A város szélén
szomorkásan ácsorgó objektumot beterítette a hideg, nyirkos eső érdes cseppjei,
melyek elnyomottá s kedvtelenné tették az embert. Az intézmény bejáratánál
található, néhány fokos lépcső tetején, csurom vizesen üldögélt egy igen nagyra
megnőtt tinédzser. Könyökeit térdein pihentette, míg állát kényelmesen
tenyerébe mélyesztette, hagyva, hogy a fagyos nedvesség borítsa be egész
testét. Lógó orral, teljesen figyelmen kívül hagyva az átázott ruháit, kókadtan
ült az ajtó előtt, mintha semmi dolga nem akadt volna a világban.
Arca ugyan
kifejezéstelen volt, de elméjében milliónyi kérdés zakatolt, melyeket az
égvilágon senkinek nem tudott feltenni. Bár, gondolatai inkább költőiek voltak,
mintsem komolyan megvitathatóak, mégis találnia kellett valakit, akinek
kiönthette a szívét. Sokan azt hitték, egy végzős gimnazista csak az érettségi
miatt aggódhatott; holott ez korántsem volt így, főleg nem Kris esetében –
mert így hívták a magas kamaszt.
A szőkeség
tudta, hogy nem kellett volna olyan apróságokon fennakadnia, mint az
osztálytársai állandó pattogása a szalagavató és a bankett szervezése miatt, de
egyszerűen idegesítette, hogy minden áldott nap erről kellett beszélniük. Illetve,
a dekoratív fiú csupán hallgatta társai kisebb vitáit az esetről, azt kívánva
magában, legyen már vége ennek a tanévnek.
Természetesen
nem ez volt az, ami révén hagyta, hogy a kedvenc felsőjét eláztassa az őszi eső
ereje. Akadt egy kisebb – azaz hatalmas – problémája a szalagavatóval: nem volt
kivel mennie. Illetve, tódultak a jelentkezők, elvégre Kris egy népszerű fiúnak
számított gimnáziumában, csupán az volt a gond, hogy őt nem érdekelték az érte
rajongó lányok. Persze, szépnek és aranyosnak tartotta sokukat, de kifejezetten
egyikkőjük sem nyerte el a tetszését úgy… Egy valakivel ellentétben. De ezt a
valakit nem állt módjában megkérni arra, hogy legyen a párja a szalagavatón: az
nem lett volna helyénvaló.
Ahogy magában
sóhajtozott, hirtelen kinyílt a mögötte pihenő nyílászáró, s egy hozzá
hasonlóan magas alak lépett ki rajta, sötétkék esernyővel a kezében. Ahogy a
fiatalabb kamasz észrevette iskolatársát, csurom vizesen a lépcsőn ülni,
gondolkodás nélkül állt mögé, feje fölé tartva a kezei közt pihenő eszközt. Kris
meglepetten konstatálta, hogy már nem esett hajára a hideg víz, így kíváncsian
felpillantott, Oh Sehun barna szemeivel találva szembe magát.
- Halihó hyung! – csiripelt az alsóbb éves, kedves
mosollyal ajándékozva meg a másikat. A szőkeség orcáján hirtelen pírfoltok
jelentek meg, melyeket sápadt bőre szerencsére jól leplezett.
- Szia – köszönt nagy nehezen, majd visszafordult
eredeti irányába.
- Miért ülsz itt egyedül? – pislogott nagyokat Sehun,
kissé naivan lépve Kris mellé, óvatosan leülve ugyanarra a nedves lépcsőfokra.
- Csak – morgott az idősebb, pontosan tudva, hogy ez a
fajta viselkedés, még tőle is szánalmas volt. De pont Sehunnak kellett volna
kiöntenie a szívét? Pont neki, aki
igazából a problémát okozta?
- És miért vagy ilyen elkent? – érdeklődött aranyosan
a szintén szőkefürtös fiú, ugyanolyan ártatlanul, mint a bunkó válasz előtt. A
kínai kamasznak már lassan bűntudata volt, hogy egy ennyire jószívű emberrel,
hogy bírt egyáltalán ilyen hangnemet megütni.
- Nem igazán – köszörülte meg torkát – szeretnék erről
beszélni.
- Biztos? Lehet, tudnék segíteni.
- Nem hiszem, Sehun – mosolyodott el Kris is végre,
egy rövid időre az iskolatársára meredve. Sehun arca gyönyörűen szimmetrikus
volt, rendkívül bájos kisugárzással koronázva meg az amúgy lágy, mégis férfias
vonásokat, amiket Kris annyira szeretett.
- De, biztos vagyok benne, hyung – kuncogott, fejét az
idősebb vállára hajtva. – Csak mondd el, mi bánt!
- Jól van – adta be derekát a másik, halk sóhajt
hallatva magából. – Az a helyzet… hogy nem tudom… kit hívjak el a szalagavatóra.
Illetve, nincs nagyon kivel mennem – bökte ki a baja lényegét, miközben erősen
cipője orrát fixírozta, nem merve Sehunra pillantani.
- Csak ennyi? – nézett nagyra kerekedett íriszekkel a
másik, mielőtt még hangosan elnevette volna magát. – Jaj hyung, ha tényleg
csupán ennyiről van szó, akkor majd én elmegyek veled!
- Megtennéd? – kapta fel fejét Kris, reménykedve
Sehunra pillantva.
- Hát persze! – mosolygott szélesen, átölelve a
korosabbat, melegséggel töltve meg a hideg légkört. – Csak örülj, hyung!
S bár Kris nem
mutatta ki, életének egyik legnagyobb kívánsága teljesült ezzel; és nagyon is örült neki…
