Noel's Galaxy

2.

 Az egész szarság, szeptember első napján kezdődött, amikor beléptem az egyetemem főkapuján, az egyik előadótermet keresgélve. Sajnálatos módon, végtelenül balfasz voltam az ilyenekben, ismeretlen helyen akármikor el tudtam volna tévedni. Ha visszamehetnék az időben, biztosan segítséget kérek valakitől, aki a közelben van… Oh, bárcsak ezt tettem volna!

 Viszonylag sokáig kóboroltam a folyosókon, míg végül megtaláltam a helyiséget, ahol az előadásom már nagyban tartott. Be szerettem volna ülni arra a negyed órára, ami még megmaradt belőle (igen, rohadt hosszú ideig bolyongtam), de feleslegesnek tartottam, és helyette inkább a büfébe vettem az irányt. Jellemző volt, az életem felében azt sem tudtam, hol vagyok, viszont a kajáldákat egy pillanat alatt megjegyeztem.

 Be is mentem az ételekkel teli helyiségbe, ahol először is kértem magamnak egy kávét és némi élelmet – mert ha már büfében voltunk, tankoljunk fel a napra – majd letettem a formás kis seggemet egy székre, ahonnét következhetett a második lépés, amelyben totális ledöbbentem.

- Oh, baszki! – suttogtam magam előtt, ahogy a rám hosszasan meredő fiút vizslattam, akit gimi óta egyetlen egyszer sem láttam.

- Baekhyun? – ráncolta össze kissé szemöldökét, miközben oldalra döntött fejjel, alaposan szemügyre vette arcomat.

- Szia JoonMyun – intettem zavaromban legjobb barátom exének, akivel annyi kedvem sem volt beszélgetni, mint egyesével szedegetni a hónaljszőrömet. De, nem igazán vette le a szenvedő grimaszainak jelentését, mivel nem sokkal ezután, odaült hozzám, s bájcsevelybe kezdett.

- Régen láttalak – billentette jobbra fejét, kedves mosollyal ajkain.

- Hát igen, lassan három éve, nem? – Szar voltam matekból, és szorult helyzetben, nem tudtam értelmesen gondolkodni. Na, nem mintha máskor ment volna.

- Tizenegyedikben találkoztunk – kuncogott –, amikor még Jongdaevel jártam. Emlékszel arra az időszakra?

- Azt nehezen lehetne elfelejteni – mosolyogtam erőltetetten, kissé talán cinikusan is. – Figyelj JoonMyun, számomra eléggé kínos a legjobb barátom exével társalogni úgy, hogy tudom, anno egy bizonyos harmadik személy miatt szakítottatok, szóval nézd el nekem, ha akaratlanul vagyok tapló, vagy teszek köcsög megjegyzéseket. – Sosem volt mély és bensőséges kapcsolatom a sráccal, így egyszerűen közöltem vele a száraz és ropogós tényeket. Szerettem volna, ha legalább egy minimálisan elhiszi, hogy ezt nem csupán a remek humorom szülte, de nem úgy tűnt, mintha JoonMyun vette volna a lapot.

- Ejha, te aztán nem köntörfalazol – nevetett jóízűen –, de nem kell emiatt aggódnod.

- Én totál nyugodt vagyok, nem aggódom semmiért – vontam vállat. – Viszont az tényleg érdekelne, pontosan hogy volt köztetek ez a szakítós dolog?

- Megismertem valaki mást, ez azért nem atomfizika – vágott egy grimaszt. – Mindketten megfelelően tudtuk kezelni a helyzetet, és feltételezem, Jongdae nem bőgi miattam minden éjszaka álomba magát, ugye?

- Hát nem éppen – ráztam meg fejemet, különös pofát vágva. – Ami azt illeti, nagyon is jól van… sőt, kifejezetten jól, ha mondhatom ezt.

- Igazán? – húzta fel szemöldökét, felcsillant szemekkel.

- Igen – bólintottam határozottan. – Nem sokkal a szakításotok után összejött egy hipster gyerekkel, azóta is együtt vannak. Négyesben élünk nem messze innen…

- Négyesben?

- Ja, Jongdae, a pasija meg én és a barátom – összegeztem a kis csapatunkat, mint valami beteg gruppent.

