Noel's Galaxy

 Körülbelül egy évvel ezelőtt - vagy kicsit régebben - az irodalomtanárom feladatnak adta ki, hogy írjunk neki egy könyvajánlót. És mivel már leszoktam az olvasásról, ezért elővettem egy ma is igen népszerű sorozatot, és átgondoltam a való véleményemet róla. Gondoltam megosztom veletek ezt az egy évvel ezelőtt írt kritikát/véleményt! ^^ (Helyenként persze korrigáltam és hozzáírtam dolgokat, szóval nem ez a nyers fogalmazás, amit a tanárom kezébe nyomtam). A végén pedig majd talán leírok dolgokat, ha azóta esetleg változott a véleményem.

 FIGYELEM!!! Ez nem egy hivatalosan megfogalmazott kritika, ez csak az én személyes véleményem a Szent Johanna Gimi c. könyvsorozatról! Tisztázni szeretném, attól függetlenül, hogy nekem nem dobta be magát a szívembe ez a nyolc kötet, attól te még nyugodtan szeretheted! Kérlek tiszteld a véleményemet, én is tisztelem a tiédet!

 Az utóbbi években, hatalmas népszerűségnek örvendenek az olyan kamaszregények, melyek naplóbejegyzésekhez hasonlóan vannak megírva és a középpontba általában egy tizenéves tipikus tinédzser lány áll, akivel az olvasó azonosulni tud. A legnépszerűbb ilyen könyvek, egyértelműen a „Nevetlen Hercegnő Naplója” kötetek, melyek a világ minden pontján kasszasikert értek el. Néhány évvel ezelőtt pedig hazánk is megalkotta a maga Meg Cabot-ját, Leiner Laura írónő személyében, aki alig pár esztendővel ezelőtt kezdett bele a „Szent Johanna Gimi” nyolckötetes könyvsorozatába, mely pillanatok alatt hozta meg a kívánt sikert.

 Ennek a sorozatnak az alaptörténete csupán annyi, hogy van egy Rentai Renáta nevezetű tizennégy éves lány, aki egy új, különleges magángimnáziumba kerül, s az iskolának és ismeretlen közegének helyzetét naplójából ismerhetjük meg, abszolút az ő szemszögéből. A nyolc kötet négy gimnáziumi évet foglal magába, melyekben Reni barátokat talál, új dolgokat ismer meg, szerelmes lesz, és természetesen a végén leérettségizik és belép a már jól ismert felnőttkorba.

 Na most, a történet alapkoncepciója és az ötlet egyáltalán nem rossz, sőt kifejezetten érdekes, szerintem rengeteg mindent ki lehetett volna hozni belőle, csakhogy ott van az a bizonyos feltételes mód. És hogy miért? Mert ez a történet egyszerűen borzalmas! Az elsőszámú hiba, ami engem kifejezetten irritál, az a főszereplő lány, Rentai Renáta, aki olyan szinte szerencsétlen, naiv, és gyerekes, hogy azt szavakba önteni nem tudom. A nyolc kötet alatt végighallgathatjuk egy életképtelen tinédzser nyafogását, teljesen komolytalan dolgokról, hiszen Reni felfogási képessége, és a normális élethez való köze egyenlő a nullával. Ez a lány megtestesíti mindazt, ami ellen a mai tiniknek küzdenie kellene, de emiatt a könyv miatt sok korabeli lány példaképként tekint erre a két lábon járó katasztrófára, holott egyáltalán nem kellene. Okosnak hiszi magát, csak azért mert képes leülni a könyvek elé és mindent bemagolni, mint a kisangyal, pedig az intelligencia egyáltalán nem ezt a fogalmat takarja. Reni tanul, de semmit sem tud, hiszen egy olyan álomvilágban él, ami ellenkezik mindennel, ami egy kicsit is a valósághoz köthető. Emellett pedig a sorozat főszereplője rendkívül felszínes: az első kötet legelején megpillantja a folyosó végén osztálytársát, Antai-Kelemen Ádámot (Cortez-t), akibe klisés, romantikus filmbe illő módon, ott helyben beleszeret.

Ezen még úgy annyira nem is húztam fel magam, mert egy dekoratív fiú láttán érezhet az ember hirtelen vágyat, még tizennégy évesen is – sőt, ebben a korban biztosan. Viszont a nyolc kötet alatt semmi konkrétat nem tudtam meg arról, pontosan miért szeretett bele ebbe a fiúba. Reninek nem voltak okai arra, hogy ezt a Corteznek nevezett srácot egyáltalán kedvelje, mivel a fiú flegma, bunkó, ráadásul kettejükben semmi közös nincsen. Persze mondhatjátok; „De Noel, a szerelem vak, és sokszor oktalanul történik” – igen, ezzel én is tisztában vagyok. Viszont a szerelem egy mély, komplikált érzelem, amely befolyásolhatja akár az ember egész életét. Milliónyi költő és író megragadta már a szerelmet; Shakespeare, Jane Austen, és hadd ne kelljen kiemelnem a hazai költőket, akik rengeteg gyönyörű szerelmes verset hagytak az utókornak. Bonyolult, borzalmas, ugyanakkor csodálatos érzelemnek tartom a szerelmet, egy rendkívül felháborít, ha ilyen gyerekes módón van ábrázolva. Ez talán egy hatalmas hibám.

 Nyolc köteten keresztül csak arról olvastam, hogy ez a fiú mennyire kúl, menő, mennyire jól néz és a többi, de a személyiségéről, a gondolkodásáról semmi érdemlegeset nem tudtam meg, így hatalmas kérdőjelek voltak a fejemben azt illetően, ez a lány, miért szereti ezt a fiút? Az egyértelmű válasz pedig, hogy Rentai Renáta nem csak egy infantilis, életképtelen, szerencsétlen, átlagos lány, hanem még emellé társul a végtelenségekbe nyúló naivitása és számomra felfoghatatlan felszínessége is.

A Reni-Cortez „kapcsolatra” azóta nem keresem a választ, amióta rájöttem, hogy felesleges a teljesen semmilyen romantikát figyelembe vennem. De, ha ez a sekélyes szerelemnek csúfolt valami nem lenne még elég a teljes idegösszeroppanáshoz, akkor ott vannak a mellékkarakterek és mellékszálak, melyek kiölték a maradék agysejtjeimet is, amik voltak. Reni legjobb barátnője Virág, egy örökké pattogós, értelmileg visszamaradt gyerek, aki tizennyolc évesen is úgy beszélt, mint egy öt éves vinnyogós kislány. Semmi érdekes vagy szórakoztató nincs az ő karakterében, legfeljebb a hirtelen stílusváltozásából lehetett volna valami reálisat kihozni, ha nem Leiner Laura írja a könyvet. Igen, eléggé ellenszenvesnek tűnhetek, de ami tény az tény; egy másik ember, máshonnan ragadta volna meg a karakterek és a történet lényegét: persze nem biztos, hogy ez a jelenleginél szebb végeredményt hozott volna.

 Aztán ott van még Kinga, a racionális kemény jellemű lány, aki a legéletrevalóbb az összes szerencsétlen közül, akiket ebbe a könyvbe bele lehetett írni. Eme lány, mint mondtam, okos, jó tanuló, élsportoló, két lábon áll a talajon, emellett még megtalálható benne a legtöbb reális vonás, aminek hála nem akartam mindig lefejelni a falat. Persze neki is vannak különös tulajdonságai, amiken csak úgy néztem, de az összes szereplő közül, őt tudnám leginkább elképzelni a mai társadalmunkban.

 Még beszélhetnék az unalmas fiú karakterekről, és a milliónyi hibáról, ami ebben a könyvben fellelhető – szerény véleményem szerint –, de akkor akár egy hétig is írhatnék csupán egy-egy szereplő kidolgozatlan, szürke jelleméről. Az a dolog, ami végleg az agymenés szakadékába lökött, azaz összkép: Leiner Laura megalkotta a tökéletes osztályközösséget, a tökéletes gimnáziumban, a mindig velük tartó szerencsével is, amely végképp megölt. Minden olyan szürreálisan cukormázas, hogy már a könyökömön jön ki az a mennyiségű boldogság, ami ezt a könyvet végigkísérte. Nincs benne egy valós karakter sem, nincsenek valós problémák vagy igazi konfliktus helyzetek, amik akár a való életben is előfordulhatnának. Nem! Itt csak minden tökéletes és szép meg jó, és szerelem van ezerrel, amely majdnem minden esetben (mert több „szerelmi” szál is van), lehetetlen és felszínes. Igen, mondhatjátok azt, hogy valószínűleg a depresszívebb jellemem miatt érdemelt tőlem szemöldökráncolást a történet, és talán igazatok is van, de ami tény az tény – az efféle tinilányos regények nem az én világomat képzik. Szeretem a gimnáziumban játszódó regényeket – illetve szerettem, amíg még volt lendületem és kedvem olvasni –, de nem ebben a köntösben. Ha értitek, mire gondolok.

 Összességében ez egy rémes könyv (az én véleményem szerint), kidolgozatlan, semmilyen karakterekkel, szürreális vágyálmokkal és ki nem használt érdekes lehetőségekkel. Tizenegy évesen még poén volt elolvasni egy ilyet, mivel akkor még senki sem ismerte a gimnázium valós oldalát, és jó volt álmodozni valami olyanról, ami sosem lesz igazi. De egy kicsit komolyabb fejjel nézve, ez a könyv viccet csinál a szerelemből, a barátságból és a középiskolai életet úgy állítja be, mintha játék és mese lenne, holott a jellemek ebben az időszakban alakulnak ki, ekkor ismerkedik meg az ember a szexualitással, és ilyenkor fedezi fel saját testének változásait is. A kamaszkorban és a gimnáziumi években milliónyi olyan dolog van, amiről érdekes, és a mai tiniknek hasznos egyben tanulságos könyvet lehet írni.

 Viszont Leiner Laura úgy gondolta, nem kell a mai tiniknek tanulni, csak butuljanak el, és legyenek olyan felszínes szerencsétlenek, mint az írónő összes lánykaraktere. A könyvsorozat elolvasását olyan értelmileg még éretlen kamaszlányoknak ajánlom, akik szeretnek álmodozni, és még képtelenek racionálisan gondolkodni, vagy valósan látni a világot, akárcsak ez a könyv. Ha érdektelen, személyiség nélküli karakterekre vágysz, felszínes románcokkal, nulla konfliktussal és szürreális véletlenek meg szerencsék egybeesésével, akkor olvasd el a Szent Johanna Gimit.

 A végét – ha nem bánjátok – kicsit átfogalmaznám, mert ahogy mindenki láthatja, erős felindulásból íródott eme véleménynyilvánítás, aminek a legvégét szeretném korrigálni – vagy kicsit megszépíteni. Olyan emberek számára ajánlom ezt az olvasmányt, akik szeretnek álmodozni, és tisztában vannak azzal, hogy kicsit naivabbak a kelleténél. 

 Hát igen, meglátszik, hogy egy évvel ezelőtt írtam! Meg tudom mondani, hogy azokban a percekben, amikor ezt pötyögtem le, eléggé fel voltam idegesedve, és ez az írásomon is észrevehető. Bár a véleményem nem sokban változott - azért az alaptulajdonságaim nem változnak -, több pozitívumot hozzáraknék a "kritikámhoz", hogy ne tűnjek annyira gyűlölködő hülyének.

