Noel's Galaxy

1.

 Van az a pillanat, amikor még semmi sem kezdődött el, de neked már a faszod is kivan tőle: így éreztem magam, amikor szeptember első napján, egy idióta szerda reggelen, suliba kellett mennem, és belekezdenem nem csak a tizenegyedik évfolyamba, de egy újabb unalmas iskolai tanévbe is, ami valamiért akkor, a szokottnál is borzalmasabbnak tűnt.

 Egy szakadt vászontáskával a vállamon indultam meg a felújított, eléggé jó állapotban tartott épülethez, az évezredesnek kinéző piros conversemben, ami amúgy viszonylag új volt, de az utóbbi négy hónapban szarrá hordtam, ezért már tanévkezdéskor öregnek látszott. Amint megpillantottam a jól ismert, amerikai iskolákat megszégyenítő küllemmel rendelkező gimnáziumot, elfintorodtam, hiszen nem szerettem oda járni. Az a sznob, elit közeg, amibe én is tartoztam, ellenkezett mindennel, amit egy kicsit is szerettem, ezért nem igazán csíptem, az újgazdag kölyköket, akik csak a szüleik pénzével voltak nagyra.
 Jó, én is az voltam, de a csöves stílusomnak köszönhetően, nem lehetett volna észrevenni, hogy Szöul egyik legvagyonosabb családjából származom. Persze, az osztályomban mindenki tudta, hogy hozzájuk képest is elég jól élek, de erről mindig megfeledkeztek, amint megláttak, mivel kinézetem nem épp az eleganciát és a felsőbbrendűséget tükrözte. Nem mehettem volna el arisztokratának, de még egy jobb környéken élőnek sem, hisz a szakadt cuccok még kicsit az átlag alá is sodortak; szerettem a kopott, helyenként lyukas csőfarmereket, ahogy a réginek tűnő cipőket, és egyszerű felsőket is.
 A szüleim persze nem örültek annak, hogy így öltözködöm, és közölték, hogy nem kell ilyen ruhákat hordanom, mert van pénz jobbra, de én eme ajánlatukat mindig visszautasítottam. Tudtam, hogy van jobb, drágább vagy márkásabb, de ha bele akartak volna kényszeríteni a felsőbbrendű, kitűnő tanuló gyerek szerepébe, akkor ott helyben szúrtam volna magam tökön. Nem akartam egy Tommy Hilfiger modell lenni, egyrészt, mert baromi ijesztően festettek azok a srácok, másrészt pedig, egyáltalán nem tetszettek ezek az elegáns ruhadarabok.
 Basszus, csak egy tizenhét éves kamasz vagyok, nem a Buckingham-palota főtitkára; nincs szükségem nagy márkanevekre, hogy jól érezzem magam egy-egy ruhadarabban. Épp ezért szerettem az ismeretlen tervezőtől származó felsőket, vagy nadrágokat, és szívesebben hordtam egy turkálóból származó farmert, mint egy hétezer dolláros, olasz selyemből vart szart.

 Na szóval, ott tartottam, hogy elfogott az undor, mikor megpillantottam a sulit amibe, a reklámokba illő korombeliek illetve fiatalabbak szálingóztak be, az idegesítő elitista grimasszal arcukon, amitől a gyomrom is felfordult. Hatalmasat sóhajtva rántottam egyet vállamon, hogy le ne csússzon róla a táska, majd milliónyi imát elmormolva orrom alatt, megindultam a suli irányába. Félreértés ne essék, a sznobizmust leszámítva semmi bajom nem volt az iskolával, hisz annyira nem utáltam az osztálytársaimat, sőt néha kifejezetten jól megvoltunk egymás mellett, ráadásul az oktatás kiválónak volt mondható. Tehát, ha félretesszük a sajátos problémáimat, akkor az iskolát remeknek is lehetett nevezni, egy apróságot leszámítva, ami talán még a nagyképű diákoknál is jobban zavart…

- Baekhyun! – hallottam meg hátam mögött nevemet, mire fáradtan megfordultam, hogy a felém igyekező, talán egyetlen igaz barátomat bevárjam.

- Elaludtál? – kérdeztem az immár mellettem lihegő fiút, aki halkan felnevetve csóválta meg fejét, s ezáltal kicsit hosszabb barna tincsei ide-oda billegtek, mintha integetnének valakinek.

- Így is mondhatjuk – kacsintott fel rám, amiből már könnyű volt kikövetkeztetnem mi miatt jött később a megszokottnál.

- Szóval JoonMyun fárasztott ki ennyire – húztam sokat sejtető mosolyra ajkaimat, ahogy lassan továbbhaladtam, a zsúfolt folyosón lépkedve.

- Ez a következménye annak, ha valakinek pasija van – suttogta, folyamatosan vigyorogva. Hát igen; Jongdae már csak ilyen volt.

 Kim Jongdae, padtársam, és gimi kezdete óta a legjobb barátom, mivel az első hónapban egyszer véletlenül mellé kerültem, és egy unalmas fizika órán kiderült, hogy sokkal több közös van bennünk, mint hittük. Ő is utálta az elitista sznobokat, akikkel egy osztályba jártunk, emellett mindig is szimpatikusnak talált, és a srác gondolkodásmódja rendesen eltért a megszokottól, ami imponáló volt a számomra. Később megtudtam, hogy meleg, de nem kerítettem túl nagy feneket a dolognak, mert semmi bajom nem volt vele, sőt!
 Kevesen tudták rólam, de kifejezetten szerettem melegek társaságában lenni, mivel őket világ életemben szabadabbnak és nyitottabbnak láttam másoknál. Emellett, az összes, akit ismertem, százszor intelligensebb volt, mint az osztályom, és milliószor jobb emberek voltak, mint az átlag. Kedveltem a melegeket, az eddigi tapasztalataim alapján pozitív élményem volt velük, ahogy Jongdae-vel is, aki alig néhány hónapja jött össze egy JoonMyun nevű fiúval, aki egy másik iskolában, pont ugyanazon a napon kezdte meg végzős évét.
 Ismertem a srácot, elvégre mégiscsak a legjobb barátom pasija volt, és őt is kedveltem; okos volt, jó humorú, emellett boldoggá tette padtársamat, szóval egy rossz szavam sem lehetett. Nem mintha, lett volna, hisz JoonMyunt rendes gyereknek ismertem meg.

 A fiú a nyaráról mesélt nekem, miközben beléptünk a jól megszokott patyolat tiszta termünkbe, aminek a fala esküszöm fényesebben ragyogott, mint délben a Nap, és talán emiatt is képes lettem volna elhányni magam tőle. Minden túl tökéletes, minden túl elit… A tököm kivolt vele.
 De csak látványosan grimaszolva hallgattam tovább a mellettem beszélő fiút, miközben a középső padsor leghátsó padjába vágtam le magam, a jó öreg helyemre, aminek asztallapján milliónyi firkálmány díszelgett. Kitűnő voltam, de ez nem jelentett egyet azzal, hogy figyeltem is órán; igazából csak nyelvtanon „alkottam”, viszont akkor nagyon sokat karcoltam szegény padot. Gyakran még a tanár is észrevette, mit művelek, de ívben szart rá, mivel én voltam a legjobb tanulója, és hülyébb semmiképp nem lettem volna, mivel a nyelvtan nem volt valami jegyeimet és átlagomat befolyásoló tantárgy.
 Annyi előnye volt ennek az intelligenciának, hogy többnyire az emberek, főleg a pedagógusok, békén hagytak mondván, belőlem úgyis lesz majd a későbbiekben valami, s helyettem az idiótákat nevelték figyelemre. Tény, hogy a jegyeim alapján bármi lehetek, de sajátos elképzeléseim nem voltak, pedig már ideje lett volna eldöntenem, mihez akarok kezdeni a hatalmas agyammal. Viszont úgy igazán semmi sem érdekelt; annyi minden lehetek, hogy már kezd kiveszni belőlem a lelkesedés. Fiatalabb koromban élénken vigyorogtam, ha valami újat ismerhettem meg, ma meg már egy arcizmom sem mozdul egy-egy ismeretlen információ hallatán. Nincs bennem tűz – ahogy Jongdae mondaná. És a baj, hogy igaza van.  

- Baekhyun! – zökkentett ki az elmélkedésből egy mély, kissé rekedtes férfihang, amely a nevemen szólított. Feleszmélve a gondolataimból, az ajtó irányába emeltem tekintetem, ahol a jólöltözött, kissé sovány igazgatónk ácsorgott, nagy valószínűséggel rám várva. Értetlenül pillantottam Jongdae-re, aki vállat vonva jelezte, hogy ötlete sincs, mit akarhat tőlem a fószer; és ahhoz, hogy kiderítsem, muszáj lesz vele mennem. Kimásztam a padomból, vállamra rántottam a táskámat, és az ajtó felé evickélve, megálltam a férfi előtt, s miután meghajoltam, egy kérdést szegeztem hozzá.

- Miben segíthetek uram? – Segíthetek? Komolyan, Baekhyun, komolyan?

- Megtennéd, hogy velem jössz? – köszörülte meg kissé torkát, majd fejével az osztályon kívülre biccentett.

- Persze – feleltem, aztán magas alakja után indultam. Ötletem nem volt rá, mit akarhatott tőlem, de úgy éreztem, ebből nem fogok jól kijönni. Eddig, csak akkor kellett az igazgatónál lennem, ha gratulálni akart a tanulmányi eredményeimhez, de szeptember első napján, tudtommal még semmit sem tettem, akkor meg? Rossz előérzetem volt, kurva rossz.

 Helyet foglaltam a kényelmes székben, ami pontosan az asztalával szemben helyezkedett el, s kissé feszengve figyeltem a sovány férfit, aki ablakán kitekintve az udvart kémlelte nagy bőszen. Éreztem, hogy ez a beszélgetés rémes lesz a számomra.

- Gondolom, fogalmad sincs, hogy miért akartam veled beszélni, igaz? – kezdett bele az igazgató, miközben ő is letette a fenekét foteljába, aminek karfájáról csak egy fehér macska hiányzott, és azzal már kész Keresztapa feelingje lett volna a dolognak. Túl Amerika nekem, már azaz iskola, esküszöm…

- Őszintén nem tudom, uram.

- Nos Baekhyun, bizonyára tudod, hogy a diákjaink nem jönnek ki valami jól a testvériskolánk tanulóival – kezdett bele beszédébe, miközben kiengedte eddig tüdejében tárolt levegőjét. Oh, nagyon is jól tudtam; ez volt az egyetlen dolog, amit még a sznob osztályomnál is jobban utáltam: a testvériskolánk. Egyesek testvérsulija egy másik kontinensen van, esetleg külföldön vagy egy távolabbi városban, a miénk pedig a szomszédban! Olyannyira a szomszédban, hogy azzal a gettóval még az udvarunk is közös, ami nem egy konfliktust szült már az elmúlt években, mivel abba az intézménybe a legsuttyóbb parasztok jártak, akiket a világ valaha a hátán hordott. Sosem értettem, hogy lehetünk bármiféle kapcsolatban azzal a hellyel, mivel mi voltunk maga az elit kifejezés, miközben azaz iskola, csupán egy gyűjtőhelyként szolgált, ahova olyan gyerekek kerültek, akiket máshová sosem vettek volna fel. Gonoszul hangozhat, de ez volt az igazság, ami már évtizedek óta szülte a problémákat.
 A másik suli tanulói nem kedveltek minket, mivel puhány, elkényeztetett egoista faszoknak tituláltak bennünket, így több verekedést is lebonyolítottak már, amik közül szerencsére egynek sem voltam szem vagy épp fültanúja. Nem igazán érdekelt mindez, ráadásul néha még jogosnak is gondoltam egyesek ránk használt jellemzését, mivel a legtöbben nálunk tényleg puhány, elkényeztetett egoista faszok voltak, de ha ezt hangosan ki mertem volna mondani, egy verekedés helyszínén, nem úsztam volna meg ép bőrben. Természetesen mindenki tudta, hogy így gondolkodom én is, de ezt nem rótták fel nekem, mivel mindig éltanuló voltam, de egy stressz helyzetben (ami nálunk a verekedés szokott lenni) engem sem hagytak volna érintetlenül.

- Tény, hogy nem kedveljük egymást, és az elmúlt években nem tapasztaltam ezzel kapcsolatos változást, de megkérdezhetem, hogy a tanár úr miért foglalkozik ezzel?

- Hogy érted? – ráncolta homlokát, az eredetileg irodalmat oktató férfi, mire magyarázatot adtam kérdésemre.

- Eddig egyik iskola sem tett semmit azzal kapcsolatban, hogy mi diákok, kicsit jobban megkedveljük a másikat. Most meg még az év sem kezdődött el, és már hirtelen mindenkit érdekel a helyzet?

- Ezt szűrted le a kijelentésemből? – állt fel helyéről a férfi, kissé talán gyanakvóan vizslatva tovább, mintha egy titkán tudtam volna meg. Titkolni kell, ha valaki törődik a diákjaival? Vagy most mi van?!

- Nagyjából – vontam meg vállam, mert az engem érintő tények jobban izgattak, mint az igazgató okai, hogy miért kezdett el hirtelen a testvérsuliról beszélni. A férfi sóhajtott, majd kinyitotta irodájának ajtaját, s fejével ismételten kifele biccentett.

- Gyere velem, kérlek.

 Szó nélkül követtem a férfit, aki némán lépkedett a kihalt folyosókon, hisz időközben már becsengettek, és megkezdődtek az osztályfőnöki órák, s nagy sansz volt rá, hogy én le fogok maradni az enyéimről. De a kíváncsiságom nem tiltakozott, hiszen tényleg érdekelt, mit akart nekem mutatni a diri, főleg akkor, mikor konkrétan kiértünk az épületből, s az udvar felé vettük az irányt, ahol a másik iskolai diákjai nagy vígan még kosaraztak. Na igen, annyi különbség még volt a két suli között, hogy a mi óráink háromnegyed, míg az ő tanítási idejük kereken nyolc órakor kezdődött. Ezek szerint a hülyéknek több szabadidő jár…

 Ahogy elhaladtunk a kosárpálya mellett, s az én szemem a magas játékosokon pihent, megpillantottam egy srácot, aki a többinél is kiemelkedőbben kosarazott: rendkívül magas volt, megütötte a száznyolcvanötöt is szerintem, emellett pedig széles izmos vállainak köszönhetően a faltolás is remekül ment neki. Bár fekete csőfarmer volt rajta, még annak ellenére is látszódott, mennyire izmos a combja, ami valószínűleg rövidnadrágban, komoly szívproblémákat okozhatott a lányoknak. Miközben a szemeim teljesen a srácra a ragadtak, addig az épp egy eléggé szép zsákolást hajtott végre, aminek látta után szívem szerint elbújtam volna a nőies magasságommal, és a csajos sportolói tudásommal. Nem az én stílusom a kosárlabda, viszont mindig csodálattal figyeltem azokat, akik képesek voltak szépen űzni ezt a sportot, és az a gyerek, esküszöm profinak született, még annak ellenére is, hogy a testvériskolánk tanulója volt.

