A fiatalember elkeseredetten fejelte le a
kávézó egyik asztalát, magára vonva vele néhány kíváncsi tekintetet.
- Na, Jinho-sshi –
simította meg vállát kedvesen a vele szemben ülő –, ne légy ennyire elkenődve!
Cukor fog ragadni a homlokodra, ha sokáig csinálod ezt.
A magába roskadt fiú felpillantott barátjára,
és csakugyan édesítő tapadt bőrére. Lebiggyesztett ajkakkal, hatalmas, szomorú
szemekkel pislogott a kiszőkített fiatalabbra, aki továbbra sem vette le
válláról kezét.
- Mit tegyek, Hui? - siránkozott félig felkönyökölve, pufók
arcát még jobban felfújva. Hwitaek bíztató mosolyt küldött barátjának.
- Mesélj, ezúttal mi a
probléma vele?
- Mi lenne? – forgatta meg
szemeit az idősebb, visszanyelve előtörni akaró könnyeit. – Hármat tippelhetsz!
- Jinho, azt hittem, ezt
már tisztáztuk néhányszor – sóhajtott hatalmasat Hui, ujjait két napja mosott,
világos tincsei közé fűzve. – Hongseok ilyen, nem tudsz ellene mit tenni.
- Igen, ezt én is tudom,
viszont már nagyon nehezen tolerálom – kezdett el Jinho a székében mocorogni,
ahogy párja különös szokását készült ecsetelni. – Te mit tettél, amikor
jártatok? Lelkileg hogyan vészelted át ezt az időszakot?
- Szerintem a legrosszabb
embert kérdezed erről – nevetett fel kínosan a magasabb, alig láthatóan
formálva szívet vastag ajkaiból, miközben mosolyra húzta azokat. – Hongseok és
a köztem lévő kapcsolat sosem volt olyan komoly, mint a tiétek. Én csak egy fellángolás voltam neki, egy könnyen múló szeszély. Plusz akkoriban
állandóan pipacs mintás cuccokat hordott, de amióta veled van, sokkal
visszafogottabban öltözködik. Ez talán azt is jelentheti, hogy jó hatással vagy
rá.
- Nem hiszem – vágott
szomorú grimaszt Jinho. – Még mindig megvan neki az a pipacsos dzseki. Ha
jobban belegondolok, nagyon sok virágos ingje meg kabátja van.
- Ne lepődj meg, mániákusan
szereti a virágokat – forgatta meg szemeit Hongseok előző szeretője, ahogy
belekortyolt kihűlt kávéjába. – De visszakanyarodva az eredeti témára: én sosem
kötődtem annyira hozzá érzelmileg, mint te, így engem nem viselt meg, amikor
lecserélt rád. Az, hogy a kapcsolatunk közben állandóan megcsalt mindenkivel,
csak hab volt a tortán, de utólag már az sem izgatott.
Jinho bólintott.
Dobhártyaszaggató hangerővel ment a zene, az
emberek szinte már egymáson vonaglottak, amikor beértem a nappaliba. Hwitaek
bulijai már csak ilyenek voltak, és én gyűlöltem őket; nem is értem, miért
mentem egyáltalán el. Az ágyam és egy jó könyv társasága jobban vonzott, mint
az italozás. Mégis ott voltam.
Farkasordító hideg tombolt odakint, az erkélyen
nem is tartózkodott egy lélek sem. Oda menekültem, remélve, hogy senkinek sem
állt szándékában utánam jönni. Míg áttörtem a kisebb hadseregen, italt ragadtam
egyik kezembe, hogy azért ne tűnjek ki látványosan. Kész felpezsdülés volt
kinyitni a kétszárnyú üvegajtókat, amik között gyorsan beszökött egy
kellemetlen fuvallat.
Leültem egy székre, az üveget a mellettem lévő
kisasztalra raktam, majd belekezdtem a csillagok bámulásába. A házigazda
hangját tompán hallottam kiszűrődni, ahogy az üvöltő zenét is. Reméltem, hogy
Hui nem engem keresett: a végén még képes lett volna rávenni egy komplett
alkoholizálásra.