Mint, ahogy a végén is említettem, tényleg csak az álmodozóbb, naivabb személyek számára ajánlom a történetet, mert engem, mint racionális embert, kissé kiakasztott. DE, hogyha egyáltalán nem veszem komolyan, akkor remek szórakozási forrás!

 Pluszban azt hozzá kell tennem, a poénok viszonylag nagy része, még a való életben is megállná a helyét, tehát abban nem csalódtam.

Remélem tetszett nektek ez a vélemény! ^^ Senkit nem állt szándékomban megsérteni vele - még ha ez a hangnememből nem is látszott - csak elmondtam a meglátásaimat! Ettől függetlenül ti még szerethetitek ezt a sorozatot, elvégre nagyon sok kamasszal megszerettette az olvasást, ami azért nem annyira rossz teljesítmény :D

 Az iskola szar. Mindig is szar volt és mindig is szar is lesz, akármennyire próbálom megkedvelni az osztálytársaimat, a tanáraimat vagy éppen azt a redvás tananyagot, amit szerettem volna elraktározni az agyamban, hátha később még szükségem lesz rá. De naná, hogy el fogom felejteni az izotóp atomokat, nem csak harminc éves koromra, hanem rögtön másnapra, mert ilyen szinten nem érdekel az a kibaszott suli. Miért jó az nekem, hogy idióta, személyiségnélküli, tesztoszteron túltengéses barmokkal vagyok összezárva, legalább napi hat órán keresztül? Hát, szerény személyemnek baromira nem fekszik ez az egész alapszituáció, amibe bele vagyok kényszerítve, de úgy állok hozzá, ha több millióan kibírták, én is ki fogom, bármennyire van már ki a faszom is vele. Elfogadom a dolgokat, de attól még nem vágok hozzájuk jó képet, mert nem tetszik.

 Jobban belegondolva, eléggé kevés dolog van, ami tetszik. A tantárgyak nem tetszenek, a tanulás nem tetszik, a tanáraim stílusa nem tetszik, az osztálytársaim megnyilvánulásairól nem is beszélve! A lányok egy cseppet sem érdekelnek, de annyira a pasik sem… mind annyira unalmasak és érdektelenek. Három dolog van összesen, ami nem csak elnyerte a tetszésemet, de még szeretem is!

 Az első az apám. Mindent meg tudunk beszélni egymással, nagyon egy véleményen vagyunk a legtöbb dologban, és egyáltalán nem erőlteti rám a szokásos hülyeségeket, amiktől naponta kapom az agyfaszmerevedést. Apám rendkívül intelligens, jó humorral megáldott férfi, akinek a családja az első; tisztelem benne ezt a tulajdonságát, és talán pont emiatt is szeretem annyira.

 A második a legjobb barátom, Taemin. Kiskorunk óta össze vagyunk kötve – amikor kölykök voltunk, folyton összekevertek minket –, nem csoda, hogy megszerettem időközben. A szüleink üzlettársak, így szinte kötelezően lettünk legjobb barátok, ami az évek eltelését követően teljesen természetessé vált. Együtt nőttünk fel, egyszerre alakult ki a véleményünk és az ízlésünk is, így totál egyformák vagyunk, ilyen tekintetben biztosan. Sosem vesztünk össze, nem volt min, ahhoz túlságosan szerettük egymást. Őszintén, nem tudnék egyetlen egy dolgot kiemelni Taeminban, amit kedvelek, valahogy maga az egész gyerek nagyon megnyerő.

 Végül a harmadik nem más, mint Park Chanyeol. Különös, hogy ő is benne van a kis listámban, elvégre szinte semmit sem tudok róla. Illetve, mindent tudok róla: 1992. november 27-én született, Szöulban, 185 centiméter magas, hetven kiló, A-s vércsoportú. Nagy Dara rajongó, aki a 2NE1-ból ismert; kedvenc színe a fekete, kedvenc száma a 21, kedvenc ételei a Galbi és a Tonkatsu, kedvenc előadója Eminem és Jason Marz, kedvenc műfaja a hip-hop és a rock, kedvenc filmje…

 Igen tudom, megszállott vagyok. Sosem hittem volna, hogy valaha ennyire odaleszek egy modellért, de érte valamiért megőrülök. Minden műsorát láttam, minden cikket elolvastam róla, minden interjúját kívülről fújom, minden érdekességet tudok, ami csak hozzá köthető. Fogalmam sincs, miért rajongok egy nálam idősebb, felnőtt férfiért, de az a krapek egyszerűen elcsavarta a fejemet, és homokot öntött bele.

 Emlékszem még néhány évvel ezelőtt, kaptam egy hatalmas, óriás posztert a nővéremtől, amin Park Chanyeol villantott éppen egy ezer wattos mosolyt felém. Amint kiraktam őt a falamra, úgy éreztem, nem vagyok többé egyedül; bármennyire is volt egy szerető családom és egy remek barátom. Azzal, hogy Chanyeol is az életem része lett, milliószor nyugodtabb lettem; annak a bizonyos poszternek panaszoltam el minden gondomat, amikről még Taeminnek sem beszélhettem. Minden alkalommal egy kő esett le a szívemről, valamiért jól esett, hogy nem láttam tőle közvetlen emberi reakciókat, csak azt a kedves mosolyt, amire mindig is vágytam.

 Ja, tudom, hogy totál pszichopatának tűnhetek emiatt, de hát ez van, mindenkinek van valami kis izéje, amitől mások a falra mászhatnak. Én egy életnagyságú poszterhez beszéltem, de mivel nem nyúztam kisállatokat, nem volt nagy gond ezzel.

 Azzal viszont már akadtak problémák, hogy az egészségesnél jobban rajongtam egy vadidegen emberért. Ugyanis azzal nem számoltam, hogy ha valami történik Chanyeollal, azt hogyan fogom kezelni.

 Egyik nap viszonylag jó kedvvel mentem iskolába – ami velem szinte sosem szokott megtörténni, mert teljes szívemből gyűlöltem azt az intézményt –, és úgy voltam vele, hogy aznap senki sem lombozhat le. A fene sem gondolta volna, hogy pont a legjobb barátom fog a földbe döngölni, mondjuk nem szánt szándékkal.

 Taemin lendületesen lépett be az osztályba, majd sajnálkozóan borult a nyakamba, mintha csak vigasztalni akart volna valami miatt. Értetlenül viszonoztam az ölelését, folyamatosan egy mondatot hallgatva tőle:

- Haver, én annyira sajnálom! – szorított magához, mintha csak az anyám halt volna meg. Összevont szemöldökkel toltam el magamtól, furcsán pillantva a fiúra.

- Mit sajnálsz? – kérdeztem.

- Hát a történeteket! – felelte határozottan, egy másodpercre elbizonytalanodva. – Azt hittem kicsit jobban meg fog viselni…

- Minek kellett volna megviselni?

- A halálának – mondta, olyan hangsúlyozással, mintha tudnom kellett volna, mi a francról beszélt éppen. – Tökre szeretted!

- Kiről beszélsz, ember?!

- Park Chanyeolról! – közölte, de nekem továbbra sem esett le a szitu. – Úgy tudtam, nagy rajongója vagy!

- Így igaz, az vagyok – bólogattam, elvégre ez egy eléggé egyértelmű tény volt rólam. – De miért kezdtél hirtelen róla beszélni?

- Aish! – dörzsölte meg arcát, valószínűleg ráébredt, hogy túl reggel volt még ahhoz, hogy felfogjam mit akart fél szavakkal közölni velem. – Park Chanyeol meghalt, Jongin!

- Hogy mi? – sápadtam el rögtön, hirtelen fel sem fogva szavait.

- Ma hajnalban autóbalesetet szenvedett Busanban, miközben utazott haza! Azonnal kórházba szállították, de már nem tudták megmenteni, túl sok vért veszített!

- Te… ezt honnan tudod? – rebegtem, erősen közelítve valamiféle rituális kiakadáshoz. Bár nem akartam egy osztályteremben sírógörcsöt kapni, nagyon közelítettem felé.

- Reggel olvastam – mondta. – Még a hat órai hírekben is beszéltek róla.

- Édes Istenem! – temettem arcomat kezeimbe, eleresztve az első könnycseppeket, melyek benedvesítették érdes bőrömet. Ujjaim hajtöveimhez csúsztak, majd erősen megszorították azokat, mintha a szimpla testi fájdalom el tudta volna terelni a gondolataimat a lelkemben tátongani kezdő űrről.

 Tudtam, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem volt normális reakció tőlem az ilyesfajta kiakadás. Egyesek akkor sem esnek ekkora depresszióba, ha egy személyesen ismert személy veszíti életét; én pedig ki bírtam akadni, amiért egy általam bálványozott modell meghalt. Nem tudtam ellene mit tenni, teljesen letaglózott a hír; egész nap lehajtott fejjel, totál hullamódban léteztem, magamban folyton azon agyalva, miért kellett egy ennyire kedves, gyönyörű embernek meghalnia.

 Még inkább kiborultam, mikor aznap délután hazaértem, és elolvastam a cikkeket, amikben sajnos megerősítették, hogy Chanyeol valóban eltávozott az élők közül. Szívem szerint földhöz vágtam volna a telefonomat, azt ordítva az összetört tárgynak, hogy mindez nem igaz, mindez nem történt meg.

 De sajnos megtörtént.

 Földre rogyva bőgtem, akár egy szerencsétlen kisgyerek, a feltört szomorúság mellett még a tudatot is elviselve, hogy tizenhét évesen ennyire kiakadtam egy híresség halála miatt. Mélyen magamban, tisztában voltam vele, hogy nem kellett volna lelkiekben megroppannom emiatt. Az emberek meghalnak, még a hírességek is…

 Viszont ahogy könnyes szemekkel arra a bizonyos poszterre meredtem, amin ő mosolygott boldogan, ismét mintha megszakadt volna a szívem. Mintha azaz ember, akinek éveken keresztül meséltem a titkaimról, a soha ki nem mondott vágyaimról, a bajaimról, hirtelenjében megsemmisült volna. Holott én csak egy képhez beszéltem, nem az igazi emberhez, aki elvesztette az életét. Tudtam, hogy nem a meghalt személyért sírtam, hanem azért, akit a helyére képzeltem. Persze, lehetséges volt, hogy az álmaim megegyeztek a valósággal, de ebben már sosem lehetek biztos. Eddig sem volt esély arra, hogy megismerem az igazi Park Chanyeolt, de ezek után már csak vágyálom lesz az is, hogy live-ban bámulhassam a gyönyörű mosolyát.

 Nagy nehezen feltápászkodtam a szőnyegemről, s kedvenc poszteremhez léptem; nedves ujjaimmal simítottam végig a szép papíron, melyre az Ő arca volt nyomtatva. Ujjbegyeim soha többé nem mozduló ajkaira simultak, s meggondolatlan szavakat mondattak ki velem azok a kedves, többé már nem ragyogó szemek.

- Bárcsak életre kelnél!

…

 Másnap reggel a szombati rádióműsor ébresztett, amely a konyhából szűrődött fel a szobámig, óvatosan osonva fülemig. A műsorvezető nő hangja kifejezetten irritáló volt a számomra, így igyekeztem minél előbb felébredni, hogy kinyomhassam az idegesítő beszéd forrását. Teljesen feldagadt szemeimet kezdtem dörzsölgetni, miközben morogva felültem az ágyban, készülve nekivágni a rituálészerű semmittevésnek, amit általában hétvégén művelni szoktam.

