Noel's Galaxy: szeptember 2017

A fiatalember elkeseredetten fejelte le a kávézó egyik asztalát, magára vonva vele néhány kíváncsi tekintetet.

- Na, Jinho-sshi – simította meg vállát kedvesen a vele szemben ülő –, ne légy ennyire elkenődve! Cukor fog ragadni a homlokodra, ha sokáig csinálod ezt.

A magába roskadt fiú felpillantott barátjára, és csakugyan édesítő tapadt bőrére. Lebiggyesztett ajkakkal, hatalmas, szomorú szemekkel pislogott a kiszőkített fiatalabbra, aki továbbra sem vette le válláról kezét.

- Mit tegyek, Hui? - siránkozott félig felkönyökölve, pufók arcát még jobban felfújva. Hwitaek bíztató mosolyt küldött barátjának.

- Mesélj, ezúttal mi a probléma vele?

- Mi lenne? – forgatta meg szemeit az idősebb, visszanyelve előtörni akaró könnyeit. – Hármat tippelhetsz!

- Jinho, azt hittem, ezt már tisztáztuk néhányszor – sóhajtott hatalmasat Hui, ujjait két napja mosott, világos tincsei közé fűzve. – Hongseok ilyen, nem tudsz ellene mit tenni.

- Igen, ezt én is tudom, viszont már nagyon nehezen tolerálom – kezdett el Jinho a székében mocorogni, ahogy párja különös szokását készült ecsetelni. – Te mit tettél, amikor jártatok? Lelkileg hogyan vészelted át ezt az időszakot?

- Szerintem a legrosszabb embert kérdezed erről – nevetett fel kínosan a magasabb, alig láthatóan formálva szívet vastag ajkaiból, miközben mosolyra húzta azokat. – Hongseok és a köztem lévő kapcsolat sosem volt olyan komoly, mint a tiétek. Én csak egy fellángolás voltam neki, egy könnyen múló szeszély. Plusz akkoriban állandóan pipacs mintás cuccokat hordott, de amióta veled van, sokkal visszafogottabban öltözködik. Ez talán azt is jelentheti, hogy jó hatással vagy rá.

- Nem hiszem – vágott szomorú grimaszt Jinho. – Még mindig megvan neki az a pipacsos dzseki. Ha jobban belegondolok, nagyon sok virágos ingje meg kabátja van.

- Ne lepődj meg, mániákusan szereti a virágokat – forgatta meg szemeit Hongseok előző szeretője, ahogy belekortyolt kihűlt kávéjába. – De visszakanyarodva az eredeti témára: én sosem kötődtem annyira hozzá érzelmileg, mint te, így engem nem viselt meg, amikor lecserélt rád. Az, hogy a kapcsolatunk közben állandóan megcsalt mindenkivel, csak hab volt a tortán, de utólag már az sem izgatott.

Jinho bólintott.

Dobhártyaszaggató hangerővel ment a zene, az emberek szinte már egymáson vonaglottak, amikor beértem a nappaliba. Hwitaek bulijai már csak ilyenek voltak, és én gyűlöltem őket; nem is értem, miért mentem egyáltalán el. Az ágyam és egy jó könyv társasága jobban vonzott, mint az italozás. Mégis ott voltam.

Farkasordító hideg tombolt odakint, az erkélyen nem is tartózkodott egy lélek sem. Oda menekültem, remélve, hogy senkinek sem állt szándékában utánam jönni. Míg áttörtem a kisebb hadseregen, italt ragadtam egyik kezembe, hogy azért ne tűnjek ki látványosan. Kész felpezsdülés volt kinyitni a kétszárnyú üvegajtókat, amik között gyorsan beszökött egy kellemetlen fuvallat.

Leültem egy székre, az üveget a mellettem lévő kisasztalra raktam, majd belekezdtem a csillagok bámulásába. A házigazda hangját tompán hallottam kiszűrődni, ahogy az üvöltő zenét is. Reméltem, hogy Hui nem engem keresett: a végén még képes lett volna rávenni egy komplett alkoholizálásra.