Ujjaim közé vettem a véletlenszerűen
választott italt, s forgatni kezdtem azt, nehogy elaludjak az unalomtól. Így is
majdnem elbóbiskoltam, amikor valaki kinyitotta az erkély egyik ajtaját.
Ijedtemben felpattantam, sokkos állapotba került arccal meredve az idegenre.
Amikor találkozott a tekintetünk, egy percre levegőt is elfelejtettem venni.
- Bocsánat,
nem tudtam, hogy van itt valaki – szólalt meg mézédes hangon, beletúrva középen
elválasztott, világosbarna tincseibe. Ugyan csak a még mindig fennlévő
karácsonyi égők világították meg, mégis tisztán láttam egészséges, puhának tűnő
bőrét, vastag ajkait s magas alakját – ami talpig feketében volt. Illetve – és
ezt csak jóval később vettem észre –, sötét dzsekijének közepén egy hatalmas
pipacs minta díszelgett.
- Ne menj! –
szóltam utána, mikor láttam, ahogy visszafordulni készült. – Mármint… nem
hiszem, hogy zavarnánk egymást.
- Biztos? Az
előbb, mintha megijesztettelek volna – mosolyodott el óvatosan, egy szolid
lépéssel közelebb lépve.
- Csak
meglepődtem. Majdnem elaludtam az unalomtól – húztam el számat, birizgálni
kezdve az ujjaim között pihenő üveg minden milliméterét.
- Akkor
mindenképpen maradnom kell – húzódott feljebb ajkának mindkét oldala, sokkal
önelégültebb kisugárzást kölcsönözve az idegennek. – Nem hagyhatom, hogy egy
bulin valaki unatkozzon.
Egy laza mozdulattal az enyém mellé húzott egy
másik széket, majd kényelmesen helyet foglalt benne. Megpaskolta azt, amin
eddig fagyoskodtam, jelezve, hogy csatlakozzak hozzá.
- Hogyhogy
nem vagy bent a többiekkel? – kérdeztem, megtörve a rövid csendet.
- És te?
- Én
antiszociális lélek vagyok, csak a legjobb barátom miatt jöttem el – feleltem
egyszerűen. – Te viszont nem tűnsz olyan magadnak valónak.
- Eddig te
sem tűnsz annak, ha ez vigasztal – kuncogott fel, játékosan meglökve vállamat.
– Amúgy nem, tényleg nem vagyok olyan. Most viszont kicsit untam a benti
embereket. Plusz, kellett egy kis frisslevegő – bólogatott aprókat, ahogy az
eget kémlelte. – És, mindig is antiszociális voltál, vagy ez csak egy átmeneti
állapot?
- Nevezhetjük
átmenetinek is – haraptam bele alsóajkamba, miután belenyaltam a keserű, mint
kiderült, sörömbe. – Nemrég szakítottak velem, és nem viselem valami jól.
- Mikor
történt? – tette fel a következő kérdést, továbbra is csak felfele bámulva.
- Körülbelül
egy hete.
Halk hümmögés szökött ki ajkai közül, de egyéb
mást nem mondott. Hosszú percekig némán ültünk a másik mellett, egy idő után
kezdett kínossá válni a dolog.
- Látom, nem
vagy annyira oda az alkoholért – nevetett fel, amikor egy korty után meglátta
az arcizmaim összerendülését.
- Csak
felkaptam kifele jövet, de szerintem más is van benne sörön kívül –
grimaszoltam undorodva, ahogy a kezemben lévő üvegre néztem. A mellettem ülő
kuncogva vette el tőlem az ízetlen löttyöt, kicserélve azt a belső zsebében
pihenő kaktuszos topjoy-ra.
- Remélem,
ezt szereted – bontotta ki az üdítőt, majd előhúzott egy másikat is, gondolom
magának.
- Jobban,
mint a sört – mosolyodtam el, ahogy összekoccintottuk a két üveget.
