Különös…
Úgy ébredtem, mint minden átlagos napon. Úgy
jártam-keltem, mintha mi sem történt volna, mintha az életem minden apró
darabkája, erősen a helyén pihent volna. Kiegyensúlyozottnak, normálisnak
tűntem, és én is úgy hittem, az voltam.
Felültem hát a vonatra, boldog tudatlanságban
indulva meg a fővárosnak, nem is számítva arra, milyen felfedezések fognak
arcon csapni, azon a szép vasárnapi kiruccanáson. Csak bambultam ki a fejemből,
csodáltam az egyszerű tájat, kellemes hangulatban, s közben azon gondolkodtam,
milyen lesz újralátni egy régi barátot.
De ahogy ismeretlen városrészeknél ismerős
helyeket pillantottam meg, nosztalgikus, mellkasomat elszorító érzés kerített
hatalmába. A kereszteződés a híd alatt… szimpla jelenség volt egy fővárosba,
nem kellett volna sokáig elidőznöm a bámulásával. Mégis, arra a hídra s
kereszteződésre emlékeztetett, aminél régebben téged vártalak.
Különös…
Amióta kiléptél az életemből, üresnek érzem
minden lélegzetvételemet. Az elején, elsírtam minden könnyemet miattad,
semmirekellőnek, szerencsétlennek, egy senkinek hittem magam, amiért nem tudtam
megfelelni neked annyira, hogy velem maradhass. A viselkedésemet hibáztattam, s
keresni kezdtem azt az apróságot, ahol elronthattam; lejátszottam milliószor
minden együtt töltött alkalmunk kisfilmjét, remélve, hogy meglelem a
gyengepontom.
Aztán elapadtak a könnyeim. Eltűntek a vörös
foltok arcomról, a sebes orrom, a megdagadt szemem, a szánalomban úszó
tekintetem, mind semmivé váltak. Harag, hirtelen büszkeség, megmagyarázhatatlan
határozottság tört rám, így volt erőm összekaparni a darabkáimat. Saját magam
fényezésével, mások pozitív megerősítésével álltam két lábra.
Talán nem így kellett volna. De máshogy nem
voltam rá képes… Egyszerűen nem.
Különös…
Ma már ha rád gondolok, csak ürességet érzek.
Amikor az agyam legeldugottabb részéről előjössz, apró utalásokat, kisebb
emlékeket tolva a szemem elé, lebénulok. A barátaimat hirtelen nem érzem a
barátaimnak, a szép gondolatok tovaszállnak, rossz szájíz telepszik ajkaim
közé, kellemetlen szorítás, oktalan görcs költözik testembe, bármiféle
boldogságot meggátolva.
Nem érzem teljesnek magam. Amióta elmentél,
keresem a megfelelő pótlékot, azt a valamit, ami helyettesíthet téged, hogy
végre megint újra az lehessek, aki előtted voltam. De ez lehetetlen.
Elvetted a színeimet; elloptad a kéket az
óceánomból, mára az összes rózsa szürke, s a szivárványok csupán egymás mellett
sorakozó, színtelen csíkok. Azzal, hogy kiléptél az életemből, elraboltál
minden apró szépséget, amit eddig láttam.
És
haragudtam rád ezért!
Különös…
Visszafelé utaztam a metrón, újra a
vasútállomás irányát célozva meg. Egyedül ücsörögtem, a földalatti szinte
kongott az ürességtől, akárcsak én, azokban a percekben. Mélabúsan pislogtam a
semmibe, az előttem pihenő csupasz ülőhelyet fixírozva, mintha annak
bambulásával gyorsabban telt volna a megállíthatatlan idő.
Hirtelen kinyílt az egyik ajtó, s egy férfi
foglalt helyet velem szemben. Sötétkék, könyékig feltűrt inget viselt, hozzá
illő nyakkendővel, egy mellénnyel dobva még fel összhatását. Farmer feszült
vékony, formás combjain, lábfején pedig elegáns bőrcipő pihent, amelyből
kivillant a világossárga zoknija. Karakteres, sokat tapasztalt arcán vastagabb
keretű szemüveg virított, amely mögött komoly tekintete csillant meg, egyenesen
rám pillantva.