- Jó reggelt! – csiripelt fel hirtelen egy mély hang, közvetlenül mellettem. Az orgánum irányába pillantottam, s abban a szent percben kiment minden csipa és álmosság az íriszeimből, közben pedig sanszos volt, hogy nemsokára elér egy szívroham. Az a bizonyos ezer wattos mosoly világította be a szobám minden területét, ugyanazok a csillogó tekintetek, amiket anno a tévében láttam, csak akkor éppen hús vér alakban vizslattak! Totál ijedten tapadtam neki a falnak, el sem akarva hinni, mit láttam azokban a percekben.

- Te meg ki a halál vagy? – ordítottam rémülten, remélve, hogy csupán álmodtam, és nem kellett a diliházba küldeni az előző napi sokktól.

- Ki lennék? – kérdezte nevetve, pontosan azon a szeretnivaló hangon, amit a műsorokban hallottam. – Én vagyok az; Chanyeol!

- Az nem lehetséges! – ráztam rögtön fejemet. – Te tegnap meghaltál! Autóbalesetben! Ott bőgtem egész nap…

- Tudom – mosolygott lágyan, kissé keserűen, ahogy kedvesen megcirógatta arcbőrömet, kellemes borzongást okozva ezzel nekem. Hozzámért… tényleg valódi volt, s nemcsak az elmém szüleménye. Vagy tényleg eléggé durván megőrültem. – Láttalak végig. Szerettelek volna megvigasztalni, de nem tudtalak, elvégre… csak egy poszter voltam!

 Ahogy kimondta ezt a mondatot, tekintetem óvatosan siklott a megszokott plakát helyére, reménykedve abban, hogy az ugyanabban az állapotban volt, amiben előző este hagytam. De csalódnom kellett. Maga a poszter teljesen ép volt, csak éppen a férfi alakja – aminek végig ott kellett volna lennie – teljesen eltűnt. Csupán a körvonala maradt meg, azon belül csupa feketeség foglalt helyet. Ahogy realizáltam a dolgokat, kedvem támadt volna ott helyben elájulni, vagy legalább letargiába esni.

- Ez… – meredtem elképedve a férfire, akit egészen reggelig, halottnak hittem. – Ez… hogy lehetséges? Nem értek semmit! Te tegnap meghaltál, tudom, olvastam, láttam a híreket, teljesen ki voltam bukva miatta! Erre most itt vagy! – A biztonság kedvéért közelebb evickéltem hozzá, és bármiféle szégyenérzet nélkül elkezdtem tapogatni az arcát, gyömöszöltem, megbizonyosodva arról, hogy valóban létező személy volt-e. – Totál valódinak tűnsz.

- Mert valódi vagyok – kuncogott, eltolva magától, hogy végre nyugton hagyhassam a gyönyörű pofiját. Mindkét vállamat megragadta, gyengéden fordítva teljesen szembe vele, megnyugtatóan simogatva karjaimat. – Nem olyan bonyolult a helyzet, mint ahogy gondolod, Jongin.

- Te tudod a nevemet? – képedtem el őszintén, félig ijedten, félig hihetetlenül boldogan, amiért az idolom, akiért éveken keresztül rajongtam, kimondta a nevem.

- Mindent tudok rólad – nevetett kedvesen. – A neved Kim Jongin, 1994. január 14-én születtél, Szöulban; 182 centi magas vagy, A-s vércsoportú, 65 kiló. Kedvenc ételed a rántott csirke; kedvenc számod az 1; kedvenc színed a piros, az égszínkék és a fekete; szeretsz könyveket olvasni, táncolni és zenét hallgatni; szereted a „Karib Tenger Kalózai”-t, legjobb barátod Lee Taemin, és az édesapád a példaképed. Gyakori szokásod, hogy harapdálod a szádat. Utálod az iskolát, nincsenek is jó jegyeid, főleg a fizika a gyengeséged, de csak az új tanárod óta, aki – állításod szerint – fúj rád. Sosem volt még rendes barátnőd, mivel két évvel ezelőtt összetörte a szívedet egy bizonyos Jung Soojung, aki miatt teljesen elvesztetted az érdeklődésedet a női nem iránt. Egy időben a fiúk felé kezdték vonzódni, viszont az évfolyamtársad, Oh Sehun, teljesen elutasító volt veled szemben, amikor kifejezted iránta az érdeklődésedet. Ezeknek már legalább egy éve, azóta pedig majdnem mindennel és mindenkivel szemben elutasító vagy.

 Úgy sorolta a tényeket rólam, mintha egy az orra alá dugott papírról olvasta volna fel őket, amit előtte persze már jól begyakorolt. Szinte nyitott könyv voltam a számára, mintha évek óta ismertük volna egymást. Gördülékenyebben s folyékonyabban beszélt az életemről, mint amennyire én tudtam volna, de még nem is ez volt a legijesztőbb az egészbe: olyan dolgokat is tudott, amiket senkinek nem mondtam el. Csak magamban mormogtam őket, esetleg még a poszterhez beszéltem, de…

- Bocs, hogy félbeszakítalak – kezdtem bele óvatosan –, de nem egészen világos ez nekem. Ki is vagy te valójában?

- Én vagyok Park Chanyeol, a modell, akiért odavagy – Kezdésnek ez is megtette. – És való igaz, tegnap éjjel meghaltam Busanban.

- Akkor hogy a faszba kerültél ide?! – csúszott ki a kissé ingerült kérdés ajkaimon, mert egy cseppet sem vágtam a szituációt, amibe hirtelen belecsöppent.

- Tegnap este azt kívántad, bárcsak életre kelnék – rántott vállat. – Hát itt vagyok.

- Komolyan? – kerekedett négyszeresére a szemem, elvégre ez tuti nem volt ennyire egyszerű. Nem lehetett ennyire egyszerű! – Ez hogy történt meg?

- Léteznek még csodák – rántott vállat játékosan, majd huncut mosollyal az arcán, bármiféle szégyenérzet nélkül, mellém helyezte le fenekét, olyan közelségbe kerülve hozzám, hogy attól egyenesen égni kezdett az arcom. Sajnos, nem csak az… – Azt kérted, éljek, most pedig élek! Egyszerűen kimásztam a poszteredből, az eredeti életem emlékeivel, plusz még azokkal, amiket te meséltél a „falnak” – mosolygott kedvesen, ahogy óvatosan átkarolt. – Ja, és történtek változások a te életedben is.

- Az enyémben is? – kerekedett el a szemem, de ránézni nem mertem, mert annyira közel volt, hogy abba akár még bele is haltam volna. Park Chanyeol mellettem ült, ráadásul átkarolt! Ha nem lettem volna sokkban, biztosan meghalok az örömtől. – Hogy érted ezt?

- A tegnapi nap, teljesen kitörlődött, csak mi tudunk róla – mondta, majd kölcsönkérte a telefonomat, s kutakodni kezdett benne. Persze, nem a személyes cuccaim között babrált, nem volt ő tuskó, csak a neten keresett valamit. Nem igazán érdekelt, az jobban lekötötte a gondolataimat, hogy miért volt a háttérképem egy közös kép rólunk? – Illetve, nem törlődött ki, csupán teljesen átalakult, ezáltal a múltunk is.

- Továbbra sem értem – ráztam meg fejemet, hosszasan meredve magam elé, miközben azon morfondíroztam, honnan a faszból volt közös képem Park Chanyeollal?

- Akkor csak olvasd hangosan! – dugta orrom alá mobilomat, pimasz vigyorral arcán. Összeráncolt szemöldökkel vettem kezembe a készüléket, majd konstatáltam, hogy egy róla szóló újságcikket kellett előadnom, amely a tegnap éjszaka eseményeiről írt.

- „Park Chanyeol, a híres tizenkilenc éves modell, kései órákban hagyta el Busan városát, hogy minél hamarabb a fővárosba juthasson, számunkra ismeretlen okok miatt hagyva faképnél a Nike stábját.” – olvastam az első bekezdést, értetlenül kapva pillantásomat a fiúra. – Te Nike-t reklámozol éppen?

- Jongin, csak olvass tovább – kacsintott hamiskásan, leszarva kérdésemet.

- Rendben – sóhajtottam, aztán teljesítettem a parancsot. – „Először mind arra gondoltunk, valami komoly probléma adódott Chanyeol valamelyik családtagjának egészségi állapotával, ám szerencsére, semmi ilyesmiről nem értesültünk.” Komolyan, ennek mi a franc értelme van?

- Kérlek Kai, csak olvasd tovább! – nézett jelentőségteljesen szemembe, azon a néven szólítva, amit még Taemin adott nekem néhány évvel ezelőtt, pontosan ugyanabban a szobában, a poszter előtt.

- „Nem sokkal később, megtudtuk, hogy a fiatal híresség szerelméhez igyekezett haza, akinek kiléte már a kapcsolatuk kezdete óta hatalmas titok övezi…” – képtelen voltam tovább haladni a sorok között, amik már csak Chanyeol karrierjét taglalták. Nem az volt a lényeg, és ezzel mind a ketten tökéletesen tisztában voltunk. – Szóval… ezek szerint, mi járunk? – esett le az állam, háromfelé törve a padlón, akár egy porceláncsésze. Az idősebb remekül szórakozott rajtam, s miközben én még a gondolataimat szedtem össze, ő megválaszolta kérdésemet.

- Mint mondtam, megváltozott a múltunk azzal, hogy arra kértél, hadd élhessek újra – mosolygott, ezúttal karja pedig derekamra csúszott, s úgy húzott közelebb magához, olyan tekintetekkel ajándékozva meg, amitől ott helyben el tudtam volna… olvadni. – A világ egy csapásra megváltozott; mi pedig hirtelen együtt lettünk!

- És… neked ezzel nincs gondod? – kérdeztem óvatosan, elvégre ez számára is pont annyira idegen lehetett, mint nekem. – Meg nem úgy volt, hogy te azzal a színésznővel jársz?

- Az csak pletyka, Jongin – legyintett mosolyogva. – Én meleg vagyok, és veled járok! És hidd el nekem, ha gondom lenne velem, nem választottam volna; tudod, ahogy a poszterbe zárva hallgattalak éveken keresztül, csak arra vártam, hogy egyszer kijöhessek onnan és veled lehessek. És ez az álmom most teljesült! A kérdés már csak az… te benne vagy?

- Én…? – pislogtam nagyokat.

- Tudom, mindig is hatalmas rajongóm voltál, de ez szól nekem is?

 Őszintén, nem tudtam hirtelen mit mondani. Totálisan össze voltam zavarodva a történtek miatt, meg eleve nem lettem volna képes erre normális választ adni, olyat, ami mindkettőnknek megfelelt volna. Tényleg rajongtam Chanyeolért, a külsejét is imádtam, és azt a személyiséget, amit a képernyőn keresztül megismerhettem. De én abba a Chanyeolba akartam beleszeretni, akit magamnak kreáltam még a poszter előtt… ez lett volna ő?

- Semmit sem változtál?