 A labda pont elénk csapódott le, s a fizikának köszönhetően lazán átrepült felettünk, mire az általam előbb fixírozott gyerek rohanni kezdett felénk, nem épp valami barátságos grimaszokkal gyermeki arcán. Vonásai fiatalosak voltak, de elképzelni nem tudtam volna róla, hogy fiatalabb legyen nálam, hiszen méreteihez viszonyítva korban lehetett vagy tizenhét, de tizenhat biztosan. Rövid fekete haja csak kiemelte kissé elálló füleit, amik kifejezetten aranyossá varázsolták az amúgy ellenszenves fiút. Abban a percben, amint elhaladt mellettem, halkan felhorkantva, lábát enyéim, közé akasztatta így majdhogynem orra estem. Egy káromkodást visszanyelve, fogaim közt sziszegtem a semmit, miközben visszasandítottam, az elégedetten egyben baromi arrogánsan vigyorgó srácra.

- Nocsak, megbotlott a kis elit? – hangsúlyozta mély hangjával az utolsó szót, amivel elérte nálam, hogy felforrjon az agyvizem. Gyűlöltem, ha elitnek hívtak!

- Törődj a magad dolgával, fiam! – mordult rá az igazgató a fiúra, mire az még szélesebb vigyort villantott irányomba.

- Bocs diri bá’, nem tudtam, hogy intelligenciához a töketlenség társul – felelte, folyamatosan testemet fixírozva, mintha szemeivel azt üzenné, soha többet ne kerüljek az útjába. Nem tetszett ez a gyerek; nagyon nem.

 Elhagytuk a közvetlen körzetüket, majd bejutottunk az épületbe, ami nem csak kívülről volt teljesen lepukkant; egy klasszikusan rendetlen iskolának tudtam volna titulálni, mert annyira nem volt rémes a helyzet, hogy ódzkodjak belépni oda, de azért a padlóról nem ettem volna. Mindezek ellenére, mégis tetszett, hisz nem volt olyan sterilizált, mint az a hely, ahova két éven keresztül jártam.

- Ne haragudj az előbbi miatt – kért elnézést az igazgató, valószínűleg a kosaras srác viselkedése miatt, amit nem tudtam hova tenni, mivel én semmit sem ártottam annak a gyereknek, azt pedig végképp nem értettem, hogy ezért miért az igazgató kér elnézését.

- Nem az ön hibája – vontam vállat, mire a zsúfolt, eléggé zajos folyosón megállva a férfi orrnyergét kezdte masszírozni, mintha egy hosszadalmasabb magyarázat előtt még lelkiekben felkészült volna.

- Részben az enyém is.

- Miért, ki volt ez a fiú? – kérdeztem, mert már komolyan fogalmam sem volt arról mi folyik körülöttem. Azt sem tudtam minek kellett nekem átmennem a szomszédos suliba, arról a Yoda fülűről meg még nyilatkozni sem voltam képes.

- A neve Park Chanyeol, és a kosárlabda csapat kapitánya, emellett pedig az unokaöcsém – válaszolt fáradtan a férfi, mire elképedve meresztettem rá szemeimet, mintha azt vallotta volna be, hogy valójában nő. Nem, azt jobban fogadtam volna. Hogy a faszomba lehetséges, hogy egy ilyen illedelmes férfi rokona legyen egy olyannak?

- Az unokaöccse?! Ez…

- Lehetetlen? Nem, nem az – vonta meg vállát a férfi, miközben újra megindultuk, ezúttal az utunk viszont felfele vezetett, ki tudja mennyi diákon keresztül. Meglepő mód, mindnek egész normális kinézete volt, főleg a lányoknak, és többségük nem tűnt egy agresszív állatnak. Akkor meg mi ez a gyerekes gyűlölködés? Egyszerűen nem bírom felfogni.

- Nem is ugyanaz a vezetéknevük – mondtam hirtelen.

- A nővérem fia – adott ésszerű magyarázatot, mikor már az emeletre értünk, s egy bizonyos terem felé vettük az irányt.

- Hogyhogy nem hozzánk jár? – kérdeztem, mert logikusabbnak tűnt volna. Ha az én nagybátyám lett volna igazgató egy eléggé jó gimnáziumban, akkor gondolkodás nélkül odamentem volna, a klasszikus elit helyett; mondjuk, amikor gimit választottunk, nem én döntöttem, hanem a szüleim. És én hülye hagytam nekik.

- Amikor felajánlottam, hogy jöjjön hozzánk, közölte; előbb menne egy lepratelepre, mint a sznobok gyártóhelyére, ami a szemében, a mi iskolánkban nyilvánult meg. – És mennyire igaza volt baszki. Azaz iskola varázslatosan tökéletes lenne a hülye elkényeztetett elitisták nélkül, és ebben igazat adok annak a parasztnak.

- Remek, akkor most már csak egy kérdésem lenne – sóhajtottam hangosan, mire az igazgató végre valahára felém fordult, s kíváncsian vizslatni kezdett, és mintha kicsit még sürgetett is volna.

- Mondjad, fiam!

- Mi közöm van nekem mindehhez?

 Nem válaszolva, halványan elmosolyodott, majd kitárt előttem egy random ajtót, s bevezetett azon. Hát basszus, én olyan osztályt még nem pipáltam; a falak rémes állapotban tengették a mindennapjaikat, elvetve egy-két grafitit is találtam rajtuk, amik a hangosan zsibongó, valószínűleg korombeli diákoktól származtak. Mindnek teljesen normális kinézete volt, egy-két kemény punk-ot és néhány visual kei-t leszámítva, akik első ránézésre elmehettek volna idolnak is. A padok szörnyű kinézetűek voltak, szinte az összesnek az egész felülete tele volt firkálva, amellett pedig egy-egynek hiányzott bizonyos része; a sarka, a teteje… És ha ez még nem lett volna elég, sajátos bulit tartottak a teremben, miközben már egy tanár is jelen volt; szegény próbált rendet tenni, de azok között ez lehetetlen feladatnak tűnt.

 Ahogy az igazgató és én lesokkolt állapotban figyeltük a tizenévesek önálló tevékenységeit, addig az idegen oktató bemutatkozott, és elmondta, hogy ő ennek a csürhének az osztályfőnöke, immár két éve; megnyugtatott minket, hogy ez a viselkedés náluk teljesen természetesen, s neki már megszokott, azaz elviselhetetlen hangerő, amivel azok ott kiélték magukat. Nem tudom egyesek, hogy vannak vele, de engem kicsit nagyon zavar, amikor közvetlen a fülem mellett kezd el valaki ordibálni. És akkor, ez a valaki nem más volt, mint az előbb emlegetett Park Chanyeol!

- Hola mindenkinek! – kurjantotta el magát, ahogy a terembe érkezett, s minta csak egy híresség érkezett volna, mindenki egy emberként visított fel, éjjenezve a fiúnak. Én meg csak ott álltam két tanárral az oldalamon, amolyan „Mi a picsa?” fejet vágva, s figyeltem a számomra szürreális jelenetet. – Né’ már, itt az elit gyerek és az igazgatója! Vajon mit akarhatnak? – pillantott rám, gúnyos mosolyra húzva ajkait, amitől csak viszketni kezdett a tenyerem, lehetőleg arra, hogy jól behúzzak neki egyet.

- Gyerekek, fontos közölni valóm van veletek – emelte fel kicsit hangját az igazgató, mire az alapmoraj is alábbhagyott, így telepedett ránk teljes némaság, ami lüktető dobhártyámnak nagyon jót tett. – Ő itt Byun Baekhyun, iskolánk egyik legkiválóbb tanulója – mutatott rám a férfi, „beszédében” utalva a saját giminkre. – És mától a ti osztálytársatok!

 Hogy mi a faszom?

Prológus

 Ismerős lehet az a pillanat, amikor az ember kitekint az ablakon és látja a nyári fuvallat utolsó, már teljesen gyenge perceit. A fák ágai nem ugyanolyan állapotban ringatóznak az enyhe szélben, mint mondjuk egy vagy két hónappal előtte. Azok az idők elmúltak, és helyettük visszatérnek az unalmas, gyönyörök nélküli hétköznapok, amik a szürkeségükkel képesek lesznek az unalom legvégső fokáig elsodorni. Úgy, mint minden évben, most is véget ért egy varázslatos nyár, s kezdetét veszi majd ismét a gyötrelmekkel teli, érdektelen iskolaidőszak, amit én csak a kötelező kínzásként szoktam emlegetni.

 Fiatalabb koromban nagy élményt nyújtott a tanulás, hiszen akkor még szerettem új dolgokat megismerni és mindennél több információt magamba szívni. De eljön az a pillanat, szerintem minden ember életében, amikor rájön arra, hogy az egésznek a világon semmi értelme sincsen. Tizenhét évesen már majdnem tizenegy éve rohadok a tetves iskolapadban, de eddig még semmit sem értem el. Illetve ez nem teljesen igaz, mivel kitűnő tanuló vagyok, amióta csak az eszemet tudom, és ezért a tanáraim és a szüleim is megbecsülnek.

 Viszont semmit sem értem el abból, amit minden korombeli el szeretne érni; Sosem volt még barátnőm, mivel nem tartoztam a népszerű diákok közé, és ebből adódóan a kortársaimtól sosem kaptam tiszteletet, pedig semmivel nem voltam több vagy kevesebb náluk. Persze, ez koránt sem olyan rémes, mint amilyennek beállítom, mert mindig volt egy-két barátom, akikkel megtaláltam a közös hangot. Egyszerűen már untam a helyzetemet és valami változásra vágytam. És bármennyire is szerettem volna, ha a nyárnak sosem szakad vége, úgy éreztem ez a szeptember máshogy fog kezdődni, mint az eddigiek.

- Picsába! – sziszegtem idegesen fogaim közt, ahogy próbáltam megkötni a nyakamban lógó hófehér nyakkendőt, amely az Istennek sem akart összejönni. Sosem tudtam, hogy s merre kell forgatni vagy csomózni azt a szart, ráadásul nem aznap terveztem megtanulni, ugyanis voltak annál nagyobb problémáim is. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer majd eljön az a pillanat, amire épp akkor vártam egy tükrös szobában, igyekezve méltó megjelenést varázsolni magamnak. Frusztráltan csomózgattam a nyakkendőt, igazából csak feszültségemet vezetve le a ruhadarabon; milliónyi kérdés zakatolt a fejemben, főleg azzal kapcsolatban, hogy akarom-e én ezt az egészet. Húsz percem volt eldönteni, de ha pontosan akkor gondolom meg magam, szégyent hozok a családomra, magamra, s legfőbbképpen Jongdae-re, aki egyáltalán nem érdemelte volna meg mindezt.

- Minden oké veled? – nyitott be hozzám Chanyeol, természetesen tökéletes megjelenéssel. Legjobb barátom szmokingot viselt, makulátlanra vasalt nadrággal, megfelelően tisztított koromfekete cipővel, tiszta fehér inggel, könyékig feltűrt zakóval és szépen megkötött nyakkendővel.

- Nem éppen – sóhajtottam, teljesen lemondva már arról a szar megkötéséről, ami a nyakamban lógott. – Készen állok én erre? – kérdeztem hirtelen a fiú felé fordulva, aki szemét forgatva lépett elém, s kezdte babrálni a hófehér nyakkendőmet.

- Nem hiszem, hogy ezt a kérdést az esküvőd előtt húsz perccel kéne feltenned – mondta koncentrálva, hogy a gyűrött ruhadarabból még valami emberi kinézetet tudjon nekem varázsolni.

- Tudom, de ha tudnád mennyire idegtépő ez a néhány egyedül töltött perc az esküvő előtt…

- Baekhyun – pislogott lesajnálóan, hitetlen stílusra váltva. – Kétszer házasodtam eddig, hidd el tisztában, vagyok vele, milyen érzések vannak most benned.

- Igen, de annyi különbség van kettőnk közt, hogy te először valami számodra teljesen közömbös csajt vettél el, mert bele voltál habarodva az öccsébe, aki nem mellesleg most a férjed. Kellemesen telhetnek a családi összejövetelek a sógornővel, nem igaz?

- Először is; kapd be, boldog vagyok Jonginnal és őszintén, nem érdekel a nővére, akivel mellesleg még mindig jóban vagyunk; emlékszel, a mi házasságunk érdekből született. Másodszor; hűtsd le magad valamivel ember, mert nagyon csipkelődő lettél – mondta komolyan szemembe meredve, miközben befejezte nyakkendőm megkötését, amely Chanyeol kezei közül kikerülve szebben festett, mint az áruházban, ahonnan vettem. Bocsánatkérően pislogtam rá, majd sóhajtva egy hatalmasat rogytam a mögöttem elhelyezkedő ágyra.

- Ne haragudj, csak ezt a napot nem így képzeltem el – túrtam hajamba, ahogy próbáltam egyenletesen venni a levegőt, s lenyugtatni hevesen verő szívemet, ami épp igyekezett kiszakadni mellkasomból. Éreztem, ahogy a fekvőhely besüppedt mellettem, s hogy egy kedvesen érintő kéz simít végig hátamon.

- De hát mi nem jó? Mi nem tetszik?

- Csak szar, hogy mivel melegek vagyunk, nem tarthattuk az esküvőt Koreában, hanem el kellett utaznunk ide, San Francisco-ba, ahova ugye csak kevesen tudtak eljönni, mivel költséges ez az egész. Sajnálom, hogy sok barátom nem lehet itt, és hogy az apám még csak hajlandóságot sem mutatott arra, hogy támogasson ezen a napon. Tudod mennyire, rühelli a melegeket, a házasságukat meg pláne, ha épp a kicsi fia készül erre.

- Baek, ezek csak szokásos esküvői gondok, amik minden átlag emberrel előfordulhatnak – rázta meg hitetlenül fejét a fiú, rögtön arra asszociálva, hogy nem is ez a valós bajom. – Mi a gond igazából?