Jó hangulatban iszogattuk a cukrozott
italokat, míg a benti népség harsányan öntötte magába a töményet, aztán
kórusban kezdtek tíztől visszaszámolni. Lassan, mégis egy bizonyos tempót
tartva, értek el a mágikus egyes számig, amely után egy „Boldog új évet!”
felkiáltás következett.
- Ah, idő van
– nézett karórájára az ismeretlen, enyhén erőltetett kuncogást hallatva, olyan
hanglejtést használva, mintha sietett volna valahova. Válaszolni, vagy kérdezni
sem volt lehetőségem, ugyanis mikor felé fordultam, ajkait hirtelen enyéimre
tapasztotta. Megdöbbenésemben még a szememet is elfelejtettem lehunyni, így
csupán rémisztő közelségből meredtem egy olyan emberre, akinek a nevét sem
tudtam.
Cselekedetei reflexből jöttek; mintha
összeszokott pár lettünk volna. Ujjait hajamba fűzte, kissé meg is szorított
pár tincset, amikor nyelvét átdugta számba. Akaratos, egyben gyengéd mozdulatai
elhitették velem, hogy nem léptem ki aznap éjjel a komfortzónámból, így képes
voltam ellazulni csókja alatt. Elbódultam, még meg is simítottam kicsit állát,
csak addig, míg el nem vált tőlem. Utána úgy éreztem magam, mint egy vérbeli
tökkelütött.
- Boldog új
évet… – suttogta ajkaimra, közben mosolyra húzva vastag száját. – Mi is a neved?
- Jo Jinho –
vágtam rá azonnal, akár egy szánalmasan izgatott, örök-szűz negyvenes.
- Nos, kedves
Jo Jinho; érdekel még az exed?
- A mim?
Csak önelégülten vigyorgott, s egy gyors
puszit nyomott orrom hegyére.
Felállt mellőlem, megigazította a meggyűrődött
dzsekijét, egy klasszikus szépfiús mozdulattal beletúrt a világos fürtjeibe,
azzal ismét megindult a részeg idegenek közé. Időközben visszanézett, s
kedvesen intett, akár egy igazi jófiú.
- Mellesleg
Hongseok vagyok. Remélem, még látjuk egymást! – kacsintott hamiskásan, és
ugyanazzal a lendülettel be is csukta maga mögött az üvegajtót.
Az utolsó dolog, amire aznap estéről
emlékszem, a hatalmas pipacs volt a háta közepén. Semmi más, csak a pipacs.
Jinho nehezedő mellkassal indult haza a
kávézóból. Eredetileg azért ment oda, hogy legjobb barátja, Hwitaek,
megnyugtassa Hongseokkal kapcsolatban, de helyette csak rosszabbodott a
helyzet. A szemerkélő eső úgy pergett le a huszonéves esernyőjéről, mint róla barátja
bíztató szavai.
Késő délutánra ért haza. A vékonyfalú apartman
patyolat tiszta volt, két nappal előtte lett takarítva. Hongseok csinálta;
persze csak bűnbánatból. A fiú
ambícióinak felét a bűnbánat tette ki – ezt Jinho ki nem állhatta.
Bármennyire is hatotta meg az elején a sok igyekezet és látszólagos törődés;
aznapra elege lett. Betelt a pohár, az volt az utolsó csepp, amikor meglátta a
fonnyadni akaró orchideát a
konyhaasztalon. Az utolsó utáni címet pedig a szennyesben talált citromsárga nyakkendő érdemelte ki.
Ahogy a fiatalember kezébe vette a ruhaneműt,
könnyek szöktek szemeibe, szíve elszorult, légzésének befellegzett.
Elgémberedett végtagokkal szenvedtem a
kanapén. A lábamban különösen erősen tombolt az izomláz, mozgatni is alig bírtam.
Sokévnyi sportot mellőzve, nem pont aznap akartam maratont futni Szöul jeges
utcáin. Hiába, Hwitaek féltékenységi rohama erre kényszerített.