- Semmit – rázta meg fejét. – Az a személyiségem, aki nem ismert téged, és aki igen, azok összemosódtak; ezért vagyok most így itt, ebben a formában! És szeretném tudni, hogy te is ugyanazt érzed-e, amit én!

- Chanyeol basszus, most ébredtem fel, elég volt az nekem reggelre, hogy életre keltél és mégsem haltál meg! Egy kézkérés kicsit sok lenne nekem erre az egy órára! – válaszoltam kapásból, kissé ingerülten, mert ekkora mennyiségű döntésáradatot nem zúdíthatott rám, még normális esetben sem.

- Igazad van! – mosolygott lágyan, a lehető legkedvesebben bánva velem. – Gyere, menjünk le reggelizni! Csináltam neked kaját, a szüleid amúgy sincsenek itthon… együk meg kettesben!

- Rendben – álltam fel az ágyamról, elfogadva a magasabb kezét, amit időközben kezdett nyújtani nekem. Rákulcsolta ujjait enyémre, s még mielőtt kiszabadultunk volna a szobám fogságából, hirtelen az idősebb erőszakosan az ajtónak döntött, s hevesen csókot lopott tőlem. Testemet nekinyomta a nyílászárónak, teljesen felkent rá, miközben szenvedélyesen falta ajkaimat, mintha csak azokból táplálkozott volna. Nyelve vadul mozgott, ugyanakkor lágyan is kényeztetett, megtalálva azt az egyensúlyt, amiért ölni tudtam volna. Pontosan úgy döntötte a fejét, úgy irányított, úgy okozott hatalmas örömet, ahogy azt régebben képzeltem. Sőt; minden elvárásomat felülmúlta, mivel ő csinálta, s nem más!

 A heves nyelvjáték végére lelassított, s kíváncsian vizslatta arcomat, valamiféle reakció után kutatva. Tudta, hogy ezzel egy kisebb sokkot okozott nekem – újra –, viszont ez a fajta meglepetés, valahogy jobban érintett, mint a reggeli. Talán az volt a legnagyobb érdekesség, hogy Chanyeol makulátlanul megtestesítette mindazt, amire vágytam.

- Na? – húzta fel szemöldökét, olyan lelkesen pislogva rám, akár egy megfelelési kényszerekkel megáldott kiskutya.

- Azt hiszem – gondolkodtam el egy pillanatra – te vagy az én emberem!

 És megcsókoltam, újra, újra, és újra…

 Mondanom sem kell, hogy a reggeli teljesen kihűlt, mire leértünk az alsószintre! Kíváncsi voltam, ha nagyon sóhajtozom, az is ismét felmelegszik-e… de az embernek egyszerre csak egy kívánsága teljesüljön, nem igaz?

Vége

5.

 Egy eresz alatt ácsorogtam, már legalább negyed órája, kissé kétségbeesett tekintettel meredve az ég irányába, amiért úgy zúdult ránk a nyári eső, mintha dézsából öntötték volna. A kék conversem teljesen átázott, és még a térdig érő nadrágom is dicsekedhetett néhány felfröcskölődött folttal, comb tájékon. Az enyhén fújó szél és a napsütés hiány ellenére, egyáltalán nem fáztam, pedig nem voltam túlöltözve. Mondjuk szép is lett volna, ha júliusban befagyni készült volna a seggem, elvégre nem Szibériában voltunk, legjobb tudomásom szerint.

 Ahogy elbújtam az eső elől, és az időjárásról folytattam epés beszélgetés magammal, pillantásom kicsit elcsúszott az égről, és a szomszédos kosárpályára siklott, amelyen elszántan játszott néhány gimnazista korú fiú. Az egyiknek különös vad és akaratos volt a stílusa, így amíg tudtam, rajta legeltettem a tekintetemet. Magas volt, szemrevaló, kosarasokhoz képest kissé vékony, mégis karizmatikus és egy igazi vezéregyéniség, olyan, akinek már az arcán is látszik, hogy alfának lett teremtve.

 Pont mint ő.

 Mosoly pihent meg ajkaimon, a nosztalgikus fajta, amit már egy ideje nem tapasztaltam magamon. Különös melegséggel töltött el, ahogy visszapörgettem néhány eseményt, s filmként játszottam le lelki szemeim előtt, miközben az eső továbbra is sűrű cseppekben csapódott a betonnak.

 Az életem látványosan megváltozott az egyetem első évében, miután egyedül maradtam. A tanulmányom az egeket verte – csak úgy, mint régebben gimnáziumban –, viszont akkor csupán azért seggeltem olyan keményen, hogy a figyelmem a lehető legtöbbet az iskolára fókuszáljon, és ne arra, mennyire rémesen alakult a magánéletem.

 Miután Jongdae elköltözött, szinte teljesen megszakadt kettőnk között a kapcsolat. Nem tudni miért, elvégre a barátságunk régi volt, de hamar véget ért, amint hivatalosan is megegyezett a lakáskulcsa JoonMyun bejáratának zárával. Nem keresett, ahogy én sem őt. Egykori legjobb barátom élte az életét, egyetemre járt, szerelembe esett – ismételten, ugyanabba a pasiba –, én pedig összeszedtem a szél által szétfújt darabjaimat.

 Nem mondom, nem volt egy egyszerű menet. Lelkiekben túl kellett tennem magam két jó barát és a szerelmem elvesztésén, plusz még egy nemi erőszakon – és meglepő módon, nem az első kettő volt a legnagyobb teher. Mármint, tényleg nagyon kötődtem Sehunékhoz, Chanyeolról nem is beszélve: egy időben ők jelentették számomra a világ közepét, az élet értelmét, de miután eltelt egy kis idő, minden megváltozott.

 Száznyolcvan fokos fordulatot vettek a mindennapjaim, amikor megismertem Luhant és a barátnőjét, Junielt. Valahogy elkerülték a figyelmemet az előadásokon, pedig ott voltak, együtt hallgattuk a professzorunk szövegelését, de nem kerültek látótávolságba. Legalábbis annyira biztosan nem, hogy fel is fogjam a létezésüket. Ó, azóta is áldom az eget, hogy elmentem egy egyetemi bulira, ahol ők is ott voltak.

 Ahogy egyre közelebb kerültem hozzájuk, egyre kisebbnek éreztem a lyukat a mellkasomban, amit Sehun és Jongdae távozása okozott. Nem haltak meg ugyan, de még másik városba vagy országba sem költöztek; szimplán eltávolodtak tőlem. Amivel semmi gond nem volt, hiszen ilyen az élet, tele van fordulatokkal, és váratlan eseményekkel, amik teljesen természetesek. Az űrt, ami sokáig ott tátongott bennem, szépen fokozatosan betöltötte Juniel és Luhan.

 Ami az erőszakot illeti… azt gondoltam, nem fogok rettegni az emberektől, azt hittem, ha nem egy idegentől kapom ezt a csapást, akkor nem fog akkorát ütni… de csak még nagyobbat csattantam. A testiség gondolatától is a hányinger kerülgetett, legszívesebben elbújtam volna egy sarokba bőgni, amikor egy srác olyan jeleket küldött felém. Oké, talán nem sírtam volna, de még engem is meglepett, mennyire megviselt az eset. A házibulikból mindig elsőként távoztam, mert nézni sem bírtam az ott enyelgő párokat, akik akár valami pornóforgatáson is lehettek volna, annyira nem zavartatták magukat. A lényeg, hogy egy darabig még szex gondolatát is feledésbe löktem.

 Aztán a második félévem végén, valamilyen okból kifolyólag, visszamentem a régi gimimbe, tenni egy látogatást, meglesni az új arcokat, és lepacsizni a régiekkel – még úgy is, hogy szinte mindenkit utáltam ott. Azért jó érzéssel töltött el, hogy mindenkinek a pofájába tolhattam a kitűnő első évi eredményeimet, mellé azt is odanyomva, hogy Szöul egyik legjobb iskolájába jártam. Nem mellesleg, én is egy nagy fasz voltam, de ennyi örömöt hagyjanak már nekem, nem igaz?

 Szóval ennél a bizonyos látogatásnál épp a volt osztályfőnökömmel beszélgettem, amikor odajött – jobban mondva, oda pattant – mellénk egy elsős, és feltett egy kérdést tanárának. Megakadt a tekintetem a diákon, nem csak kivételes arcberendezése, de élénk narancssárga haja miatt is, ami kibaszott jól állt neki. Nem bírtam visszafogni pedofil ösztöneimet, miután indult a dolgára, elköszöntem egykori pedagógusomtól, és utána eredtem.

- Hé! – kiáltottam, mire megtorpant s kissé félénken visszafordult.

- Nekem szóltál? – pislogott nagyokat, meglepően mély hangon rezegtetve meg hangszálait.

- Persze, kinek szóltam volna? – kérdeztem vissza nevetve, meg sem várva a választ. – Hogy hívnak?

- Taehyung – hajolt meg kissé, tankönyveit erősen mellkasához szorítva. – Te vagy Baekhyun, ugye?

- Igen, honnan tudod? – ráncoltam homlokomat, mivel ritkán tudták olyan elsősök a nevemet, akikkel életemben először akkor beszéltem.

- Hát, téged mindenki ismer, neves vagy a suliban.

- Ki hitte volna, hogy egyszer még ezt is megérem – kuncogtam, de megnyilvánulásom csupán egy halovány mosolyt csalt ki Taehyungból, és ennyi elég volt, hogy még nagyobb pedofilnak kezdjem érezni magamat. – Na mindegy. Öhm… mit csinálsz iskola után?

- Én? – kerekedtek ki szemei, mintha el sem akarta volna hinni a kérdést. – Semmi fontosat.

- És mikor lesz vége az utolsó órádnak?

- Kettőkor – mondta azonnal, gondolkodás nélkül válaszolva nekem, olyan csillogó szemekkel, amelyeknek gyönyörűségét törvénytelen gondolataim fokozásával se tudtam volna leírni.

- Király; akkor lenne kedved beülni velem egy bubu teára?

- Igen! – bólintott hevesen.

 Hát, így esett meg, hogy hosszú idő után megkívántam valakit, de nem is akárkit; egy elsőst! Kicsit durva volt, hogy egy nálam öt évvel – Jézusom – fiatalabb srácra mozdultam, de azok a hatalmas szemek, és azok a vastag ajkak egyszerűen elcsábítottak. Tudom, egy mocskos, beteg pedofil fasz vagyok, de nem tehettem róla, Taehyung teljesen beindította a fantáziámat.

 Kissé különös volt, hogy a randijaink során – mert igen, több is volt – végig én voltam az aktív, kezdeményező fél, elvégre eddigi kapcsolataim során passzívként érvényesültem. Na ja, Chanyeol sosem hagyott uralkodni, Daehyunnal meg nem jutottunk el addig, hogy kiderüljön, melyikünk melyik a kapcsolatban (még szerencse).

 A lényeg, hogy az első egyetemista nyaram, teljesen máshogy telt, mint ahogy arra számítani lehetett. Egy évvel előtte azt gondoltam, Sehunékkal és Chanyeollal fogok valahol nyaralni, helyette pedig Luhan és Juniel társaságában mentünk Taehyunghoz, hogy aztán négyesben tombolhassunk valami fesztiválon. Na igen, az akkor nyár csak ennyiből állt; fesztiválokból és az újdonsült, fiatal pasimból.