Ujjaim közé vettem a véletlenszerűen választott italt, s forgatni kezdtem azt, nehogy elaludjak az unalomtól. Így is majdnem elbóbiskoltam, amikor valaki kinyitotta az erkély egyik ajtaját. Ijedtemben felpattantam, sokkos állapotba került arccal meredve az idegenre. Amikor találkozott a tekintetünk, egy percre levegőt is elfelejtettem venni.

- Bocsánat, nem tudtam, hogy van itt valaki – szólalt meg mézédes hangon, beletúrva középen elválasztott, világosbarna tincseibe. Ugyan csak a még mindig fennlévő karácsonyi égők világították meg, mégis tisztán láttam egészséges, puhának tűnő bőrét, vastag ajkait s magas alakját – ami talpig feketében volt. Illetve – és ezt csak jóval később vettem észre –, sötét dzsekijének közepén egy hatalmas pipacs minta díszelgett.

- Ne menj! – szóltam utána, mikor láttam, ahogy visszafordulni készült. – Mármint… nem hiszem, hogy zavarnánk egymást.

- Biztos? Az előbb, mintha megijesztettelek volna – mosolyodott el óvatosan, egy szolid lépéssel közelebb lépve.

- Csak meglepődtem. Majdnem elaludtam az unalomtól – húztam el számat, birizgálni kezdve az ujjaim között pihenő üveg minden milliméterét.

- Akkor mindenképpen maradnom kell – húzódott feljebb ajkának mindkét oldala, sokkal önelégültebb kisugárzást kölcsönözve az idegennek. – Nem hagyhatom, hogy egy bulin valaki unatkozzon.

Egy laza mozdulattal az enyém mellé húzott egy másik széket, majd kényelmesen helyet foglalt benne. Megpaskolta azt, amin eddig fagyoskodtam, jelezve, hogy csatlakozzak hozzá.

- Hogyhogy nem vagy bent a többiekkel? – kérdeztem, megtörve a rövid csendet.

- És te?

- Én antiszociális lélek vagyok, csak a legjobb barátom miatt jöttem el – feleltem egyszerűen. – Te viszont nem tűnsz olyan magadnak valónak.

- Eddig te sem tűnsz annak, ha ez vigasztal – kuncogott fel, játékosan meglökve vállamat. – Amúgy nem, tényleg nem vagyok olyan. Most viszont kicsit untam a benti embereket. Plusz, kellett egy kis frisslevegő – bólogatott aprókat, ahogy az eget kémlelte. – És, mindig is antiszociális voltál, vagy ez csak egy átmeneti állapot?

- Nevezhetjük átmenetinek is – haraptam bele alsóajkamba, miután belenyaltam a keserű, mint kiderült, sörömbe. – Nemrég szakítottak velem, és nem viselem valami jól.

- Mikor történt? – tette fel a következő kérdést, továbbra is csak felfele bámulva.

- Körülbelül egy hete.

Halk hümmögés szökött ki ajkai közül, de egyéb mást nem mondott. Hosszú percekig némán ültünk a másik mellett, egy idő után kezdett kínossá válni a dolog.

- Látom, nem vagy annyira oda az alkoholért – nevetett fel, amikor egy korty után meglátta az arcizmaim összerendülését.

- Csak felkaptam kifele jövet, de szerintem más is van benne sörön kívül – grimaszoltam undorodva, ahogy a kezemben lévő üvegre néztem. A mellettem ülő kuncogva vette el tőlem az ízetlen löttyöt, kicserélve azt a belső zsebében pihenő kaktuszos topjoy-ra.

- Remélem, ezt szereted – bontotta ki az üdítőt, majd előhúzott egy másikat is, gondolom magának.

- Jobban, mint a sört – mosolyodtam el, ahogy összekoccintottuk a két üveget.