Váratlanul megrezzent a telefonom, ahogy
unottan váltogattam a csatornákat. A gyerekkori barátságom megrontója hívott,
Yang Hongseok.
- Mi a
helyzet odaát? – csicsergett a vonal másik végén.
- Menten
szétszakad a combom – panaszkodtam fájdalmas hanglejtéssel.
- Mi történt?
- Hui
megkergetett az utcán, miután beszéltem neki kettőnkről, és az egyik sarkon egy
hatalmasat taknyoltam.
- Aish,
sajnálom! – sziszegett együtt érzően, mintha már az esés gondolata nagyobb
sebet ejtett volna rajta, mint rajtam. – De most már legalább tudja.
- Ja –
hümmögtem orrom alatt. – Régi barátságokat dobok el érted, most szólj hozzá!
-
Megtisztelve érzem magam.
- Yah, ha
tudtam volna ott a buliban, hogy Huihoz tartozol, helyben lecsaplak magamról –
magyaráztam nagy beleéléssel, de ő csak kinevetett.
- Milyen jó,
hogy nem tetted. – Hangja édes volt, szinte éreztem, ahogy simogatta a dobhártyáimat.
-
Hongseok-sshi – bazsalyogtam bele a készülékbe, reménykedve egy igenleges
válaszban –, nincs kedved ma este átjönni?
- Sajnálom
hyung, ma nem alkalmas. Megígértem a koleszos haveroknak, hogy ma kirúgunk a
hámból.
- Aish, kár!
– biggyesztettem le ajkaimat. – Pedig különleges ajándékban részesülhettél
volna.
- Igazán? És
él még az ajánlat holnap?
- Nem is
tudom – húztam el számat játékosan, élvezve a vele való incselkedést. – Az
attól függ, lesz-e hozzá kedvem.
- Ah, hogy
győzhetnélek meg biztosan? – kérdezte, hozzám hasonló, gyermekiesen megjátszott
stílusban. Bár inkább gondolkozott hangosan, mintsem hozzám beszélt volna. –
Oh, már tudom is!
A briliáns tervéből csupán ennyit hallottam,
majd némi furcsa zajt, azt követően pedig egy ismerős kattanást.
- Te most
lőttél egy selfie-t? – mondtam ki hangosan az első dolgot, ami az eszembe
jutott, viszont nem hittem volna, hogy igazam lesz.
- Pontosan.
És már át is küldtem. Nézd meg, hátha megváltoztatja a véleményedet. –
Kuncogása volt az utolsó, amit aznap hallottam tőle. Miután letette a telefont,
kíváncsian nyitottam meg az üzeneteimet, hogy láthassam azt az ominózus képet.
A fotón nevetségesen csücsörített, pont úgy, ahogy a tizenéves lányok szoktak.
Kissé vastagabb, kerek, barnakeretes szemüveget viselt, ami történetesen
megegyezett a hajának színével is. Bőre – tőle megszokottan – simának és
puhának tűnt, egészséges napbarnított színben. A képből nem derült ki, egészen
pontosan mi volt rajta; csak a koromfekete ing látszott, és egy élénksárga
nyakkendő.
Mindez január közepén történt, alig két héttel
a szilveszteri csók után.
Jinho leengedte kezét, amelyben a feltűnő
ruhanemű pihent. Visszatette helyére a nyakkendőt, igyekezve nem szabadon
engedni könnyeit. Ám mire észrevette volna, már régen patakokban folytak le
pufók arcáról a sós cseppek. Magatehetetlenül rogyott térdre, lakása kellős
közepén, halk szipogással töltve meg az üres teret.
- Az a szemétláda…
Másnap erős és tömény virágillatra ébredtem.
Az ágyam melletti kis komódon egy nagy, hófehér orchidea díszelgett, ugyanúgy,
ahogy a szoba másik végében. Orchideák sorakoztak mindenhol, különböző
méretben, színben s árnyalatban. Néhány szirom még az ágyamba is belekerült, ám
azok más fajta növényhez tartoztak.