 Luhan folyton cukkolt Tae kora miatt, mivel friss húszasként egy tizenöt éves kamasszal járni, meglehetősen neccesnek bizonyult. Mások előtt persze, a kis vörössel remekül megvoltunk a nagy korkülönbség ellenére; kényeztettem, a tenyeremen hordoztam, és a lehető legtöbb tapasztalatomat átadtam neki – főleg szexuális téren. Pontosan tudtam milyen fájdalmakkal járt alul lenni, így az első alkalmunkkor (és később is), nagyon elővigyázatos voltam vele, úgy kezeltem, mint egy porcelánbabát.

 Jobban belegondolva, a Taehyunggal való kapcsolatomban mindent megadtam neki, amit szerettem volna, ha nekem adnak meg. Ezáltal kicsit kiteljesedtem és már egy cseppet sem féltem attól, hogy az erőszak újra megesik az életemben. Legalábbis, többé már nem fogott körbe a folytonos paranoia. Bizonyítottam magamnak, hogy mindkét „poszton” megállom a helyem, így mikor az egyetem második évének januárjában szakítottunk Taevel, semmi rossz szájíz nem maradt bennem.

 Ahogy visszagondoltam fiatalabb partneremre, széles mosoly került arcomra, aztán csak később realizáltam, hogy az eső már el is állt. Kidugtam orromat az eresz alól, minden porcikámmal megbizonyosodva arról, ennél jobban nincs esélyem elázni. Visszatértem tehát eredeti célomhoz, ami kedvenc cukrászdám volt, amit még néhány hónappal előtte fedeztünk fel Juniellel. Luhannak volt egy kisebb balesete, amikor sikeresen megrepedt valami csont a lábában, és amikor Junival mentünk meglátogatni, vinni akartunk neki egy kis sütit; így bukkantunk rá arra a gyöngyszem helyre, alig háromutcányira a lakásomtól.

 Jongdae elköltözésétől egészen a jelenig egyedül éltem; mondanám azt, hogy nehéz volt fizetni a lakbért meg a rezsit, de továbbra is gazdag családból származtam, tehát nem lett volna ebből bajom, ha szólok otthon. De magam akartam megoldani, így suli mellett vállaltam egy melót is egy étteremben, pincérként. Az elején csak azért mentem, hogy a sulival együtt még gondolni se tudjak a rossz időszakokra az életemből, viszont ahogy egyenesbe jöttem, még jól is kezdtem érezni magam a melóhelyen. Volt ott egy másik pincér is, Tao – vele hamar megtaláltuk a közös hangot, ha mondhattam ezt, barátok lettünk, vagy micsodák.

 Beértem a cukrászdába, köszöntem EunJinak, az eladólánynak, s egy széles mosoly kíséretében elegyedtünk beszédbe.

- Hali Baekhyun, mi a helyzet? – villantott egy ezer wattos mosolyt, elbűvölő hangján csicseregve, akár egy pacsirta.

- Nem sok, azt leszámítva, hogy az előbb csontig eláztam – forgattam meg szemeimet, haloványan mosolyogva. – Franc se gondolta volna, hogy júliusban zuhogni fog.

- Legalább felfrissültél kicsit az estére – kacsintott, ahogy a kedvenc fánkomból becsomagolt nekem néhány darabot.

- Az estére? – ráncoltam homlokomat. – Miért, mi lesz este?

- Neked nem mondta Lulu? – pislogott hatalmasakat, szemeiben pajkos fény csillant. – Néhány órája volt itt, vett egy tortát, és meghívott egy buliba a lakására. Kérte, ha találkozom veled, mindenképpen szóljak.

- Ha kérte, hogy szólj, akkor szerinted külön még írt volna nekem? – tettem fel a kérdést, amiben benne volt az egyértelmű válasz is, de EunJi gyakran szerette játszani a hülyét.

- Lulunál sosem lehet tudni – kacsintott egyet, majd beütötte a gépbe, mennyivel is tartoztam.

 Még egy ideig trécseltem EunJival, majd érzékeny búcsút vettünk egymástól, aztán mentem tovább, lakásomat célozva meg végállomásként. Persze, míg sétáltam, elmajszoltam egy fánkot, hogy növeljem még a seggem méretét, de basszus, egyszerűen nem bírtam ellenállni annak az epres cukormáznak. Ahogy elolvadt a számban, te jó ég… s míg én orgazmust kaptam egy süteménytől, megcsörrent a telefonom.

- Baekhyun, haver! – szólt bele erős hangon Luhan. – Megtennél nekem egy szívességet?

- Persze, de mi ez az esti buli, amiről EunJi beszélt?

- Ja, neked még nem is mondtam – vette lejjebb hangerejét. – Ma este megkérem Juniel kezét!

- Ne bassz, tényleg? – kerekedett el szemem a döbbenettől.

- Dehogy, csak úgy szétcsapjuk magunkat a nyár örömére!

- Akkor minek a torta? – értetlenkedtem, miközben önelégült röhögését hallgattam a vonal túlsó végén.

- Szeretem a tortákat, talán valami bajod van vele?

- Nekem semmi – rántottam vállat. – De ha majd lógó beleid lesznek, és Juni kidob a dagadtságod miatt, akkor nem én leszek azaz ember, akinek kisírhatod a lelked, vágod?

- Értettem, de tök valószínű, hogy gurulni fogok a súlyfeleslegtől, elvégre totál hízásra hajlamos vagyok – gúnyolódott velem tovább a bambi, aki vasággyal együtt nyomott negyven kilót, jobb esetben.

- Ne humorizálj, inkább mondjad, mit akarsz! – forgattam meg szemeimet, széles mosollyal ajkaimon.

- Tudod a lakásodtól nem messze van egy férfi-ruhaüzlet…

- Igen, tudom melyik az – feleltem, mert közel s távol az volt az egyetlen normális bolt, ahol cuccokat lehetett venni, normális áron. – Mit akarsz onnan?

- Lefoglaltam egy baromi jó nadrágot, de nem volt időm átvenni; már ki is van fizetve meg minden…

- Átveszem neked!

- Isten vagy, köszi! – azzal le is csapta. Tipikus Luhan mentalitás – gondoltam magamban, majd irányt változtattam, közben pedig az összes fánkot megettem, elvégre kajával nem mehettem be egy puccos üzletbe. A dzsuvás kéz kérdését szerencsére hamar megoldottam egy közeli szökőkútnak hála, így azon sem kellett sokat problémáznom.

 Nem szerettem volna tíz percnél hosszabb ideig elidőzni ott, már seggmereszthetnékem volt, így sietősen a kasszához sétáltam, az ottani eladónak vázolva fel a szituációt, aki kért pár percet, míg előkereste a nadrágot. Ahogy a ruhadarabra vártam, azért szemeimmel felmértem a legújabb nyári kollekciót, s miközben fejben már a fél boltot felvásároltam, egy tekintettel akadtam össze. Egy magas, szálkás izomzatú, barna szemű, szőke fürtös, helyes sráccal meredtünk meglepetten egymásra, akivel már több mint másfél éve nem beszéltünk.

- Baekhyun! – szólított nevemen a pösze, majd meghökkent örömmel arcán, közelebb lépett hozzám. – Azt a rohadt!

- Szia Sehun! – mosolyogtam a fiúra, szinte elbőgve magamat a hirtelen találkozás miatt. Franc se tudta miért, de amint ismét újraláttam őt, felfogtam, hogy mennyire szoros is volt a kapcsolatunk a gimiben, és még az egyetem közben is, egészen addig a napig, míg Jongdaevel szét nem mentek. Abban a ruhaüzletben esett le, mennyire is hiányzott nekem ez a pösze hülyegyerek! – Mi van veled?

- Hát, kicsit hosszú lenne összefoglalni ezt a másfél évet – mosolyodott el fájdalmasan, végigmérve minden részemet. – Remekül nézel ki!

- Te is! – mutattam makulátlan valójára. – Sugárzol!

- Így van ez, ha az ember királyul érzi magát – rántott vállat játékosan, visszakanyarodva eredeti témájára. – De te… tényleg fantasztikusan festesz; mintha nem is ugyanaz az ember lennél! Egyszerűen gyönyörű vagy!

- A kétes szexuális utalásaidra nem ennyi idő után vagyok vevő! – jelentettem ki hajthatatlanul, mire hangos nevetés tört fel belőle. – Talán, ha gimiben próbálkoztál volna, talán lett volna esélyed nálam, de így…

- Látom, a humorod a régi maradt!

- Valami sosem változik – vontam vállat, ártatlan fejet erőltetve magamra. – De komolyan, mi van veled? Nem beszéltünk azóta a csúnya szakítás óta, emlékszel?

- Hogy is lehetne azt elfelejteni­…? – harapta be alsó ajkát, egy hangosabb nevetést próbálva visszafogni, kicsit, talán hitetlenül meredve az ég felé.

- Valóban érdekes egy esemény volt – értettem egyet vele. – Azóta is azzal a sráccal jársz?

- Hát – nevetett, immár rendesen –, ami azt illeti…

 Körülbelül kettőt pislogtam, és mindössze ennyi ideig volt lehetőségem felfogni az eseményeket, ugyanis egyik pillanatról a másik egy szintén ismerős alak lépett a pösze mellé, az a férfi, aki még a szőke hipsternél is jobban hiányzott.

- Baekhyun! – mosolygott rám boldogan egykori legjobb barátom, majd bűntudat nélkül ölelt át, pont úgy, mint régebben. – De örülök neked!

- Igen, én is – makogtam zavaromban, mikor eltoltam magamtól, s elképedve meredtem arcára, ami Sehunéhoz hasonlóan, ugyanúgy ragyogott.

- Hát nem úgy nézel ki! – kacagott. – Úgy festesz, mint aki szellemet látott, minden oké?

- Persze, csak nem vágom a szitut – ráncoltam homlokomat, ujjaimmal gyanakvóan mutatva kettejükre. – Ti mit kerestek itt együtt?

 Egyszerű kérdésemre olyan egyértelmű választ kaptam, amivel akár a szememet is ki lehetett volna szúrni. A két férfi sokat sejtető mosollyal pillantottak egymásra, majd szó nélkül kulcsolták össze ujjaikat, pontosan úgy, ahogy azt évekkel ezelőtt tették. Én pedig csak leesett állal bámultam rájuk.

- Ezt nem hiszem el! – nevettem fel kínomban. – Eszem faszom megáll tőletek!

- Most mi az? Nem örülsz neki, hogy megint egy pár vagyunk?

- Dehogynem, csak éppen ezzel a végkifejlettel még nagyobb agyfaszt okoz számomra az a másfél évvel ezelőtti incidens, amikor konkrétan ki bírtátok volna nyírni egymást – kezdtem halántékomat dörzsölni, megelőzve a sok faszság okozta migrénemet. – Mi változott?

- Hát – kezdett bele Jongdae, elvégre kettejük közül neki volt nagyobb beszélőkéje –, azt hiszem minden.

- Gratulálok Dae, talán filozófiából diplomáztál?

- Most komolyan – rendezte le beszólásomat egy mosollyal. – Amikor szétmentünk Sehun ahhoz a Yifan gyerekhez költözött, én meg JoonMyunnal kezdtem együtt élni. Egy ideig tudomást sem vettünk egymásról, aztán Sehun kidobta a pasiját.