- Jól lehet nálatok – tett egy különös megjegyzést, majd órájára pillantott, s lendületesen felállt helyéről. – Na, nekem mennem kell, mert nemsokára kezdődik az órám. Jó volt látni Baek!

- Téged is! – viszonoztam reflexből a szavakat.

- Add át üdvözletemet Jongdaenek! – szólt még oda hozzám, majd hátra sem fordulva, kiment a büféből, totál egyedül hagyva a gondolataimmal.

 Már aznap éreztem, hogy valami nem lesz rendben, ha én erről mesélek Jongdaenek. Illetve, ezt így konkrétan nem tudtam, viszont élt bennem egy olyan megérzés, hogy talán ezt mégsem kellene… De Baekhyun nem hazudtolta meg magát, és segghúzogatás nélkül ment haza este, kurva jól kedvvel, akár egy beszívott mókus.

 A nappaliban csupán az egész nap – oké, azért nem kellett volna túloznom – emlegetett szamár ücsörgött, valami idióta könyvet olvasva, totál egymagában. Csendesen mögé lopóztam, majd ledobtam táskámat, ezzel akkor ugrást kicsalva a srácból, amin muszáj volt hangosan felröhögnöm.

- Baszd meg Baek, a frászt hozod rám! – kapott mellkasához, hátrafordulva, készülve még jobban lebaszni folyamatosan vigyorgó fejemet. – Miért nem szórakozol a pasiddal?

- Nem tudom, hol van – rántottam vállat, ahogy leültem melléje. – De nem is érdekel; felnőtt férfi, azt csinál, amit akar.

- Meglepő, hogy ennyire megbízol benne.

- Miért, te nem bízol Sehunban?

- Dehogynem bízom – kérte ki magának rögtön. – Csak hát na… tudod milyen vagyok. Ami az enyém, azaz enyém, és szeretem rajta tartani a szememet.

- Ja, és egy kicsit sem vagy féltékeny típus – ráztam tincseimet, gúnyosan.

- Kapd be, egy ilyen srácot érdemes megtartani!

- Nem ezt mondtam! – emeltem fel kezemet, védekezésképpen. – De azért nem kellene ellenőrizned minden lépését!

- Ki beszélt itt minden lépésről? Nem tettem nyomkövetőt a seggébe!

- Még – emeltem fel ujjamat, sokat sejtetően a fiúra meredve, aki egy szemforgatással lerendezte eme gondolatmenetemet.

- Hülye vagy – pufogott. – Amúgy inni ment az egyetemi haverjaival.

- Ilyen hamar összespannolt másokkal? – csodálkoztam, mert én kurva kevés diákot ismertem az egyetememről, és nem csak azért, mert egy antiszociális nyomorék voltam, aki képes lett volna egész nap a büfében mereszteni a picsáját.

- Tudod milyen, eléggé szociális alkat – rántott vállat. – Amúgy még régebben találkozott valami Yifan nevezetű csávóval, vele meg eléggé jóban lettek. Nagyobb volt az öröm, mikor kiderült, hogy évfolyamtársak lesznek; látnod kellett volna Sehun lelkes fejét.

- Hidd el, el tudom képzelni – nevettem magamban, ahogy vizualizálni kezdtem a szőkefürtös srác izgatott kislány arcát, miközben fangörcsöl. Oh, bárcsak ott lettem volna…

- Mellesleg, milyen volt az első napod az egyetemen? – kérdezte legjobb barátom, miután elpakolta az asztalról a könyvét, amit alig pár perccel előtte, nagyban bújt.

- Sikeres! Nagyon menőn elkéstem az első órámról, helyette pedig a büfében meresztettem a seggemet, és összefutottam egy közös ismerősünkkel.

- Mármint nekünk közös ismerősünk? – mutatott magunkra.

- Miért, szerinted a kurva gyümölcstállal beszélgetek éppen?

- Jól van, ne kezdj el hisztizni, csak mondjad – legyintett, kisebb „kiakadásomat” ignorálva.

- Mindegy – forgattam meg szemeimet, miközben fejcsóválva elvonultam onnan, készülve a fürdőbe zuhanni, ahol örömmel szerettem volna belefulladni néhány habfürdőbe. – Mellesleg JoonMyun üdvözöl! – kiáltottam még utána, s a hirtelen megállt motoszkálásból rájöttem, hogy Jongdaenek valószínűleg megállt a szíve.

