Noel's Galaxy

 Különös…

 Úgy ébredtem, mint minden átlagos napon. Úgy jártam-keltem, mintha mi sem történt volna, mintha az életem minden apró darabkája, erősen a helyén pihent volna. Kiegyensúlyozottnak, normálisnak tűntem, és én is úgy hittem, az voltam.

 Felültem hát a vonatra, boldog tudatlanságban indulva meg a fővárosnak, nem is számítva arra, milyen felfedezések fognak arcon csapni, azon a szép vasárnapi kiruccanáson. Csak bambultam ki a fejemből, csodáltam az egyszerű tájat, kellemes hangulatban, s közben azon gondolkodtam, milyen lesz újralátni egy régi barátot.

 De ahogy ismeretlen városrészeknél ismerős helyeket pillantottam meg, nosztalgikus, mellkasomat elszorító érzés kerített hatalmába. A kereszteződés a híd alatt… szimpla jelenség volt egy fővárosba, nem kellett volna sokáig elidőznöm a bámulásával. Mégis, arra a hídra s kereszteződésre emlékeztetett, aminél régebben téged vártalak.

 Különös…

 Amióta kiléptél az életemből, üresnek érzem minden lélegzetvételemet. Az elején, elsírtam minden könnyemet miattad, semmirekellőnek, szerencsétlennek, egy senkinek hittem magam, amiért nem tudtam megfelelni neked annyira, hogy velem maradhass. A viselkedésemet hibáztattam, s keresni kezdtem azt az apróságot, ahol elronthattam; lejátszottam milliószor minden együtt töltött alkalmunk kisfilmjét, remélve, hogy meglelem a gyengepontom.

 Aztán elapadtak a könnyeim. Eltűntek a vörös foltok arcomról, a sebes orrom, a megdagadt szemem, a szánalomban úszó tekintetem, mind semmivé váltak. Harag, hirtelen büszkeség, megmagyarázhatatlan határozottság tört rám, így volt erőm összekaparni a darabkáimat. Saját magam fényezésével, mások pozitív megerősítésével álltam két lábra.

 Talán nem így kellett volna. De máshogy nem voltam rá képes… Egyszerűen nem.

 Különös…

 Ma már ha rád gondolok, csak ürességet érzek. Amikor az agyam legeldugottabb részéről előjössz, apró utalásokat, kisebb emlékeket tolva a szemem elé, lebénulok. A barátaimat hirtelen nem érzem a barátaimnak, a szép gondolatok tovaszállnak, rossz szájíz telepszik ajkaim közé, kellemetlen szorítás, oktalan görcs költözik testembe, bármiféle boldogságot meggátolva.

 Nem érzem teljesnek magam. Amióta elmentél, keresem a megfelelő pótlékot, azt a valamit, ami helyettesíthet téged, hogy végre megint újra az lehessek, aki előtted voltam. De ez lehetetlen.

 Elvetted a színeimet; elloptad a kéket az óceánomból, mára az összes rózsa szürke, s a szivárványok csupán egymás mellett sorakozó, színtelen csíkok. Azzal, hogy kiléptél az életemből, elraboltál minden apró szépséget, amit eddig láttam.

 És haragudtam rád ezért!

 Különös…

 Visszafelé utaztam a metrón, újra a vasútállomás irányát célozva meg. Egyedül ücsörögtem, a földalatti szinte kongott az ürességtől, akárcsak én, azokban a percekben. Mélabúsan pislogtam a semmibe, az előttem pihenő csupasz ülőhelyet fixírozva, mintha annak bambulásával gyorsabban telt volna a megállíthatatlan idő.

 Hirtelen kinyílt az egyik ajtó, s egy férfi foglalt helyet velem szemben. Sötétkék, könyékig feltűrt inget viselt, hozzá illő nyakkendővel, egy mellénnyel dobva még fel összhatását. Farmer feszült vékony, formás combjain, lábfején pedig elegáns bőrcipő pihent, amelyből kivillant a világossárga zoknija. Karakteres, sokat tapasztalt arcán vastagabb keretű szemüveg virított, amely mögött komoly tekintete csillant meg, egyenesen rám pillantva.

 Eltekintve az egész alkarokat beterítő tetoválásokon, a lényeges korkülönbségen és a kisugárzás érettségén, rád emlékeztetett az a legalább harminc éves ember. Amint megláttam azt a színű és fazonú mellényt, te jutottál eszembe, és akaratlanul került egy mosoly ajkamra.