Jó hangulatban iszogattuk a cukrozott italokat, míg a benti népség harsányan öntötte magába a töményet, aztán kórusban kezdtek tíztől visszaszámolni. Lassan, mégis egy bizonyos tempót tartva, értek el a mágikus egyes számig, amely után egy „Boldog új évet!” felkiáltás következett.

- Ah, idő van – nézett karórájára az ismeretlen, enyhén erőltetett kuncogást hallatva, olyan hanglejtést használva, mintha sietett volna valahova. Válaszolni, vagy kérdezni sem volt lehetőségem, ugyanis mikor felé fordultam, ajkait hirtelen enyéimre tapasztotta. Megdöbbenésemben még a szememet is elfelejtettem lehunyni, így csupán rémisztő közelségből meredtem egy olyan emberre, akinek a nevét sem tudtam.

Cselekedetei reflexből jöttek; mintha összeszokott pár lettünk volna. Ujjait hajamba fűzte, kissé meg is szorított pár tincset, amikor nyelvét átdugta számba. Akaratos, egyben gyengéd mozdulatai elhitették velem, hogy nem léptem ki aznap éjjel a komfortzónámból, így képes voltam ellazulni csókja alatt. Elbódultam, még meg is simítottam kicsit állát, csak addig, míg el nem vált tőlem. Utána úgy éreztem magam, mint egy vérbeli tökkelütött.

- Boldog új évet… – suttogta ajkaimra, közben mosolyra húzva vastag száját. – Mi is a neved?

- Jo Jinho – vágtam rá azonnal, akár egy szánalmasan izgatott, örök-szűz negyvenes.

- Nos, kedves Jo Jinho; érdekel még az exed?

- A mim?

Csak önelégülten vigyorgott, s egy gyors puszit nyomott orrom hegyére.

Felállt mellőlem, megigazította a meggyűrődött dzsekijét, egy klasszikus szépfiús mozdulattal beletúrt a világos fürtjeibe, azzal ismét megindult a részeg idegenek közé. Időközben visszanézett, s kedvesen intett, akár egy igazi jófiú.

- Mellesleg Hongseok vagyok. Remélem, még látjuk egymást! – kacsintott hamiskásan, és ugyanazzal a lendülettel be is csukta maga mögött az üvegajtót.

Az utolsó dolog, amire aznap estéről emlékszem, a hatalmas pipacs volt a háta közepén. Semmi más, csak a pipacs.

Jinho nehezedő mellkassal indult haza a kávézóból. Eredetileg azért ment oda, hogy legjobb barátja, Hwitaek, megnyugtassa Hongseokkal kapcsolatban, de helyette csak rosszabbodott a helyzet. A szemerkélő eső úgy pergett le a huszonéves esernyőjéről, mint róla barátja bíztató szavai.

Késő délutánra ért haza. A vékonyfalú apartman patyolat tiszta volt, két nappal előtte lett takarítva. Hongseok csinálta; persze csak bűnbánatból. A fiú ambícióinak felét a bűnbánat tette ki – ezt Jinho ki nem állhatta. Bármennyire is hatotta meg az elején a sok igyekezet és látszólagos törődés; aznapra elege lett. Betelt a pohár, az volt az utolsó csepp, amikor meglátta a fonnyadni akaró orchideát a konyhaasztalon. Az utolsó utáni címet pedig a szennyesben talált citromsárga nyakkendő érdemelte ki.

Ahogy a fiatalember kezébe vette a ruhaneműt, könnyek szöktek szemeibe, szíve elszorult, légzésének befellegzett.

Elgémberedett végtagokkal szenvedtem a kanapén. A lábamban különösen erősen tombolt az izomláz, mozgatni is alig bírtam. Sokévnyi sportot mellőzve, nem pont aznap akartam maratont futni Szöul jeges utcáin. Hiába, Hwitaek féltékenységi rohama erre kényszerített.

Váratlanul megrezzent a telefonom, ahogy unottan váltogattam a csatornákat. A gyerekkori barátságom megrontója hívott, Yang Hongseok.