- JoonMyun? Kim JoonMyun? Az a JoonMyun? – sorolta kérdéseit, teljesen izgalomba jőve.

- Hány JoonMyunról tudsz, akiket mindketten ismerünk? – hitetlenkedtem. – Azért ez nem egy gyakori név.

- De hol találkoztál vele?

- A büfébe – mondtam egyszerűen. – Gondolom nem volt órája. Mondjuk, nem tudtam, hogy egy helyre járunk, de hát… minden nap tanul valami újat az ember.

- Az biztos – értette egyet velem a fiú. – És sokáig beszélgettetek?

- Nem igazán. Váltottunk körülbelül tizenöt mondatot, és ebben benne volt az üdvözlésed is. Nem volt nagy sztorizgatás.

 És itt volt az a pont, ahol inkább bevonultam a fürdőbe, mert túlságosan fáradt voltam még részletekkel traktálni a lakótársamat, akinek az utóbbi két napban, ez volt az egyetlen érdekes mozzanata az életében. Bár, így visszaemlékezve Jongdae arcára, lehet egyáltalán meg sem kellett volna említenem JoonMyun nevét. Találkoznom sem kellett volna vele… Kurvára be kellett volna tolnom a picsámat arra a tizenöt percre. Milyen kár, hogy nem tettem…

 Néhány órával később, befeküdtem Chanyeol mellé a közös franciaágyunkba, kissé gondterhelt arccal, amit drága egyetlen Yodám, természetesen akkor is észrevett, mikor épp valami másra figyelt.

- Minden oké veled? – vette le szemüvegét, kicsit közelebb húzva engem testéhez, karjaival nyugtatóan karolva át derekamat. – Olyan feszültnek tűnsz.

- Jól vagyok – rántottam vállat –, csak ma találkoztam Jongdae exével, és kissé kínos volt köztünk a beszélgetés.

- Elhiszem – vágott egy különös arcot, majd vigasztalóan nyakamba puszilt. – Kínos lenne, ha találkoznom kellene Daehyunnal, azok után, hogy veled összejöttem.

- Oké, de ez a helyzet más, mint a miénk – forgattam meg enyhén szemeimet. – Neked tetszettem, nekem tetszett Daehyun, ti jártatok s végül mi lettünk egy pár. Dae esete különböző; azért szakítottak, mert JoonMyun talált valaki mást.

- Na ez így rábaszás – húzta el száját az elálló fülű fiú, őszinte sajnálatot kezdve táplálni legjobb barátom iránt. – És van a gyereknek jelenleg valakije?

- Nincs – ráztam meg fejemet. – Egyedül van, mint a kisujjam.

- Akkor ez mégsem akkora rábaszás, elvégre Jongdaenek ott van Sehun, meg mi ketten, ennek a srácnak meg senki.

- Ez is egy nézőpont, és igazából igazad is van, viszont, amikor megemlítettem Daenek a találkozást…

- Te szóltál neki róla?! – akadt fenn párom egy percre, mondatával félbeszakítva engem a beszédben.

- Igen – feleltem, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie. Azt a lesajnáló, fájdalmas arcot, ami a mellettem fekvő férfi levágott, le kellett volna fotóznom, és egy kereted adva a képnek, kirakni a nappali falára.

- Baek, hogy lehetsz ennyire ostoba?

- Parancsolsz? – húztam fel szemöldökömet, a lehető legprovokatívabb, leg-hülyepicsásabb grimaszaimat véve elő. – Azért ne felejtsed már el, hogy kinek a lába közé mászol be esténként.

- Jól van, nem úgy értettem – kért elnézést nevetve, miközben csókot lopott. – De az ilyenekről nem szokás beszélni. Felébreszthet olyan érzéseket, amiket nem kellene.

- Ettől nem félek – vontam meg vállaimat, már ennyiből leszűrve, Yeol mire is akart kilyukadni. – Ismerem a legjobb barátomat, nem véletlenül hívom így. Fülig bele van szerelmesedve Sehunba, és nincs semmi, ami elválaszthatná őket egymástól. Ebben ezer százalékban biztos vagyok.