 Különös…

 Végig te voltál a gondolataim tárgya.

 Felidéztem azokat az együtt töltött délutánokat, amikor egy kinti padnál ücsörögve dúdoltál hangosan egy dalt, miközben lebiggyesztett ajkakkal pillantottál rám, mert nem tudtad megoldani a fizika házi feladatodat. Pedig ebben jó voltál, tudom, mivel mindig ezzel dicsekedtél.

 Mosolyom egyre szélesedett, ahogy eszembe jutottak azok a beszélgetések, amikor zavarba jöttél tőlem, vagy egy-egy megnyilvánulásomtól. Amikor féltél olyan egyszerű lépéseket megtenni, mint odahajolni hozzám, s egy csókot nyomni ajkaimra.

 Emlékszem a puszikra, amiket arcodra nyomtam, a hosszú ölelésekre a folyosókon, a végeláthatatlan sétákra a parkokban, az órákon át tartó beszélgetésekre, azokra a csillogó, világos szemekre, amik reményeket suttogtak nekem. Emlékszem a hangodra, a bódító illatodra, az óvó kezeidre, melyek sosem akarták elengedni az enyéimet.

 Ezek mégis hirtelen eltűntek, amint véget vetettél nekik, mindössze néhány egyszerű, kegyetlen szóval.

 Különös…

 Nem tudtam, mi változott meg benned. És azt hiszem, már nem is akarom megtudni. Vannak dolgok, amik jobb, ha titokban maradnak, és ez is egy olyan dolog volt. Az érzéseid csak is kizárólag rád tartoztak, nem nekem kellett értelmeznem őket, és ezzel tisztában is voltam. Mégis, köszönöm, hogy megosztottad velem őket… Még ha ezzel össze is törtél.

 Különös…

 Már a vonaton ültem, s az ablakon futkározó esőcseppeket figyeltem, miközben rád gondoltam.

 Továbbra is ürességet éreztem, akárhányszor az emlékeim közül előkerültél. A hatalmas űr, amit okoztál, ott volt bennem, viszont már nem próbáltam betölteni.

 Talán úgy a helyes, ha az a kis darabom veled marad. A kirakósom ugyan megborult, és már sosem leszek olyan, mint előtted voltam… de nem is akarok többé olyan lenni.

 Különös…

 Leszálltam a vonatról, s az esőcseppek lassan kezdek rám zuhanni, még kis időt hagyva, hogy feldolgozzam azt a napot.

 Mosoly ült ajkaimon, nem is kicsi.

 Az ürességem ott kóválygott testemben, ennek ellenére is vidáman tettem egyik lábamat a másik után, akár egy gondtalan kisgyerek.

 Tudod, sokszor akartalak kitörölni az életemből. Azt kívántam, bárcsak sose toppantál volna be az életembe a tökéletesen vasalt ingeddel, a fekete mellényeddel, a márkafüggőségeddel és az okosan csengő szavaiddal. De ma már valahogy nem bánom annyira.

 Azt hiszem sikerült elengednem téged.

 És különös, hogy összetörtél, sok sírást, álmatlan éjszakákat, gyomorgörcsöt, büszkeségeldobást, és egy látványos önbecsüléstörést okoztál, mégsem tudok már haragudni rád.

 Egyszerűen nem megy.

 Többé már nem haragszom…

Megjegyzés: A novella hirtelen ötlettől vezérelve született, nincs meghatározva benne semmi, szóval lehet yaoinak is heterónak is elkönyvelni. Ezáltal bármilyen páros ideképzelhető.

3.

- Hogy érted, hogy elköltözik?! – tette fel a nagy kérdést, helyettem Chanyeol, ugyanis a ténytől, hogy meg kell válnunk a lakótársként és barátként is egyaránt szeretett pöszétől, kibaszottul lesokkolt.

- Úgy, hogy összeszedi a cuccait, és összebútorozik valaki mással! – felelt paprikásan egykori osztálytársam, olyan szemekkel meredve Yeolra, mintha bármelyik percben képes lenne megölni őt.

- Valaki mással? – hallotta ki a lényegtelen szösszenetet a colos, kíváncsian meredve a fiúra. – Ez mit jelentsen?

