongin!
- Hogy mi? – sápadtam el rögtön, hirtelen fel sem
fogva szavait.
- Ma hajnalban autóbalesetet szenvedett Busanban,
miközben utazott haza! Azonnal kórházba szállították, de már nem tudták
megmenteni, túl sok vért veszített!
- Te… ezt honnan tudod? – rebegtem, erősen közelítve
valamiféle rituális kiakadáshoz. Bár nem akartam egy osztályteremben
sírógörcsöt kapni, nagyon közelítettem felé.
- Reggel olvastam – mondta. – Még a hat órai hírekben
is beszéltek róla.
- Édes Istenem! – temettem arcomat kezeimbe,
eleresztve az első könnycseppeket, melyek benedvesítették érdes bőrömet. Ujjaim
hajtöveimhez csúsztak, majd erősen megszorították azokat, mintha a szimpla
testi fájdalom el tudta volna terelni a gondolataimat a lelkemben tátongani
kezdő űrről.
Tudtam,
tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem volt normális reakció
tőlem az ilyesfajta kiakadás. Egyesek akkor sem esnek ekkora depresszióba, ha
egy személyesen ismert személy veszíti életét; én pedig ki bírtam akadni,
amiért egy általam bálványozott modell meghalt. Nem tudtam ellene mit tenni,
teljesen letaglózott a hír; egész nap lehajtott fejjel, totál hullamódban
léteztem, magamban folyton azon agyalva, miért kellett egy ennyire kedves,
gyönyörű embernek meghalnia.
Még inkább
kiborultam, mikor aznap délután hazaértem, és elolvastam a cikkeket, amikben
sajnos megerősítették, hogy Chanyeol valóban eltávozott az élők közül. Szívem
szerint földhöz vágtam volna a telefonomat, azt ordítva az összetört tárgynak,
hogy mindez nem igaz, mindez nem történt meg.
De sajnos
megtörtént.
Földre rogyva
bőgtem, akár egy szerencsétlen kisgyerek, a feltört szomorúság mellett még a
tudatot is elviselve, hogy tizenhét évesen ennyire kiakadtam egy híresség
halála miatt. Mélyen magamban, tisztában voltam vele, hogy nem kellett volna
lelkiekben megroppannom emiatt. Az emberek meghalnak, még a hírességek is…
Viszont ahogy
könnyes szemekkel arra a bizonyos poszterre meredtem, amin ő mosolygott
boldogan, ismét mintha megszakadt volna a szívem. Mintha azaz ember, akinek
éveken keresztül meséltem a titkaimról, a soha ki nem mondott vágyaimról, a
bajaimról, hirtelenjében megsemmisült volna. Holott én csak egy képhez
beszéltem, nem az igazi emberhez, aki elvesztette az életét. Tudtam, hogy nem a
meghalt személyért sírtam, hanem azért, akit a helyére képzeltem. Persze,
lehetséges volt, hogy az álmaim megegyeztek a valósággal, de ebben már sosem
lehetek biztos. Eddig sem volt esély arra, hogy megismerem az igazi Park
Chanyeolt, de ezek után már csak vágyálom lesz az is, hogy live-ban bámulhassam
a gyönyörű mosolyát.
Nagy nehezen
feltápászkodtam a szőnyegemről, s kedvenc poszteremhez léptem; nedves ujjaimmal
simítottam végig a szép papíron, melyre az Ő arca volt nyomtatva. Ujjbegyeim
soha többé nem mozduló ajkaira simultak, s meggondolatlan szavakat mondattak ki
velem azok a kedves, többé már nem ragyogó szemek.
- Bárcsak életre kelnél!
…
Másnap reggel a
szombati rádióműsor ébresztett, amely a konyhából szűrődött fel a szobámig,
óvatosan osonva fülemig. A műsorvezető nő hangja kifejezetten irritáló volt a
számomra, így igyekeztem minél előbb felébredni, hogy kinyomhassam az idegesítő
beszéd forrását. Teljesen feldagadt szemeimet kezdtem dörzsölgetni, miközben
morogva felültem az ágyban, készülve nekivágni a rituálészerű semmittevésnek,
amit általában hétvégén művelni szoktam.
- Jó reggelt! – csiripelt fel hirtelen egy mély hang,
közvetlenül mellettem. Az orgánum irányába pillantottam, s abban a szent
percben kiment minden csipa és álmosság az íriszeimből, közben pedig sanszos
volt, hogy nemsokára elér egy szívroham. Az a bizonyos ezer wattos mosoly
világította be a szobám minden területét, ugyanazok a csillogó tekintetek,
amiket anno a tévében láttam, csak akkor éppen hús vér alakban vizslattak!
