Saját kép a koncert elejéről

 2017. október 23-án, délelőtt tizenegykor kezdtem meg ennek a bejegyzésnek a megírását, és továbbra sem találom a szavakat. A fejem még mindig zsong, a szemem kétszeresére van dagadva, a hangom pedig olyan, akár egy láncdohányos droidnak. Az előző nap folyamán megfagytam, eláztam, felidegesedtem és minden tagom elgémberedett, valamint meglehetősen keveset aludtam mára virradóan. A tegnapi nap élményeit mégsem cserélném el senkivel sem! 

 Tisztán emlékszem, agusztusban vettem meg a Hi-Touch jegyemet a 2017. október 22-én megrendezésre kerülő FT Island koncertre, és nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar el fog érkezni ez a nagybetűs dátum az életemben. Aki már egy kicsit régebb óta ismer - vagy egyszerűen csak jó beszédtémát dobott fel, amikor velem találkozott -, az pontosan tudja, az FT Island zenéje (és az egész banda) milyen sokat jelent nekem. 2015 nyarán ismertem meg őket, amikor a Pray jelent meg, nem sokkal utána pedig kijött a teljes I Will album. Emlékszem, azon a nyáron az az album és a rajta lévő tizenegy dal adták meg a szünetem alaphangulatát. Bár, csak kicsit több mint két éve ismerem őket, hamar a szívemhez nőttek, különösen a frontemberük, Lee Hongki. 

 Ritkán nevezek valakit a példaképemnek, mivel azt a filozófiát vallom, hogy egy ember példaképe önmaga jobban elképzelt változata kell hogy legyen. Ám amikor kicsit jobban utána néztem ennek az embernek, és régen elejtett, viszont tumblr-ön még mindig meglévő interjúkat találtam, olyan élesen csapott belém a megvilágosodás, mint emberbe a villám. Amennyit interneten keresztül sikerült, próbáltam a lehető legtöbb dolgot megtudni Hongkiról, és ezen ismereteim alapján tudom kijelenteni, hogy igen: Nekem Lee Hongki a példaképem. Eleve rendkívül imponáló a tehetségének sokszínűsége, és erre már csak az élethez való hozzáállása/gondolkodásmódja dob rá még egy lapáttal. Nem akarok egy az egyben olyan lenni, mint ő, és nem is akarom azt az utat járni, amit ő jár. Szimplán felnézek rá és tisztelem; ezért is nem tudom az ultimate bias avagy csak sima bias jelzővel ledegradálni. 

 De eltértem a tárgytól, sajnálom. Úgy érzem, kellőképpen bevezettelek benneteket abba a rajongási zónába, amelyben én is vagyok/voltam. Ennek hála most már ténylegesen elkezdhetünk a koncertről beszélni. 

Saját kép a koncert kezdete előttről

 A My K-blog szerkesztői csapatával mentem amúgy vasárnap a Barba Negra Music Clubhoz (név szerint: Vanda (Da-chan), Flóra, Blanka (Bella) és Rina (Regina, Regcsó)). Fizetett reklám: érdemes az ő oldalukra is rálesnetek, nagyon érdekes és szórakoztató, valamint kezdő kpoppereknek nagyon sokat segíthet az új bandák megismerésében és a tagok megkülönböztetésében. - Vége a reklámnak és visszatérhetünk a koncerthez.

 Bevallom, amikor odaértünk (körülbelül 13:22 körül) már hatalmas sorok fogadtak minket. Itt volt az a rész, amikor jött a hatalmas kavarodás a sorszámozással. Ugyanis a szervezők az oldalukon keresztül többször megkértek minket arra, hogy fél kettőnél előbb ne menjünk oda, és senki se töltse a Barba Negra előtt az éjszakát. Ennek ellenére, sokaknak nem sikerült betartani ezt az apró instrukciót. Jött egy lány, aki amellett, hogy elmondása szerint tíz órája ott volt a helyszínen, azt állította, hogy telefonon beszélt a szervezőkkel (egy órán keresztül), ezáltal ő maga elkezdett sorszámokat osztani az ottani embereknek, amik - gondolhatjátok - nem voltak hivatalosak. És ekkor történt az, hogy sokan, akik utánunk érkeztek és elfogadták a fake sorszámokat (úgy, hogy a szervezők még a helyszínen sem voltak), előbb kerültek sorra, mint mi. De amikor megérkeztek az egész koncert összetartói, és már tényleg hivatalosan elkezdtek karszalagokat osztani, a fake, előretolakodott embereket nem küldték a sor végére, hanem annyiban hagyták az egészet, és mindenki úgy került sorra, ahogy állt. Ekkor a kis csapatunkkal karöltve, meglehetősen felpaprikázódtunk, és ezer fele elszidtuk az egész világot. Természetesen a nagy részét nem gondoltuk komolyan, elvégre mégiscsak a szervezőknek köszönhettük, hogy ez az egész megrendezésre került, de ezt mégis hatalmas szervezési hibának tartom. Elsősorban az a bizonyos öntörvényű fan volt a hibás, viszont ezt sokkal jobban is lehetett volna kezelni. 