- Akkor miért voltál ideges?

 Ez egy baromi jó kérdés volt. Chanyeol valahogy mindig rátapintott a lényegre, amire valahogy, sosem voltam képes egyenes, és határozott választ adni. Így volt ez akkor is; csak feküdtem mellette az ágyban, azon agyalva, mi miatt éreztem kellemetlenül magam. Bíztam Daeben, tudtam, hogy semmi olyasmiről nem volt szó, amit Yeol feltételezett… akkor meg miért aggódtam?

- Magam sem tudom.

…

 Az elkövetkezendő két hónap, maga volt a megtestesült rémálom-gyár. Totális agyfaszmerevedést kaptam az idióta professzoraimtól, akikről egy idő után már azt mertem feltételezni, hogy neten vették a diplomájukat. Komolyan, mind sík hülye volt, már én éreztem kínosan magam egy-egy megnyilvánulásuk miatt… De még nem is ez volt a legrémesebb.

 Valahogy ez az egyetemi élet nagyon nem feküdt nekem. A probléma forrását nem tudtam volna megnevezni, egyszerűen szarul éreztem magam az intézményben, ahova nap mint nap jártam. Zavartak a csoporttársaim, kirázott a hideg a tanáraimtól, és nem éreztem kihívásnak a zh-kat. Lehet, én voltam egy kibaszott robot, de tényleg nem adott túl sok pozitívumot az egyetem.

 Kivéve talán Kim Jongin-t.

 Valamelyik előadáson ismertem meg a srácot, amikor igazán kedvesen, beszólt az egyik professzornak, de úgy, hogy szegény krapek meg sem bírt szólalni utána, nekem pedig nem sikerült visszafojtanom a nevetésemet. Természetesen mindkettőnket kikúrtak onnan, de totál megérte; röhögtem egy jót, és megismertem Jongint.

 Ritka értelmes egy gyerek volt, ezt meg kellett hagyni; sajátos gondolkodása magával ragadott, hideg és kissé tapintatlan stílusa ellenére. Olyan Zabhegyező feelingje volt a srácnak, de neki kifejezetten jól állt. (Ezt azért mondom, mert rühellem azt a könyvet). A kreolos bőrű gyereket nagyon kedveltem, amellett, hogy még nem ismertem valami jól.

- Nincs kedved ma meginni velem egy kávét? – kérdezte hirtelen, bármiféle köntörfalazást mellőzve, mikor mentünk kifele az objektumból, hátunk mögött hagyva, egy igazán pocséknak nevezhető napot.

- Mármint nekem… veled? – kérdeztem vissza, meg akarva bizonyosodni arról, jól hallottam-e.

- Hát, tudtommal hozzád beszélek – mondta hanyagul. – És remélem, hogy nincs több személyiséged, meg semmi.

- Hidd el, nincsen.

- Akkor? – húzta fel szemöldökét, valószínűleg nem valami kedves visszakérdezésemre utalva.

- Csak meglepődtem – feleltem őszintén, elvégre Jongin az a személy volt, akinek tényleg bármit mondhattam, mert vagy nem vette a szívére, vagy eleve ívben leszarta. – Nem olyan fajta embernek látszol, aki szeret szocializálódni.

- És milyen jól látszik – mosolyodott el féloldalasan, elégedetten tekintve körbe a zsúfolt utcán, szemügyre véve az ott járkáló fiatalokat, olyan fölényeskedő kisugárzással, amit öröm volt nézni. – Ennek ellenére, téged kedvellek. Azon kevesek közé tartozol, akiket megtűrök magam mellett, és szívesen töltök velük minőségi időt. Valamiért értelmesebbnek tűnsz, mint a többiek.

- Köszönöm – mondtam, majd hozzátettem. – Asszem.

- Szívesen – biccentett kimérten. – Szóval, akkor megiszunk valamit?

- Nem lehet – ráztam meg fejem végül, mindenhogyan visszautasítva szegény Jongint. – Elígérkeztem Chanyeolnak.

- Ő a barátod, ugye? – kérdezte, miközben próbált visszaemlékezni az élettársam nevére, amit még napokkal előtte említettem neki.

- Igen.