- Bizonytalan vagyok – vallottam be idegrendszerem rossz állapotának okát. Igazság szerint, világ életemben szartam apám véleményére; valójában nem bántam, hogy nincs ott az esküvőmön, hiszen lett volna rá ráció, hogy tönkreteszi azt. A másik, hogy sokan nem tudtak kiutazni, teljesen megérhető; nálunk nem legális a melegházasság, és csak azért, mert mi megtehettük, hogy kiutaztunk Amerikába, ez nem jelentett egyet azzal, hogy ezt a közeli barátok is képesek utánunk csinálni. Elégedett voltam a szokásos dolgokkal, csak éppen, baromira nem tudtam eldönteni, mit érzek.

- Miben? – tette fel az ominózus kérdést legjobb barátom, akiben valószínűleg már akkor megfogant a terv, hogy észhez térít.

- Nézd Chanyeol, lehet hatalmas seggfejnek fogok most tűnni, viszont muszáj kimondanom azt, amit érzek; és jelenleg tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, hogy tényleg Jongdae-vel akarom-e leélni az életemet.

 Chanyeol sóhajtott: nem idegesen, sajnálkozóan vagy éppen lekezelően, egyszerűen csak kiengedte eddig tüdejében tartott levegőjét. Halvány mosollyal arca egyik elrejtett szegletében állt fel mellőlem, majd az ajtóhoz érve, egyre erősebben vigyorogva fordult vissza felém.

- Emlékezz vissza, milyen volt vele először. Én is ezt tettem, amikor elbizonytalanodtam Jongin-t illetően; ma viszont már nem hezitálnék – vont vállat játékosan, aztán faképnél hagyott, az üresen csengő gondolataimmal együtt. Emlékezzek…?

☆☆☆

Tisztán az emlékemben él az a nap, amikor először láttam Jongdae-t. Akkoriban még egy üzletben dolgoztam félállásban, mint rakodó, hiszen az egyetem miatt szükségem volt a pénzre és szerettem volna a saját lábamra állni. Viszont azon a meleg júliusi napon nem gondoltam, hogy majd életem egyik legmeghatározóbb emberének fogom megmutatni, merre találhatja a zöldségeket. Tudom, nem valami romantikus módja ez, az első találkozásnak, de pont jókor voltam jó helyen ahhoz, hogy felfigyelhessek rá.

 Épp az ásványvizeket pakoltam, amikor egy nálam alig magasabb személy, kedvesen megböködte a vállamat, mire felé fordítottam, addigra már teljesen kivörösödött fejemet. Egy macskamosolyú, erős vonásokkal megáldott, barátságos kisugárzású, baromi szexi srác mosolygott vissza rám, majd illedelmesen meghajolva előttem, megkérdezte, merre találhatja a zöldséges standot. Egy pillanatra elmeredve meglepően vonzó látványa miatt, észhez térítettem magam, majd még mindig kicsit sokkban, megmutattam neki azt, amit keresett. Ahogy szemével meglelte az egészséges ételeket, felkuncogva ismét felém, fordította elbűvölően mosolygó arcát.

- Köszönöm, Baekhyun – lesett a mellkasomon díszelgő névjegykártyára, azzal elment.

 A történtek után, szinte minden második nap láttam nálunk, és egy idő után már úgy köszönt rám, mintha egy ismerőse lettem volna. Teltek a napok, utána pedig a hetek, és augusztusra azon kaptam magam, hogy egész gyakran elbeszélgetek vele, de csak egyszerű dolgokról; hírek, időjárás, esetleg az iskola. Megtudtam, hogy a neve Jongdae, és hogy harmadéves lesz az orvosin; no meg persze azt az információt is elcsíptem tőle, hogy nincs senkije sem. Valamiért, amikor ezt említette, örültem magamban, de értetlen is voltam, hiszen nem akartam elhinni, hogy egy olyan aranyos fiúnak nem volt barátnője. És ekkor kezdtem azt hinni, hogy ő is az én csapatomban játszik, ergo meleg: Emiatt akkor nagyon boldog tudtam volna lenni, hiszen az olyan típusú srácok valóságos kincsnek számítottak. Aztán, szeptemberben, amikor már csak péntekenként és hétvégenként jártam melózni, egyik este munka után, én zártam az üzletet. Elfordítottam a kulcsot az ajtó aprócska lyukában, majd zsebre vágva azt, fordultam meg azzal a szándékkal, hogy a csillagos ég alatt, hazasétálok. Ám, egy ismerős alak utamat állta, amikor megtettem az első lépéseket; nálam kicsit magasabb, férfihoz méltóan vékony test körvonala rajzolódott ki előttem, s ugyan nem láttam, de érzékeltem a nekem szánt macskamosolyt.

- Jongdae? – kérdeztem bizonytalanul, mire a megszólított kedvesen elém sétált, levakarhatatlan vigyorral szája szélén megbújva.

- Hello Baekhyun!

- Mit keresel itt? Már majdnem tíz is elmúlt – mondtam karórámra sandítva, azzal a tudattal, hogy a fiúnak másnap előadása lesz.

- Tudom, csak, muszáj kérdeznem valamit, és nem akartalak a munkaidődben zavarni – vonta meg vállát, majd jelentősség teljesen egy lépéssel közelebb került hozzám. – Lenne kedved holnap valamihez?

- Mármint veled? – kérdeztem vissza az egyértelműen hülye kérdést. Ügyes vagy Baekhyun, most nagyon okosat mondtál. Nem csoda, hogy legutóbb megbuktál az angolvizsgádon.

- Nem hiszem, hogy a nagymamám szívesen menne randizni egy huszonéves sráccal, bár azt biztosan megjegyezné, hogy milyen helyes pofid van – nevette el magát halkan, ahogy valószínűleg vizualizálta rokona klasszikus megjelenését, és kedvesen csengő, már öreg hangját. Normál esetbe én is vele nevettem volna, de az idióta agyam leragadt annál a részletnél, hogy „randi”…

- Te randizni szeretnél?

- Te talán nem? – húzta fel szemöldökét a fiú, továbbra is kedves mosollyal arcán. Nem tudtam akkor még, mibe megyek bele az akkori válaszommal, de az aranyos arca és szimpatikus kisugárzása egyszerűen kimondatta velem a szavakat.

- Örömmel töltöm veled a holnap délutánomat.

- Remek – bólintott egy aprót, miközben széles vigyorral száján, előhúzott egy aprócska cetlit zsebéből, majd a kezembe nyomta azt. – Hívj fel, s majd érted megyek, rendben?

- Rendben!

 S ez volt a legelső találkozásunk kicsit továbbvitt története.

☆☆☆

 Mélyeket lélegeztem, miközben emlékeim közt kutakodva hallottam újabb kopogást ajtómon, amire reflexből vágtam rá az „Igent”, s talán ez egy rossz döntésem volt. Ismét Chanyeol látogatott  meg, sokkal ingerültebb érzelmekkel arcán, amiket látszólag el akart rejteni.

- Mennyi időm van még? – fordultam a fiú felé, aki fújtatva nézett órájára, majd rám.

- Körülbelül negyed órád – mondta, majd helyet foglalt egy széken, ami épp a feneke alá varázsolta magát. – Jobban vagy már?

- Nem mondanám – ráztam meg fejem, s egy másodpercre elfeledkezve saját gondjaimról, a tanúmat kezdtem vizslatni, mert nem festett valami fényesen, pedig alig tíz perce láttam utoljára. – Minden oké?

- Hát nem éppen. Ha tudni akarod, történt néhány dolog, ami fennakadáshoz vezetett, de megoldom.

- Miféle fennakadásról beszélsz te? – akadtam ki rögvest, mert nem volt szükségem, klasszikus esküvői bakikra, hisz elég volt nekem a saját balfaszkodásom.

- Semmiről, ne is törődj ezzel – pattant fel ülőhelyéről, két kezét elém rakva, ezzel próbálva jelezni, hogy én csak üljek a seggemen, amíg ki nem kell mennem.

- Hogyne törődnék…

- De ne! – szakított félbe szigorúan, majd az ajtó felé sasszézva kinyitotta azt, de még mielőtt megint lelépett volna, újabb instrukciót adott ki nekem. – Te csak emlékezz, és én intézem a többit!

 Emlékezzek? Ismét?

☆☆☆

 Az első, végre nem az üzletben töltött estém Jongdae-vel egyszerűen fantasztikusra sikeredett. Egy kellemes franciaétterembe mentünk, ahol idegeket megnyugtató zongora kényeztette dobhártyámat, miközben az ízletes vacsorát élvezve hallgattam a fiú érdekes élménybeszámolóját Barcelonáról. Kiderült aznap este, hogy egy évet élt kint a cserediák program keretei közt, még gimnazista korában, így majdnem anyanyelvi szinte beszéli a spanyolt. Ezt akkor hiperszexinek tartottam.

 Már az első este sok minden kiderült rólunk, és valamiért elsősorban mindketten azt meséltük el, hogy jöttünk rá arra, hogy a saját nemünkhöz vonzódunk, illetve, ezt hogyan ismertük be a családunknak. Én kezdtem.

- Tizennégy voltam – emlékeztem vissza a percre, amikor bevallottam a szüleimnek, hogy a saját nememet szeretem. – Már azért néhány hónapja tudtam, hogy mi vagyok valójában, és akkoriban kezdtem járni egy Yixing nevű kínai fiúval, aki nemrégiben költözött a környékünkre. Tisztán emlékszem, tőle jöttem haza, és iszonyat boldog voltam, mivel akkor vallottuk be egymásnak, hogy szeretjük a másikat. Ezután rávett, hogy avassam be a szüleimet a dologba, mivel az övéi már tudják, és támogatnak minket; mondom oké. A mai napig előttem van a kép, hogy épp egy epertortát ettem desszertként, mikor vacsoránál elmondtam anyuéknak, hogy meleg vagyok és párkapcsolatba kerültem.

- És mi volt a reakció? – kérdezte aranyosan tudakolva meg a részleteket, kíváncsi mosollyal ajándékozva meg engem.

- Természetesen egy pillanatra még a folyton zümmögő légy is kussban maradt, annyira lesokkoltam ezzel mindenkit. Aztán persze, egy kis felfogáshoz szükséges csend után, a szüleim magukhoz tértek, és beszélni kezdtünk erről. Anyukám nagyon tolerálta a dolgot, és mondta, hogy számára az a legfontosabb, hogy boldog legyek.

- Milyen édes – billentette oldalra fejét a fiú, ahogy hallgatta kedvesnek induló történetemet. – És az apád?

- Ő már nem volt ennyire liberális – húztam el számat, ahogy visszaemlékeztem arra az estére. – Nem repesett az örömtől, de kijelentette, ha nem előtte buzulok, akkor nem fogja érdekelni. Természetesen ezek után, már nem volt ugyanolyan a kapcsolatunk, mint előtte, de megvoltunk egymás mellett, egészen addig, amíg néhány évvel ezelőtt anyám be nem adta a válókeresetet.

- Hoppá – hökkent meg Jongdae, de életem egy korszakának elmesélése nem járt még a végénél.

- Pontosan öt éve váltak el, és amikor megkérdeztem anyától, hosszú évekig tartó házasság után, végül miért külön utakon folytatták, csak annyit mondott: „Baekhyun, az apád, már nem azaz ember, akibe beleszerettem.”.

- Ezt mire értette? – szökött ki a kérdés a fiúból, amit eredetileg valószínűleg nem akart feltenni.

- Később megtudtam; anyukám nem viselte el, hogy a másságommal együtt apám igazából már nem tekintett fiának. Állítása szerint, egy gyermeket akkor is szeretni kell, ha nem olyan, akit a társadalom könnyedén be tud fogadni. Anya szavaival élve: „Amikor egy pár babát vár, már akkor mindennél jobban szeretik, mielőtt tudnák, milyen nemű, vagy milyen beállítottságú lesz. Ezt a szokást folyamatosan tartani kéne.”.

 Jongdae nem szólt semmit sem, csak büszkén mosolygott. Velem együtt küldött egy hatalmas elismerést anyukámnak, hogy ilyen tiszta és befogadó elmével lett megáldva, amelyről egyes szülők igazán példát vehettek volna. Így belegondolva, ha anyám nincs, sose leszek olyan, amilyenné váltam, és soha nem ismerem meg Jongdae-t… Köszönöm Anyu!

- Szerencsés vagy, hogy ilyen szülővel lettél megáldva - húzta elismerő mosolyra igéző ajkait, majd beleivott italába, amit időközben hozott ki a pincér.

- Ezt úgy mondod, mintha te nem ilyen helyzetben lennél.

- Még természetes – nevetett fel, majd a mesélő szerepét ő vette át tőlem. – Én nem ismertem az anyukámat; a mai napig nem tudom, mi van vele, egyáltalán él-e még. Engem apám nevelt, vele pedig nagyon szoros a kapcsolatom, és elég jól fogadta, hogy nem a nőket szeretem. Vállat rántott, és közölte azzal leszek boldog, akivel akarok.

- Már meg ne haragudj, de ez kurva jól hangzik – nyögtem ki az első mondatot, ami eszembe jutott.

- Az is – nevetett fel, mire belőlem is egy kellemes kacagást csalt ki. S így történt az, hogy egy előkelő franciaétteremben, mindenki hülyének nézett minket, mert fel mertük vállalni önmagunkat. Oké, talán nem kellett volna olyan hangosan röhögnünk.

 Éjfél környékén még az utcákat jártuk és órákon keresztül beszélgettünk. Egyszerűen már akkor nem tudtam megunni Jongdae-t, hiszen érdekesnek született, és mindig tudott valami olyat mondani, ami lekötötte a figyelmemet. Az első randinkon pedig ez kifejezetten lenyűgözött, hiszen unalmas környékről származtam, de olyan szerencsésnek mondhattam magam, hogy mindig rám talált egy olyan ember, aki sokkal élettelibb volt, mint a körülöttem lévők. Először Yixing, utána egy Sehun nevű fiú, majd egy Kyungsoo nevezetű férfi aztán pedig Jongdae… Mázlistának lettem teremtve.

 Tisztán emlékszem egy hatalmas szökőkútba gyalogoltunk, csak úgy a poén kedvéért, amikor a nálam kicsit magasabb fiú, hirtelen magához húzott, s mélyen a szemembe meredt. Nem volt mosoly arcán, de íriszei fényesebben ragyogtak, mint a felettünk lévő csillagok; erősen szorította derekamat, folyamatosan simogatva bőrömet meleg leheletével.