Eltekintve az egész alkarokat beterítő
tetoválásokon, a lényeges korkülönbségen és a kisugárzás érettségén, rád
emlékeztetett az a legalább harminc éves ember. Amint megláttam azt a színű és
fazonú mellényt, te jutottál eszembe, és akaratlanul került egy mosoly ajkamra.
Különös…
Végig te voltál a gondolataim tárgya.
Felidéztem azokat az együtt töltött
délutánokat, amikor egy kinti padnál ücsörögve dúdoltál hangosan egy dalt,
miközben lebiggyesztett ajkakkal pillantottál rám, mert nem tudtad megoldani a
fizika házi feladatodat. Pedig ebben jó voltál, tudom, mivel mindig ezzel
dicsekedtél.
Mosolyom egyre szélesedett, ahogy eszembe
jutottak azok a beszélgetések, amikor zavarba jöttél tőlem, vagy egy-egy
megnyilvánulásomtól. Amikor féltél olyan egyszerű lépéseket megtenni, mint
odahajolni hozzám, s egy csókot nyomni ajkaimra.
Emlékszem a puszikra, amiket arcodra nyomtam,
a hosszú ölelésekre a folyosókon, a végeláthatatlan sétákra a parkokban, az
órákon át tartó beszélgetésekre, azokra a csillogó, világos szemekre, amik
reményeket suttogtak nekem. Emlékszem a hangodra, a bódító illatodra, az óvó
kezeidre, melyek sosem akarták elengedni az enyéimet.
Ezek mégis hirtelen eltűntek, amint véget
vetettél nekik, mindössze néhány egyszerű, kegyetlen szóval.
Különös…
Nem tudtam, mi változott meg benned. És azt
hiszem, már nem is akarom megtudni. Vannak dolgok, amik jobb, ha titokban
maradnak, és ez is egy olyan dolog volt. Az érzéseid csak is kizárólag rád
tartoztak, nem nekem kellett értelmeznem őket, és ezzel tisztában is voltam.
Mégis, köszönöm, hogy megosztottad velem őket… Még ha ezzel össze is törtél.
Különös…
Már a vonaton ültem, s az ablakon futkározó
esőcseppeket figyeltem, miközben rád gondoltam.
Továbbra is ürességet éreztem, akárhányszor az
emlékeim közül előkerültél. A hatalmas űr, amit okoztál, ott volt bennem,
viszont már nem próbáltam betölteni.
Talán úgy a helyes, ha az a kis darabom veled
marad. A kirakósom ugyan megborult, és már sosem leszek olyan, mint előtted
voltam… de nem is akarok többé olyan lenni.
Különös…
Leszálltam a vonatról, s az esőcseppek lassan
kezdek rám zuhanni, még kis időt hagyva, hogy feldolgozzam azt a napot.
Mosoly ült ajkaimon, nem is kicsi.
Az ürességem ott kóválygott testemben, ennek
ellenére is vidáman tettem egyik lábamat a másik után, akár egy gondtalan
kisgyerek.
Tudod, sokszor akartalak kitörölni az
életemből. Azt kívántam, bárcsak sose toppantál volna be az életembe a
tökéletesen vasalt ingeddel, a fekete mellényeddel, a márkafüggőségeddel és az
okosan csengő szavaiddal. De ma már valahogy nem bánom annyira.
Azt hiszem sikerült elengednem téged.
És különös, hogy összetörtél, sok sírást, álmatlan
éjszakákat, gyomorgörcsöt, büszkeségeldobást, és egy látványos önbecsüléstörést
okoztál, mégsem tudok már haragudni rád.
Egyszerűen nem megy.
Többé
már nem haragszom…
Megjegyzés: A novella hirtelen ötlettől vezérelve született, nincs meghatározva benne semmi, szóval lehet yaoinak is heterónak is elkönyvelni. Ezáltal bármilyen páros ideképzelhető.