- Akkor mindent értek – mosolyodott el, majd vállon veregetve, kezdett hátrálni tőlem. – Érezzétek jól magatokat! A kávézást meg bepótoljuk egy másik alkalommal! – kacsintott hamiskásan.

- Mindenképpen – indultam el én is magam útján, még mosolyogva intve egyet a fiúnak, aki viszonylag hamar tűnt el a nyüzsgő fiatalok tömegében.

 Különösen jó hangulatban voltam aznap délután, úgy éreztem, semmi sem ronthatja el a napomat. És ilyenkor derül ki, hogy az élet – vagy a sors, nem tudom – tartogat még olyan meglepetéseket, amiktől szívem szerint egyesével tépdesném ki minden hajszálamat, majd egy baltával lerohannám Lengyelországot.

 Elmentem a megbeszélt helyünkre Yeollal, ami nem messze esett a sulijától, de csodák csodájára, egyetlen Yodám, nem tolta oda a formás fenekét. Gyakran késett, így nem kerítettem neki különösebben nagy feneket, egy negyed órát el szoktam neki nézni. De amikor már vagy egy órája ott dekkoltam, megfordult a fejemben, hogy fel kellene hívni, nem murdált-e meg útközben.

 Elő is kaptam a telefonomat, amin, meglepő módon, már várt rám vagy egy tucat sms, és mind Chanyeoltól. Ez a tény azért volt furcsa, mert ingyen hívhattuk egymást, nem szoktunk sms-re költeni, csak ha valami kurva nagy baj volt. Aznap pedig tényleg érkezett tőle durván tizenöt üzenet. És az összesnek ugyanaz volt a tárgya: „Gyere haza, de azonnal!”.

 Mondanom sem kell, hogy otthagyva csapot-papot, lóhalálában rohantam a közös lakásunkra, mint akit üldöznek. Hajam a homlokomnak tapadt, a szél körülbelül három legyet és egy szöcskét fújt az orromba, de szartam le, csak futottam tovább. A végére meg kellett állnom a lépcsőházban, hogy kicsit kifújjam magam, mert már az oldalam is úgy szúrt, mint a kurvaélet.

 Benyitottam a lakásba, de csak egy az asztalnál ülő Park Chanyeolt találtam, aki türelmesen hallgatta, s tűrte a szomszéd szobából tisztán hallható veszekedést. A két férfihang olyan élesen és kegyetlenül szólt egymáshoz, hogy az már nekem okozott fizikai fájdalmat, pedig azt sem tudtam, miről volt szó. De nem tűnt rózsásnak a helyzet, már csak abból sem, hogy tisztában voltam vele, kik vitatkoztak olyan hevesen.

 Értetlenül Yeolra meredtem, aki tanácstalanul rántotta meg vállait, jelezvén, ő sem tud többet nálam.

- Mióta tart ez? – kérdeztem, két kívülről beérkező káromkodás között.

- Körülbelül egy órája – sóhajtott, miközben beletúrt selymes hajába. – Hazaugrottam a pénztárcámért, és már akkor ki akarták nyírni egymást. Sehun konkrétan három tányért tört el, és a kézfejét is mellé majdnem.

- Hogy mi?! – akadt fenn a szemem elképedve, nem akarva elhinni a hallottakat. Pedig igazak voltak; az álompár, Kim Jongdae és Oh Sehun, veszekedtek, a saját fülem hallatára, a szomszéd szoba négy fala között. Mégsem akartam igaznak nevezni mindezt.

- Totál ki vannak akadva, és fogalmam sincs, hogy min…

 Párom nem tudta folytatni mondatát, ugyanis legjobb barátom csapta ki szobájának ajtaját, meg sem várva a mögötte érkező srácot. Jongdae szemei a méregtől izzottak, mintha képes lett volna ölni, úgy meredt maga elé, szinte teljesen ignorálva bennünket.

- Mi történt? – kérdeztem kissé tapintatlanul, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Viszont a válasz… egy életre kielégített.

- Sehun elköltözik!

1.

 Annak érdekében, hogy tökéletesen érthető, és talán még számomra is átláthatóbb legyen ez a kaotikus helyzet, visszapörgettem az események sorozatát, hogy megtaláljam azt a kis apróságot, ami mindent elbaszott. Lehet, nem is a vádolt személy volt a hibás, hanem egy, a békességben megbújt valami, ami belerondított az idilli életünkbe.