 S így csattant el közöttünk az első csók.

☆☆☆

 A percek csak teltek, s én az emlékeim tengerében úszkáltam, amikor már kopogást nem is hallottam, csupán a szoba ajtajának kinyílását, s ezáltal valaki eljövetelét. Ráemeltem a férfira megfáradt tekintetemet, s meglepően konstatáltam, hogy nem Chanyeol látogatott el hozzám, hanem szeretett férje, Kim Jongin.

- Jongin-ah! – álltam fel helyemről, olyannyira meglepődtem, mikor a tündérmesékbe illő kinézettel s habitussal megáldott, szinte tökéletes férfi lépett be hozzám. – Hogyhogy te?

- Chanyeolnak meggyűlt a baja egy kicsit a szakáccsal, így épp nem ér rá segíteni neked, de megkért rá, hogy ellenőrizzem jól vagy-e.

- Ez kedves tőled – rándult arcom görcsös mosolyba, aminek Jongin nem akart bedőlni, hiszen nem csak remekül festett, de elég okos is volt.

- Mi a baj hyung? – simított végig karomon, aminek hatására megint az ágyra rogytam, továbbra sem tudva eldönteni mi legyen.

- Elbizonytalanodtam…

- A házasság terén? – kérdezett a közepébe a fiatalabb, tapasztalt mosollyal arcán, miközben lassan leült mellém, kezét végigsimítva hátamon, ezzel próbálva megnyugtatni.

- Pontosan – mondtam, végig tincseimet szorongatva. – Amíg el nem érkezett az utolsó fél óra, jól voltam; biztosan öltöztem fel, azzal a tudattal, hogy ma összekötöm az életem azzal az emberrel, akit a világon mindennél jobban szeretek. Most meg… Jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy jó nyakkendőt választottam. De ami a nagyobb baj; nem tudom, hogy Jongdae-e a nagy Ő.

- Amíg nem próbálkozol sosem fog kiderülni – szólt halkan a fiú, mintha újraélte volna a saját esküvőjét. – Én akkor éreztem, hogy szerelmes vagyok Chanyeolba, mikor elmentem a nővérem házasságkötésére és végig kellett néznem, ahogy az a férfi, akit mindennél jobban szeretek, feleségül veszi a testvéremet. Ekkor felébredtek bennem az emlékeim, és az okok, hogy pontosan miért is szerettem bele abba az emberbe; és szerencsémre az érzéseim azóta sem változtak.

- Akkor mit tanácsolsz, mit tegyek? – pislogtam szemeibe, tehetetlennek érezve magamat.

- Csak emlékezz az okokra; onnan már nem kell több.

☆☆☆

 Miután Jongdae-vel hivatalossá tettük a kapcsolatunkat, mindenkinél boldogabban éltem a mindennapjaimat. Remek jegyeket szereztem az egyetemen, élénken dolgoztam munka közben, és rendkívül közvetlen voltam mindenkivel, még az olyanokkal is, akiket átlag esetben elküldtem volna melegebb éghajlatokra. Chanyeol, gyerekkori legjobb barátom folyamatosan azt kérdezte: „Mennyire jó ez a srác az ágyban, ha minden nap ilyen friss vagy?”. Erre a kérdésre csak megvontam a vállam, folyamatosan mosolyogva, holott akkoriban még nem is feküdtünk le egymással. Yeol persze azt hitte, de nem árultam el neki, hogy kettőnk közt még nem volt szex. Pedig szerettem volna…

 Annak ellenére, hogy párom és én nem éltünk aktív nemi életet, remekül megvoltunk, sőt, kifejezetten feldobva léteztünk, főleg amikor együtt voltunk. A jelenlétemben Jongdae csak mosolygott, illedelmesen és kedvesen viselkedett velem, de nem éreztem mindezt túl távolságtartónak, mert a köztünk lévő egyetértés megvolt. Ahogy egy idő után a szexuális feszültség is.

 Már egy hónapja jártunk, de a csókon túl még nem jutottunk, és ez a kanos énemet, akkoriban eléggé megviselte: nyíltan beismerem, hogy baromira vágytam már a szexre. Lehet mások eltitkolták volna, de én sosem rejtettem véka alá, hogy mennyire imádtam nemi kapcsolatot létesíteni; élveztem, majdnem mindennél jobban. Első barátommal, Yixinggel vesztettem el a szüzességemet, körülbelül tizenhat éves koromban, és szerintem azóta tartanak számon, szexfüggőként. Prosztó mód ki merem jelenteni, hogy szívem szerint egész éjszaka csak dugnék, de az élet nem erről szól, de lényeges pont, nemde? Mármint, szex nélkül nem lenne világ, ha az ember jobban belegondol, és bár én nem tudnék gyermeket szülni, az ezzel járó örömöket jogom van kiélvezni, nem? Sokat gondolkodtam ezen, egészen addig, amíg Jongdaevel végre a lényegre nem tértünk, hiszen utána már nem volt időm ilyeneken elmélkedni.

 Egy kissé részeges közösen eltöltött estén, a kanapéján sört vedelve néztünk valami filmet, amikor hirtelen megéreztem derekamat, cirógató kezét, amely testem lejjebb kezdett haladni, egyre távolabb kerülve az előbb érintett testrésztől. Kissé meglepődve sandítottam barátomra, aki sokat sejtető mosollyal arcán lesett rám akkor, egyszerre pillantva a másik szemébe. Meredten bámultam vágyban úszó barna íriszeit, amelyek csak és kizárólag engem kívántak látni.

- Ne menjünk be? – biccentettem fejemmel hálószobája irányába, miközben hatalmasat nyelve vizslattam arcán elhelyezkedő tökéletes részeit. Halványan elmosolyodva, megrázta fejét, majd közelebb hajolva hozzám, ajkaimra mart. Más volt, mint előtte; vadul kóstolt, egy percre sem akart elengedni, mintha képes lett volna felfalni, ami rohadtul beindított. Magamra húztam testét, hogy teljesen hozzásimulva ízlelhessem már szeretkezésre éhes ajkait, amelyek akár egy beprogramozott robot, csak mozogtak, s mozogtak. Ahogy egynek éreztem már lényünket, hirtelen elváltam tőle, hogy szabadon engedhessem nyögéseimet, amit hozzámérő merevedése okozott. Istenem, milyen rég tapasztaltam én már azt a kellemes irritációt magamon!

- Kívánlak Baek! – suttogta ajkaimra, miközben keze vándorlása továbbra sem állt le testemről; kigombolta rajtam díszelgő ingemet, majd folyamatosan csókolgatva bőrömet, fokozatosan haladt le, nyakamtól egészen, hasfalamig. Minden egyes érintése kellemes borzongást váltott ki belőlem, amit kéjes sóhajaim váltottak fel, ahogy egyre közelebb éreztem fürgén tevékenykedő ajkait ágyékomhoz. Hátra vetett fejjel, összeszorított szemekkel hallottam, ahogy nadrágom gombja kipattant, cipzárom lehúzódott, s eddig farmerembe zárt, merev férfiasságom egy kis szabadságot nyert. Jongdae nem foglalkozva esetleges kényességeimmel, alsón keresztül markolta meg péniszemet, s kezdte simogatni azt, ezzel teljesen kicsinálva engem, már akkor.

- Ah… Jongdae… - nyögtem nevét szenvedve, mert nem szerettem, amikor fél munkát végeztek velem, és akkor nagyon úgy tűnt, hogy a fiú csak szívatni szeretett volna. Mintha csak figyelembe vette volna szavaimat, egy hangot sem adva ki magából, kapta fel lábaimat szétterpesztett állapotban, mire én automatikusan karoltam át derekát, reflexből hajolva nyakába, vágytól túlfűtve, csókolgatva azon az érzékeny bőrt.

 Lefektetett ágyán, folyton figyelve pihegő énemet, amely csakis éppen vetkőző lényét fixírozta; Jongdae megszabadult a rajta nehezedett felesleges textiltől, ezzel engedve nekem, hogy bepillantást nyerjek csodálatos testének, makulátlan küllemére. Szálkásan kidolgozott izmok, lapos has, melyet tejfehér bőre borított be, ezzel csak még vonzóbbá varázsolva a fiú, eszméletlen látványát. Nem bírva magammal, felhajoltam hozzá, majd nyakánál megragadva lehúztam magamhoz egy hosszú, szenvedélyes csókra. Nyelve, mintha tűzbe mártva született volna, olyan hevességgel járt táncot enyémmel, amely nem tudta tartani a fiú iszonyatosan gyors tempóját. Időközben lehámozta rólam alsónadrágomat, így anyaszült meztelenül nyögdécseltem alatta, ahogy ő vékony, kecses ujjait ismét férfiasságom köré fogta. Masszírozni kezdte teljes hosszom, cirógatta rajta a bőrt, aminek hatására majdnem elélveztem, hiszen olyan profin ért hozzám, mintha az egész életünket együtt töltöttük volna.

 Fekvőhelye mellett elhelyezkedő komódjának aprócska fiókjában kezdett kutakodni, egy másodpercre sem eresztve el péniszemet kényeztető karmai fogságából. A vágytól teljesen ködösen látva sandítottam szabad kezére, amelyben egy üveg, síkosítót fedeztem fel; megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlem, ahogy elvette rólam kezét, majd kibontva a szeretkezés megkönnyítésére szolgáló eszközt, kinyomott valamennyit tenyerére. Miközben percekig szokta a kezében helyet foglaló anyagot, addig tiszta ujjait benyálazva, belém vezetett egyszerre kettőt is, amelyeket valószínűleg a hevesen tomboló vágyaimtól nem éreztem meg. No meg, nem voltam már valami szűk…

 A harmadik ujjat viszont érzékeltem, de az sem okozott kifejezetten nagy fájdalmakat vagy kellemetlenséget, hiszen nem először éltem át hasonlót, és már kibaszottul vágytam Jongdae-re! Mikor ezt már ő is figyelembe vette, kihúzta belőlem ujjait, majd a síkosító segítségével belém tolta hatalmas, lüktető férfiasságát.

 Vágyban úszó, hangos nyögés hagyta el ajkaimat, ahogy hosszú idő eltelte után ismét éreztem azt a kellemes fájdalmat, amely éveken keresztül csodálatot tudott bennem teremteni. A dobogás a végbelemben, a felpezsdült vér a testemben és a valóság s mennyország közötti határon való lebegés; ezek voltak azok, amelyek borzasztóan hiányoztak már az életemből. A tudat, hogy Jongdae bennem volt, nagyobb örömmel töltött el, mint mikor bekerültem az egyetemre, vagy mosolyt láttam édesanyám arcán. Élveztem, ahogy a fiú lassan kezdett mozogni, ezáltal kicsit kitágítva engem, ami újabb szexuális élvezettel töltött el; hihetetlen jól csinálta, ő volt az addigi legjobb.

 A tempója tökéletesen illett az enyémhez, ahogy édes csókjait is megfelelően adagolta, miközben egyre közelebb vitt a csúcshoz. Ahogy fokozatosan döfött rajtam nagyobbakat, éreztem, már nincs túl sok hátra, és ezen időközben férfiasságomat simogató ujjai sem változtattak. A lepedőbe markolva számoltam tökéletes testén elhelyezkedő verejtékcseppeket, amelyek összemosódtak enyéimmel, olyannyira szorosan tapadt hozzám. Fáradt ábrázata, ám szexuálisan túlfűtött tekintete láttán csupán jobban kezdtem kívánni őt, ami a lábaim közt ágaskodó kicsi Baekhyunon is meglátszott. Percek voltak csupán hátra az aktus utolsó pillanataiig, amelyeket egyszerre éreztem pokoli távolinak s izgatóan közelinek is, hiszen szerettem volna, ha megérzem magamban testének legnemesebb nedvét.

 Mintha csak gondolataimban olvasott volna, alig két óriási döfés után a férfi feladta, s nevemet hangosan kiáltva belém élvezett. A hangja, teste, mozdulatai, külleme s összképe valahogy olyan hatást gyakorolt rám, hogy szinte rögvest utána mentem el, kéjesen suttogva valami értetlen szöveget.

 Perceken keresztül feküdt rajtam mozdulatlanul, lihegve próbálva meg összeszedni magát, miközben lassan kihúzódott belőlem. Nagy nehezen lefordulva rólam, hihetetlen hosszú másodpercekig csupán egymás mellett heverve, dolgoztuk fel az előbb történteket, amiknek nagy része alatt, szerény személyem még hatása alatt állt. Közelebb húzódva hozzá, egy hálás csókot nyomtam kissé szétnyílt ajkaira, majd rájuk szuszogtam:

- Köszönöm!

 S azóta, csak Jongdae-re vágyom!

☆☆☆

- Idő van! – nyitott be hozzám lenyugodott állapotban Chanyeol, újra visszanyerve higgadt, optimizmust sugárzó személyiségét, amelyre akkor már nem volt szükségem. Egyenletesen véve a levegőt fordultam felé, megigazítva a nyakamban pihenő nyakkendőt, ami az egész időben visszautazásomat kezdeményezte. Ellenőrizve mindenemet, aprót biccentve a colos irányába, megindultam feléje.

- Kész vagyok! – feleltem határozottan, aztán hagyva, hogy a magasabb vezessen, lépéseim az övéit követték, amelyek egyre közelebb vittek, életem szerelméhez, s valószínűleg a világ legjobb döntéséhez is.

 A terem varázslatosan volt feldíszítve, pontosan úgy, ahogy a nagy könyvben meg volt írva; nem túl csicsás virágok, visszafogott, ám kellemes hatású színek, s csupán néhány, hozzám közel álló személy. De ezek egyáltalán nem foglalkoztattak, hiszen az egyetlen ember, aki igazán érdekelt, ott állt az oltár előtt, a szokásos ujjropogtatásával s ajakharapdálásával, amelyet halálom pillanatáig látni kívánok. Makulátlanra szabott, koromfekete szmokingot viselt, egy hófehér aprócska rózsával mellkasára biggyesztve, amely megadta azt a tökéletes összképet, ami megkoronázta a terem szépségét. Ahogy felém fordította izgatott tekintetét, idegessége elszállt, ajkai felfelé görbültek, miközben barna íriszei oly mód kezdtek csillogni, mintha életében nem látott volna még annál varázslatosabbat, mint amely én voltam.