- Honnan a faszomból tudjam?! Lehet egyedül lakik majd, lehet beköltözik egy kibaszott gruppenbe, fogalmam sincs! És őszintén szólva, kurvára nem érdekel, hova fogja ezek után tolni a pösze seggét! Csak tőlem tartsa távol magát! – morgott orra alatt Jongdae, aki egyenesen tajtékzott a dühtől. Nem is nagyon bírt sokáig egyhelyben maradni, alig a kisebb kirohanása után, szó szerint kisprintelt a bejárati ajtón, bármiféle elköszönés nélkül.

 Totál értetlenül álltam a közös lakásunk közepén, egyik szememet az ajtón, másikat pedig Chanyeolon tartva. Egyikünk sem volt tisztában azzal, ezek után mi lesz, elvégre négyesben szerettük volna leélni az egyetemi éveket, erre tessék… mindennek vége szakadt, és miért? Na, ez egy baromi jó kérdés volt.

 Nem sokkal később, Sehun totyogott ki Jongdaevel való közös szobájukból, egy kisebb bőröndöt húzva maga után, elkomorult képpel állva meg előttünk. Esküszöm, majdnem elbőgtem magam, ahogy a sebes kézfejét megpillantottam, melyet hamar zsebre is vágott, nagyobb sóhajt engedve ki ajkai közül. Előszedte kulcscsomóját, majd a sok kis fémtárgy közül, leszedett egyet, amit óvatosan a tiszta asztallapra helyezett.

- Asszem, ennyi volt – rántotta meg vállait szomorúan, a lakáskulcsot kicsit közelebb lökve Chanyeol magányosan pihenő tenyeréhez. Párom idegességében felpattant székéről, megragadva az eszközt, visszanyomva azt Sehun ujjai közé.

- Ne mondj már ekkora faszságokat! – rázta fejét, mintha kérlelné a fiút, hogy maradjon. A szőke srác ajkaira lágy mosoly kúszott, a lehető legmegnyugtatóbb fajta, amit az ember csak el tud képzelni. Óvatosan megérintette párom selymes bőrét, kedvesen simítva rajta néhányat, miközben visszautasította az egykoron hozzá tartozó tárgyat.

- Van, amivel már nem tudok mit kezdeni – mosolygott, folyamatosan szélesre húzta ajkait, de úgy, hogy attól egyenesen szivaccsá vált a szívem minden egyes apró része. Ahogy az a kedves arc, azok az aranyos, gyermeki vonások még egy ilyen eset után is nyugodtak bírtak maradni, egyszerűen kiakasztott.

- Mi történt köztetek? – szaladt ki az indiszkrét kérdés ajkaim közül, ami látszólag meghökkentette a pösze fiatalabbat, de egyenesen felháborította élettársamat. – Mi lett a tökéletes kapcsolatotokkal?

- Baekhyun – billentette kissé oldalra fejét a szőke, értetlen, egyben sajnálkozó tekintettel meredve rám, akár egy szánalomra méltó, összetört gyerekre.

- Hogy lehet az, hogy alig egy hónapja még nyaltátok egymást a szemem előtt, most meg Dae legszívesebben megölne! – gesztikuláltam s hadartam gyorsan, alig kaptam levegőt a saját nyelvem pörgésétől, de egyszerűen képtelen voltam leállni. Hinni sem akartam a történteknek…

- Baekhyun, figyelj rám egy kicsit! – lépett elém hirtelen, két vállamnál fogva ragadva meg, kényszerítve a szemkontaktusra. – Vége van! Fogd fel, hogy vége van!

- De miért? Mit műveltetek?

- Majd egyszer elmondom – került ismét halvány mosoly ajkára, gyönyörű látványt festve elém. – Ígérem elmesélem, ha már nem szégyellem magam miatta…

- Szégyelled…? – értetlenkedtem, összegubancolódott gondolatokkal figyelve, ahogy a fiatalabb ellépett tőlem, majd az összes cuccát fogta, s eltűnt az életünkből. –… magad?

 Csak úgy kisétált azon az ajtón, milliónyi kérdést hagyva maga után. Miért? Mikor? Hogyan? Annyi mindent szerettem volna kérdezni, de az egyetlen dolog, ami háromszázas betűméretben lebegett szemem előtt, mindössze ez volt; Miért érintett meg ennyire a szakításuk?