Totál ijedten tapadtam neki a falnak, el sem akarva hinni, mit láttam azokban a
percekben.
- Te meg ki a halál vagy? – ordítottam rémülten,
remélve, hogy csupán álmodtam, és nem kellett a diliházba küldeni az előző napi
sokktól.
- Ki lennék? – kérdezte nevetve, pontosan azon a
szeretnivaló hangon, amit a műsorokban hallottam. – Én vagyok az; Chanyeol!
- Az nem lehetséges! – ráztam rögtön fejemet. – Te
tegnap meghaltál! Autóbalesetben! Ott bőgtem egész nap…
- Tudom – mosolygott lágyan, kissé keserűen, ahogy
kedvesen megcirógatta arcbőrömet, kellemes borzongást okozva ezzel nekem.
Hozzámért… tényleg valódi volt, s nemcsak az elmém szüleménye. Vagy tényleg
eléggé durván megőrültem. – Láttalak végig. Szerettelek volna megvigasztalni,
de nem tudtalak, elvégre… csak egy
poszter voltam!
Ahogy kimondta
ezt a mondatot, tekintetem óvatosan siklott a megszokott plakát helyére,
reménykedve abban, hogy az ugyanabban az állapotban volt, amiben előző este
hagytam. De csalódnom kellett. Maga a poszter teljesen ép volt, csak éppen a
férfi alakja – aminek végig ott kellett volna lennie – teljesen eltűnt. Csupán
a körvonala maradt meg, azon belül csupa feketeség foglalt helyet. Ahogy
realizáltam a dolgokat, kedvem támadt volna ott helyben elájulni, vagy legalább
letargiába esni.
- Ez… – meredtem elképedve a férfire, akit egészen
reggelig, halottnak hittem. – Ez… hogy lehetséges? Nem értek semmit! Te tegnap
meghaltál, tudom, olvastam, láttam a híreket, teljesen ki voltam bukva miatta!
Erre most itt vagy! – A biztonság kedvéért közelebb evickéltem hozzá, és
bármiféle szégyenérzet nélkül elkezdtem tapogatni az arcát, gyömöszöltem,
megbizonyosodva arról, hogy valóban létező személy volt-e. – Totál valódinak
tűnsz.
- Mert valódi vagyok – kuncogott, eltolva magától,
hogy végre nyugton hagyhassam a gyönyörű pofiját. Mindkét vállamat megragadta,
gyengéden fordítva teljesen szembe vele, megnyugtatóan simogatva karjaimat. –
Nem olyan bonyolult a helyzet, mint ahogy gondolod, Jongin.
- Te tudod a nevemet? – képedtem el őszintén, félig ijedten,
félig hihetetlenül boldogan, amiért az idolom, akiért éveken keresztül
rajongtam, kimondta a nevem.
- Mindent tudok rólad – nevetett kedvesen. – A neved
Kim Jongin, 1994. január 14-én születtél, Szöulban; 182 centi magas vagy, A-s
vércsoportú, 65 kiló .
Kedvenc ételed a rántott csirke; kedvenc számod az 1; kedvenc színed a piros,
az égszínkék és a fekete; szeretsz könyveket olvasni, táncolni és zenét
hallgatni; szereted a „Karib Tenger Kalózai”-t, legjobb barátod Lee Taemin, és
az édesapád a példaképed. Gyakori szokásod, hogy harapdálod a szádat. Utálod az
iskolát, nincsenek is jó jegyeid, főleg a fizika a gyengeséged, de csak az új
tanárod óta, aki – állításod szerint – fúj rád. Sosem volt még rendes barátnőd,
mivel két évvel ezelőtt összetörte a szívedet egy bizonyos Jung Soojung, aki
miatt teljesen elvesztetted az érdeklődésedet a női nem iránt. Egy időben a
fiúk felé kezdték vonzódni, viszont az évfolyamtársad, Oh Sehun, teljesen
elutasító volt veled szemben, amikor kifejezted iránta az érdeklődésedet.
Ezeknek már legalább egy éve, azóta pedig majdnem mindennel és mindenkivel
szemben elutasító vagy.
Úgy sorolta a
tényeket rólam, mintha egy az orra alá dugott papírról olvasta volna fel őket,
amit előtte persze már jól begyakorolt. Szinte nyitott könyv voltam a számára,
mintha évek óta ismertük volna egymást. Gördülékenyebben s folyékonyabban
beszélt az életemről, mint amennyire én tudtam volna, de még nem is ez volt a
legijesztőbb az egészbe: olyan dolgokat is tudott, amiket senkinek nem mondtam
el. Csak magamban mormogtam őket, esetleg még a poszterhez beszéltem, de…
- Bocs, hogy félbeszakítalak – kezdtem bele óvatosan
–, de nem egészen világos ez nekem. Ki is vagy te valójában?