 Hegedűszó törte meg a terem halk moraját, ezzel jelezve a jelenlévőknek, hogy a ceremónia megkezdődött. Lassú léptekkel, a zene halk ritmusára indultam meg az oltár felé, kiélvezve azt a pillanatot, amely csak Jongdae-é s az enyém volt; tekintetünk összeforrt, hisz egyikőnk sem tudtam levenni a szemét a másikról, miközben gondolataink már rég egymáson jártak. Titkos telepátiával olvastam ki szemeiből, elméjében lakozó véleményét, amely dicsérő szavakkal illetett engem, így erre rádöbbenve, kedvesen elpirultam, ahogy mellé érkeztem.

- Kezdhetjük? – kérdezte halkan tőlem Yifan, az egyetlen meleg ismerősöm, aki össze tudott minket adni. Miután a férfi befejezte Koreában a tanulmányait, Amerikába költözött, így hála neki, aznap el tudtunk menni egy ottani kiskastélyba, ahol a ceremóniát kezdeni kívánta.

- Igen – feleltem határozottan, mire egy kedves mosolyt kaptam az idősebbtől, majd megköszörülte a torkát, aztán szokásos előbeszédbe kezdett, ami akkor egy cseppet sem tudott érdekelni. Viszont, mikor meghallottam nevemet ajkai közül kisurranni, rá szegeztem tekintetemet.

- Jöhetnek a fogadalmak – biccentett felém Yifan, ezzel hamar kisegítve a helyzetből, amikor is sikeresen nem figyeltem egy olyan résznél, aminél kellett volna. Engesztelésképp én kezdtem a beszédet. Előkapartam a papírt a belső zsebemből, majd ahogy végigfutattam szemeimet a kényszerből lekarcolt szavakon, elment a kedvem az olvasástól. Elhajítva azt a kis szart, megigazítottam nyakkendőmet, majd őszinte szavakat készültem kiadni magamból, amelyek csak és kizárólag a vőlegényemnek szóltak.

- Nem fogok hazudni, ha azt mondom, teljesen berezeltem, amikor az esküvőnk előtti pár percben öltöztem. Nem is igazán berezeltem, sokkal inkább elbizonytalanodtam, azt illetően, akarom-e én ezt. – Ahogy eme mondat elhagyta ajkaimat, párom rémülten mért végig, ahogy a családtagok, de még maga Yifan is, hiszen tény, nem hangzott valami bíztatóan a kezdésem. – Viszont, két fantasztikus ember ma azt tanácsolta nekem, emlékezzek vissza milyen volt veled először; így tettem egy kis utazást az időben. Visszamentem oda, amikor először találkoztunk, s mikor először hívtál el abba a puccos étterembe. Elutaztam arra az időpontra, amikor magunkról meséltünk egymásnak, s felidéztem azt a percet, amikor éjfélkor, teljesen átázott cipőkkel a szökőkútban ácsorogva megcsókoltál. Tisztán emlékszem az első éjszakánkra, amikor először mutattál be a szüleidnek, és az a rémes szilveszteri buli is rémlik, ha még csak foltokban is. – Itt felnevetett, angyali kacajt adva ki magából, egy pillanatra sem véve le rólam meleg tekintetét. – De a legélénkebben arra az estére emlékszem, amikor megkérted a kezem. Nem azért, mert titkon egy amerikai kislány vagyok, aki csupán erre vágyik, erről szó nincs, és ezt te tudod a legjobban. Egyszerűen csak, amikor azt mondtad, hogy össze akarod kötni velem az életed, és én belenéztem a szemedbe, akkor láttam mindazt, amit szeretnék; láttam, hogy az érzéseim nem egyoldalúak. Észrevettem egy olyan csillogást, amely tükrözte a rajongásomat irántad, és az, hogy mindezt viszontláttam, egyszerűen fantasztikus. Akkor már biztosan tudtam, hogy te is legalább annyira szeretsz engem, mint én téged; és épp ezért mondtam rögtön igent. Aztán belegondoltam mindebbe, amikor visszatértem az „időutazásomból” és már újra a jelenben léteztem; ha akkor képes voltam, csupán egy pillantásodért feladni a függetlenségemet a stabil boldogságért, akkor most miért ne tudnám ugyanezt megtenni? Szeretlek, és tudom, hogy nálad jobbat, sosem kaphatnék, hiszen te vagy számomra a legjobb.

 Apró könnyek csillantak meg vőlegényem igéző szemeiben, majd kifújva tüdejében rekedt levegőjét, ő is megszólalt.

- Szeretlek, te idióta! Mindennél is mindenkinél jobban, és életcélom lett ezt bebizonyítani neked. Szeretem a furcsa szokásaid, az idegesítő csámcsogásodat, az aranyos arcodat, amikor nem értesz valamit. Imádom, hogy szelevert és kapkodós vagy, amellett rajongok a nevetséges nyelvújításaidért is, amiket rajtad kívül senki sem ért. Szeretem, amikor makogsz, amikor összeakad a nyelved és nem tudsz beszélni; imádom, amikor énekelsz nekem, hiszen akkor a mennyben érzem magam. Nem tudnék meglenni az irodalommal kapcsolatos kioktatásaid nélkül, és egy világ dőlne össze bennem, ha az első dolog, amit reggel meglátok, nem te vagy. Még gyerekkoromban elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha meg fogok házasodni, hiszen ezt a felhajtást csak felesleges pénzkidobásnak tekintettem. Erre tessék, itt állok egy oltárnál a világ legőrültebb emberével, akit senki kedvéért, vagy pénzéért nem cserélnék le, hiszen te Baekhyun, tökéletes vagy nekem. Szeretlek a hibáiddal együtt, amiket már nem is tudok defektes tulajdonságoknak tekinteni, hiszen hozzád tartoznak, és ezáltal hozzám is. Az együtt töltött évek alatt a részem lettél, amit a halálom pillanatáig magamnál akarok tudni, hisz nélküled még az ágyból sincs kedvem kikelni. Szeretlek, és részemről ez örökre így marad!

 Pár pillanatnyi csend után, a folyamatosan mosolygó Yifan ismételten megszólalt, ezzel már majdnem lezárva a ceremóniánkat.

- A kérdés egyszerű; te Kim Jongdae, elfogadod az itt megjelent Baekhyun-t hites férjedül?

- Igen – felelte határozottan, folyamatosan könnyes szemeimbe pislogva.

- És te, Byun Baekhyun elfogadod az itt megjelent Jongdae-t hites férjedül?

 Tekintetemet Yifanról, vőlegényemre vándoroltattam, s hosszasan elmerengtem. Minden nap ezt az arcot szeretném reggelente látni? Minden éjszaka ezzel a férfival akarok szeretkezni? Ő, azaz ember, akivel biztos jövőt szeretnék felépíteni? Jongdae az a személy, akivel még gyermeket is örökbe fogadnék? Boldoggá szeretném tenni? Vele akarom leélni az életemet?

- Igen.

 Jóleső sóhaj hagyta el párom ajkait, ahogy a szintén megkönnyebbült Yifan a befejező szöveget darálta le előttünk.

- A San Francisco-i törvények által rám ruházott hatalomnál fogva, házastársaknak nyilvánítalak benneteket! Megcsókolhatjátok egymást!

 Hangos tapsot hallva hátunk mögött, egyszerre léptünk a másikhoz közelebb, majd vettük birtokba a régen ízlelt ajkakat. Nyelvjátéka, gyengédsége s felém irányuló szeretete egy cseppet sem változott, de valami megváltozott; nem volt ugyanolyan ízű, mint előtte. Más lett, viszont jobb; édesebb, szenvedélyesebb, mintha egy új korszak kezdődött volna el. Egy új kapu nyílt ki előttünk, melynek még nem adtak megfelelő nevet, de nem is kellett neki, hiszen így volt tökéletes.

 Mint az első csókunk, házastársakként!

 Sosem hittem volna, hogy valaha is újra fogom érezni azt a kegyetlenül fojtogató valamit, amit magánynak neveznek. Még régebben, mindig egyedül voltam, vagy elhagyva tengettem napjaimat, akár egy már régen tönkrement játékszer, amit csak a szép emlékek miatt nem dobtak ki. Pedig lehetséges, az tett volna nekem igazán jót, ha megszabadulnak tőlem, talán egy életre. Akkor esélyem lett volna megjavítani magam, s egy teljesen új, naprakészebb valamiként élni ebben az idióta világban. De a múlt miatt okozott emlékek révén megtartottak és hagyták, hadd legyek az, aki ma vagyok. És ha még mindez igaz is lett volna… Annyi volt a probléma, hogy engem nem az emlékek, sokkal inkább a kötelesség miatt hagytak ott, ahová beszülettem, még évekkel ezelőtt. Valószínűleg, ha nem ebben a tudatban kell felnőnöm sokkal boldogabb, és bizalmasabb ember leszek, mint mondjuk, aki ma vagyok. De mindennek csak akkor van értelme, ha mesélek: sokat.

 A legtöbben életvidám, boldog gyereknek hittek, hiszen állandó mosolyomat sosem lehetett levakarni arcomról, amely másokéra is mindig vigyort varázsolt. Szerettem azt a tulajdonságomat, hogy ha akartam, csupán a jelenlétemmel meg tudtam mosolyogtatni embereket; talán ezért ragadt rám a J-Hope becenév. A nagymamám szerint a tekintetem a reményt sugározta az emberek felé, s ő pont emiatt tudott mindig boldog lenni, amikor velem volt. Sok éven keresztül hagytak abban a tudatban élni, hogy jókedvem ragályos, mosolyom pedig varázslatot kelt másokban; és pont eme ősrégi hit miatt estem később pofára.

 Ahogy idősebb lettem, egyre inkább jöttem rá arra, hogy a mindennapok nem csupán mosolyokból és gondtalan percekből álltak, hanem tényleges megpróbáltatásokból, s olykor-olykor kiérdemelt kellemes pillanatok sokaságából. Ám a legutóbbi valamit, sosem tapasztalhattam meg, hiszen minden figyelmemet elterelte, amikor egy reggelen, csupán édesanyámat láttam, összerogyva a kanapén. Szemei sírtak, ajkai kegyetlen mód rebegtek, miközben vékonyka alakja a fájdalomtól remegett, folyamatosan azt tátogva; elment. Értetlenül pislogva rá, figyeltem életem első számú nőjét, aki akkor először tört meg előttem, de sosem szedte össze magát. Azon a gusztustalan reggelen tudtam meg, hogy apám több mint tizenhárom év után elhagyott minket, örökre.

 A történtek után, semmi nem maradt ugyanaz; anyu sosem nevetett már őszintén, és a felém irányuló viselkedése is teljesen megváltozott. Elvárta egy akkor még csak kiskamasz gyerektől, hogy felnőtt férfiként viselkedjen, amire én akkor nem voltam képes. Folyamatosan csak csalódást okoztam neki, s bármit is tettem sosem volt az elég jó, így az elismerését sem kaptam meg.

 Ahogy gimnáziumba kerültem, elért engem is az, ami talán az összes pubertáskorba lépett személyt megtalálja; a tinédzserdepresszió. Az akkori pszichológusom azt mondta ez az eset gyakori a diákok körében, hiszen nehéz megfelelni a magas elvárásoknak, amiket a szülők s tanárok raknak elénk. De az én esetemben ennél sokkalta többről volt szó, amit azaz ember sosem tudott volna megérteni, mivel nem ugyanabból a környezetből származtunk. Nem tudta, hogy az apám elhagyott, anyám meg rám sem akart többet nézni emiatt; az a férfi nem tudta, hogy mélyen belül magamban biztos voltam abban, hogy sosem fogok tudni megfelelni anyámnak. Túlságosan hasonlítottam arra az emberre, akinek az életemet, s annak legborzalmasabb szakaszát köszönhettem, s ezt anyám gyűlölte bennem. Sosem mondta ki nyíltan, de akárhányszor csupán rám emelte egykor melegen csillogó tekintetét, abból mindössze az undort tudtam kiolvasni, egyebet nem. És ez akkor rányomta a bélyeget az elkövetkezendő éveimre.

 Az önmarcangolás, s furcsa indulatok mellett, körülbelül tizenhét éves koromban döbbentem rá arra, hogy még sosem volt barátnőm. És az igazat megvallva soha nem is akartam… Nem vonzott a női test, ahogy az ahhoz tartozó habitus illetve személyiség sem, mivel számomra a lányok túl időigényesnek bizonyultak. A saját szükségleteimet sem tudtam kielégíteni anyám folyamatos hajtása miatt, ami egy idő után már teljesen az őrületbe kergetett; ezek mellett nem volt még agykapacitásom egy barátnőre is, akivel randizni kell meg romantikázni. Akkoriban az ilyen dolgok túl távolinak tűntek, pedig valószínűleg, ha apám nem megy el, nem ez lett volna a véleményem erről. De elment, és ennek köszönhetően, többet már senki sem hívott J-Hope-nak.

 Az évek alatt megtanultam elzárni magamat a külvilág elől, mert nem voltam vevő több atrocitásra, hisz ami eddig elért, abból is még cipeltem az aznapig tartó terheket. Keményen dolgoztam, szívemet-lelkemet beleadtam mindenbe, amibe valaha belekezdtem, és hiába kaptam elismerést minden felől, ha pont, azaz egy embert szart mindenre, akiért mindezt tettem. Anyám már nem tekintett a fiának, és igazából a mai napig nem találok erre a viselkedésre jó indokot, amelyet akár még képes is lennék elfogadni. Az ő játékszere voltam, s csak a jólneveltsége s illeme miatt nem dobott még a szemétre. És ezzel a tudattal, valahogy nem volt kedvem többször elviselni mások véleményét, vagy esetleges viselkedését; így már soha többet nem voltam J-Hope, az életvidám, mindenkivel kedves srác. Ezekben az időkben Jung Hoseok élt, a magába forduló, visszahúzódó, félénk fiú, aki nagy valószínűséggel a saját neméhez vonzódik. Messziről elkerültek, amit egy ideig szerettem s a mindennapjaimba ivódott magányt már egy régi barátként, üdvözöltem akárhányszor rám mosolygott. Mindenhol ott volt; reggel, mikor felkeltem s este, mikor elmentem aludni. Ott volt az álmaimban, az éber állapotomban, az iskolában, de még a legintimebb pillanatokban is. Sosem tűnt el mellőlem és egy idő után megszoktam Őt magam mellett, akár egy különös védőszentet; megmentett a sok csalódástól, ami akkor érhetett volna, ha elhajtom a közelemből. Így magányosan, viszonylag nyugodtan érettségiztem le, abban a reményben, hogy majd elköltözésem után új életet kezdhetek.