 Viszont, pozitívum, hogy negatívumként talán csak ennyit tudok említeni. Meg még esetleg annyit, hogy borzasztóan sokat kellett várni, míg tényleg bejutottunk a helyszínre. Konkrétan annyi Hi-Touch-os jegyű rajongó volt, mint General-os. Ez egy pöppet elvette a báját a Hi-Touch-nak, de ezen hamar túltettem magam, amikor a koncert megkezdődött.

 Amint 19:30-kor a srácok a színpadra léptek, azt is elfelejtettem, mennyire idegesít, hogy heringként tolongunk egymáson, és hogy mennyire fáj az eleve törött ujjam. Körülbelül az ötödik-hatodik sorban álltam, kicsit balrább a közepétől. Itt áldottam a 172 centimet, mert annak hála tökéletesen láttam mind az öt tagot. (A telefonom memóriája be is telt az est végére a tömérdek mennyiségű kép és videó miatt). És mondanom sem kell, a Winddal való kezdés brutális volt. 

 Bármennyire is szeretném visszaadni nektek, nem tudok az egész estéről részletesen beszámolni, mert egyik dal után jött a másik, én csak kapkodtam a fejemet, torkom szakadtából énekeltem, nem foglalkozva a beállt derekammal (öregség), és kameráztam, amennyit csak tudtam. Durva volt, hogy mindenki kívülről énekelte szinte az összes előadott dalt, ezzel még magukat a srácokat is meglepve. Néhány szám után tartottak ők is egy kis szünetet, ekkor általában Hongki beszélt, vagy mindannyian próbálgatták a magyar szavakat.

 A legelső szünetben aranyosan bemutatkoztak magyarul, elmondták, hogy milyen szavakat illetve kifejezéseket ismernek, mi meg úgy visítottunk örömünkben, mintha a kisbabánk mondta volna ki az első szavát. Amikor már nem ment a magyar, Hongki átváltott angolra, amikor pedig már az is problémát okozott, koreaiul beszélt, amit a háttérben lévő tolmács fordított le nekünk. (Innen is hatalmas köszönet érte). Természetesen az ilyen dalok közötti szünetekben vagy köszönetet nyilvánítottak (többször, több ízben), hogy eljöttünk, vagy megdicsérték piciny kis országunkat, vagy kulissza titkokat árultak el magukról:

 Miszerint nagyon szeretnek alkoholizálni, Hongkinál mindig kétszer annyi alsógatya van, mint kellene, Jonghoonnál pedig mindig plusz kettő. De az is előfordult, hogy cukkoltak minket azzal, hogy Oroszországban hangosabbak voltak a fanok, és még be is oltottak, amiért a Still With You dalszövegéből csak az angol sorokat tudtuk magabiztosan énekelni. Olyan is megesett, hogy Hongki nem hitte el, hogy megértjük a fordítást, mert ő olyan hosszasan beszélt koreaiul (és tényleg), de a tolmács nagyon gyorsan adta át nekünk az információt.

 A koncert végéhez közeledve sikeresen (az első sorban álló fanok segítségével) megtalálták az aláírt magyar zászlót, és Hongki magára kötötte azt. Persze, amikor felemték a kezüket és meghajoltak, a zászló a frontember arcába zúdult és beterítette az egészet. (Igen, ez a fogyatékos huszonhét éves a példaképem). Valamint ekkor árulták el, mennyire szeretnek inni, és a backstage-esek mindegyikük kezébe nyomott egy Sopronit (termékelhelyezés). Hongki egy-két elsősorosnak is töltött egy fél kornyit. Mikor már iszogattak a sörökből, de Hongki még az első sorhoz közel guggolt, a tömeg egyemberként kezdte el kántálni a pálinka szót, mire Hongki megkérdezte: "Mi az?" Mi kézségesen válaszoltunk, hogy "Hungarian soju". Amint ezt megértette, legelső kérdése az volt, hogy van-e ott a helyszínen pálinka, és ha nincs, akkor hol tud szerezni.

 Komolyra fordítva a szót, mielőtt még eljátszották volna az utolsó dalt, amely a To The Light volt, a banda énekes elmondta, hogy egy éven belül visszatérnek Magyarországra, és addig ne felejtsük el az FT Island-et. 

 Ezután következett a nagy hajlongatás, sok fan könnyek közt tört ki, egyesek a meghatottságtól, mások a koncert vége miatt keletkezett szomorúságtól. A fiúk szépen lassan elhagyták a színpadot, a gitárosok pedig több pengetőt is a tömegbe dobtak. Hongki "csak" egy üveg vizett hajított oda egy lánynak, én pedig naivan azt hittem, itt a vége, fuss el véle. Elégedett voltam magammal, hogy tartottam minden porcikámat, és még csak meg sem könnyeztem. Na igen; elhittem. 