Gyanakodva másztam ki fekhelyemről, lassú,
megfontolt léptekkel haladva a nappali felé. Sosem voltam nagy kedvelője a
virágoknak, eddig mindig elpusztultak nálam, így indíttatásom sem volt arra,
hogy vegyek egyet, nemhogy egy kész kertet. Valaki mégis telepakolta a hálómat
velük.
Amint kiértem szobámból, mászhattam is le a
földre, hogy összeszedjem a leesett államat és a szilánkokra tört darabjait. A
tévé tetején, az ablakokban, a konyhapulton, a kanapén, de még a kulcsoknak
fenntartott kis edényben is bíbor színű növények lepték be az egész teret. Az
apró helyiség közepén, amit éppen nem öntött el az illatfelhő és a virágszirmok
tömkelege, ott állt talpig fehérben Yang Hongseok egy skarlátvörös csokorral a
kezében.
- Ez a te
műved? – mutattam körbe a gyönyörű orchideákra és lilás árnyalatú, számomra
ismeretlen virágokra utalva.
- Persze,
hogy az enyém – tette le a csokrot a többi mellé a dohányzóasztalra, majd
közelebb lépett hozzám, s derekamra simította kezeit. – Ha már manó méreteid
vannak, legyen egy csodakerted is.
- Hallgass és
inkább csókolj meg! – ütöttem meg vállát játékosan, majd utána nyaka köré
fontam karjaimat, hogy jobban belemélyedhessek ajkaiba. A szokottnál
ragaszkodóbban ölelt magához, nyelve pedig akaratosabban járt táncot enyémmel.
Vad volt és szenvedélyes: teljesen kiakasztott. Mintha minden apró mozdulatával
kárpótolni próbált volna, kiengesztelni egy hatalmas hibáért.
Bűntudat sugárzott belőle, csak akkor ezt még
nem tudtam. Nem ismertem a hirtelen jött ajándékozási szándékát, ahogy a bíbor
jácint jelentését sem.
Míg a fiatalember itatta az egereket, a
bejárati ajtó lassan kinyílt. Apró, halk lépések társultak a szipogás mellé,
egyre közelebb érve az elkeseredett felnőtthöz. Jo Jinho vállát végül egy
ismerős kéz érintette meg. A férfi lassan emelte fel könnyes tekintetét, egy
aggodalmas szempárral találva szembe magát.
- Jinho-sshi, mi a baj?
Miért sírsz? Történt valami? – Mindennapos kérdések egy nem mindennapi ember
ajkaiból: csak ennyit fogott fel az idősebb. Az alacsonyabb hagyta, hogy pufók
arcáról szeretője letörölje az odatévedt könnyeket, gyengéden simogatva ezzel
bőrét.
Másodpercekig hagyta történni az eseményeket,
míg tekintete le nem csúszott a dohányzóasztalig, melyen egy csokor hevert. Egy
csokor, ami azelőtt még nem volt ott. Egy csokor, milliónyi színnel, virággal,
amikről Jinho mit sem tudott. Vörös, fehér, sárga, bíbor… színek, amiket
Hongseoknak köszönhetően ismert meg.
- Azt minek hoztad? –
kérdezett ennyit, meredten bámulva tovább a frissen vágott növényeket.
- Hogy azt…? – harapott
alsó ajkába a napbarnított szépfiú, hangos sóhajokat engedve szabadon. – Neked
vettem. Gondoltam, feldobná a lakásunkat…
- Az én lakásomat! – javította ki élesen Jinho Hongseokot. – És
feldobná? Csak úgy, mint az a másik tizenöt csokor és három cserepes, igaz? – A
huszonéves gyilkolni is képes lett volna azokban a percekben, s csak
pillantásaival legalább ötször leszúrta párját. A fiatalabb sem volt naiv,
látta Jinhón, mekkora mennyiségben dolgozott benne a düh.
- Jinho-sshi…
- Mit keres ez a sok szar
az otthonomban?! – Az erek lüktettek nyakán, ahogy rendszertelenül lélegezve
nézett körbe a nappaliban. – Redvás
gazok!