 Lassan a colosra emeltem tekintetemet, aki legalább annyira le volt fagyva, mint szerény személyem. Csupán meredtem rá, mintha kísértetet láttam volna, egy nem létező szellemet, egy sosem megismételhető csodát… és rettegni kezdtem.

 Kirázott a hideg, köpni-nyelni nem tudtam, azt hittem, bármelyik percben ki tudtam volna rohanni a világból, bőgve szabadulva meg a halandó élet terheitől… Nem tudtam, hirtelen mi ütött belém, csupán megmagyarázhatatlan ellenkezést kezdtem érezni magamban, amire semmilyen épeszű magyarázatot nem találtam.

 Chanyeol karjai közé vetettem testem, el sem akarva engedni a magas férfit, akiért az utóbbi években, különös rajongást kezdtem táplálni. Bújtam hozzá, mint elveszett gyerek édesanyjához, szavak nélkül kérve arra, hogy ne hagyjon elmenni.

 Nem tudom mitől ijedtem meg. Pedig sejthettem volna…

 Néhány nappal később, némileg sikerült összeszednem magam. Eh, szánalmas mi? A legjobb barátaim szakítottak, és nekem kell sírva a kanapén ülnöm, fagyit zabálva nézni a Bridget Jones-t… Mit nekünk érvagdosós kamaszlányok, amikor itt van Byun Baekhyun? Gratulálni kellene a szüleimnek, hogy összehoztak egy érzelmi nyomorék, buzigyereket. Mondjuk szegényeknek voltak más gondjaik is, főleg azután, hogy kiderült, meleg vagyok. Na, arról is tudnék ám sokat mesélni, de szerencsémre azok az idők elmúltak, szóval nem kellett a szüleimen rágódnom. Ők sem rágódtak rajtam.

 Kissé lecsillapodtak a kedélyek, miután Sehun elment, és Jongdae is megtalálta az elgurult gyógyszereit. Oké, ez köcsög volt, de tényleg úgy viselkedett előtte, mint egy hisztis kamaszlány, aki éjjel-nappal ezerrel menstruált. Nem igazán tudtam hova tenni a viselkedését, de pár nap leforgása alatt, ismételten úgy beszélt, nevetett és tette a dolgát, mintha előtte semmi sem történt volna. Úgy élt tovább, mintha Sehun sosem lett volna az élete része.

 Nem néztem jó szemmel, hogy egy több évet megélt kapcsolatot ennyire könnyedén dobott a felejtés kukájába, de nem rohanhattam le, hogy mégis mi a faszt képzel magáról. Mondjuk de, lerohanhattam. És kurvára le is rohantam.

 Egyik nap, amikor előbb értem haza az egyetemről, és ő éppen nem máshol hol, hanem a nappaliban, alkalmam nyílt rákérdezni a dolgokra.

- Szóval – ültem le mellé, nem akarva nagyon kertelni –, mi volt pontosan Sehunnal?

- Baekhyun! – csukta össze a kezében tartott könyvét, szemeit látványosan megforgatva, fejét hátravetve.

- Ja, nem tartozik rám, de azért mégis, mert rohadtul én mutattalak be titeket egymásnak, és rohadtul láttam, hogy egymásba voltatok feledkezve minden lehetséges percben, amit együtt töltöttetek. Épp ezért érdekel, mi a fasz történt?

- Bonyolultabb ez, mint ahogy hiszed – sóhajtott nagyobbat, készülve elmenekülni a kanapéról.

- Akkor meséld el, elvégre mégis a legjobb barátod vagyok, vagy nem?

- De igen… – túrt bele hajába kelletlenül.

- Hallgatlak! – tártam szét karomat, majd keresztbe fontam azt, hátradőlve a kényelmes szófán, várva a hosszas elbeszélésre. Tudtam, hogy Jongdae számára nem volt kellemes ez a helyzet, és igazából nekem sem, mert nem szerettem faggatni őt, de erről muszáj volt tudnom. Kötelességemnek éreztem, hogy tisztában legyek az igazsággal. Fogalmam sincs, miért vágytam annyira erre… de vágytam rá.

- Amikor összeköltöztünk – kezdett bele nagy nehezen –, minden remekül ment, legalábbis sokáig ezt hittem. De Sehun is egyetemre került, új emberek közé, új közösségbe, és én is, ez pedig rendesen elválasztott minket, majdnem minden szempontból. Teljesen szétszakadtak az életeink, nem ütköztek egymással, lassan már semmi közünk nem volt a másikhoz. És ezt mindketten tudtuk.