 Gwangjuból a zsúfolt fővárosba, Szöulba menekültem, ahol konkréten kinyílt előttem a világ. Nem, továbbra sem barátkoztam, de munkát kaptam egy rádióban, mint technikus és igazából a mai napig nem tudom, ez hogy sikerült, hiszen csak a minimális alaptudásom volt meg mindehhez, a többit ott tapasztaltam ki. De remek érzés volt végre dolgozni és látni, hogy elismerik az ember munkáját; az átlaghoz képest klasszul voltam, de csupán az állandó jövedelemforrás s kényelmes élet miatt. Párkapcsolatom nem volt, bár akkoriban elkezdtem randizgatni egy Taehyung nevezetű fiúval, akivel ugyan sokszor kellemesen elbeszélgettem, és ha többre volt szükségem, akkor megkaptam tőle, amit akartam, de amúgy az erős szexuális vonzalmat leszámítva, semmi nem kötött a sráchoz. Kedves volt, illedelmes, jó humorú és dögös, de ezeket figyelnem kívül hagyva nem tudtam volna mást mondani róla; nem volt meg benne az, amiért valakivel kapcsolatba léptem. Ha a múltam nem olyan lett volna amilyen, akkor valószínűleg Taehyunggal már rég együtt lennénk, és valahol boldogan tengetnénk napjainkat, de válogatós lettem, és a fiú nem felelt meg a kritériumoknak.

 Ám az új kollégám tökéletesnek bizonyult erre a posztra; Park Jimin. Már két éve dolgoztam a rádiónál, amikor a feletteseim felvették őt, mint műsorvezetőt. Ezelőtt a RadioFive-nak dolgozott, viszont ott nem kapta meg azt az elismerést, amire igazán vágyott, így átjött hozzánk, pont a saját részemre, azaz, amikor felvette műsorát, én magam voltam a technikusa, így elengedhetetlen volt köztünk a kommunikáció. Emlékszem a reggelre, amikor megismertem; épp kevertem egy hanganyagot, amivel több hétig ügyködtem és pont elmentettem, amikor a főnököm bekopogott hozzám, a stúdióba jobb oldalán Jiminnel. Kicsit meghökkenve álltam fel, majd emeltem kérdő tekintetem felettesemre, megpróbálva nem látványosan bámulni a mellette ácsorgó gyönyörű férfit.

- Hoseok, bemutatom az nemrég érkezett kollégánkat Park Jimint, aki a legújabb egyszemélyes műsorunkat fogja vezetni – kezdett beszédbe az idősödő férfi előttem, majd kissé noszogatva a fiatalabbat, az kicsit meghajolva nyújtotta felém kezét.

- Park Jimin – hangja tenorban csengett vissza füleimbe, ezzel megadva a tökéletes összhang kezdő lökését.

- Jung Hoseok – fogadtam el jobbját, távolságtartóan meredve rá, mivel nem akartam, hogy észrevegye külseje iránt táplált elismerésemet.

- Jimin eddig egy másik csatornánál dolgozott, ott is makulátlan munkát végezve, de mivel azok a vakok nem vették észre tehetségét s kimagasló munkamoraját, így átjelentkezett hozzánk, legnagyobb örömömre.

- Ugyan kérem – mosolyodott el szerényen a fiú, mire az idősebb férfi, barátian vállba veregette.

- Nehogy azt hidd kölyök, hogy csak téged tudlak agyondicsérni – nevetett főnököm, majd kedvesen felém pislogva, pár pillanatnyi csend után kezdett ismét beszélni. – Tudod, Hoseok a legjobb technikusunk, és nem csak jelenleg, hisz eddig itt töltött éveim alatt még nem találkoztam nála megbízhatóbb, maximalistább és jobb munkaerővel ennél a rádiónál, de másnál sem. Hoseok hihetetlen tehetséges fiatalember, és bár egyszer sem vette még magára dicséreteimet, sosem játszotta ki bizalmamat, ahogy egyetlen egy alkalommal sem hagyott még cserben… - Főnököm lelkesen mesélt rólam Jiminnek, amit kissé kínosnak éreztem ugyan (főleg az új kolléga sokat sejtető mosolyai miatt), de nagyon jól esett ilyen elismerő szavakat hallani magától a rádió főszerkesztőjétől. Én magam már programigazgató voltam, ami csupán kicsit több fizetéssel, de annál több munkával járt anno, de csak akkor kaptam ekkora dicséretet, amiért hálás voltam. S miközben a felettesem lelkesen mesélt az újonnan érkezett fiúnak, én annak külső tulajdonságait mértem fel. Hihetetlenül különleges arc, azon érdekes vonásokkal színesítve az amúgy is karakteres ábrázatot, amely egyszerűen tökéletesnek bizonyult. Kedves mosoly, igéző barna íriszek, amelyek vonalszerűen húzódtak végig a férfin, akárhányszor csak szélesre húzta vékony ajkait. Rendezett, hófehér fogak, hibátlanul kiálló ádámcsutka a hosszú, harapnivaló nyakon. A testét már fel sem mertem mérni, hiszen ennyitől is nyelnem kellett; küllemben tökéletesen megfelelt nekem, ha mondhatom azt, Jimin megtestesítette az ideálomat, amiben egészen addig nem hittem.

 Miután a főnököm elhagyta a stúdiót, kettesben maradtam Jiminnel, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy műsorának technikai részeit átbeszéljük. Így helyet foglalva székemben, biccentettem a fiatalabbnak, hogy üljön le mellém; némán követte ki nem mondott utasításaimat, s míg én utoljára ellenőriztem néhány adatot a gépen, addig Jimin némán figyelt.

- Milyen témájú az adásod? – kérdeztem hirtelen, mire ő meg sem lepődve hirtelen felcsendülő hangomon, lazán mesélni kezdett.

- Pszichológiai. Abban nyilvánul meg ez az egész, hogy egy adott esetről illetve pszichológiai jelenségről beszélek, sokkal barátságosabb, kevésbé távolságtartó stílusban, hogy a közönségem is értsen mindent.

- Melyik korosztályhoz szeretnél szólni?

- Főleg a fiatalokhoz – vágta rá rögtön, hezitálás nélkül. – A magukban bizonytalan gyerekeknek szeretnék segíteni, hogy idő előtt elkerülhessék a tinédzserdepressziót, illetve, ha belekerülnek abba, akkor könnyebben tudjanak kimászni belőle. Emellett még a nemi identitás kérdéséről is szeretnék több ízben beszélni, hogy a magukat különcnek tartó diákok ne érezzék annyira kirekesztettnek a személyiségüket, hiszen ma már az emberek sokkal elfogadóbbak a saját nemüket szerető embertársaikkal.

- És mindezt a tizenháromtól tizennyolcig terjedő korosztálynak szánod? – kérdeztem kissé felhúzott szemöldökkel, mert ahogy magamra visszagondoltam, nem igazán voltam abban biztos, hogy ennyi idősen megértettem volna ezeket. – Nem lesz ez kicsit nehezen kivitelezhető?

- De igen, viszont ez a munkám és az előző rádiónál sem volt gondom az átfogalmazással.

- Munkád? – lepődtem meg. – Milyen szakon végeztél?

- Kommunikáció és pszichológia.

- És miért nem gyermekpszichológusnak mentél? Hogy jött a rádió ötlete? – Csak úgy szórtam a kérdéseket, pedig nem állt szándékomban tolakodónak lenni. Eddig még egy új kolléga iránt sem érdeklődtem ennyit, talán azért, mert csak most először érkezett pont az én részemre egy.

- Gondoltam arra is, de a rádió segítségével időt spórolhatok meg, mert ezáltal hamarabb ér el az üzenetem több fiatalhoz is. Az eddigi statisztikáim jók, ez a rádió csatorna pedig sokkal népszerűbb a kamaszok körében, mint a RadioFive.

- Nos, akkor sok sikert! – mondtam halvány mosolyt eresztve, majd az adásnak inkább a rám vonatkozó részéről beszéltem, olyan szokásos dolgokról, minthogy egy etapba hány percet sűríthet, milyen aláfestő zene lesz a monológjai alatt, illetve a szlogen után mennyi időt várjon, míg újra beszélni nem kezd. Abszolút csak az unalmas részét daráltam le majd, amint észrevettem, hogy a munkaidőm lejárt, kissé megkönnyebbülten álltam fel székemből.

- Nos, én végeztem mára – mondtam, s miközben kabátomat vettem fel, az időközben távozni készülő Jiminre pillantottam. – Holnap kezdjük a közös munkát; reggel kilencre kérlek, add le az adástervedet, hogy fél tízkor mindenképpen kezdeni tudjunk.

- Értettem hyung! – hajolt meg kissé, majd engem előreengedve az ajtóba, közösen léptünk ki a stúdióból, némán elsétálva a liftig. Szívem szerint kérdeztem volna valamit, de a folyamatosan bennem motoszkáló, már jó barátként kezelt magány suttogott füleimbe: „Hagyd őt békén!”. És ez a mondat egészen addig ismétlődött fejemben, amíg teljesen le nem tettem arról, hogy újra beszélgetést kezdeményezzek; pedig legalább annyit még meg szerettem volna tudni, hogy ő is meleg-e. A kiállásról illetve öltözködéséről nem tudtam megállapítani mindezt, és sok meleggel ellentétben én nem rendelkeztem ilyen radarral, pedig akkor nagyon szívesen kölcsönkértem volna valakitől. De mivel nekem nem volt, csak a bizonytalanságban merengve figyeltem a fiút, próbálva találni rajta valami jelet, ami által beazonosíthatom.

- Mondd Hoseok, mióta dolgozol itt? – kérdezte hirtelen hatalmas mosolyt felém villantva, ahogy megérkezett a lift is.

- Körülbelül két éve – feleltem kimértem, holott nem akartam ennyire elzárkózottnak tűnni, de ismét közvetlenül és vidáman viselkedni nem volt olyan egyszerű, mint régen. Azt hittem, ha egyszer valaha még visszatér J-Hope az emberek közé, az könnyű lesz és laza, mint amilyen én magam is voltam. Ezek szerint visszaszerezni azt, ami egykoron a tiéd volt, nem is olyan szimpla feladat.

- És ilyen kevés idő alatt programigazgató lettél? – csillant fel szeme, szinte csodálattal pillantott rám.

- Igen. Ahogy DongWoo hyung is bizonyára említette, lelkiismeretesen végzem a munkám; nem mellesleg csak finoman akart fogalmazni azzal kapcsolatban, hogy ez a rádió az életem.

- Az lenne? – kuncogott fel halkan, angyali hangot hallatva magából.

- Sajnos; senki nem mondja ki nyíltan, de a karrierem a mindenem.

- Hogyhogy? Nincs barátnőd vagy feleséged?

- Dehogy van – fintorodtam el, ahogy ezekbe jobban belegondoltam. – Egy nő számomra csak teher; romantikázni kell vele, elviselni az alapjáraton elviselhetetlen habitusát és kitöréseit, emellett még menstruál is, ami a szexuális kreativitás halála.

 Mondatom végére Jiminből hatalmas, eget rengető kacagás tört ki, amelyet szerintem még a szomszédos országokban is hallottak. Nem értettem a fiú elbűvölő érzelemkinyilvánítását, de nevetését aranyosnak és imponálónak találtam, szóval élveztem annak zenéjét.

- H-hyung… – nyögte továbbra is folyamatosan mosolyogva, szemeit törölgetve a sok röhögéstől. – Szóval te a másik csapatban játszol?

- Nem mintha rád tartozna, de igen – válaszoltam, ismételten hideg stílusban. Hiába szerettem volna egy kicsit barátságosabbnak tűnni, a magány halk hangja végig ott duruzsolt a fülemben.

- És mondd, van jelenleg valakid?

- Nincs – mondtam sokkal, emberibb hanglejtéssel, ami nem volt rám jellemző, hisz utoljára tizenévesen beszéltem így, amikor még minden rendben volt. – A szerelem nem nekem való.

- Hogyhogy?

- Tudod Jimin, jelenleg nem állunk olyan viszonyban, hogy erről úgy tudjak beszélni, hogy meg is értsd, szóval inkább hanyagoljuk a témát – próbáltam lerendezni a fiút, miközben már az emeleteket számoltam, mikor érünk már a földszintre, hogy távol tarthassam magam tőle. Bármennyire is vonzó volt a szememben, nem álltunk olyan kapcsolatban, hogy mindenről beszámoljak neki, csupán egy órányi beszélgetés miatt.

- Bocs hyung, nem akartam tolakodó lenni, de ritkán találkozom olyan férfiakkal, akik hasonló helyzetben vannak, mint én.

- Mint te? – akadt fenn szemöldököm, homlokom tetején, ahogy Jiminre pillantottam. – Nem szoktál melegekkel találkozni?

- Olyanokkal nem, akiket elhagytak – Szavai lassan értek el szívemig, úgy szúrva abba egy hatalmas tőrt, melyből szervezetembe szivárgott egyfajta gyilkosul kínzó méreg. Égető érzés gyulladt meg mellkasomban, ahogy eme mondatot realizálni tudtam. Csupán ott álltam a liftben egy férfival, aki egy óra alatt belelátott éveken keresztül remekül eltitkolt életembe; mégis hogy csinálta? És nekem hogy kellene erre reagálnom?

- Ilyen jól tanultad a pszichológiát? – kérdeztem könnyeimet visszafojtva, nem nézve a fiú hibátlan arcára. Gyűlöltem, ha ilyen helyzetbe kényszeríttettek, s mióta Szöulban éltem, ehhez még csak hasonló eset sosem történt egészen Jimin érkezéséig; ez a kölyök mindent megváltoztatott.

- Nem – vonta meg vállát, keserű hangvétellel kellemes orgánumában. – Csak emlékszem milyen volt, amikor egyik nap még a kertben játszottam apuval, a másikon pedig anyu után sírtam.

- Téged ő hagyott el? – kérdeztem hirtelen rá emelve tekintetemet, talán túlságosan is tolakodó mód környékezve meg őt.

- Igen, még tíz éves koromban. Utána apám nevelt fel, és szerencsémre ő tényleg szeretetben tartott, de anya nélkül mégsem lehet tökéletesen felnőni, úgy pláne nem, ha a nő direkt lépett le. Ez elég mély nyomot hagy egy olyankorú fiúban.