- Igazán? – vontam fel szemöldökömet. – És hol éltél utána?

- Néhány hétig Chanyeolnál – harapta be alsóajkát, óvatosan pillantva rám. – Őt hívtam, megkérdeztem visszaköltözhetek-e hozzátok, és akkor mondta, hogy már nem vagytok együtt…

- Ez mikor volt?

- Nyolc hónapja – sóhajtott. – Baek, én…

- Nem kell sajnálkoznod – legyintettem, halvány mosollyal ajkamon. – Amikor te hozzá költöztél, mi már nagyon régen szétmentünk. Nyolc hónappal ezelőtt a vizsgáimra készültem, dolgoztam és közben egy másik kapcsolatban éltem.

- Igen, hallottuk, hogy felszedtél valami gimnazistát – kacsintott egyet Jongdae, pajkos vigyort villantva. – De még nincs vége a sztorinknak, szóval figyelj!

- Ja persze – horkantottam egy halkabban, majd ismét Sehunra néztem. – Mi volt ezután?

- Szóval Chanyeolnál és a pasijánál csöveltem pár hétig, közben Yeol mindent elmesélt rólatok, hogy mi volt köztetek pontosan, hogy mit tett… és ezek után már pláne kínos lett volna maradnom. Megharagudtam rá, azért, amit veled művelt, ráadásul a krapekja Jongin az exemnek, Yifannak az unokatestvére, szóval muszáj volt lépnem.

- És mikor találkoztatok újra? – kanyarodtam vissza rájuk, mert bármennyire is telt el másfél év, annyira nem voltam kíváncsi Chanyeolra és Jonginra, még egy ilyen minimális szinten sem.

- Karácsony előtt – mondta Dae, halkabbra véve hangerejét. – Akkor még együtt voltam JoonMyunnal, és tök véletlenül ütköztünk össze Sehunnal az egyik vásáron; dumálni kezdtünk, majd találkozgattunk, időközben újra szingli lettem…

- Aztán rájöttünk, hogy egymásra van szükségünk – fejezte be a mondatot a pösze, megkoronázva bonyolult kapcsolatuk történetének egy töredékét. – Szóval újév óta alkotunk megint egy párt.

- És együtt is éltek?

- Aha – bólintottak. – Kínos lett volna, ha én Yeoléknál maradok, Dae pedig szünidő után is a szüleihez kénszerül.

- Hazaköltöztél? – fordultam az alacsonyabbhoz, elképedve téve fel a kérdést, ugyanis karácsonykor én is otthon voltam, mégsem találkoztunk.

- Ünnepekre egy nagyon rövid időre, aztán szilveszter után már Sehunnal béreltünk egy új lakást. Amúgy a hazaköltözésemkor hallottam, hogy pedofilnak álltál! – röhögött pofán, pontosan úgy cukkolva, mint még gimnáziumban.

- Ja, az mondjuk engem is meglepett, hogy felszedtél egy elsőst – fogta vissza kuncogását a pösze, csupán egy mosolyt eresztve irányomba.

- Röhögjetek csak, de néha kell a friss vér – tártam szét karomat, majd hozzátettem. – Amúgy karácsonykor már régen másodikas volt.

- Király, így kevésbé necces, hogy egy öt évvel fiatalabb srácot dugogattál – nevetett továbbra is Dae, megjegyzését halkabbra véve, elvégre még mindig egy puccos üzletben voltunk. – Amúgy mi vitt rá arra, hogy egy ennyire, bocs a kifejezésért, gyerekkel kezdj?

- Környezetváltozás – feleltem egyszerűen. – Új barátok, új meló, új törzshely, új kapcsolat.

- Szóval mindenből beújítottál?

- Muszáj volt, a régiek mind elhagytak – meredtem hosszasan rájuk, reménykedve, hogy elértem náluk a kívánt hatást.

- Fel szerettünk volna keresni… – kezdett magyarázkodásba Jongdae, viszont hamar félbeszakítottam.

- Mi akadályozott meg benne? Tudjátok, eléggé nagy szükségem lett volna rátok, akár külön-külön, mivel másfél évvel ezelőtt, legalább harminc méterrel a mélypont alatt haldokoltam, erősen gondolkodva a rituális öngyilkosságon.

- Nem úgy alakultak a dolgok – mondott ennyit a fiatalabb. – Miután megint összejöttünk, szerettünk volna beszélni veled, de már akkor is majdnem egy éve nem beszéltünk, plusz a Chanyeolos incidens után nem is tudtunk volna mit mondani.

- Ráadásul – vette át a szót az érme másik oldala – elment Yeol, elment Sehun, elmentem én, és a hallottak alapján teljesen új közegre találtál utánunk; mindenki azt állította rólad, hogy totálisan újjá születtél. Nem akartunk bezavarni, fasz se tudta, hogy ha megint felbukkanunk, mennyi rossz emléket tolunk az arcod elé.

- Mondjuk ebben van valami – értettem egyet velük. Hét-nyolc hónappal előtte az egyetemmel, a melómmal, Luhanékkal és Taehyunggal foglalkoztam; időm sem volt a múlton rágódni, és így volt ez rendjén. Valószínűleg, ha újévkor összefutunk Jongdaevel, ezer százalék kiakadok valami apróságon.

- Na mindegy – legyintett egyet a hipster fiúcska, mosolyt csalva saját arcára. – Most, hogy így kidepiztük magunkat, és tisztáztuk az eddigi félreértéseket, lehetne, hogy valamelyik nap hármasban elmegyünk valahova? Több mint másfél évet kell bepótolnunk!

- Oké – egyeztem bele rögvest, elvégre ez egy király ötletnek tűnt. Sőt, nem csak annak tűnt, hanem az is volt. – Én ugyanott lakom, ahol ezelőtt is, szóval azon a címen megtaláltok! – kacsintottam, mikor az eddig kutakodó eladótól átvettem Luhan nadrágját.

- Majd hívlak! – ölelt meg Dae búcsúzásképpen.

- Várni fogom – azzal intettem nekik, s kimentem az üzletből.

 Mintha egy hatalmas súlyt vettek volna mellkasomról, olyan megkönnyebbülés fogott el, mikor kiléptem a helyiségből, élvezve, ahogy a júliusi szél csiklandozni kezdte arcomat. A szellő hajtincseimet cirógatta, miközben egyik lábamat a másik után tettem, hatalmas lendülettel mászva meg az emeleteket lakásomig.

 Dobtam egy sms-t Luhannak, hogy megszereztem a gatyáját, és a buli előtt még szeretnék találkozni vele, mivel rengeteg mindent kell mesélnem. Természetesen Lulu ismerte az egész életem történetét, a gimitől kezdve, Sehunon és Jongdaen keresztül, Chanyeollal bezárólag, szóval számára is nagy újság lesz az aznap eseménysorozata. Ami, akkor még egyáltalán nem ért véget, hiszen előttem volt még egy buli is, aminek a végét már láttam lelki szemeim előtt; szétcsapva ébredünk egy árokban.

 Luhan „basszunk be ezerrel” nevezetű összejövetele tizenegykor kezdődött nála, épp ezért indultam el kilenckor otthonról, hogy oda is érjek időben, de sztorizhassak is a bambinak. Persze a bebaszásra átöltöztem, de azért nem nyaltam ki magam; fehér converse volt rajtam, egy fekete rövidgatya és egy a cipőhöz hasonló deszkás póló. Inni mentem, nem bálba, szóval túlzásba vinni sem kellett.

 Elhaladtam a férfi-ruhaüzlet előtt, utána lekanyarodtam a cukrászdánál, majd sok-sok kereszteződésen és zebrán átvágva elértem azt a bizonyos ereszt, ami alá beálltam, mikor elkapott az a kis eső. A pár órával előtte stírölt kosárpályához igyekeztem, ugyanis három utcával lejjebb élt az én drága barátom, akinek persze még a nadrágját is le kellett szállítanom.

 A kivilágított terület mellett sétáltam, az első pár másodpercben nem is fogva fel, hogy valaki este kilenckor még játszott rajta. Lassabban tettem egyik lábamat a másik után, hogy alaposan szemügyre vehessem a korombelinek tűnő srácot, aki tökéletes ziccereket dobálgatott unalmában. Talpig feketébe volt öltözve, mintha egyenruhaként viselte volna az egyszerű, ám remekül kinéző ruhadarabokat. Az egyetlen dolog, ami nem sötét színekben díszelgett testén, az ezüstös színben pompázó haja volt, amely úgy csillant meg a hold- és lámpafényben, hogy az ember szíve szerint beletúrt volna.

 Viszonylag hosszú ideig csodáltam makulátlan alakját, kifinomult játékát, s az izmokat, ahogy megfeszültek, miközben kosarat dobott, vagy éppen kicsit jobban nekifutott a palánknak. Homlokráncolva vizsgáltam az idegent, azon agyalva, honnan volt annyira ismerős ez a stílus, ezek a mozdulatok, s az a formás fenék…

 A kurva mindenit! Én ismertem azt a formás feneket! Mármint, a tulajdonosát… csak éppen nem akartam elhinni.

- Chanyeol? – szóltam hozzá, mikor a pálya kijáratához értem, pont abban a pillanatban, mikor a labda már csendesen gurult a földön. Ahogy nevét hallotta, határozottan fordult irányomba, de amint realizálta, hogy én szólítottam meg, teste ledermedt egy percre. Hosszú másodperceken, óráknak tűnő pillanatokon keresztül, szomorúan és elképedve fixíroztuk a másikat, mintha egy régen elmenekült szellemet láttunk volna újra. A démonom, akit elkergettem a gondolataimból az utóbbi másfél évben, ismét ott állt előttem az éjszakában.

- Szia Baekhyun – köszönt lágy hangszínen, óvatosan el is mosolyodva, amit csak azért nem láttam rendesen, mert a gyér közvilágítás nehezen mutatta a földre szegezett szemeit.

- Szia – üdvözöltem én is, egy nagy lépéssel már be is kerülve a drótkerítéssel elkerített pályára, határozottan haladva feléje. – Mit csinálsz itt ilyenkor? Eddig még sosem láttalak errefelé.

- Munkába indultam – mondta, kicsit feljebb emelve fejét. – Csak nincs kedvem menni, aztán láttam is egy labdát, gondoltam dobálgatok egy keveset.

- Megértelek – mosolyogtam. – Régen kosaras akartál lenni, nem?

- Hát igen, kamaszkori leányálom volt – nevetett halkan, teljesen szemeimbe nézve. – Te mi járatban vagy?

- Egy barátomhoz indultam.

- Ilyenkor?

- Bebaszós bulit tart, azt nem kora délután szokták kezdeni – rántottam vállat, nem tudva levakarni a vigyort a fejemről.

- Így már minden érthető – biccentette egy aprót.

- Mit dolgozol, hogy ilyenkor mész munkába? – tértem vissza egy korábbi kijelentésére, próbálva beszélgetést kezdeményezni.

- Pultos vagyok egy éjjeli szórakozóhelyen – mondta lazán, mintha ez semminek számított volna, de egy ilyen még sulin kívüli munkának is nagyon jó volt.

- Wow, az már valami! Jobb vagy, mint én a pincérkedésemmel.

- Jó meló, csak egész éjjel tart, és sok az alkoholista vadbarom, akiket le kell koptatni, bár az már nem az én saram.