- Akkor miért hisztiztetek ilyen látványosan? – értetlenkedtem. Sem Sehun, sem legjobb barátom nem tűnt egy hisztérikának, akik szerették a nagy balhékat, és mind a ketten kellően intelligensek voltak ahhoz, hogy egy szakítást nyugodtan tudjanak kezelni. Ehhez képest…

- Mert félreléptem…

- Hogy mi?! – kerekedett négyszeresére szemem, és szívem szerint majdnem lekevertem volna egyet a fiúnak. – Kivel?

- JoonMyunnal.

- Joon… – hitetlenkedtem, és sanszos volt, hogy faszán kaptam valami epilepsziás rohamot. – De miért?!

- Tudod, miután mondtad, hogy találkoztál vele – tördelte ujjait –, nem bírtam magammal. Látni akartam, mivel Sehunnal eleve nem voltunk már olyan viszonyban, nekem meg szükségem volt valakire…

- De pont JoonMyunra? Anno nem ugyanezért szakítottatok ti is?

- Jobban belegondolva, igen – vonta meg vállait, olyan közönnyel, ami egyszerre volt rém ártatlan, és pokolian irritáló. – De tudod, újralátni az exedet, akiért régen rajongtál, eszedbe juttatja a szép időket, a csókokat, az első randit, mindent. Egy elvesztett szerelem megtalálása, régi érzéseket ébreszthet fel benned, amik talán még ma is élnek. És talán erősebbek, mint a mostaniak.

- Szóval ez történt?

- Nem csak ez – rázta meg fejét. – Sőt, az sem biztos, hogy ez történt. Csak úgy érzem, jelenleg jobb JoonMyunnal, mint Sehunnal.

- Ezt nehéz elhinnem – sóhajtottam hatalmasat, lassan felállva a kanapéról. – De asszem, ez a te életedet, te tudod a legjobban, mire van éppen szükséged – feleltem diplomatikusan, megpróbálva elvonatkoztatni, hogy Sehunt sokkal jobban kedvelem, mint JoonMyunt. – Én viszont megyek, mivel Jonginnal találkozom, szóval… – túrtam bele hajamba, ahogy felkaptam az egyik fotelbe hajított kabátomat, készülve elmenekülni abból a lakásból.

- Baekhyun! – szólt utánam barátom, mire megfordultam, kíváncsian pillantva a volt osztálytársra.

- Igen?

- Veletek minden rendben? – kérdezte, őszintének tűnő aggodalommal szemében.

- Miért, úgy fest, mintha nem lenne minden rendben? – szóltam vissza poénkodva, mivel szent meggyőződésem volt, hogy Chanyeollal maguk voltunk a megtestesült tökéletes páros.

- Igen.

 Válasza rendesen lesokkolt; általában nem szoktam mások véleményére adni, mert hát, minek az, de Jongdae velünk élt, látott minket minden áldott nap, és úgy hitte, valami nem volt oké. Tudni akartam, miért következtetett erre.

- Tényleg? – ráncoltam szemöldökömet. – Miért?

- Nem tudom – rántott vállat. – Csak mintha nem is ti lennétek. Régen teljesen máshogy néztetek egymásra, ma meg kicsit erőltetettnek tűnik a dolog.

- Hogy lehet egy kapcsolat erőltetett?

- Pontosan úgy, mint minden más. Csak azért, mert ebben ketten vagytok, még nem lesz atomfizika – mosolygott óvatosan, majd ismételten kinyitotta az eddig kezében tartott könyvét, s belemerült annak tartalmába. Én meg ott maradtam, egy igen nagy kérdőjellel a fejemben.

 Ahogy haladtam a kávézó felé, amiben Jonginnal készültem találkozni, ezerrel Jongdae szavain rágódtam, de úgy, mint még soha semmin. Hogy érthette, hogy nem lesz atomfizika? Mi köze van a fizikának hozzánk? Világ életemben utáltam ezt a tantárgyat, de meglepő módon, Yeol megszerette, amikor anno vette a fáradtságot, és tanulni kezdett. Kiderült, hogy remek érzéke volt ehhez, és a kosaras karrierje helyett, fizikával kapcsolatban tanult tovább az egyetemen. Ennek ellenére is gyűlöltem a tantárgyat.

