Jang
Yijeong sosem szokott nyugalommal aludni. A vérében volt, hogy folyton-folyvást
mennie és csinálnia kellett valamit, hogy lekösse gyermeki hiperaktivitását. Ettől
már illett volna megszabadulnia, elvégre már húsz is elmúlt. De bármennyire is
próbálkozott, az alapvető kölyökségét képtelen volt levedleni; felelősség nem
létezett az ő szemében, csak élt, mint hal a vízben.
Viszont amióta ez a kis mindig pattogó
fiatalember rátalált Song Kyungilra, valahogy az éjszakák csendesebbé, s
kiegyensúlyozottabbá váltak. A hat évvel idősebb férfi szinte mindenben Yijeong
ellentétének számított; nem voltak bizonytalan álmai, pontosan tudta, mit akar,
ahogy azt is, hogyan szerezze meg azt. Domináns alkat volt, kemény kisugárzású,
határozott jellem, és nagyon is tisztában volt a saját értékeivel. Bár, ezt
mások nem láthatták rajta, mivel nem igazán mutatta ki az érzelmeit.
Kyungilnak nem volt kenyere az
aggodalmaskodás: egész élete során csak magára kellett ügyelnie, nem volt
alkalma megtapasztalni, milyen is az, amikor valaki más épségéért görcsöl az
ember gyomra.
De amióta Yijeong is az élete része, nem csak
szerelemre lelt a fiúban, hanem egy felelőtlen, figyelmetlen kamaszra is,
akinek minden lépésnél fogni kell a kezét, nehogy a nagy szétszórtságban
elcsapja egy kamion. Kyungil nem hitte volna, hogy egyszer az életben még fog
valaki miatt nyugtalanul aludni, de ez azon az éjszakán megesett.
Az idősebb férfi csendben figyelte a mellkasán
szuszogó fiatalembert, aki úgy aludt testén, akár egy megtestesült angyal.
Csendes volt, alig mozgott, nehogy távolabb kerüljön szeretett Kyungiljától, s
az idősebb bódító illatától. Gyermeki álmát nem zavarta meg a másnapi
KRESZ-vizsgája, aminek már csak a gondolata is verejtékeket varázsolt Kyungil
homlokára.
Megmagyarázhatatlan aggodalom fogta el, amikor
elképzelte, hogy Yijeong a volán mögött legyen. Bízott ő a fiú tudásában, csak
a szeleburdi viselkedése miatt féltette. Az sem nyugtatta meg a férfit, hogy
lesz szerelme mellett még egy oktató is, aki értékelni fogja őt, de tudta, ha
azt az embert is elkapja a Yijeong-féle vihar, egyikőjük sem ússza meg ép
bőrrel.
Ilyen s ehhez hasonló gondolatokkal merült
álomba a férfi, miközben hallgatta egyetlen szerelme kedves szuszogását, ami
valamennyire lelassította Kyungil szívverését. „Minden rendben lesz” – mormolta
orra alatt, ahogy közelebb húzta magához a fiatalabbat.
Másnap reggel Kyungil egyedül ébredt, Yijeong
kecses teste nem feküdt már mellette. Ijedten pattant fel, szemeivel nyomokat
keresve, hogy a fiú vajon elment-e már. A szétdobált ruhák alapján arra
következtetett, nála hat évvel ifjabb párja még nagyon is otthon volt, ráadásul
késésben.
Kyungil beletúrt dús hajába, miközben szemeit
a falon lógó órára vezette: negyed nyolc is elmúlt már, s ahogy csörömpölés
érkezett a konyhából, az idősebb pontosan tudta, hogy Yijeong legalább tíz
percet fog késni a vizsgájáról.
- Jó
reggelt! – köszönt a férfi, mikor a fiúhoz lépett, aki éppen egy a földre
ejtett bögre maradványait söpörte össze.
- Jó
reggelt! – mosolygott boldogan szerelmére, majd felpattant s egy apró csókot
nyomott Kyungil arcára. – Felébresztettelek?
-
Attól függ, mikor keltél?
-
Körülbelül egy órája – rántott vállat a vizsgázó.
-
Egy órája, és még nem készültél el? – értetlenkedett a korosabb.
-
Tudod, milyen vagyok – biggyesztette le ajkait, aranyosan pillantva szerelmére,
akinek halovány mosoly terült szét arcán.
-
Tudom – felelte Kyungil, igyekezve egy normális csókot lopni a fiatalabbtól. Viszont
mikor hajolt volna a puha párnákhoz, Yijeong váratlanul eltávolodott tőle,
kapkodó mozdulatokkal pakolva a konyhában.
-
Már ennyi az idő?! Jézusom, el fogok késni! – tette az edényeket a helyükre,
aztán rohant az előszobába, hogy felvegye bakancsát – amit még Kyungiltól
kapott karácsonyra –, figyelmen kívül hagyva hoppon maradt szerelmét.
A fiúnak már mindene megvolt, így nem volt más
hátra, mint végre elindulni arra a bizonyos vizsgára. Alig maradt fél órája
odaérni, ráadásul az intézmény nagyon messze esett a lakásuktól, így Yijeongnak
futnia kellett. De mielőtt még kinyitotta volna a bejárati ajtót, s nekiindult
volna a maratonnak, egy domináns, határozott kéz visszatartotta.
A fiatalabb majdnem elesett, de idősebb
szerelme erős karjai megtartották őt, így nem huppant fenékre. Szembe fordultak
egymással, de mielőtt még a kölyök feleszmélhetett volna, testét már a
nyílászárónak nyomták.
-
Erről ne feledkezz meg! – suttogta Kyungil kéjes hangon, majd szenvedélyes
csókot lehelt a fiú szűzies ajkaira. Mint mindig, azon a reggelen is hosszasan
kényeztette a fiút, felhevítve szívverését azzal, mikor elvált kívánatos
párnáitól. – Vezess óvatosan! –
kacsintott rá a sármos férfi, majd útnak eresztette egyetlen szelevert barátját.
Yijeong
pedig tudta, hogy aznap az a KRESZ-vizsga lesz az utolsó, ami izgatni fogja.
2 megjegyzés
Szia!
VálaszTörlésValamilyen formában akartam jelezni, mennyire tetszett ez az írás, de úgy vélem, egy szimpla kedvelés a csoportban nem elég.:D
Bevallom, amikor felraktad a projektes csopiba, nem olvastam el, így nekem teljesen új írásnak minősült jelenleg. Akkoriban annyira nem kerestem a history-s ficiket, szóval most extrán jól esett a lelkemnek velük olvasni. Alapjáraton nem kedvelem az ilyen aranyos hangvételre fogott édes történeteket, de úgy érzem, ez erős kivétel volt. Általában már az első két-három mondat elég egy-egy ilyen írásból, s nem is bírom továbbolvasni.:D Szóval... Köszönöm, hogy végül utóbb, s nem előbb, de olvashattam!
Sumire
Szia!
TörlésUgyanazt az elvet vallom ezzel a kedvelés dologgal kapcsolatban, mint te, szóval örülök, hogy itt vagy.
Igen, ahogy megismertelek, valahogy rájöttem, hogy az aranyos hangvételre fogott romantikus szösszenetek nem a te műfajod. Ennek ellenére, nagyon örülök, hogy tetszett és köszönöm szépen, hogy írtál!
Noel