 Ugye mindenki emlékszik gimis korom harmadik évére, amelyben megismertem Park Chanyeolt? Naná, hogy nem törlődött ki ez az időszak, a mi érdekes kezdésünk, szerintem még a vécés néni fejében is élénken él, elvégre biztosan sokat kellett takarítania utánunk, amikor lefeküdtünk a férfimosdóban. Az sem tegnap történt, ebből is látszik, hogy rohadtul öregszem, pedig csak első éves egyetemista vagyok.

 Na mindegy. A lényeg, hogy anno Chanyeollal eléggé jól alakultak a dolgok, annyira, hogy totál beleszerettem, és sikeresen még gimi után is együtt tudtunk maradni, mivel ez az érzés, kölcsönösnek bizonyult. Közben pedig az ekkortájt megismert Oh Sehun is rátalált legjobb barátomra, Kim Jongdaere, így teljes volt, mind a négyünk élete.

 Egészen érettségi pillanatáig, amikor is éppen egy töritételt magoltam nagyban, amikor drágalátos barátom, Jongdae rontott be a szobámba, bármiféle kopogás vagy egyéb figyelmeztetés nélkül.

- BAEKHYUN! – vonyított, akár egy magányos, elhagyatott kiskutya, aki rémülten kereste azokat az arcokat, amiket már ismert. Amikor ehhez hasonlóan viselkedett (vagyis kurva gyerekesen), tudtam, hogy „halálosan nagy baj van”, holott csak valami apró-cseprő ügyet nem bírt elintézni.

- Haver, hálás lennék, ha mongol csatakiáltásokkal megelőlegezve rontanál be hozzám, hogy legalább egy kis időm legyen lelkiekben felkészülni, mielőtt még elkezdtem játszani a pszichológust – forgattam meg szemeimet, ahogy irányába fordultam, s kissé izzadt fejét kezdtem bámulni. – Futottál? – vontam össze szemöldökömet, mert nem olyannak tűnt, mint általában. Az arca sokkal kétségbeesettebb volt, nedves haja a homlokára tapadt, mint aki a maratont sprintelte le, körülbelül ötször egymás után.

- Kurva nagy gond van! – túrt bele két kezével hajába, remegő testét az ágyamra dobva, olyan képet festve így magáról, mint aki menten megőrül.

- Ez olyan „kurva nagy gond”, mint amikor nem bírtad megmondani egy lánynak, hogy buzi vagy, vagy olyan „kurva nagy gond”, hogy senki nincs nálatok otthon, és fura hangokat hallottál? – soroltam fel a kedvenc eseteimet az eddigiek közül, de a srác nem igazán vette a humoromat, ahhoz túlságosan kétségbe volt esve.

- Nem, ez olyan „kurva nagy gond”, hogy konkrétan elutasítottak a koliból!

- Hogy mi van? – ráncoltam homlokomat, aznap először olyan megdöbbenéssel a pofámon, amit akár a holdról is ki lehetett volna szúrni. – Miért? Ilyet lehet egyáltalán?

- Ezek szerint igen – vágott fájdalmas grimaszt. – Állítólag a fenntartott helyeik közül egyet sem adhatnak nekem…

- Miért nem? – értetlenkedtem tovább.

- Fogalmam sincs Baek, nem vagyok kollégiumigazgató! A lényeg, hogy érettségi után nincs hol laknom!

- Miért nem jársz akkor egyetemre itthonról? – vetettem fel az ötletet, de aztán rájöttem, hogy orbitális nagy baromságot kérdeztem.

- Mert nincs kedvem minden nap ötkor kelni, hogy kényelmesen suliba járhassak – forgatta meg szemeit. – Amúgy sem akarok a szüleim nyakán ragadni.

- Akkor miért nem veszel ki egy lakást a belvárosban?

- Persze, igazad van – tárta szét karjait cinikusan. – Tök ésszerű… és a spanyol viaszt is én szartam.

- Csak azért, mert havibajos vagy, még ne velem legyél tahó! – forgattam meg szemeimet. Jongdae világ életében bevágta a bunkót, ha éppen hisztizett valami miatt, és bár az évek alatt ezt megtanultam kezelni, néha nagyon nem értettem szerencsétlen gyereket. Ez ügyben pláne értetlenül álltam a dologhoz, mert még nem is mondtam akkora faszságot. – Én is ezt csinálom, te miért ne vehetnél ki egy lakást?