 Mikor beérkeztem a kellemes melegséget nyújtó helyiségbe, Jongin még nem volt ott. Helyet foglaltam valahol, s miután rendeltem egy kávét, folytattam rendkívül hasznos elfoglaltságomat, és tovább agyaltam a mai beszélgetésemen legjobb barátommal. Nem utalt semmi jóra, hogy ennyire érdekelt, miért nem látott minket Yeollal tökéletesnek. Hozzá voltam szokva, hogy mi ketten együtt vagyunk egyek és hibátlanok…

 Amikor anno, a gimiben összejöttünk, összehoztuk a két iskolát is, fogalmam sincs, pontosan mivel. Talán úgy hitték, ha két totálisan különböző srác egymásba tudott szeretni, akkor ők is ki tudnak jönni. És valóban, mióta elballagtunk, azóta is tart a nagy szeretet meg a békesség, a kérdés már csak az, hogy kettőnk között is megmaradhat-e ez az állapot.

- Baekhyun, minden oké? – dobta le magát elém Jongin, megszokott közönnyel vizslatva arcomat, mégis talán kissé aggódva szólva hozzám.

- Hát nem éppen – vakartam meg tarkómat, őszintén nézve a fiúra. Jongin olyan típusú ember volt, akinek könnyedén elmondtam a gondjaimat, bármiféle kertelés nélkül. Fogalmam sem volt, miért éreztem annyira közel magamhoz őt, de így volt, és rendkívül rövid idő alatt a barátomnak nevezhettem. És csak remélni tudtam, hogy ő is annak tartott engem. – A legjobb barátaim, nem olyan régen szakítottak, és olyan idióta ok miatt, amin egyszerűen nem bírom túltenni magam.

- Ők szakítottak, nem te és a barátod – mondta közömbösen, kissé talán gúnyosan is. – Remélem ezzel tisztában vagy.

- Igen Jongin, ennyire nyomorék még nem vagyok – bólintottam nagyobbat, a beszélgetéshez illő mosolyt villantva. – Csak tudod, ők tényleg álompár voltak, éveken keresztül…

- És azon agyalsz, hogy ha nekik nem sikerült, akkor már senki másnak sem fog? – találta ki minden egyes klisés gondolatomat egy másodperc alatt, csupán egy gúnyos hangnembe csomagolva, ami személyes rekordnak számított a kapcsolatunkban. Jongin néha rohadt ijesztő tudott lenni, és ezt soha nem is tagadta.

- Rémisztő vagy.

- Hozzá kell szokni – vonta meg vállát, kissé előrébb hajolva. – De miért aggaszt ez ennyire? Mi olyan volt bennük, amitől tökéletesnek láttad őket?

- Megint játszod a pszichológust? – húztam fel szemöldökömet.

- Ha már pszichológiát tanulok – tárta szét kissé kezét, majd tovább fixírozta testemet. – Hogy jöttek össze?

- Bemutattam őket egymásnak még gimiben – válaszoltam egyszerűen. – Átmentem egy fél évre tanulni a testvériskolánkba, ahol megismertem Sehunt, aztán összeakadtak valahogy a legjobb barátommal, Jongdae-vel. Egészen múlt hétig együtt voltak…

- Sehun és Jongdae? – ráncolta homlokát, kegyetlenül szakítva félbe mondatomat, úgy, mintha eddig nem is igazán figyelt volna rám. – Miért olyan ismerős nekem ez a két név?

- Talán mert titkon autista vagy, és minden személyt megjegyzel, akit csak a facebook valaha eléd tolt – adtam egy lehetőséget, de Jongin lekezelő tekintetéből ítélve, nem rajongott az ötletért.

- Milyen Sehun? – ugrotta át, szerintem egészen jó beszólásomat.

- Oh Sehun.

- Ja! – csillant fel egy pillanatra szeme, de csak úgy, ahogy Kim Jonginnak felcsillanthatott. – Őt ismerem.

- Honnan? – kerekedett el a szemem, mert nem akartam elhinni, hogy a kicsi Oh Sehun akkora szociális életet élne, hogy egy totális embergyűlölő személy, mint drága Kim Jongin, ismerje a nevét, vagy magát a lényét is.

- Együtt jár az unokatestvéremmel.

- Mármint, együtt járt – hangsúlyoztam ki az utolsó szót, reménykedve abban, hogy a velem szemben ülő nyelve csupán megbotlott.