- Jinho… – Hongseok egyre
rémültebben nézte az alacsonyabbat, aki lassan elvesztette mindig nyugodt s
bájos személyiségét.
- Komolyan azt hiszed,
ennyire hülye vagyok?! – szegezte kérdését egyenesen szeretőjének. – Tényleg
ilyen ostobának nézel?
- Nem értem, mire gondolsz.
- Az idióta növényeidre
gondolok – ragadta meg az alacsonyabb a nemrég hozott csokrot, meglóbálva azt
Hongseok orra előtt. – Az elején ezt betudtam annak, hogy egy normális srác
vagy, aki szereti a virágokat, de aztán rá kellett jönnöm, milyen nagyot is
tévedtem.
A fiatalabb hatalmasat nyelt.
- Istenem, Hongseok, ha már
félrekefélsz, legalább ne adnád a tudtomra!
A sokszínű csokor a parkettán landolt,
kicsúszva Jinho rövid ujjai közül.
- Megmondtam az elején,
hogy nem leszek hűséges. – Elfordított fejjel beszélt, nem volt benne elég
tartás ahhoz, hogy párja szemébe nézzen. – Majdnem a kezdetektől fogva tudtad.
- A dolgok nagyját viszont
sosem te mondtad – fintorgott undorodva a lakás tulajdonosa, lassan téve le
megfáradt testét a kanapéra. – Tudod, mindig is utáltam, hogy megcsaltad
Hwitaeket miattam. Hátba szúrtam érted a legjobb barátomat, úgy, hogy közben
nem is tudtam róla. De végig azzal vigasztaltam magam, hogy biztosan különleges
vagyok a számodra. Erre tessék; most én vagyok az, akit állandóan
megcsalnak.
- Hui-vel azóta
kibékültetek – mormogta orra alatt a másik.
- Ja, viszont cserébe
másokkal henteregsz. Ráadásul még büszke is vagy rá!
- Nem vagyok büszke rá! –
ellenkezett azonnal Hongseok. – Hogy lehetnék büszke egy kontrolálhatatlan
érzésre? Hogy lehetnék büszke bármire is, miközben fájdalmat okozok vele neked?
- Nem tudom, az elmúlt
hónapokban nem úgy tűnt, mintha bármi ellenvetésed lenne – gúnyolódott tovább
Jinho, újabb tőrt döfve Hongseok mellkasába.
- Miért, az jobb lenne, ha
minden alkalommal eléd állnék és azt mondanám: „Bocsi drágám, kangörcsöm van,
ezért megyek valaki mást megfektetni.”? Tényleg ezt akarod?
- Kevésbé érezném magam
idiótának, igen! – csattant fel ismét a pufók arcú, dacosan nézve farkasszemet
kedvesével. – Legalább őszinte lennél hozzám, és nem a virágaidból kellene
kiolvasnom, mit műveltél előző este. Tény, nem látom annyira a tetteidben az
összefüggést, mint te magad, de még nekem is leesett, hogy amikor egyik este
eltűnsz itthonról, és másnap reggel virágba borítod az egész nappali, akkor
bűntudatod van!
- Így van! Mi baj van
ezzel? Tudtad, hogy milyen vagyok, és elfogadtál, most mégis hisztériázol!
- Nem hisztériázom,
Hongseok, egyszerűen csak elegem van! – Heves gesztikulálásai közben újabb
könnycseppek fordultak ki barna szemeiből. – Elegem van, hogy folyton át vagyok
verve, de leginkább abból van elegem, hogy mások is kapnak belőled!
A fiatalabb mandulavágású szemei egyszeriben
háromszorosukra kerekedtek a döbbenettől.
- Utálom, hogy másokkal is
lefekszel, és utálom, hogy nem vagyok neked elég! Azt akarom, hogy teljesen az
enyém legyél, és ha ez nem lehetséges… akkor inkább fejezzük is be ezt az
egészet!
A lejátszott drámát Hongseok tetézte azzal,
hogy rátette arra a bizonyos i-re a befejező pontot.