- Mert nem én szartam a spanyol viaszt! – toporzékolt továbbra is, meglehetősen idegesítő összképet alkotva.

- Észrevetted, hogy amióta Sehunnal jársz, úgy viselkedsz, mint egy lány? – tettem fel a filozofikus kérdést, mire abbahagyta a teljes kétségbeesést, majd lesajnálóan válaszolt.

- Észrevetted, hogy amióta Chanyeollal jársz, élesebbek a beszólásaid?

 És ekkor végre beugrott; Chanyeol!

- Hát persze! – pattantam fel lelkesen íróasztalomtól, boldogan lépve legjobb barátom elé, akinek látszólag fogalma sem volt arról, hogy mi miatt virult ki annyira az arcom.

- Mi bajod? – vonta össze szemöldökét. – Megártott a sok vérkeringést segítő bogyó? – lesett a tankönyveim mellett pihenő vitaminjaimra, mire csupán szemet forgatva, megcsóváltam fejemet.

- Nem érted – sóhajtottam.

- Nem vagyok gondolatolvasó, és egy „Hát persze!” felkiáltásból még egyik sámán sem tudott olvasni.

- Hagyjuk most a sámánokat – legyintettem, átkarolva barátomat, hogy szemei elé vetíthessem a jövőjének legszebb képeit, pont úgy, mint a béna filmekben. – Érettségi után, Yeollal összeköltözünk – kezdtem bele –, és te meg Sehun simán lakhatnátok velünk!

- Éljünk a nyakatokon? – torzult el rögtön arca.

- Nem ingyen, de simán összebútorozhatnánk így négyen; olcsó lenne a lakbér, mindenkinek lenne hol laknia, és baromi nagy buli lenne! – Na igen, az érveim nem állták volna meg a helyüket egy vitaszakkörben, viszont reménykedtem abban, hogy ott, Jongdae esetében, elegendő csupán ennyire megerőltetni az agyamat, mert többre biztosan nem futotta volna. – Mit mondasz?

- Hát, nem is tudom… – kezdte el tarkóját vakarni, ahogy kibújt ölelésemből.

- Úgyis mindig a nyakamra jársz, nem lenne hatalmas újdonság, ha hivatalossá tennénk – rántottam meg vállaimat, elpoénkodva a fiú döntését.

- Hülye, nem ezzel van a gond – sóhajtott egy kisebbet.

- Akkor? Nem kedveled Chanyeolt?

- Semmi bajom a pasiddal, Baek, emiatt nem kell aggódnod – biztosított erről, egy kedves mosoly kíséretében, melyet hamar váltott fel, a kérdésektől hemzsegő arcának látványa. – Csak tudod, Sehun…

- Sehunnal van a gond? – lepődtem meg őszintén, mivel úgy tűnt, remekül megvannak a pöszével.

- Nem, nincs vele semmi gond, tökéletes, ahogy eddig… – magyarázkodott továbbra is barátom, enyhén lelkes hangszínnel. – Csak nem tudom, hogy ő akarná-e ezt.

- Mármint az összeköltözést?

- Nem, baszki, Tibet felszabadulását! – tárta szét karját. – Persze, hogy az összeköltözést!

- Dae, ne legyél ekkora hisztis picsa – temettem arcomat tenyeremben, komolyan fontolóra véve azt az ötletet, hogy legyantáztatom a pofámat. – Amúgy is, Sehunnal már jártok egy ideje, nagyon tündérbogyók vagytok együtt, és még életemben nem láttalak olyan sráccal, aki ennyire boldoggá tett volna – játszottam el a romantikus legjobb barátot, aki valójában is voltam, annak érdekében, hogy Jongdae lenyugodhasson. – Van olyan szinten a kapcsolatotok, hogy meg tudjátok beszélni ezt az összeköltözős dolgot. Chanyeollal nekünk is sikerült, pedig nem vagyunk régebb óta együtt, mint ti – simítottam végig karján, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, elkezdtem kifele toszogatni az ajtón – Szóval menj, és kérdezd meg azt a pösze hipstert, hogy össze akar-e veled költözni!