 Míg a másik négy elment, Jaejin egyedül maradt a színpadon. Csendben megvárta, amíg észrevesszük, hogy egymagában álldogált a mikrofonja mögött. Pisszegni kezdett, egészen addig, amíg némaság nem keletkezett. Ekkor megszólalt:

- I say "Köszönöm", you say "szépen", okay? - Mosolygásra adott okott, hogy a szépen első é betűjét í-nek mondta, amit kedvesen kijavítottunk. Elöször a mikforonba mondta próbaképpen, mi pedig ordítottuk vissza neki a szépen szócskát, amitől "megijedt". Ez ismét csak ártatlan vigyorgást váltott ki belőlem. 

 Ám Jaejin ellépett a balszélen lévő mikrofonjától, és beállt a színpad közepére. Mutatóujját ajkai elé helyezte, ezzel igyekezve csitítani minket. Beletelt egy röpke percbe, míg sikerült. Ezután haloványan elmosolyodott, jobblábával előrelépett, behajlította azt, mintha csak egy olimpia dobáshoz készülődött volna. Tölcsért formált kezeiből s azokat tette szájához, hogy hangosabban szóljon, ahogy hangosító eszközök nélkül ordítja több száz embernek, hogy "Köszönöm". Mi visszaüvöltöttük, hogy "szépen", s amikor megláttam megcsillanni egy-egy könnycseppet a szemmedreiben, ott végleg eltörött nálam a mécses. Másodpercek alatt ment le a színpadról, s mire a függöny eltakarta az ottmaradt hangszereket, én már nagyban itattam az egereket. Gratulálok Lee Jaejin, sikerült megríkatnod egy jégcsapkirályfit!

 Viszont ezután sem állt meg az élet. Mi Hi-Touch-osok még találkozhattunk egy rövid ideig a srácokkal, szóval össze kellett szednem magam, ám mégis kisírt szemekkel és elfolyt sminkkel mentem oda hozzájuk. Maga a pacsi nagyon rövid ideig tartott: megfoghattuk mindegyik tag kezét, mondhattunk nekik körülbelül két-három mondatot, aztán menni kellett a következőhöz. Ekkor volt az, hogy csulás fejjel, kiizzadtan, de Lee Hongki elé álltam, és rémes kiejtéssel, de koreaiul randira hívtam. 

 Ezután már nem igazán volt agykapacitásom a többi tagnak is valami személyeset mondani (amit amúgy nagyon-nagyon sajnálok), így csak vegyesen mondtam, hogy "Thank you", "Gomawo" "Saranghae" és a többi. Szinte mindegyikőjükkel kezet fogtam, kivéve Jonghoonnal, mert ő lazában tolta, és vele lepacsiztunk. A sor legvégén amúgy Minhwan állt, aki nagyon elkenődöttnek tűnt, valószínűleg már elege volt, meg el is fáradhatott. Azért bíztatóan rámosolyogtam, amit viszonszott is, de a babám tényleg nagyon offon lehetett. 

 És igazából ezzel véget is ért maga az FT Island koncert. Persze, nagyon örültem volna, ha még valami csoportképet is lehetett volna kapni a srácokkal (mint a Block B-n, meg a B.A.P-n), de a sok vip-es miatt gondolom nem lehetett, és ezt meg is tudtam érteni. 

Összességében a tapasztalataim: 

- A srácok élőben is ugyanolyan jól játszanak, mint felvételeken (Hongki és Jaejin hangja valami csodálatos)

- Seunghyun egy kis oltogatós majom, de meg lehetett volna zabálni, amikor cukkolt minket

- Jaejin imádott minket a legjobban (ahogy én láttam)

- Minhwan szegény nagyon a háttérben volt, de mi (is) igyekeztünk bevonni őt, hogy gyakran kiáltottuk a nevét

- Jonghoon sármja élőben még jobban odacsap

- Hongki körülbelül velem egymagas (172 centi)

- És amúgy a többi tag sem magas, Minhwan kifejezetten alacsony

- Élőben is ugyanolyan gyönyörűek és helyesek, mint a képeken

- A kezük meglepően selymes tapintású volt, és könnyen tartották a szemkontaktust (még ha kínos dolgokat is mondtunk nekik)

 És most már tényleg ennyi lettem volna az élménybeszámolóval. Remélem, valóban nem csak illemből mondták, hogy vissza akarnak hozzánk jönni, hanem (ha nem is egy év múlva) valamikor a közeljövőben tényleg lesz megint egy koncert! 

Köszönöm szépen FT Island, remélem a húsz éves évfordulótokat is megérhetem! ♥