- Tudtommal ilyenkor az anyakomplexus a gyakori eset…

- Gyakori, de nem állandó és ezen van a lényeg. Engem apám nevelt szeretetben, és próbált mindent megadni, amit csak tudott; ezt az igyekezetet figyelembe véve szerettem meg magát a férfi nemet. Felnéztem a férfiakra, hisz úgy hittem ők mindenre képesek, és nagy valószínűséggel ezért lettem meleg. – Tárta szét karját, majd kedvesen mosolyogva pislogott rám továbbra is ugyanolyan meleg tekintettel megajándékozva, ami egy furcsa valamire emlékeztetett. – De azt tudom, hogy veled más a helyzet, igaz?

- Hm – bólintottam egy aprót, érezve, hogy mellkasom kezd egy kis levegőt kapni, amelytől éveken keresztül megfosztották. – Engem apám hagyott magamra…

- Mikor?

- Tizenhárom lehettem talán… - Pontosan emlékeztem a dátumokra, a koromra, a szüleim akkori anyagi helyzetére, de még arra is, milyen ruhát viselt anyám, amikor közölte, hogy apu elment. Minden egyes kis emlékképet magamban őriztem, akár egy fotóalbumban. – De erről nem akarok beszélni!

- Igaz. Bocsánat, hogy erőltettem, és ne haragudj, ha ezzel megsértettelek!

 A lift kinyílt, mire mindketten némán a kijárat felé vettük az irányt, de még mielőtt én balra Jimin pedig jobbra indult volna, utána szóltam.

- Jimin! – kiáltottam nevét, mire visszafordulva felém érdeklődve pislogott. – Hogy tudsz minderről ilyen könnyedén beszélni?

- Tudod Hoseok, - mosolyodott el – a szerelem sokat segít. Nekem is a jelenlegi párom miatt sikerült mindezt kiadnom magamból. Szóval ne tagadd meg magadtól a párkapcsolatokat; egyszer megéri, hidd el!

 Azzal elment. Elment és hagyta, hogy gondolataim eme egyetlen megnyilvánulásán pörögjenek. Akkor épp járt valakivel, és akkori állítása szerint szerelmes is volt az illetőbe; ki voltam én, hogy mindebbe belerondítsak? Így hát letéve Jimin közelségéről indultam meg aznap este hazafele, megpróbálva visszatérni a megszokott hétköznapjaimhoz, régi jó barátommal, a magánnyal.

 Jimin és én összesen háromszáz adást készítettünk el együtt, egészen egy teljes éven keresztül szinte minden egyes nap. Ez idő alatt iszonyat soka megtudtam a fiúról, hiszen minden áldott délelőtt adásfelvétel előtt mesélt; mindegy volt, hogy miről, csak mesélt de úgy, mintha az élete múlt volna rajta. Beszélt a párjáról, akit Jungkooknak hívtak, s az érdekes részletekről miszerint, hogyan jöttek össze és a fiúval pontosan, mióta alkotnak egy párt. Szó esett még a karrierről, családról, hobbikról, csupán alapvető emberi tulajdonságokról, amik engem úgy kólintottak fejbe, mintha lemaradtam volna valamelyik háborúról. Egyértelműek voltak, én mégsem vettem tudomást róluk. Emellett megtudtam, hogy Jimin tényleg remekül beszélt a fiatalok nyelvén, ugyanis a műsora az első számú rádióadások közt szerepelt az országos besoroláson. Imádták őt a kamaszok, hiszen humorosan és könnyen érthetően mesélt, alapjáraton komoly problémákról, amiket ennél egyszerűbb úton nem is lehetett volna közölni a tinikkel. Jimin imádta a munkáját, ahogy az is őt, ráadásul szerény személyem is megtanult a tökéletes küllemével együtt élni. Nem volt probléma.

 Egészen addig a kedd délelőttig, amikor is Jimin hatalmas fekete karikákkal szemei alatt lépett be hozzám, a stúdióba, vörös egyben sebes orral, mintha előtte sírt volna.

- Minden oké? – kérdeztem megdöbbenve, hiszen életemben először láttam őt ilyen állapotban.

- Szakítottam Jungkookkal – mondta hirtelen, mire szemeim kerekebben figyelték a fiút, mint két hatalmas kocsikerék. Értetlenül pislogtam rá, hiszen történetei alapján úgy tűnt, remekül megvan a fiúval; most meg szakított vele?

- Te szakítottál? – kérdeztem vissza rögtön, mert legelőször ez a ragozási forma tűnt fel.

- Én – biccentett aprókat, miközben lassú léptekkel ült le mellém, és mintha mi sem történt volna, az adástervét olvasgatta.

- Ha te vetettél véget a kapcsolatnak, miért ilyen az arcod? – tettem fel kérdésemet azzal nyomatékosítva azt, hogy kissé belehajoltam magánszférájába, amibe akkor épp lehet nem kellett volna.

- Az arcom? – értetlenkedett, majd ahogy belepillantott kíváncsi szemeimbe, s gyanakodva megtapintotta orra kisebesedett bőrét, halkan felnevetve adott magyarázatot küllemére. – Ja, hogy ez? Nyugi, csak allergiás vagyok, és mivel egész éjjel az orromat fújtam alig aludtam valamit.

- Lehet, akkor inkább haza kéne menned, pihenni – adtam tanácsot, mert bár ajkai mosolyogtak, szemei a fáradtságtól csillogtak, s ugyan még így is tökéletes festett, de nyugodtabb lettem volna, ha otthon tudom, az ágyban. Aish, de én minek foglalkozom ezzel? – mondtam akkor magamnak, gyorsan elterelve gondolataimat erről.

- Szó sem lehet róla! – tiltakozott rögvest. – A mai téma az egyik legfontosabb és ezt még mindenképp szeretném felvenni; szóval kezdhetnénk?

 Jimin valóban nem hazudott, ugyanis akkori adásában az emlékekről, s azok feldolgozásáról beszélt, ugyanolyan érdekes stílusban, ahogy mindig is szokott. Sosem vallottam be senkinek sem, de miközben ott voltam mellette, mint technikus, arra is figyeltem mit s hogyan mond a stúdióban. Nem volt ez szokásom, átlag esetben ívben szarni szoktam mások munkájára, de Jimin nem rokonszenvesnek bizonyult, hanem borzasztó intelligensnek is, épp ezért a beszéde egyszerűen magával ragadott, akárcsak ő maga. Nagyon vonzódtam hozzá jobban, mint eddig bárkihez, és találkozásunk óta, akkor esett meg először, hogy nem járt senkivel.

 A műsorból mindössze csak két perc maradt hátra és ebből az outro levett több mint negyven másodpercet; így az üvegablak mögül mutogattam a fiúnak, hogy ideje mindezt befejeznie. Jimin bólintott egyet, majd elkezdte eddigi adásainak egyik leghatásosabb monológját, amely végre elért tudatomon túl, régen kettérohadt lelkemig is.

- Az emlékek olyanok, akárcsak a véletlenül vagy esetleg direkt készített fényképek; ha akarod, ha nem, de mindig veled lesznek valamilyen formában. Visszanézni ezeket, a fotókat egy idő után megterhelő és felesleges lehet, ráadásul a tárolásukra szolgáló album kezd megtelni. Ilyen esetekben találj valaki olyat, akivel közösen nézheted ezeket, a képeket, és ha megengedi, kérd meg, hogy néhány fotódat hadd tárold az ő albumában, hátha az a bizonyos valami már nem csak a tiéd, hanem az övé is lesz. Osszátok meg egymással fényképekbe sűrített életeteket, s egy idő után nem csak egymás részévé váltok ezáltal, hanem már örömmel nézitek vissza az emlékeket a közös albumotokba, ami sokkal nagyobb és strapabíróbb, mint ami neked valaha volt! – Jimin hangja lágyan simogatta a dobhártyákat, s egyszerűen megfogalmazott szavai tüze könnyedén égette fel látóköröm köré kerített falaimat, melyektől eddig nem vettem észre a lényeget. Elköszönése előtt még kipillantott rám az üvegen keresztül, s varázslatos mosollyal megajándékozva ledermedt arcomat fordult vissza a mikrofonhoz, még egy utolsó szóra. – Park Jimint hallhattátok a mikrofon mögött a Filozófia Percekben, holnap ugyanebben az időpontban találkozunk! – A háttérzene lehalkult, s az adásnak vége szakadt. A műsorvezető fiú vidáman lépett ki a stúdióból, majd huppant le mellém egy székbe, folyamatosan mosolyogva.

- Na, hogy tetszett? – Minden adás után megkérdezte tőlem, hogy tetszett; ez az egy év alatt már rutinná vált nálunk. De a szokásos válaszok helyett, most őszintén fordultam felé csillogó szemekkel, akár egy rajongó kislány.

- Azt hiszem, ez lett az eddigi legjobb rész, amit valaha felvettünk – feleltem hiteles komolysággal hangomban, ami hihetetlen boldogsággal, töltöttel el Jimint, hisz arca úgy ragyogott, mint eddig soha.

- Köszönöm hyung! – hajolt meg egy kicsit ülve, majd szemeit rámeresztette a képernyőmre, úgy mintha sosem látott volna még vágni. – Mennyi idő, amíg ezt megcsinálod?

- Körülbelül egy esetleg másfél óra.

- Akkor ne zavarjalak? – kérdezte attól félve, hogy netalán tán miatta nem tudok dolgozni, holott csak nem volt hozzá kedvem.

- Áh, majd ebéd után megvágom – mondtam rálegyintve az egészre, hiszen akkor más tervek jártak a fejemben. – Mondd Jimin, nincs kedved ma velem ebédelni? – kérdeztem hirtelen, meglepő magabiztossággal hangomban. Így beszéltem még tizenévesen, amikor sokkal nyitottabb voltam az emberek felé; talán most újra képes leszek rá, ha Jimin pozitív választ fog adni.

- Örömmel, Hoseok – felelte széles mosollyal ajkain, ragyogó tekintettel, miközben lassan felállt, hogy indulhassunk is. Elmentettem adását egy mappába, hogy amikor visszaérek nyugodtan, megvághassam azt, s miután ezzel végeztem, követtem a fiút, mellkasomat szétszakító szívveréssel.

 Kivételesen nem a székházban elhelyezkedő ebédlőbe mentünk, hanem elráncigáltam őt valami elegánsabb helyre, mintha épp randira vittem volna. Eddig egy fiúval sem mentem olyan puccos étterembe, mint azon az ebéden Jiminnel, ami kicsit meg is hökkentette Őt.

- Hoseok, hogyhogy ide jöttünk enni? – kérdezte meglepődötten, miközben helyet foglaltunk egy kétszemélyes boxban, ám láttam csodaszép szemeiben, hogy nagyon imponáló neki az a fajta elegancia, amit azaz étkező képviselt.

- Pár hónapja kiderült, hogy a tulaj általános iskolai osztálytársam volt, és amikor összefutottunk mondta, hogy majd ugorjak be hozzá egy ebédre – meséltem talán kicsit lelkesen is, de akkor nem nagyon érdekelt, hogy az a viselkedés nem illett az akkori imidzsemhez, hiszen az nem én voltam valójában. Nekem újra J-Hopeként kellett élnem, mert csak akkor tudtam igazán önmagam lenni; és ehhez szükségem volt Jimin segítségére is.

- Nem lesz egy kicsit drága? – kérdezte aggódva, mert azért mégsem egy amerikai rádiónál voltunk az tény, de azért egy ebédet ki tudtunk volna fizetni.

- Nyugalom – legyintettem mosolyogva, szinte teljesen elfelejtve a fülembe folyamatosan duruzsoló magányt. – Meghívlak.

- Jaj hyung, erre semmi szükség – mosolyodott el széttárt karokkal, de összhatásban nagyon is látszott, hogy tetszik neki a helyzet.

- Ragaszkodom hozzá.

- Rendben, de akkor, viszont muszáj adnom is valamit – mondta hamiskásan vigyorogva.

- Micsodát? – kérdeztem kíváncsian, s így utólag visszagondolva, Jimin csak és kizárólag erre a jelre várt aznap: Kitolva székét hajolt át az asztalon, egyik kezével gyengéden érintve arcomat, úgy csókolva meg szenvedélyesen. Ajkainak mozgása, s íze egyszerűen megrészegítette elmémet, s csak többet akartam belőle; vágytól túlfűtve viszonoztam nyelveink kedves játékát, miközben teljesen elfelejtettem, hogy egy étteremben voltunk. Sosem érdekelt az emberek véleménye, csak távol akartam tartani őket magamtól, de Jimin kivétel volt; nála azt szerettem volna, ha mindennél is mindenkinél közelebb van hozzám. Lassan vált el tőlem, kínzóan közel maradva ajkaimhoz. Homlokát enyémnek döntötte, majd halkan felnevetve apránként visszaült székére.

- Megérte ezért szakítani Jungkookkal – suttogta folyamatosan vigyorogva, mire én szavaira feléledtem bódult állapotomból.

- Miattam hagytad el őt?

- Nem csak miattad, de te is közre játszottál – vonta meg vállát, majd kicsit előrébb dőlve kezdett mesélni. Szokása volt ilyen pozícióban monologizálni, tudom, hiszen minden áldott nap beszélt legalább egyszer így. – Az utóbbi egy hónapban nagyon eltávolodtunk egymástól, ő folyamatosan dolgozott, ahogy én is; ráadásul már nem volt ugyanolyan Jungkookkal, hiszen időközben megismertelek téged, és tegnap este rájöttem, hogy veled százszor jobban érzem magam, mint vele. Lehet azért, mert nekünk némiképp hasonló a múltunk, vagy csak jobban illesz hozzám. Szóval, ha te is benne vagy, szerintem megpróbálhatnánk, hogy is működik ez kettőnk közt – Jimin folyamatosan engem fixírozva, csillogó egyben reménykedő szemekkel beszélt, időközben még a kézfejemet is elkezdte cirógatni. – Szeretném, ha megmutatnád a fényképeidet Hoseok, és egy idő után örülnék, ha az albumunk is közös lenne.

 Célzásait egyszerű volt értelmeznem, hiszen alig egy órával ezelőtt említette meg mindezt, csak a stúdió keretein belül. Ugyanazok a szavak, csak őszintébb, reménykedőbb csomagolásban, amely elsősorban nekem, s csakis nekem szólt. A kérdés az volt, hogy hajlandó leszek-e belemenni egy kapcsolatba, amire kivételesen rohadtul vágytam.

- Rendben Jimin – mondtam mosolyogva, megszorítva a fiú kezét. – Próbáljuk meg!