- Mi a helyzet odaát? – csicsergett a vonal másik végén.

- Menten szétszakad a combom – panaszkodtam fájdalmas hanglejtéssel.

- Mi történt?

- Hui megkergetett az utcán, miután beszéltem neki kettőnkről, és az egyik sarkon egy hatalmasat taknyoltam.

- Aish, sajnálom! – sziszegett együtt érzően, mintha már az esés gondolata nagyobb sebet ejtett volna rajta, mint rajtam. – De most már legalább tudja.

- Ja – hümmögtem orrom alatt. – Régi barátságokat dobok el érted, most szólj hozzá!

- Megtisztelve érzem magam.

- Yah, ha tudtam volna ott a buliban, hogy Huihoz tartozol, helyben lecsaplak magamról – magyaráztam nagy beleéléssel, de ő csak kinevetett.

- Milyen jó, hogy nem tetted. – Hangja édes volt, szinte éreztem, ahogy simogatta a dobhártyáimat.

- Hongseok-sshi – bazsalyogtam bele a készülékbe, reménykedve egy igenleges válaszban –, nincs kedved ma este átjönni?

- Sajnálom hyung, ma nem alkalmas. Megígértem a koleszos haveroknak, hogy ma kirúgunk a hámból.

- Aish, kár! – biggyesztettem le ajkaimat. – Pedig különleges ajándékban részesülhettél volna.

- Igazán? És él még az ajánlat holnap?

- Nem is tudom – húztam el számat játékosan, élvezve a vele való incselkedést. – Az attól függ, lesz-e hozzá kedvem.

- Ah, hogy győzhetnélek meg biztosan? – kérdezte, hozzám hasonló, gyermekiesen megjátszott stílusban. Bár inkább gondolkozott hangosan, mintsem hozzám beszélt volna. – Oh, már tudom is!

A briliáns tervéből csupán ennyit hallottam, majd némi furcsa zajt, azt követően pedig egy ismerős kattanást.

- Te most lőttél egy selfie-t? – mondtam ki hangosan az első dolgot, ami az eszembe jutott, viszont nem hittem volna, hogy igazam lesz.

- Pontosan. És már át is küldtem. Nézd meg, hátha megváltoztatja a véleményedet. – Kuncogása volt az utolsó, amit aznap hallottam tőle. Miután letette a telefont, kíváncsian nyitottam meg az üzeneteimet, hogy láthassam azt az ominózus képet. A fotón nevetségesen csücsörített, pont úgy, ahogy a tizenéves lányok szoktak. Kissé vastagabb, kerek, barnakeretes szemüveget viselt, ami történetesen megegyezett a hajának színével is. Bőre – tőle megszokottan – simának és puhának tűnt, egészséges napbarnított színben. A képből nem derült ki, egészen pontosan mi volt rajta; csak a koromfekete ing látszott, és egy élénksárga nyakkendő.

Mindez január közepén történt, alig két héttel a szilveszteri csók után.

Jinho leengedte kezét, amelyben a feltűnő ruhanemű pihent. Visszatette helyére a nyakkendőt, igyekezve nem szabadon engedni könnyeit. Ám mire észrevette volna, már régen patakokban folytak le pufók arcáról a sós cseppek. Magatehetetlenül rogyott térdre, lakása kellős közepén, halk szipogással töltve meg az üres teret.

- Az a szemétláda…

Másnap erős és tömény virágillatra ébredtem. Az ágyam melletti kis komódon egy nagy, hófehér orchidea díszelgett, ugyanúgy, ahogy a szoba másik végében. Orchideák sorakoztak mindenhol, különböző méretben, színben s árnyalatban. Néhány szirom még az ágyamba is belekerült, ám azok más fajta növényhez tartoztak.