- Én vagyok Park Chanyeol, a modell, akiért odavagy –
Kezdésnek ez is megtette. – És való igaz, tegnap éjjel meghaltam Busanban.
- Akkor hogy a faszba kerültél ide?! – csúszott ki a
kissé ingerült kérdés ajkaimon, mert egy cseppet sem vágtam a szituációt, amibe
hirtelen belecsöppent.
- Tegnap este azt kívántad, bárcsak életre kelnék –
rántott vállat. – Hát itt vagyok.
- Komolyan? – kerekedett négyszeresére a szemem,
elvégre ez tuti nem volt ennyire egyszerű. Nem lehetett ennyire egyszerű! – Ez hogy történt meg?
- Léteznek még csodák – rántott vállat játékosan, majd
huncut mosollyal az arcán, bármiféle szégyenérzet nélkül, mellém helyezte le
fenekét, olyan közelségbe kerülve hozzám, hogy attól egyenesen égni kezdett az
arcom. Sajnos, nem csak az… – Azt
kérted, éljek, most pedig élek! Egyszerűen kimásztam a poszteredből, az eredeti
életem emlékeivel, plusz még azokkal, amiket te meséltél a „falnak” –
mosolygott kedvesen, ahogy óvatosan átkarolt. – Ja, és történtek változások a
te életedben is.
- Az enyémben is? – kerekedett el a szemem, de ránézni
nem mertem, mert annyira közel volt, hogy abba akár még bele is haltam volna.
Park Chanyeol mellettem ült, ráadásul átkarolt! Ha nem lettem volna sokkban,
biztosan meghalok az örömtől. – Hogy érted ezt?
- A tegnapi nap, teljesen kitörlődött, csak mi tudunk
róla – mondta, majd kölcsönkérte a telefonomat, s kutakodni kezdett benne.
Persze, nem a személyes cuccaim között babrált, nem volt ő tuskó, csak a neten
keresett valamit. Nem igazán érdekelt, az jobban lekötötte a gondolataimat,
hogy miért volt a háttérképem egy közös kép rólunk? – Illetve, nem törlődött
ki, csupán teljesen átalakult, ezáltal a múltunk is.
- Továbbra sem értem – ráztam meg fejemet, hosszasan
meredve magam elé, miközben azon morfondíroztam, honnan a faszból volt közös
képem Park Chanyeollal?
- Akkor csak olvasd hangosan! – dugta orrom alá
mobilomat, pimasz vigyorral arcán. Összeráncolt szemöldökkel vettem kezembe a
készüléket, majd konstatáltam, hogy egy róla szóló újságcikket kellett
előadnom, amely a tegnap éjszaka eseményeiről írt.
- „Park Chanyeol, a híres tizenkilenc éves modell,
kései órákban hagyta el Busan városát, hogy minél hamarabb a fővárosba
juthasson, számunkra ismeretlen okok miatt hagyva faképnél a Nike stábját.” –
olvastam az első bekezdést, értetlenül kapva pillantásomat a fiúra. – Te Nike-t
reklámozol éppen?
- Jongin, csak olvass tovább – kacsintott hamiskásan,
leszarva kérdésemet.
- Rendben – sóhajtottam, aztán teljesítettem a
parancsot. – „Először mind arra gondoltunk, valami komoly probléma adódott
Chanyeol valamelyik családtagjának egészségi állapotával, ám szerencsére, semmi
ilyesmiről nem értesültünk.” Komolyan, ennek mi a franc értelme van?
- Kérlek Kai, csak olvasd tovább! – nézett
jelentőségteljesen szemembe, azon a néven szólítva, amit még Taemin adott nekem
néhány évvel ezelőtt, pontosan ugyanabban a szobában, a poszter előtt.
- „Nem sokkal később, megtudtuk, hogy a fiatal
híresség szerelméhez igyekezett haza, akinek kiléte már a kapcsolatuk kezdete
óta hatalmas titok övezi…” – képtelen voltam tovább haladni a sorok között,
amik már csak Chanyeol karrierjét taglalták. Nem az volt a lényeg, és ezzel
mind a ketten tökéletesen tisztában voltunk. – Szóval… ezek szerint, mi járunk? – esett le az állam, háromfelé törve a
padlón, akár egy porceláncsésze. Az idősebb remekül szórakozott rajtam, s
miközben én még a gondolataimat szedtem össze, ő megválaszolta kérdésemet.