- Nem, Baekhyun, még mindig együtt járnak – nyomatékosította minden egyes szavát, egyre előrébb dőlve székében. – Azért az igeidőkkel még tisztában vagyok, bármennyire is szeretnéd, hogy ne legyek.

- Hát, jelen pillanatban kurvára örülnék, ha tévednél – hőköltem hátra, és kezdtem érezni, a második epilepsziás roham születését is. – Hogy érted, hogy együtt jár az unokatestvéreddel?

- Baek, nem beszélek kódokban, akármennyire is lenne menő – forgatta meg szemeit. – Sehun valószínűleg előszeretettel nyögdécsel a rokonom alatt esténként…

- Ne folytasd! – kértem rögtön, mert sajnos a vizuális típusok táborát erősítettem. – Ki az unokatestvéred?

- Yifannak hívják – rántott vállat, ahogy belekortyolt az én kávémba. – Az egyetemen ismerkedtek meg, még régebben.

- Basszafasz, és tényleg!

- Epések a káromkodásaid, mondták már? – vágott egy újabb pofát, miközben én még emésztgettem a tényeket és közben realizáltam, hogy Jongdae és Sehun, konkrétan megcsalták egymást, de úgy, mint a kurvaélet.

- Nekem mennem kell! – pattantam fel helyemről, ellenállhatatlan kényszert érezve arra, hogy elmeneküljek onnan, hazarohanva Chanyeol karjai közé, elsírva neki minden bánatomat. Ez már azért is érdekesnek ígérkezett, mert igazából, semmilyen problémám nem volt. Akkor még…

 Jongin szeretett volna utánam jönni, vagy még hozzám vágni legalább egy elbúcsúzást, de a lábaim olyan sebesen kapkodták magukat, hogy az egyedüli kávém kifizetése is barátomra maradt. Majd megadom – gondoltam, aztán rohantam tovább, hogy minél előbb hazakerülhessek. Különös oknál fogva, rossz előérzetem támadt, magam sem tudom mitől, elvégre csupán Dae és Sehun szakításának részleteire derült fény, amitől nem kellett volna idegesnek lennem.

 Amióta egyetemre kerültem, egyszerűen nem igazodtam ki saját magamon; mintha bedobtak volna egy veszélyekkel teli, kiszámíthatatlan labirintusba, milliónyi vadállattal, hallucinogénekkel, meg egyéb más tudatmódosító szerekkel megmérgezve. Nem értettem, miért éreztem sokszor oktalan fájdalmat, hiányérzetet, és ötletem sem volt, miért viseltek meg annyira bizonyos dolgok… jelen esetben Sehunék szakítása.

 Kivágtam konkrétan a bejárati ajtót, ami mögött szerelmem ücsörgött halál nyugodtan, éppen telefonját nyomkodva. Láttam, ahogy a dohányzóasztalra helyezte mobilját, két üres kávéscsésze közé, miközben lassan felállt, s lihegő lényem elé sétált.

- Minden oké veled? – kérdezte hidegen, rezzenéstelen arccal.

- Te tudtad, hogy Sehun megcsalta Jongdae-t, és viszont? – vágtam rögvest a közepébe, levegőt kapkodva, nagyra kerekedett, számon kérő szemekkel meredve a magasabbra, mintha éppen mi készülnénk szakítani.

- Igen, Hunnie pont az előbb volt itt – sóhajtott kisebbet, alig láthatóan a mögötte pihenő csészékre sandítva. – Beszélgettünk kicsit.

- És te nem vagy totálisan kibukva?!

- Miért lennék? – ráncolta homlokát, különös grimaszt vágva. – Lássuk be, eléggé nevetséges és abszurd egy helyzet, de megesett. Asszem erről nincs mit beszélnünk – mondta flegmán, majd sarkon fordult, és a nappaliba vonult, tudomást sem véve az én álláspontomról.

- Szerintem viszont igenis beszélnünk kellene róla! – kiáltottam utána, miközben nagy léptekkel felé tartottam.

- Minek? – tárta szét karjait hitetlenkedve, olyan kisugárzással gyönyörű teste körül, amit már évek óta nem tapasztaltam. Egy régi aura, egy nosztalgikus, ám korántsem kellemes érzés járta körül elmémet, próbálva összerakni a kirakós eltűnt darabjait, melyek magyarázatot adtak Yeol furcsa hangulatára. – Nem mi szakítottunk, Baek, hanem ők! Kurva jó lenne, ha ezt végre felfognád! – Hangja éles volt, barátságtalan és végtelenül sértő.