Gyanakodva másztam ki fekhelyemről, lassú, megfontolt léptekkel haladva a nappali felé. Sosem voltam nagy kedvelője a virágoknak, eddig mindig elpusztultak nálam, így indíttatásom sem volt arra, hogy vegyek egyet, nemhogy egy kész kertet. Valaki mégis telepakolta a hálómat velük.

Amint kiértem szobámból, mászhattam is le a földre, hogy összeszedjem a leesett államat és a szilánkokra tört darabjait. A tévé tetején, az ablakokban, a konyhapulton, a kanapén, de még a kulcsoknak fenntartott kis edényben is bíbor színű növények lepték be az egész teret. Az apró helyiség közepén, amit éppen nem öntött el az illatfelhő és a virágszirmok tömkelege, ott állt talpig fehérben Yang Hongseok egy skarlátvörös csokorral a kezében.

- Ez a te műved? – mutattam körbe a gyönyörű orchideákra és lilás árnyalatú, számomra ismeretlen virágokra utalva.

- Persze, hogy az enyém – tette le a csokrot a többi mellé a dohányzóasztalra, majd közelebb lépett hozzám, s derekamra simította kezeit. – Ha már manó méreteid vannak, legyen egy csodakerted is.

- Hallgass és inkább csókolj meg! – ütöttem meg vállát játékosan, majd utána nyaka köré fontam karjaimat, hogy jobban belemélyedhessek ajkaiba. A szokottnál ragaszkodóbban ölelt magához, nyelve pedig akaratosabban járt táncot enyémmel. Vad volt és szenvedélyes: teljesen kiakasztott. Mintha minden apró mozdulatával kárpótolni próbált volna, kiengesztelni egy hatalmas hibáért.

Bűntudat sugárzott belőle, csak akkor ezt még nem tudtam. Nem ismertem a hirtelen jött ajándékozási szándékát, ahogy a bíbor jácint jelentését sem.

Míg a fiatalember itatta az egereket, a bejárati ajtó lassan kinyílt. Apró, halk lépések társultak a szipogás mellé, egyre közelebb érve az elkeseredett felnőtthöz. Jo Jinho vállát végül egy ismerős kéz érintette meg. A férfi lassan emelte fel könnyes tekintetét, egy aggodalmas szempárral találva szembe magát.

- Jinho-sshi, mi a baj? Miért sírsz? Történt valami? – Mindennapos kérdések egy nem mindennapi ember ajkaiból: csak ennyit fogott fel az idősebb. Az alacsonyabb hagyta, hogy pufók arcáról szeretője letörölje az odatévedt könnyeket, gyengéden simogatva ezzel bőrét.

Másodpercekig hagyta történni az eseményeket, míg tekintete le nem csúszott a dohányzóasztalig, melyen egy csokor hevert. Egy csokor, ami azelőtt még nem volt ott. Egy csokor, milliónyi színnel, virággal, amikről Jinho mit sem tudott. Vörös, fehér, sárga, bíbor… színek, amiket Hongseoknak köszönhetően ismert meg.

- Azt minek hoztad? – kérdezett ennyit, meredten bámulva tovább a frissen vágott növényeket.

- Hogy azt…? – harapott alsó ajkába a napbarnított szépfiú, hangos sóhajokat engedve szabadon. – Neked vettem. Gondoltam, feldobná a lakásunkat…

- Az én lakásomat! – javította ki élesen Jinho Hongseokot. – És feldobná? Csak úgy, mint az a másik tizenöt csokor és három cserepes, igaz? – A huszonéves gyilkolni is képes lett volna azokban a percekben, s csak pillantásaival legalább ötször leszúrta párját. A fiatalabb sem volt naiv, látta Jinhón, mekkora mennyiségben dolgozott benne a düh.

- Jinho-sshi…

- Mit keres ez a sok szar az otthonomban?! – Az erek lüktettek nyakán, ahogy rendszertelenül lélegezve nézett körbe a nappaliban. – Redvás gazok!

- Jinho… – Hongseok egyre rémültebben nézte az alacsonyabbat, aki lassan elvesztette mindig nyugodt s bájos személyiségét.