- Mint mondtam, megváltozott a múltunk azzal, hogy
arra kértél, hadd élhessek újra – mosolygott, ezúttal karja pedig derekamra
csúszott, s úgy húzott közelebb magához, olyan tekintetekkel ajándékozva meg,
amitől ott helyben el tudtam volna… olvadni. – A világ egy csapásra
megváltozott; mi pedig hirtelen együtt lettünk!
- És… neked ezzel nincs gondod? – kérdeztem óvatosan,
elvégre ez számára is pont annyira idegen lehetett, mint nekem. – Meg nem úgy
volt, hogy te azzal a színésznővel jársz?
- Az csak pletyka, Jongin – legyintett mosolyogva. –
Én meleg vagyok, és veled járok! És hidd el nekem, ha gondom lenne velem, nem
választottam volna; tudod, ahogy a poszterbe zárva hallgattalak éveken keresztül,
csak arra vártam, hogy egyszer kijöhessek onnan és veled lehessek. És ez az
álmom most teljesült! A kérdés már csak az… te benne vagy?
- Én…? – pislogtam nagyokat.
- Tudom, mindig is hatalmas rajongóm voltál, de ez
szól nekem is?
Őszintén, nem
tudtam hirtelen mit mondani. Totálisan össze voltam zavarodva a történtek
miatt, meg eleve nem lettem volna képes erre normális választ adni, olyat, ami
mindkettőnknek megfelelt volna. Tényleg rajongtam Chanyeolért, a külsejét is
imádtam, és azt a személyiséget, amit a képernyőn keresztül megismerhettem. De
én abba a Chanyeolba akartam beleszeretni, akit magamnak kreáltam még a poszter
előtt… ez lett volna ő?
- Semmit sem változtál?
- Semmit – rázta meg fejét. – Az a személyiségem, aki
nem ismert téged, és aki igen, azok összemosódtak; ezért vagyok most így itt,
ebben a formában! És szeretném tudni, hogy te is ugyanazt érzed-e, amit én!
- Chanyeol basszus, most ébredtem fel, elég volt az
nekem reggelre, hogy életre keltél és mégsem haltál meg! Egy kézkérés kicsit
sok lenne nekem erre az egy órára! – válaszoltam kapásból, kissé ingerülten,
mert ekkora mennyiségű döntésáradatot nem zúdíthatott rám, még normális esetben
sem.
- Igazad van! – mosolygott lágyan, a lehető
legkedvesebben bánva velem. – Gyere, menjünk le reggelizni! Csináltam neked
kaját, a szüleid amúgy sincsenek itthon… együk meg kettesben!
- Rendben – álltam fel az ágyamról, elfogadva a
magasabb kezét, amit időközben kezdett nyújtani nekem. Rákulcsolta ujjait
enyémre, s még mielőtt kiszabadultunk volna a szobám fogságából, hirtelen az
idősebb erőszakosan az ajtónak döntött, s hevesen csókot lopott tőlem. Testemet
nekinyomta a nyílászárónak, teljesen felkent rá, miközben szenvedélyesen falta
ajkaimat, mintha csak azokból táplálkozott volna. Nyelve vadul mozgott, ugyanakkor
lágyan is kényeztetett, megtalálva azt az egyensúlyt, amiért ölni tudtam volna.
Pontosan úgy döntötte a fejét, úgy irányított, úgy okozott hatalmas örömet,
ahogy azt régebben képzeltem. Sőt; minden elvárásomat felülmúlta, mivel ő
csinálta, s nem más!
A heves
nyelvjáték végére lelassított, s kíváncsian vizslatta arcomat, valamiféle
reakció után kutatva. Tudta, hogy ezzel egy kisebb sokkot okozott nekem – újra –,
viszont ez a fajta meglepetés, valahogy jobban érintett, mint a reggeli. Talán
az volt a legnagyobb érdekesség, hogy Chanyeol makulátlanul megtestesítette
mindazt, amire vágytam.
- Na? – húzta fel szemöldökét, olyan lelkesen pislogva
rám, akár egy megfelelési kényszerekkel megáldott kiskutya.
- Azt hiszem – gondolkodtam el egy pillanatra – te vagy
az én emberem!
És
megcsókoltam, újra, újra, és újra…
Mondanom sem
kell, hogy a reggeli teljesen kihűlt, mire leértünk az alsószintre! Kíváncsi
voltam, ha nagyon sóhajtozom, az is ismét felmelegszik-e… de az embernek egyszerre csak egy kívánsága teljesüljön, nem igaz?