- Rendben. – Nem mondott
egyebet, csak ennyit. Végül faképnél hagyta a ledöbbent Jo Jinhót, s kisétált a
fiatalember apartmanjának ajtaján.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle remegő hangon.
- Nem
önszántamból teszem – tördelte ujjait –, ez kényszeres.
- Kényszeres?
- Mint a
körömrágás. Csak a körömrágás nem okoz másoknak fájdalmat – sóhajtott,
szégyenteljesen hajtva le fejét. Akaratlanul tettem vállára kezemet, vigasztaló
simogatásba kezdve.
- Ugyan,
Hongseok, hiszen nem tehetsz róla.
- De tehetnék
ellene. Főleg, ha már itt vagy nekem te.
- Hagyjuk ezt
– ráztam meg fejem, nem kívánva több szót ejteni a témáról. – Tedd, amit eddig
tettél!
- Komolyan
mondod?
- Komolyan –
bólintottam. – Csak ne tudjak róla!
Már három orchidea is elvirágzott, de
Hongseoknak se híre, se hamva nem volt. Jinho nem így képzelte el a szakítást.
Szakítást sem tervezett. Drámát akart, egy nagy veszekedést, majd egy túlzóan
romantikus békülést a kandalló meleg tüze mellett. Ám tervei kudarcba
fulladtak.
Magányosan feküdt kanapéján, körülötte
összegyűrt zsebkendők hevertek szanaszét, még apró testét is beterítve. Füle
mellett szorosan tartotta telefonját, miközben hangosan zokogva sírta el
bánatát legjobb barátjának.
- E-e-eh-elment! – csuklott
el hangja, ahogy visított a vonal egyik végén. –H-hongseok eh-elment! H-hh-hui,
gy-gyeh-re át!
- Hyung, nyugodj le egy
kicsit! – szólt higgadtan a fiatalabb, próbálva egy kis erőt önteni a másikba.
– Vegyél egy mély levegőt és mondd el, mi történt pontosan, mert ha így
haldokolsz, nem foglak érteni. – Jinho minden erejét összeszedte, hogy
közbeszipogás nélkül képes legyen összerakni egy értelmes mondatot.
- Hongseok elment. Végleg.
- Biztos vagy ebben? –
kérdezte komolyan a fiatalember. – Előtte is volt már rá példa, hogy eltűnt pár
napra.
- De ez most más –
keseredett el még jobban Jinho, ahogy beszélni kezdett. – Már majdnem két hete
semmi hír nincs felőle. Nem veszi fel, ha hívom, és még az egyetemi barátain
keresztül sem tudom elérni.
- Ez mégis hogy lehet?
Történt valami köztetek előtte?
- Veszekedtünk – mondta két
orrfújás között. – És… olyasmit mondtam neki, hogy ha nem képes a teljes
monogámiára, akkor inkább hagyjuk abba a kapcsolatunkat.
- Oh – lepődött meg a
festett szőke. – Nem hittem volna, hogy lesz benned annyi tartás, hogy ezt
megmond neki.
- Kösz szépen Hui, most
tényleg erre volt szükségem!
- Bocsi hyung, de azért
mindennek van határa. Bár egészen eddig a pillanatig azt hittem, te mindent
eltűrsz, amit Hongseok művel.
- Mire célzol? – húzta
résnyire szemeit az alacsonyabbik.
- Olyan mániákusan bele
voltál zúgva, hogy az összes félrelépését elnézted. De ez nem csak rá igaz, az
előző kapcsolataidban is mindig sokat tűrtél.
- Mi ezzel a baj?
- Semmi. Azon kívül, hogy
meglehetősen szánalmas és csak annyit bizonyít, hogy rettegsz az egyedülléttől,
semmi gond nincs vele.
- Kapd már be! – küldte el
melegebb éghajlatokra Jinho Hwitaeket. – És takarodj a pszichológia szakoddal
is! Engem csak aggaszt, hogy semmit sem hallottam felőle, és még a cuccaiért
sem ugrott be.