- Legalább jól keresel vele? – kérdeztem, mert ha ennyire nem szerette, gondoltam csak a pénzért csinálta.

- Sajnos, ennél rosszabbul fizető melót nem engedhet meg magának az ember, ha egyedül él az illető – mondta mosolyogva, de azért még hozzátette. – Igen, nagyon durván jól keresek, de én is hozok áldozatokat érte.

- El tudom képzelni – kuncogtam, megdörzsölve karomat, mert bármennyire is volt nyár, azért tíz felé közelítve már hűlt le a levegő. – Szóval egyedül élsz?

- Igen, már egy ideje – bólintott, elővéve egy doboz cigarettát farzsebéből. – Miért kérdezed? – húzta össze szemeit, miközben betett egy szálat ajkai közé, s diszkréten meggyújtotta azt.

- Mert, mikor utoljára láttalak, még volt a képben egy bizonyos Kim Jongin is – mondtam, a kelleténél kárörvendőbb hangnemben. Fhu, nagyon elememben voltam aznap, basszus!

- Annak már régen vége – felelte, nagyot szívva a dohányból.

- Sajnálom.

- Képzelem mennyire! – nevetett fel, olyan hangerővel, hogy azt talán még Luhan is jól hallhatta, ha éppen nyitva volt az ablaka.

- Jó, elismerem, egyáltalán nem sajnálom, de a szándék a fontos, nem igaz? – tettem fel a költői kérdést, amitől csak jobban kezdett kacagni.

- De igen – mosolygott, miközben elnyomta cigijét. – Jó tudni, hogy legalább a humorod a régi maradt.

- Nem te vagy az első, aki ma ezt mondja.

- Igazán? – húzta fel szemöldökét. – Melyik régi ismerőssel találkoztál?

- Sehunnal – mondtam, szélesen vigyorogva, ahogy kedvenc pöszémre gondoltam.

- És, hogy van?

- Meglehetősen jól – válaszoltam. – Vele volt Jongdae is.

- Hogyhogy? Legutóbb még ki akarták nyírni egymást.

- Ja, de azóta újra együtt vannak – mondtam, s kiélveztem azt a pár másodpercig tartó döbbenetet, ami akkor ült ki Chanyeol arcára, mikor ez a mondat elhagyta a számat.

- Beszarás, ezek hogy bírják váltogatni egymást – nevetett. – És ez a legnagyobb újság, ami velük van?

- Többnyire igen – kuncogtam. – Bár Sehun szerintem elkezdett bukni rám, mert olyanokat mondott, hogy gyönyörű vagyok…

- Az is vagy – mosolyodott el, gyengéden simogatva szavaival, olyan kedvességgel tekintve rám, amit évekkel ezelőtt tapasztaltam utoljára. Úgy csillogott a szeme abban a néhány rövidke pillanatban, még a holdnál is fényesebben ragyogott. Aztán elfordította fejét, s a varázslatos kép rögtön összetört. – Jó lenne találkozni Hunnieval… December óta nem hallottam felőle – jegyezte meg a colos, ahogy egy újabb szálra gyújtott.

- Igen tudom, említette, hogy egy darabig nálad húzta meg magát. Állítása szerint, akkor még volt Jongin.

- Így van, akkor még volt – bólintott helyeslően.

- És mikor lett vége köztetek? – faggattam tovább, mivel valamiért ez a téma, jobban érdekelt, mintha Luhan bebaszós bulija.

- Hat hónapja – mondta, kisebb gondolkodási idő után.

- És miért?

- Nem működött – rántott vállat. – Tudod, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. És ahogy teltek a hónapok, minden nap leforgása után egyre közelebb kerültem ahhoz az érzéshez, hogy elbasztam mindent.

- Mi mindent?

- Mindent, amit valójában akartam – suttogta, olyan halkan, hogy csupán a szél lágy szárnyai szállították tovább a hangot tudatomig. A cigarettafüst körüljárta testemet, óvatosan cirógatva arcom érzékeny bőrét, mintha egy idősödő kéz simított volna végig állam vonalán. Beleborzongtam abba a néma jelenetbe, mikor csak egymás szemébe bámultunk, olyan ridegség kegyetlenséggel, mintha egy filmben lettünk volna. A hideg futkosott a hátamon, ahogy Chanyeolra pillantottam, szívem szerint elmenekültem volna előle… de mégis maradtam.

- Kifejtenéd ezt egy kicsit bővebben?

- Istenem Baek, azt hittem hamar megfejted a rébuszaimat – nevetett hitetlenül, egy lépéssel közelebb kerülve hozzám. – Én egy totális idióta voltam; te is tudod, én is tudom. Faszságokat műveltem, olyan dolgokat tettem, amiket nem kellett volna, és mélységesen sajnálok mindent. Úgy éltem, ahogy az álmaimban akartam, de aztán rájöttem, hogy ez nem működik a valóságban: ráébredtem, hogy nekem nem ez kell. Ezért szakítottam Jonginnal; mert nekem nem ő kellett.

- Szépen összegeztél mindent – jegyeztem meg, de csupán egy hirtelen feltörő mosolyt kaptam.

- Van ez így – mosolygott, elhajítva az ujjai közt pihenő dohányt. – Sajnos mennem kell dolgozni, különben a főnököm páros lábbal fog kirúgni!

- Akkor nem tartalak fel tovább! – Ugyan ezt mondtam, de nem álltam el útjából, és ő sem készült indulni. Percekig ott állt, s hosszasan nézett bele a szemembe, mintha el akart volna veszni bennük.

- Ha esetleg – kezdett bele – holnapra nem leszel totál másnapos, és nem fog szétszakadni a fejed, akkor este elmehetnénk vacsizni egyet. Tovább folytatni ezt a beszélgetést, vagy újat kezdeni. Benne vagy?

- Benne.

- Akkor holnap! – mosolyodott el boldogan.

- Holnap!

 Lassan kerülte ki testemet, fokozatosan gyorsítva fel lépteit, amikkel eltűnt a sötétségben, rohanva megdolgozni a betevőért.

 Különös vigyor került arcomra. Mikor elhaladt mellettem, megcsapott egy kellemes, ám nem tőle megszokott illat. Parfümöt váltott; de nem csak ez változott rajta. Más volt a cipőmárkája, a hajszíne, a ruháinak az összeállítása, még egy apró kereszt tetoválás is pihent kézfején. Szinte mindene teljesen megváltozott; kivéve a mosolyát. Azt akkor sem tudná megmásítani, ha akarná.

 Végül sosem tudtam meg, mi volt pontosan közte és Jongin között. Nem ismertem a történetüket; sem azt, amelyik előttem volt, sem azt, amelyik utánam keletkezett. De, amikor már lassan háromnegyed tíz felé közelítve siettem Luhanhoz, kezemben a szatyorral, amiben a nadrágja volt, többé nem vágytam ismerni a részleteket. Azon a júliusi napon úgy éreztem, egy új fejezet nyílik majd az életemben. Pontosan ugyanazok a gondolatok kavarogtak bennem, mint azon a napon, amikor tizenegyedikben betettem a lábamat az osztálytermembe; tudtam, hogy valami új, valami különleges fog történni velem.

 És ebben a két fejezetben csupán egyetlen közös volt; mindegyik Park Chanyeol nevével kezdődött.

+16

4.

 Az exe…? Kim Jongin komolyan Chanyeol exe volt? Ahogy ezt felfogtam, kedvem támadt volna ott feldobni a talpamat, vagy legalább egy dívás elvonulást csapatni. Helyette mit tettem? Azt inkább hagyjuk…

- Az exed? – képedtem el, néhány perc után magamhoz térve. Levegőt alig kaptam, összevissza makogtam, akár egy epilepsziás barom, aki a létezéséről sem tudott. – Te mindenkivel basztál, akivel ismeretségbe kerültem?

- Nem, ami azt illeti, Jongdae még nem volt meg – vonta fel szemöldökét, provokatívan pislogva rám, rendíthetetlen arcmimikával, amely éppen semlegesen állt. – És Sehunt sem húztam meg, egyetlen egyszer sem.

- Direkt szarakodsz velem?

- Nem tehetek mást, ha baromságokat kérdezel – húzta fel kissé ajkait, gúnyos mosollyá formálva grimaszát. – Előtted mindössze két kapcsolatom volt; az egyik Daehyunnal, előtte pedig Jonginnal. Az már csak az élet fintora, hogy mindegyikkel meglehetősen jó viszonyt alakítottál ki.

- Ez akkor is abszurd – tártam szét karomat, hisztériámat próbálva visszafogni.

- Az is abszurd, hogy Jongdae és Sehun megcsalták egymást, mégis megtörtént – Istenem, az a negédes vigyor, ami a pofáján ült, egy az egyben a régi énjére emlékeztetett, aki anno még le is köpött, annyira gyűlölte még a létezésemet is. Én meg undorodtam tőle… pontosan úgy, ahogy akkor is. Ahogy arra a férfira néztem, aki iránt szerelmet kellett volna éreznem, csupán beleborzongtam a gondolatba, hogy hozzáérjek. Visszataszító volt.

- Miért vagy ilyen? – kérdeztem hirtelen.

- Milyen legyek? – tárta szét karjait, hitetlen pillantásokat dobva felém, melyeknek erőssége akár meg is tudott volna ölni. Úgy meredt rám, mintha csak a parancsomra várt volna. Mintha miattam viselkedett volna úgy, ahogy. – Ilyen voltam egész életemben. Te is így ismertél meg, nem igaz? – lépett közelebb, sarokba szorítva lehengerlő kisugárzásával, s agresszív modorával. – Tetszett bennem valami, vagy tévedek?

 Testem már a falnak szorult, nem bírtam menekülni közelsége elől.

- Én…

- Emlékszem a férfimosdóra? – pihegte arcbőrömre szavait, rémisztő arroganciával hangjában. – Emlékszel arra, hogy mi tetszett ott annyira…?

 Erőszakosan, akaratom ellenére mart ajkaimra, olyan hevesen s akkora erővel tolva még jobban a falnak, hogy azt hittem, menten megfulladok. Makacsul, érzelmek nélkül fosztott meg csókjaim birtokától, szinte már fájdalmat okozva nyomulásával. A szívem hevesen vert, majd’ kiugrott a helyéről, mikor a férfi durván döntött a lakás egyik legkeményebb részének, karjaimat fejem fölé szorítva, esélyt sem hagyva a szabadulásra.

 Kezei helytelenül rohantak testem minden területén, bemocskolva az összes apró részemet, amit régen örömmel, azon a délután viszont szégyennel adtam neki. Nem is adtam, sokkal inkább elvette tőlem őket, mintha hozzá tartoztak volna. Ráharapott alsóajkamra, elérve azt, hogy vér buggyanjon ki belőle, összekenve ezzel egész arcomat. Úgy festhettem, mint aki kapott egy hatalmas pofont, de mikor a magasabb elvállt tőlem, s remegő ujjakkal simított végig vöröskés bőrömön, elkenve a nedűt, megrémültem.

 Azt kívántam, bárcsak megvertek volna, bárcsak nekimentem volna az ajtónak s azért véreztem volna, mint egy óvodás. Viszont, ahogy Chanyeol rám meredt, mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. Egy teljesen idegen férfi gyönyörködött piros folyadékban úszó fejemben… ettől pedig megijedtem. Készült magáévá tenni, egy rutinműveletet elvégezni, de úgy éreztem, nem a monogám párom akart lefeküdni velem, hanem egy ismeretlen vadállat. Erre viszont egy cseppet sem vágytam.