6 megjegyzés
Úristen! Köszönöm, ez... wow...
VálaszTörlésimádtam, és nagyon köszönöm, de ... Áh erre mi a fenét lehet mondani?
Csak, mert tényleg annyi minden van most a kobakomban, de semmi nem akar jönni!
Nagyon jó volt, Kai a kis suli utáló, és Chanyeol egy modell? :OO Áh! Mondjuk majdnem én is sírni kezdtem, mikor kijelentette Taemin, hogy meghalt... akkor olyan fura érzésem volt... Mindeeeeegy ><
Még egyszer köszönöm, hogy fáradoztál, még mindig imádlak!
Puszillak, meg huggollak meg minden egyéb!
/Tina/
Ugyan, ha már egyszer megígérem, illendő volt megírni XD
TörlésHidd el, el tudom képzelni, hogy mi mindent szeretnél mondani XD
Hát igen, Kai a szívemből szólt XD Chanyeol engem egy csomószor valami fogkrém reklámra emlékeztet, valószínűleg ezért is írtam modellnek XD Meg amúgy, második is lett valami modellversenyben XD
Szívesen fáradoztam, jött nagyon az ihlet :D
Én is huggollak, és örülök, hogy tetszett ez a kis os ^^
Noel ♥
Szia^^
VálaszTörlésEz...ez nagyon edes lett:3 Bar en eddig nem szeretem a KaiYeol parost,nem is igazan olvastam roluk,talan egyet vagy kettot? Ah nem tudom,de nem is erdekel,most mar neked koszonhetoen a KaiYeolert is oda vagyok:3
Hihetetlenul edes ez a OS,nagyon tetszik:)
Ha nekem is lenne ilyen kivansagom,az egesz EXO,GOT7 ex VIXX a szobamba ulnenek mint a kis gyerekekXDD Vagy rohangalna minkedni kiabalva"Ki akarok menni...meleg van...kicsi a hely"XDDDDDDDDDD Viccet felereteve,nagyon megszeretem ezt az OS-t,ahogy a parost is:3
Koszonom,hogy olvashatam<3
Szia! ^^
TörlésÖrülök, hogy tetszett ^^ Nincs olyan sok fici róluk, pedig szerintem nagyon aranyosak ^^ (Attól függetlenül, hogy nem nagy kedvenceim ^^). Örülök, ha miattam megkedvelted őket is ^3^
Nekem mondod? XD Szerintem amúgy a legtöbb kpopper lány így van ezzel, szóval.... Átérezzük a helyzetedet :D Mellesleg nagyon örülök neki, hogy elnyerte a tetszésedet eme kis novella ^^
Noel ♥
Szia Noel!
VálaszTörlésÈn most teljesen el vagyok ájulva ettől a oneshottól, nagyon cukor volt és KAIYEOL, amire már ezer éve vágyom. Köszönet érte, bearanyoztad a napom. :-)
Most egy gyenge pillanatomban vagyok és azt kell mondjam, én is szeretnék ilyet átélni (csak mondjuk Sugával). ^^ Ugyanakkor szeritnem Jongin nagyon durva anyagot szed, amitől ilyeneket kèpzelgett. :-P
Nem, viccelek, ez egy fiction, szóval minden megtörténhet benne, ezt most ki is használtad.
Szép volt, jó volt, és nem vitted túlzásba a ,,rondabeszédet" sem, pont annyi volt, amennyit a szituáció megérdemelt. Bár lehet, ha 50 fejezeten keresztül olvasnánk Jongin életéről, az is tele lenne mindenfèle cifra szövegekkel. XD De ez most nem fontos, nem tudom minek írok baromságokat. :-P
Ennyi voltam, nagyon köszönöm még egyszer, hogy olvashattam. Pusz
Ditta<3
Szia Ditta! ^^
TörlésNagyon örülök neki, hogy tetszett ^^ Már nagyon régóta a fejemben volt ez a cucc, plusz a KaiYeol is, és ideje volt megírni ^^
Mindenki vágyik erre, ez tény ;) Így jobban belegondolva viszont Kai tényleg nagyon be volt szívva XDD De ez a fantasy írásom ereje, szóval ne rontsuk el a drogokkal XD
Mondom én :D
A cifra beszéd hozzátartozik társadalmunk társalgásához, én meg csak reálisan írok XDDD Anno drága Oh Sehununk folyamatos káromkodását is végig lehetett követni 50 fejezeten keresztül, szóval nincs itt gond XDD
Köszönöm, hogy olvastad, és azt is, hogy írtál ^^
Noel ♥