6 megjegyzés
Szia Noel! ^^ Mint mindig most is tökéletes! A történet megragadott. Számomra ez a történet már most nagyon kedves,mivel olyan volt mintha az én elmúlt 2 hónapokat olvastam volna el újra. A sírások és az ehez hasonló dolgok, teljesen bennem vannak. Vagyis eddig. Szinte egy "életmentő segítség" volt. Mostmár rájöttem arra, hogy nem szabad a múlton bánkódnom. Már nem félek attól, hogy ma, holnap vagy akár mikor is mi fog történni. Az a nagy lyuk lehet, hogy nem fog olyan gyorsan begyógyulni, de az biztos, hogy már nem fog fájni. Mostmár rá merek gondolni, azokra a gyönyörű és úgymond tökéletes eggyütt töltött percekre. Még egyszer nagyon köszönöm, tőled drága Noel mindig tanulok valamit! ^^
VálaszTörlésAmii ♡😍💋
Erre azt hiszem, nem is tudok mit mondani. :)
TörlésÖrülök, ha segíthettem valamiben, ezzel a rövidke szösszenet megalkotásával. ^^
Kicsit olyan érzést keltett bennem, mint a "Lehetek a tagja?" c. ficid, tulajdonképpen magam sem tudom miért. Talán, mert mindkettő nagyon valós volt - meg ugye, mindkettőt imádtam ㅋㅋ-. Néha jó leírni, amit az ember gondol/érez, főleg, ha olyan dolgok születnek belőle, mint ez. Jó, mert nincs benne az a tipikus kis füllentés (persze, kinek mi), hogy "Majd minden rendben lesz", "Elfelejted", ésatöbbi, hanem csak a kemény valóság, amit majd egyszer úgyis átél a többség, még ha kerüli is. Persze, biztos van, aki kifejezetten az ilyeneket szereti, de például nekem meg az esik néha jól, amikor ehhez hasonló dolgokat olvasok. Az én dilim, de megnyugtat. :'D Alapjáraton nem is csípem a yaoit (értem ezt úgy, hogy a shounen-ai még elmegy, de amikor valami tömény yaoi, mindenféle mondanivaló és háttértörténet nélkül, az már nem igazán jön be), de benned meg pont az a jó, hogy mindenben, de tényleg mindenben vannak érzelmek, és kellemes olvasni, mert érdekel, mi lesz a végén, és leköt. Szóval én kicsit sem bánom, hogy most egy ilyesmit írtál, szerintem ez is nagyon te vagy, és kifejezetten remélem, ha hasonló sugallatot kapsz a későbbiekben valamitől, azt is olvashatom majd ^^ Amúgy eredetileg facebookon akartam leírni ezt, de az túl hosszúra sikeredett, így egy picit kénytelen voltam faragni belőle, hogy normális legyen :v Ismét köszönöm, hogy olvashattam!c:
VálaszTörlésKicsit meglepődtem, hogy pont arra a ficimre emlékeztet, elvégre hangulatában teljesen elüt a kettő, de valamennyire megértelek. Elvégre mindkettőnek sok köze van a valósághoz :P Szeretem magamban elraktározni a dolgokat, hogy később, amikor már nem annyira egyezik az életemmel az adott érzés (ami ebben az esetben nem így van XD), le tudjam írni ^^ Hát, nem kívánom senkinek, hogy mindazt átélje, amit én itt leírtam, de előbb vagy utóbb, mindenki túlesik egy olyan dolgon, amitől kevesebbnek érzi majd magát (vagy így, vagy úgy). Én csupán azt szerettem volna mondani, hogy ez nem rossz, ezzel nincs semmi baj, hogy ha az ember így érez, mert ez teljesen normális. És ahogy mondtad, előbb-utóbb mindenki átesik valami ehhez hasonlón. Annak nagyon örülök, hogy neked tetszett ez a kis novella ^^ Nem szeretném gyakori szokásommá tenni, hogy ilyesmiket írok, azaz én lelkemnek sem tenne jót XDD De nem fogom visszafogni magam, ha esetleg megint valami ilyesmihez lenne hangulatom ^^ Köszönöm szépen, hogy írtál nekem ^^
TörlésNoel ♥
Búú ez nagyon szép volt T-T imádom az írásaid, mondjuk kommentelni nem szoktam, de tényleg rohadtjók *w* egyébként az a kép direkt Hijikata és Gintoki, vagy csak kerestél egy random yaois képet? :)
VálaszTörlésKyaa, örülök, hogy tetszett ^^ Jaj, köszönöm szépen, és azt is, hogy most írtál ^^ Ja, én teljesen véletlenül akadtam rá erre a képre, azt sem tudom, hogy kik vannak rajta XD
Törlés