- Neked mi a fasz bajod van?

- Hogy nekem mi a fasz bajom van? – mutatott magára haragosan, már felemelve mély orgánumát, ijesztően meredve szemeimbe, mintha bármelyik percben képes lenne megütni valakit. Elsősorban engem. – Te pörögsz olyan dolgokon, amikhez semmi közöd nincsen!

- Már megbocsáss, de a legjobb barátaink szakítottak! – hajoltam bele idegesen arcába, nyomatékosítva szavaimat. – Ez tartozik egy kicsit ránk is!

- Igen, de jó lenne, ha a saját életeddel foglalkoznál inkább, nem Dae és Sehun kapcsolatával! – ordított, lassan úgy, hogy a feje is belevörösödött. – Baszki, szakítottak! Tudom, hogy ez picsa szar és olyan neked, mintha két kibaszott tökéletes idol ment volna szét, akiket eddig bálványoztál, de tedd túl magad ezen! Annyi közünk van ehhez, hogy tudomásul vettük a tényt, és te meghallgattad Jongdae álláspontját, én meg a pöszéjét. De ezt leszámítva, kurva boldog lennék, ha mondjuk a saját párkapcsolatoddal lennél ennyire elfoglalva!

- Ezzel arra akarsz utalni, hogy elhanyagollak? – vágtam egy pofát, aminek látványát párom nem igazán tudta feldolgozni.

- Nem, baszd meg, ezzel arra akartam utalni, hogy picsára örülök neki, hogy szarsz ránk, és folyton-folyvást csak Sehunékról tudsz beszélni. Esküszöm, mintha a saját életednek nem is te lennél a főszereplője, hanem az a két szerencsétlen! Mintha az ő kapcsolatukban élnél, nem a miénkben!

- Baromságokat beszélsz! – ráztam fejemet hitetlenül, nem akarva átgondolni, vagy szimplán csak meghallani Chanyeol véleményét, olyannyira ellenkezett az enyémmel. – Veled élek, vagy nem? Minden szabad percemet veled töltöm, együtt alszunk, együtt kelünk, baszki, mindent együtt csinálunk! Mi a frászt akarsz még? Ígérjem oda magam egész hátralévő életemre?

- Nem érted a lényeget, Baek – sóhajtott hatalmasat, sötét fürtjei közé túrva. – Nem az a bajom, hogy nem töltesz el velem elég időt, hanem az, hogy amióta egyetemre jársz, lélekben kurvára nem vagy itt!

- Hát hol vagyok, ha nem itt? – tettem fel a költői kérdést, mert személy szerint, én úgy láttam, pontosan ugyanúgy jelen voltam testileg és lelkileg is, mint eddig.

- A pöcsöm se tudja, miket művelsz házon kívül – morgott nagyobbat, felhúzva orrának jobb oldalát, olyan provokatív arckifejezést varázsolva ezzel magának, mint az első találkozásunkkor, még gimiben. – Most is, például hol az anyám tökébe voltál? Mert, hogy nem velem, az is ezer százalék.

- Mégis mikor lettél egy ekkora féltékeny barom?

- Én vagyok a féltékeny barom?! – bökött mellkasára hitetlenül, cinikusan röhögve ki. – Mondhatom kurva szép!

- Minek nevezzelek, ha úgy viselkedsz, mint egy hisztis csaj, aki félti a pasiját?

- Pasiját, mi? – nevetett ki ismét, ugyanazzal a hanglejtéssel. – A mostani viselkedéseddel inkább érzem azt, hogy egy pletykás vénasszonnyal járok, mint egy felnőtt férfival.

- Menj az anyád picsájába! – küldtem el melegebb éghajlatokra, szinte reflexből. – Már Jonginnal sem mehetek el meginni egy csésze kávét…?

- Milyen Jongin? – ráncolta homlokát, kissé talán rémülten meresztve rám hatalmas szemeket.

- Kim Jongin, akit az egyetemen ismertem meg – forgattam meg szemeimet, mintha előtte már nem említettem volna vagy ötmilliószor. Említettem amúgy?

- Mi a fasz közöd van az exemhez?!

 Hogy a mi…?