- Komolyan azt hiszed, ennyire hülye vagyok?! – szegezte kérdését egyenesen szeretőjének. – Tényleg ilyen ostobának nézel?

- Nem értem, mire gondolsz.

- Az idióta növényeidre gondolok – ragadta meg az alacsonyabb a nemrég hozott csokrot, meglóbálva azt Hongseok orra előtt. – Az elején ezt betudtam annak, hogy egy normális srác vagy, aki szereti a virágokat, de aztán rá kellett jönnöm, milyen nagyot is tévedtem.

A fiatalabb hatalmasat nyelt.

- Istenem, Hongseok, ha már félrekefélsz, legalább ne adnád a tudtomra!

A sokszínű csokor a parkettán landolt, kicsúszva Jinho rövid ujjai közül.

- Megmondtam az elején, hogy nem leszek hűséges. – Elfordított fejjel beszélt, nem volt benne elég tartás ahhoz, hogy párja szemébe nézzen. – Majdnem a kezdetektől fogva tudtad.

- A dolgok nagyját viszont sosem te mondtad – fintorgott undorodva a lakás tulajdonosa, lassan téve le megfáradt testét a kanapéra. – Tudod, mindig is utáltam, hogy megcsaltad Hwitaeket miattam. Hátba szúrtam érted a legjobb barátomat, úgy, hogy közben nem is tudtam róla. De végig azzal vigasztaltam magam, hogy biztosan különleges vagyok a számodra. Erre tessék; most én vagyok az, akit állandóan megcsalnak.

- Hui-vel azóta kibékültetek – mormogta orra alatt a másik.

- Ja, viszont cserébe másokkal henteregsz. Ráadásul még büszke is vagy rá!

- Nem vagyok büszke rá! – ellenkezett azonnal Hongseok. – Hogy lehetnék büszke egy kontrolálhatatlan érzésre? Hogy lehetnék büszke bármire is, miközben fájdalmat okozok vele neked?

- Nem tudom, az elmúlt hónapokban nem úgy tűnt, mintha bármi ellenvetésed lenne – gúnyolódott tovább Jinho, újabb tőrt döfve Hongseok mellkasába.

- Miért, az jobb lenne, ha minden alkalommal eléd állnék és azt mondanám: „Bocsi drágám, kangörcsöm van, ezért megyek valaki mást megfektetni.”? Tényleg ezt akarod?

- Kevésbé érezném magam idiótának, igen! – csattant fel ismét a pufók arcú, dacosan nézve farkasszemet kedvesével. – Legalább őszinte lennél hozzám, és nem a virágaidból kellene kiolvasnom, mit műveltél előző este. Tény, nem látom annyira a tetteidben az összefüggést, mint te magad, de még nekem is leesett, hogy amikor egyik este eltűnsz itthonról, és másnap reggel virágba borítod az egész nappali, akkor bűntudatod van!

- Így van! Mi baj van ezzel? Tudtad, hogy milyen vagyok, és elfogadtál, most mégis hisztériázol!

- Nem hisztériázom, Hongseok, egyszerűen csak elegem van! – Heves gesztikulálásai közben újabb könnycseppek fordultak ki barna szemeiből. – Elegem van, hogy folyton át vagyok verve, de leginkább abból van elegem, hogy mások is kapnak belőled!

A fiatalabb mandulavágású szemei egyszeriben háromszorosukra kerekedtek a döbbenettől.

- Utálom, hogy másokkal is lefekszel, és utálom, hogy nem vagyok neked elég! Azt akarom, hogy teljesen az enyém legyél, és ha ez nem lehetséges… akkor inkább fejezzük is be ezt az egészet!

A lejátszott drámát Hongseok tetézte azzal, hogy rátette arra a bizonyos i-re a befejező pontot.

- Rendben. – Nem mondott egyebet, csak ennyit. Végül faképnél hagyta a ledöbbent Jo Jinhót, s kisétált a fiatalember apartmanjának ajtaján.

- Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle remegő hangon.

- Nem önszántamból teszem – tördelte ujjait –, ez kényszeres.

- Kényszeres?

- Mint a körömrágás. Csak a körömrágás nem okoz másoknak fájdalmat – sóhajtott, szégyenteljesen hajtva le fejét. Akaratlanul tettem vállára kezemet, vigasztaló simogatásba kezdve.

- Ugyan, Hongseok, hiszen nem tehetsz róla.

- De tehetnék ellene. Főleg, ha már itt vagy nekem te.

- Hagyjuk ezt – ráztam meg fejem, nem kívánva több szót ejteni a témáról. – Tedd, amit eddig tettél!

- Komolyan mondod?

- Komolyan – bólintottam. – Csak ne tudjak róla!

Már három orchidea is elvirágzott, de Hongseoknak se híre, se hamva nem volt. Jinho nem így képzelte el a szakítást. Szakítást sem tervezett. Drámát akart, egy nagy veszekedést, majd egy túlzóan romantikus békülést a kandalló meleg tüze mellett. Ám tervei kudarcba fulladtak.

Magányosan feküdt kanapéján, körülötte összegyűrt zsebkendők hevertek szanaszét, még apró testét is beterítve. Füle mellett szorosan tartotta telefonját, miközben hangosan zokogva sírta el bánatát legjobb barátjának.

- E-e-eh-elment! – csuklott el hangja, ahogy visított a vonal egyik végén. –H-hongseok eh-elment! H-hh-hui, gy-gyeh-re át!

- Hyung, nyugodj le egy kicsit! – szólt higgadtan a fiatalabb, próbálva egy kis erőt önteni a másikba. – Vegyél egy mély levegőt és mondd el, mi történt pontosan, mert ha így haldokolsz, nem foglak érteni. – Jinho minden erejét összeszedte, hogy közbeszipogás nélkül képes legyen összerakni egy értelmes mondatot.

- Hongseok elment. Végleg.

- Biztos vagy ebben? – kérdezte komolyan a fiatalember. – Előtte is volt már rá példa, hogy eltűnt pár napra.

- De ez most más – keseredett el még jobban Jinho, ahogy beszélni kezdett. – Már majdnem két hete semmi hír nincs felőle. Nem veszi fel, ha hívom, és még az egyetemi barátain keresztül sem tudom elérni.

- Ez mégis hogy lehet? Történt valami köztetek előtte?

- Veszekedtünk – mondta két orrfújás között. – És… olyasmit mondtam neki, hogy ha nem képes a teljes monogámiára, akkor inkább hagyjuk abba a kapcsolatunkat.

- Oh – lepődött meg a festett szőke. – Nem hittem volna, hogy lesz benned annyi tartás, hogy ezt megmond neki.

- Kösz szépen Hui, most tényleg erre volt szükségem!

- Bocsi hyung, de azért mindennek van határa. Bár egészen eddig a pillanatig azt hittem, te mindent eltűrsz, amit Hongseok művel.

- Mire célzol? – húzta résnyire szemeit az alacsonyabbik.

- Olyan mániákusan bele voltál zúgva, hogy az összes félrelépését elnézted. De ez nem csak rá igaz, az előző kapcsolataidban is mindig sokat tűrtél.

- Mi ezzel a baj?

- Semmi. Azon kívül, hogy meglehetősen szánalmas és csak annyit bizonyít, hogy rettegsz az egyedülléttől, semmi gond nincs vele.

- Kapd már be! – küldte el melegebb éghajlatokra Jinho Hwitaeket. – És takarodj a pszichológia szakoddal is! Engem csak aggaszt, hogy semmit sem hallottam felőle, és még a cuccaiért sem ugrott be.

- Ne aggódj miatta, felesleges. Hongseok szeret az anti-hős szerepében tetszelegni és csak úgy hirtelen eltűnni. Ő is pontosan tudta, mennyi fájdalmat és fejfájást okozott neked a viselkedésével, és valószínűleg már nem akar a terhedre lenni. Szóval felejtsd el!