- Ne aggódj miatta,
felesleges. Hongseok szeret az anti-hős szerepében tetszelegni és csak úgy
hirtelen eltűnni. Ő is pontosan tudta, mennyi fájdalmat és fejfájást okozott
neked a viselkedésével, és valószínűleg már nem akar a terhedre lenni. Szóval
felejtsd el!
- Könnyű azt mondani –
forgatta meg szemeit az idősebb, még lejjebb csúszva a zsebkendőktől hemzsegő
kanapén.
- Ugyan, csak pozitívan! –
bíztatta barátját a másik. – Ma este lesz egy buli nálam, gyere el! Tök jól
fogod érezni magad, és segít majd kikapcsolni.
- Nem is tudom, a legutóbbi
bulidkor is ugyanezt mondtad, és akkor találkoztam Hongseokkal is.
- De nincs két Hongseok az
ismeretségi körömben, szóval emiatt nem kell paráznod! Na, mit mondasz?
Amíg Jinho a válaszán gondolkodott, valaki
viccesnek találta, ha ráakaszkodik a depressziós huszonéves csengőjére.
- Valaki nagyon látni akar
– mormogta a vonal túlsó végén Hwitaek. – Nyisd ki, és majd hívj vissza, ha
döntöttél.
- Remélem, ha ez az illető
meglátja csulás valómat, elmegy a kedve a látogatástól – mászott le kelletlenül
eddigi fekvőhelyéről Jinho, mondatával nevetésre bírva a valahol a városban
kóborló Huit.
Jinho kinyomta barátját, miközben nagy
léptekkel a bejárati ajtó elé trappolt. A folyamat közben a csengő továbbra sem
akart elcsendesedni, így az alig százhatvanöt centis férfi agyvize is felforrt.
- Mi van már?! – vágta ki
az ajtót, idegesen meredve az eddig csengető semmire. A küszöbön túl ugyanis
nem állt senki sem, csupán egy piros héliumos lufi tengett-lengett előtte. A
lufi madzagjának vége egészen a padlóig lógott, amin egy csokor vörös rózsa
hever. Jinho arcizmai ellazultak, ahogy lassan lehajolt a virágokért s puha
bőréhez nyomta azokat. Mélyen beszívta a növények illatát, egy ismerős parfüm
aromája után kutatva.
Míg a fiatalember a küszöb mögött guggolt –
hosszú perceken keresztül –, váratlanul egy ismerős bakancs torpant elé.
Szemeit a régen látott lábbelikre kapta, s fokozatosan haladt felfele;
szemügyre vette a vékony lábakat, a formás combokat, odaképzelte a póló alatt
rejlő kockákat és mellizmot. Végiglegeltette szemeit a hosszú nyakon, különösen
sok időt elidőzve az ádámcsutka környékén. Végül pedig, félve ugyan, de elért a
napbarnított bőrrel körbekerített csokoládé szemekhez.
Jinho felállt, kezei közt szorítva a csokrot s
a piros lufi zsinegjét.
- Mit keresel itt? –
kérdezte rekedtes hangon az idősebb.
- Gondoltam, megihatnánk
ezeket – húzott elő két üveg kaktuszos topjoy-t a háta mögül, mire Jinho arcán
meleg mosoly terült el. – És tartozom neked egy vallomással. Igazából sokkal. Plusz bocsánatkérésekkel;
abból legalább hússzal. A többit inkább meg sem említem.
Jinho mosolya szélesedett. Még egy halk
kuncogást is elengedett.
- Akkor – kérdezte bizonytalanul
a fiatalabb –, bemehetek?
A huszonéves félreállt az útból, egész
testével a nála majdnem kétszer akkora bejárati ajtónak dőlve. Fejét enyhén
balra döntötte, miközben kivette az egyik üdítőt Hongseok kezéből.
Míg a magasabb bátortalanul betántorgott
egykori otthonába, Jinho hangosan felsóhajtott.
- Ma sem megyek bulizni.
Kuncogása tiszta volt és ártatlan, akárcsak a
földre hullott orchidea szirma.
0 megjegyzés