 És össze akart! Remélem, hangsúlyoznom sem kell, hogy Jongdae milyen kikúrt boldog volt, mikor hivatalossá tettük, mi négyen bizony, érettségi után, együtt fogunk lakni. A szüleink totál ránk hagyták a döntést, le se szarták már azt, hogy mit fogunk kezdeni magunkkal – nagyon kedvesek, mondhatom –, csak annyit akartak, hogy ne haljunk meg és hétvégente telefonáljunk haza.

 Ezeket megígérve indultunk el egyszer lakást keresni, egy nyári napon, amikor már biztos volt, hogy kit vettek fel arra az egyetemre, amire menni akart. Legnagyobb meglepetésemre, mindenki bejutott oda, ahova szeretett volna, ami valószínűleg mindnyájunk szemében, kész csodának számított, az meg főleg, hogy a továbbtanulásunk színhelyei még nem is estek annyira távol egymástól. Mágia volt a dologban, éreztem már az elején – a viccet félretéve, könnyedén találtunk mind a négyünknek megfelelő albérletet.

 A nyarunk fantasztikusan telt; ezerfelé utaztunk, meghódítottuk a fesztiválokat, ahogy a koncertek első sorait is, kissé talán ittas állapotban. Természetesen, nem lógtunk mindig egymás nyakán, volt időszak, amikor Sehun, romantikázni vitte legjobb barátomat, olyankor pedig én is, általában, Chanyeolnál töltöttem az időm nagy részét.

 Egy augusztusi napon, nem sokkal szeptember elseje előtt, Yeolék házában aludtam, persze a colos társaságában, akit le sem bírtam vakarni magamról, olyan szinte rájött a ragaszkodhatnék.

- Mi az? – nevettem hangosan, mikor fülem tövébe csókolt, derekamat szorosan húzva testéhez. Szerettem, amikor így viselkedett, csak ez az állapot nem volt gyakori nála, s pont emiatt hatott, baromi furcsának.

- Semmi – kuncogott ő is, fülcimpámat harapdálva. – Csak nemsokára kezdődik az egyetem.

- Tudom, ne is mondd – forgattam meg szemeimet. – Gyomorgörcsöm van miatta; csak reménykedni tudok abban, hogy nem fogok semmilyen seggfej-hajlamú emberrel, összefutni.

- Abban én is reménykedem – mormogta mögöttem, a szokottnál mélyebben, s meglehetősen duzzogós hangnemben. – Hajlamos vagy bukni a seggfejekre.

- Nem kell mindig magadból kiindulnod – forgattam meg szemeimet. – Te kivétel vagy, szóval addig örülj!

- Ezek szerint, paraszt vagyok? – húzta fel játékosan szemöldökét, ajkait harapdálva.

- Az első találkozásunknál nagyon az voltál – emlékeztem vissza arra az ominózus napra, amikor sikeresen magamra haragítottam azt a férfit, akinek két évvel később már a karjaiba omlottam. Hát, nem ironikus? – De most már nem vagy az, mint ahogy, te is láthatod.

- Látom – mart ajkaimra hevesen, olyan csókban részesítve, amitől még ülve is képes lettem volna elszédülni.

- Ezt miért kaptam? – váltam el tőle mosolyogva, nyakát cirógatva.

- Hogy sose felejtsd el, melyik seggfejhez tartozol – kacsintott hamiskásan, ismételten megpuszilva, gyengéd gesztussal ajándékozva meg.

- Hidd el, nem fogom – biztosítottam ebben. – Anno, két évvel ezelőtt, pont ilyenkor, nem gondoltam volna, hogy majd egy hozzád hasonló srác karjaiba fogok kikötni, most mégis itt vagyok. És ígérem, egy darabig még itt is maradok!

 Édes nyelvjátékkal szentesítettem az eskümet, ahogy a tizenegyedik évfolyamot megkezdő énem jutott eszembe; emlékszem, éreztem már akkor is, hogy valami meg fog változni az életemben.

 Viszont az sosem fordult meg a fejemben, miközben Chanyeolt ízleltem, hogy néhány hónappal később, majd az a bizonyos csók, s az a jól megszokott íz, teljesen meg fog változni.