 Nagy nehezen – fogalmam sincs, hogyan – beráncigált a hálószobába. Erőszakosan lökött az ágyra, fölém tornyosulva, még levegőt sem hagyva lényemnek. Letépte rólam minden ruhámat, szanaszét hajigálva azokat a helyiségben, annyit sem engedve nekem, hogy fél centi magasra emeljem a fejem.

 Nem akartam, hogy mindez megtörténjen.

 De nem mertem ellenkezni. Úgy éreztem, ha akár egy pillanatra is kinyitnám a számat, valami rosszul sülne el.

 Így tűrtem.

 Magamban számoltam a másodperceket, amikor pedig az övét vette le, már odanézni sem mertem. Összeszorított szemekkel viseltem el, életem egyik legfájdalmasabb folyamatát.

 Nem lettem volna képes ellenkezni. Tehetetlennek, gyengének éreztem magam, így hagytam, hadd tegyen velem akármit.

 Féltem megakasztani a tetteit. Nem ismertem akkor Chanyeolra, a férfira, akibe szerelmes voltam. Egyszerűen teljesen kifordult önmagából… vagy pont akkor lett volna igazán önmaga?

 Néhány kínzóan hosszú perc után, vége szakadt mindennek. Lemászott testemről, egészen az ágy széléig húzódva, még egy pillantásra sem méltatva. Nem bírtam felülni a fájdalomtól, így azt sem tudtam végignézni, ahogy felöltözött, majd távozott a szobából. Az ajtó becsapódása után, mintha felszakították volna azt a bizonyos sebtapaszt; minden utat tört magának. A könnyeim, a sikolyom, a kétségbeesett hisztériám, amit nem volt bátorságom kiengedni, amikor még meg kellett volna. Egyszerűen nem bírtam elhinni…

 Chanyeol… megerőszakolt!

Én mégis vissza akartam kapni őt.

…

 Öt teljes napig nem jött haza. Nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetire, még az egyetemére sem járt be rendesen. Nem tudtam merre volt, nem tudtam, mit csinált… s talán ez nem is volt baj. Bármennyire is szerettem őt mindennél jobban, amit tett, azt még meg kellett emésztenem.

 Jongdaenek persze nem szóltam a dologról, de nem volt ő hülye, pontosan látta, hogy valami nem ment jól, és persze Yeol folytonos hiánya is szemet szúrt neki. De – hála a jó égnek – semmit sem kérdezett. Ezért pedig piszkosul hálás voltam, még ha ezt nem bírtam kimutatni. Mondjuk, akkoriban nagyon kevésre futotta tőlem, továbbra is a történteken agyaltam; a veszekedés, Chanyeol kibukása, a dolog Jonginnal, majd a szex… mintha mind egy teljesen másik kirakós darabjai lettek volna. Sehogy sem passzoltak egymáshoz.

 Szerettem volna Jonginnal is megbeszélni a dolgot, vagy egy kicsit kifaggatni a múltról, viszont a fiú látványosan került engem. Akárhányszor megpillantottam, másik irányba kezdett rohanni, nem vette fel a telefonját, és csak a szerencsésebb alkalmakkor láttam az egyetemen.

 Összejött minden.

 A hullámok összecsaptak a fejem fölött, egyszerűen nem bírtam már ugyanolyan lenni, mint előtte voltam. Nem is az erőszakkal volt a bajom… sokkal inkább azzal, hogy még azok után is Chanyeollal akartam lenni. Hogy egy ekkora megaláztatás után is az ölelésére vágytam. Talán… nem is fájt annyira azaz alkalom? Jézusom, lehet tényleg mazochista vagyok, mint ahogy azt gimis koromban hittem?!

 A hatodik napon otthon maradtam. Egyedül üldögéltem az étkezőasztalnál, bámulva ki a hatalmas ablakon, nézve az utcán sétáló embereket. Jongdae a szobájában készülődött, nem sokkal később ki is jött onnan, rám szánva néhány értékes percet.

- Bejelenteni valóm van a számodra – ült le velem szembe, komoly szemekkel vizslatva, abban a reményben, végre valahára rá emelem pillantásomat.

- Mi az? – kérdeztem monoton hanglejtéssel.

- JoonMyunhoz költözöm!

- Tessék? – meredtem rá elképedve, az utóbbi napokban akkor először mutatva bármilyen emberi érzelmet. – Miért? Ennyire komoly lenne már köztetek…?

- Így is mondhatjuk – mosolyodott el halványan. – Azt hiszem, egy magasabb szintre szeretné emelni a kapcsolatunkat.

- És te is ezt szeretnéd?

- Nincs ellenemre – kuncogott fel alig hallhatóan, miközben eltűrt egy tincset szemeiből. – Meg úgy érzem, ez már nem az otthonom, olyan idegenek a falak, a szobám pedig egy az egyben Sehunra emlékeztet.

- Értem – bólintottam.

- Plusz, szerintem zavarnálak titeket Chanyeollal. Már ha együtt vagytok még.

- Elvileg igen.

- És gyakorlatilag? – húzta fel szemöldökét, belőlem pedig majdnem kibukott a sírás.

- Fogalmam sincs. Öt napja haza sem jött, nem veszi fel a telefont, nem válaszol semmilyen üzenetre, és állítólag suliba sem jár rendesen. Nem tudom, hogy aggódjak vagy se…

- Minden rendben lesz – simította meg kézfejemet, ahogy felállt helyéről. – Biztos vagyok benne, hogy majd megoldjátok a dolgot. Nekem viszont már mennem kellene. Megleszel egyedül?

- Persze, menj csak – mosolyogtam rá bíztatóan, majd ugyanilyen görcsös arccal néztem végig, miként sétált ki az ajtón.

 Nem tudtam, mire számíthatok aznap. Szombat volt, semmi dolgom nem akadt, így csak ejtőztem, és igyekeztem nem minden másodpercben Yeolra gondolni. Tévét néztem, nyomkodtam a telefonomat, képeket nézegettem instragramon, hogy valamennyire elvonjam a figyelmemet. Csak akkor emeltem ki fejemet a mobilomból, amikor ismételten kinyílt a bejárat.

- Itt hagytál valamit? – kérdeztem hangosan, abban a hitben kiabálva, hogy Dae jött vissza. Viszont mikor válasz helyett, csupán egy teljesen nyugodt férfit kaptam, rögvest hevesebben kezdett verni a szívem, és teljesen elszégyelltem magam, amiért totál csulás fejjel álltam ott előtte.

- Szia! – köszönt, halovány mosolyt eresztve irányomba, majd lassan helyet foglalt.

- Szia! – viszonoztam üdvözlését, hasonló gesztussal ajándékozva meg őt. Pár percig némán figyeltük a másikat a kissé kínos csendben, amelyet egyikünk sem kívánt megtörni. A kíváncsiságom mégsem engedte, hogy továbbra se nyissam ki a számat. – Merre voltál? Aggódtam érted.

- Azok után, amit műveltem, azon is meglepődöm, hogy nem vágod ketté a gerincemet – nevetett kínosan, ezzel csak egy újabb tőrt szúrva belém. – Bocs, övön aluli volt…

- Szó szerint – vágtam egy kisebb grimaszt, majd visszatereltem a beszélgetést az eredeti kérdésre. – Tehát, hol voltál?

- Jonginnál… – motyogta orra alatt, ahogy lehajtotta fejét szégyenében.

 Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, és erősen elgondolkodtam azon, hogy kiakadjak, vagy előbb elpatkoljak szívinfarktusban. Először nem akartam rosszra gondolni, de amint megpillantottam Chanyeol bűnbánó arcát, s visszagondoltam Jongin különös viselkedésére, nem tudtam naiv lenni.

- És mit kerestél nála? – Elvégre segglyuk itt is volt… Igyekeztem minden gonosz megjegyzésemet magamba tartani, és sikerült is, de az arcomra az összes érzelmem ki volt írva, így akkor sem tudtam volna objektív maradni, ha muszáj lett volna.

- Először azért mentem el hozzá, hogy beszélni tudjunk – kezdett bele történetébe, ami lényegesen rövidebbre nyúlt, mint amire számítottam. – Miután olyan undorítóan bántam veled, amit nagyon sajnálok, felkerestem, hogy… igazából, nem is tudom miért, elvégre a kettőnk kapcsolata lezárt volt, mégis… Mindegy. A lényeg, hogy beszélgettünk, üvöltöztünk egymással, aztán lenyugodtunk, majd ismételten szóba elegyedtünk…

- Lefeküdtél vele? – kérdeztem a közepébe, mert nem igazán érdekelt a köntörfalazása.

- Igen.

- Értem… – Nem voltam dühös, nem akartam felképelni egyikkőjüket sem, egyszerűen csak… mintha egy darabot vágtak volna ki belőlem, azzal baszva pofán. Baromira fájt, hogy Chanyeol megcsalt, ráadásul az exével, de az a gondolat jobban idegesített, hogy fogalmam sem volt róla, mi lesz velünk később. – Mi következik ebből? Azért jöttél, hogy bevalld a bűnöd, és visszakönyörögd magad, vagy…

- Ami azt illeti, azért jöttem, hogy mindezt elmondjam neked, majd összepakoljam az összes cuccomat, leadjam a kulcsomat, és elköltözzem!

 Olyan pokoli egyszerűen mondta ki ezeket a szavakat, mintha számára ennyire könnyedén ment volna az egész. Mintha a hosszú évekig tartó kapcsolatunk semmit nem jelentett volna a számára, csak egy kis affért, egy kellemes eltöltött időszakot… mintha nem is szerelem lett volna.

- Miért?

- Tudod Baek, egy elvesztett szerelem megtalálása, régi érzéseket ébreszthet fel benned, amik talán még ma is élnek. És talán erősebbek, mint a mostaniak.

 Egy az egyben Jongdae szavait idézte, amiket akkor mondott, amikor kiadta Sehun útját. Nem tudom, hogy tudta ennyire pontosan felmondani legjobb barátom idézetét, lehet ezek ketten együtt jártak versíró szakkörre, vagy a franc se tudja, viszont… a tény, hogy ezt mondta, többet elárult, mint kellett volna.

 Nem kérdezősködtem többet. Nem kértem részleteket, nem kértem nagy, könnyes búcsúzkodást, ahogy érzelmekben dús magyarázkodásokat sem. A tényeket kaptam, egy szerény kis köntösbe bugyolálva, amiből nem kívántam többet látni.

 A végén pedig csak némán végignéztem, ahogy összes bőröndjével kiment a bejárati ajtón, lakáskulcsát a kezembe nyomva.

 Egyedül maradtam… egyedül, mint a kisujjam.

 A padlóra rogytam, s könnyeim patakokban zúdulni kezdtek a földre, elárasztva mindent. Sírtam, hosszú órákon keresztül csak sírtam, akár egy rossz kamaszlány, azon töprengve, hol rontottam el, hogy mindenki elhagyni készült. Először Sehun ment el, aztán Jongdae, végül pedig Chanyeol, életem legelső szerelme… Különös, hogy milyen nehezen jött be az életembe, most mégis milyen könnyedén távozott!