- Könnyű azt mondani – forgatta meg szemeit az idősebb, még lejjebb csúszva a zsebkendőktől hemzsegő kanapén.

- Ugyan, csak pozitívan! – bíztatta barátját a másik. – Ma este lesz egy buli nálam, gyere el! Tök jól fogod érezni magad, és segít majd kikapcsolni.

- Nem is tudom, a legutóbbi bulidkor is ugyanezt mondtad, és akkor találkoztam Hongseokkal is.

- De nincs két Hongseok az ismeretségi körömben, szóval emiatt nem kell paráznod! Na, mit mondasz?

Amíg Jinho a válaszán gondolkodott, valaki viccesnek találta, ha ráakaszkodik a depressziós huszonéves csengőjére.

- Valaki nagyon látni akar – mormogta a vonal túlsó végén Hwitaek. – Nyisd ki, és majd hívj vissza, ha döntöttél.

- Remélem, ha ez az illető meglátja csulás valómat, elmegy a kedve a látogatástól – mászott le kelletlenül eddigi fekvőhelyéről Jinho, mondatával nevetésre bírva a valahol a városban kóborló Huit.

Jinho kinyomta barátját, miközben nagy léptekkel a bejárati ajtó elé trappolt. A folyamat közben a csengő továbbra sem akart elcsendesedni, így az alig százhatvanöt centis férfi agyvize is felforrt.

- Mi van már?! – vágta ki az ajtót, idegesen meredve az eddig csengető semmire. A küszöbön túl ugyanis nem állt senki sem, csupán egy piros héliumos lufi tengett-lengett előtte. A lufi madzagjának vége egészen a padlóig lógott, amin egy csokor vörös rózsa hever. Jinho arcizmai ellazultak, ahogy lassan lehajolt a virágokért s puha bőréhez nyomta azokat. Mélyen beszívta a növények illatát, egy ismerős parfüm aromája után kutatva.

Míg a fiatalember a küszöb mögött guggolt – hosszú perceken keresztül –, váratlanul egy ismerős bakancs torpant elé. Szemeit a régen látott lábbelikre kapta, s fokozatosan haladt felfele; szemügyre vette a vékony lábakat, a formás combokat, odaképzelte a póló alatt rejlő kockákat és mellizmot. Végiglegeltette szemeit a hosszú nyakon, különösen sok időt elidőzve az ádámcsutka környékén. Végül pedig, félve ugyan, de elért a napbarnított bőrrel körbekerített csokoládé szemekhez.

Jinho felállt, kezei közt szorítva a csokrot s a piros lufi zsinegjét.

- Mit keresel itt? – kérdezte rekedtes hangon az idősebb.

- Gondoltam, megihatnánk ezeket – húzott elő két üveg kaktuszos topjoy-t a háta mögül, mire Jinho arcán meleg mosoly terült el. – És tartozom neked egy vallomással. Igazából sokkal. Plusz bocsánatkérésekkel; abból legalább hússzal. A többit inkább meg sem említem.

Jinho mosolya szélesedett. Még egy halk kuncogást is elengedett.

- Akkor – kérdezte bizonytalanul a fiatalabb –, bemehetek?

A huszonéves félreállt az útból, egész testével a nála majdnem kétszer akkora bejárati ajtónak dőlve. Fejét enyhén balra döntötte, miközben kivette az egyik üdítőt Hongseok kezéből.

Míg a magasabb bátortalanul betántorgott egykori otthonába, Jinho hangosan felsóhajtott.

- Ma sem megyek bulizni.

Kuncogása tiszta volt és ártatlan, akárcsak a földre hullott orchidea szirma.

No megjegyzés

Noel's Galaxy

Rólam

Figyelmeztetés!

Statisztika

Keresés

Bejegyzések

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések

Címkék