 És életem egyik legjobb döntése volt, hogy végül belementem ebbe a kapcsolatba, aminél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Ez a fiú olyan volt számomra, mint egy hangulatjavító szer; mindig mosolyt tudott csalni arcomra, már pusztán a jelenlétével. Jimin jelentette egy időben számomra a mindenséget, hiszen az évek eltelte után, ő volt az első, aki újra megismerhette J-Hope-ot a fiút, aki egykoron létezett. Meséltem neki, nagyon sok mindent, szinte az egész gyerekkoromat a tudtára adtam, és a jelenlétében visszatértem. Szerelmes voltam Jiminbe, és pont ezért nyíltam meg neki, hiszen bíztam benne és reménykedtem, hogy majd vele minden rendbe jöhet. És igazam volt; mellette jól voltam és nem éreztem szükségét felesleges megjátszásnak, vagy esetleges hazugságoknak. Ha valaha volt valami problémám elmondtam neki, hisz a vele eltöltött néhány év alatt rájöttem, egyszerűbb az életem, ha őszinte vagyok, legalább egy emberrel. És ezt szerettem; jól éreztem magam így, s úgy gondoltam nincs már semmi másra szükségem, csak Jiminre.

 De ha akkor minden tökéletes volt, most miért találkoztam újra, rég nem látott barátommal, a magánnyal? Nos ennek egyszerű a története: két éve alkotunk egy párt a műsorvezetővel, és ez idő alatt eléggé megváltozott mindkettőnk élete. Miután DongWoo hyung nyugdíjba ment tavaly, én lettem a rádió főszerkesztője, ami sokkal, nagyobb felelősséggel járt, mint a programigazgatóság. Többet dolgoztam, magasabb beosztásban, és időnként nem csak az adásokat szerkesztettem, hanem a stúdióban is helyt kellett állnom, ami az elején ijesztőnek tűnt, de könnyedén megbirkóztam vele, amikor úgy döntöttem J-Hope leszek. Próbáltam visszahozni magam a hétköznapokba is, ami a kollégáknak is elég nagy változásnak számított, de hamar hozzászoktak. De ezzel népszerűbb lettem, mind a munkahelyemen, mind a hallgatóság körében, így még azt is akarták, hogy saját műsorom legyen. Viszont minderre nekem nem volt szükségem; így is elég sok melónak bizonyult a főszerkesztőség és még a programozás is, ezért próbáltam megmaradni a szokásos dolgaimnál, mintha semmi sem változott volna. De ezt nem tudtam megjátszani, hiszen mégis csak én lettem az új főnök, aki a több fizetés mellé, annál is nagyobb mennyiségű felelősséget kapott. Én vettem és rúgtam ki az emberek, és sajnos sokszor elég keménykezűnek kellett lennem, hogy tényleg minőségi adást tudjunk leadni a rádiónál. Szerencsére a hallgatósági statisztika csak emelkedett, így nem volt okom aggodalomra, viszont eme magas számok okozója elsősorban Park Jimin volt. Imádták a műsorát, ahogy őt magát is, és ennek következménye miatt, páromat áthívták egy országos csatornához, ami annyiban különbözött a miénktől, hogy ez a tv-ben ment. A fiú persze habozás nélkül elfogadta az ajánlatot, és amellett, hogy ezáltal kamaszlányok ezrei rajongtak érte a külseje és intelligenciája miatt, sokkal többet kellett dolgoznia, mint mondjuk nekem. És ezért érzem magam megint egyedül.

 Amíg magányosan éltem, fel sem fogtam mennyi mindent vesztettem az életemből, de amikor Jimin is a részévé vált annak, rájöttem, hogy egy kalitkába zártam magam minden jótól megfosztva, akár egy elesett kisállat. Amíg meg nem ismertem a jó élet igazi ízét, észre sem vettem, mennyire szenvedtem a magány vasmarka között vergődve. Amikor már tényleg boldog voltam, reméltem sosem fogok még egyszer arra a sorsa jutni, amiben éveken keresztül léteztem. De ismét itt vagyok, a jól ismert egyedülléttel, s haragommal karöltve. Magányos vagyok, már megint, és ebben most nem én vagyok a hunyó, hanem Jimin. Az ember azt hitté, amikor kapcsolatban van, akkor sosem érzi úgy, mintha szarnának a fejére. Egy párkapcsolatban nem állandó romantikának és törődésnek kellene lennie? Tisztában vagyok azzal, hogy ő és én már több éve együtt vagyunk, de ennyire látványos ejtésre azért nem számítottam. Szükségem volt Jiminre, viszont az utóbbi egy hónapban tudomást sem vett rólam; alig szól hozzám, ha mégis megteszi, akkor is bunkó stílusban, egyáltalán nem érintkezünk, pedig már majdnem egy éve egy ágyban alszunk. Idejét sem tudom, mikor mosolygott utoljára, ahogy a régi kedves csókjaira, s kéjes nyögéseire sem emlékszem már. Nincs velem, amikor szeretném, de ha ez még nem lenne elég; sosincs otthon. Vagy olyan későig dolgozik, hogy mikor hazaér már nem látom, vagy annyira korán kell elmennie, hogy mire felébredek, már nincs mellettem. És ezt több mint egy hónapon keresztül elviselni, egy olyannak, mint én szinte lehetetlen. Boldog párkapcsolatban éltem éveken keresztül, most mégis teljesen egyedül s leszarva érzem magam.

 Egy délután korábban értem haza, mint ahogy szoktam, és ezt az időt kihasználva kicsit ledőltem, hogy lelkiekben felkészüljek a másnapra, ami igencsak húzósnak tűnt. Kitelepülünk a YG Entertainment nyílt napjára, ahol nem csak ki tudja mennyi rajongót kell visszatartanunk, de olyan színvonalú előadókkal kell interjút készítenünk, mint például G-Dragon vagy CL. Nem elég, hogy a magánéletem romokban hever, de még egy ilyen szintű rendezvényen is a toppon kell lennem, amíg Jimin ki tudja mit művel és kivel. Mert igen, megfordult a fejemben, hogy esetleg nem olyan hűséges, mint ahogy azt mutatja, de akkor erre nem bírtam gondolni. Csupán kicsit pihenni akartam, s egy másodpercre levegő után kapni, amely talán képes még életben tartani.

 Váratlanul csapódott ki közös lakásunk bejárati ajtaja, s azon Park Jimin lépett be, eléggé nyűgös kifejezéssel arcán, amely tükrözte nem volt valami könnyű napja. Ahogy levágta táskáját közvetlen a kanapé mögött elhelyezkedő asztalra, észrevette fáradtan azon fekvő testemet, majd egy halk sóhajt hallatott magából.

- Felébresztettelek?

- Nem is aludtam – feleltem magam elé meredve, üvegesen pislogva a semmibe. Párom halkan lépkedve kerülte meg a szófát, majd ült le annak szélére, pontosan mellém helyezkedve. Lassan fordultam oldalamról hátamra, majd kicsit felemelkedve nyomtam lágy csókot selymes arcbőrére. Kéjesen kezdtem ízlelni a már távolinak tűnő fiút, aki lemondóan nyögve egyet lökött el magától.

- Ma este ne, Hoseok! Nem érzem valami jól magam – mondta, majd felállt mellőlem úgy indulva meg a fürdő felé, hogy nagy valószínűséggel lemoshassa testéről az aznapi fáradalmakat. Normál esetben mindezt csak ráhagytam volna, viszont akkor már megelégeltem a folyamatos távolságát; újra megízlelhettem egy pillanatra édes aromáját, ami nélkül annyira elveszettnek éreztem lényemet. Nem akartam megint elbaszni a lehetőségemet, így haragosan pattantam fel fekvőhelyemről, s rohantam Jimin mögé, testét szorosan enyémnek ölelve. Akaratosan csókoltam nyakába, mire a fiúból jóleső nyögés tört fel, miközben fejét hátravetve túrt hajamba, akaratán kívül irányítva már rutinos mozdulatait.

- Akarlak, Jimin-ah… - búgtam fülébe, ahogy kóstolgattam nyakán elhelyezkedő, elmémet megrészegítő édes bőrét, melynek aromája képes lett volna az egekbe repíteni. Viszont párom nem volt vevő vágyaimra.

- Ne! – szabadította ki magát ölelésemből, majd indulatosan fordult irányomba, megtagadva mindent, amit eddig tettem vele. – Nincs ehhez kedvem, értsd már meg!

- Jól van – sóhajtottam, teljesen lemondva mindenről; feladtam az igényeimet, Jimint és azt hiszem az egész addigi éveimet, amiben viszonylag sokáig éltem. – Nekem meg már nincs kedvem ehhez a kapcsolathoz!

 Erősen hozzávágott szavaimat realizálva a fiú arcáról eltűnt az eddig rajta ücsörgött harag, felháborodottság vagy nyűg s mindezek helyett csupán a komoly félelmet láttam, amely teljesen elködösítette Jimint.

- Csak azért, mert nem akarok ma lefeküdni veled? – kérdezte megszeppenve, mégis hangosan, hangjába rejtett rettegéssel, amit szemeiből kifolyt könnyei testesítettek meg.

- Nem, egyszerűen már belefáradtam ebbe.

- Mibe? – csattant fel értetlenül.

- Tudod Jimin, majdnem egy évtizeden keresztül éltem a leszart ember szerepében, és amikor veled összejöttem, abban reménykedtem, hogy nem fogom egy haszontalan, felesleges személynek érezni magam, mint most. Úgy látom, már egy ideje nem tartasz igényt jelenlétemre, és ezzel én nem akarok együtt élni – közöltem vele összes gondolatom, ami az elmúlt egy hónapban felgyülemlett bennem. Úgy éreztem Jiminnek már nincs szüksége rám, és a tetteiben nem győzött meg eme feltételezésem ellenkezőjéről. Így hát kikerülve a könnyeiben megfulladni készülő fiút indultam meg kulcsaim s pénztárcám felé, hogy keressek magamnak egy ideiglenes lakhelyet, amíg új lakást nem találok.

- Most hova mész? – szipogta rettegve, ahogy realizálta cselekedeteim sorozatát. Már kisírt szemekkel meredt rám, teljesen kétségbeesetten pillantva hol a kilincsen pihenő kezemre, hol rendíthetetlen íriszeimbe. Szar volt így látni Őt, de elviselni a folyamatos kettősségét még borzalmasabb érzésekkel töltött el, ezért menni akartam. Rohadtul szerettem még, de az állandó ejtéseit nem bírtam elviselni.

- El innen, minél messzebb tőled.

- De Hoseok, ez a te lakásod – szipogott folyamatosan, az összetörés szélén állva. – Ha valaki megy, akkor az én vagyok.

- Nem Jimin, én megyek! – szakítottam félbe haragosan, mire a férfi kezét ajkai elé helyezte, ezzel fojtva el magában egy sikkantást. – Te amúgy is több lakbért fizettél az utóbbi egy hónapban… – jegyeztem meg halkabban, majd lenyomtam a kilincset, amelyen végig ujjaim pihentek.

 Hirtelen egy kéz ragadta meg vállam ezzel visszafordítva a réginek tűnő lakás felé megakadályozva, hogy elhagyjam az éveken keresztül otthonomként szolgáló helységet. A fiú zokogva vetette magát karjaim közé, szorosan ölelve magához, de nem úgy, mintha sosem akarna elereszteni; nem. Jimin közelsége egyértelműen azt jelképezte, ennél távolabb nem akar lenni tőlem, csak közelebb szeretne kerülni hozzám s egész lényemhez. Úgy szorított sírástól remegő testéhez, mintha mindig velem lett volna, akár egy sziámi iker. Park Jimin a részem volt, s ezt legjobban ő tudta; még én sem voltam tisztában vele, egészen addig, míg meg nem hallottam reménykedő hangját.

- Sajnálom, hogy ennyire elhanyagoltalak, nem volt jogom ezt művelni veled. Ha el akarsz menni, teljesen megértem, de akkor még utoljára hadd tegyelek boldoggá! – Sokkal nyugodtabb állapotban suttogta eme szavakat, amelyek akkor többet jelentettek nekem, mint egy klasszikus szerelmi vallomás. Rácsókoltam Jimin homlokára, majd kissé eltolva magamtól, könnytől áztatott szemeibe pillantottam, amelyeket akkor mindennél gyönyörűbbnek láttam.

 Bármiféle felesleges hangadás nélkül martam ajkaira éhesen, hiszen hihetetlen rég nem éreztem már megrészegítő ízét, amely egy pillanat alatt vette el eszemet. Kezeimet dereka köré fontam s úgy húztam testét közelebb enyémhez, hogy minden porcikáját enyémnek tudhassam. Alsó ajkára harapva nyögött bele csókunkba, mire én nyelveinket is belevontam játékunkba, amelynek hevessége megrezegtette Jimin térdeit is. Egy pillanatra sem szakadva el tőlem kezdte lehámozni rólam ruháimat, miközben hátrálva araszoltunk el közös hálószobánkig, ahol milliónyi együtt töltött éjszakát s kellemes pillanatot éltünk át. Gyengéden döntöttem végig az ágyon, immár félmeztelen állapotban csókolva igéző ajkait, miközben hevesen téptem le róla felsőjét; az elszakadt ruhadarabot a földre hajítottam, majd kezdtem elszakadni a fiú ajkaitól, s kulcscsontját ízlelgettem, ahogy kéjes nyögéseit hallgattam. Ahogy megpillantottam Jimin tökéletesen kidolgozott felsőtestét, gyorsan túlhaladtam a nyakán, s nyelvemmel végigszántottam izmos kockáin, amitől csak hangosabban kezdett nyöszörögni alattam. Végigvezetve egész testén kezeimet, ujjaimmal ágyékát kezdtem cirógatni, aminek hála megéreztem, hogy alul már nagyon kíván. Ahhoz képest, hogy az elején még nem volt kedve hozzá… Elégedett mosolyogva markoltam rá nadrágon keresztül férfiasságára, aminek következtében Jiminből hatalmas sóhaj szakadt fel, miközben kissé még csípőjét is megemelte. Valószínűleg megelégelte folyamatosan vigyorgó fejemet, ugyanis tarkómat megragadva húzott le magához egy szenvedélyes csókba invitálva, miközben ujjai lábaim közt kötöttek ki. Jimin pontosan tudta, mennyire szerettem, mikor ilyen helyzetekben jó helyre nyúlt; és aznap este a legtökéletesebb pillanatban ért hozzám. Egy másodpercre megálltam csók közben, hogy szabadjára engedhessem vágyakkal teli nyögésemet, majd ezek után gondoltam nem kegyelmezek neki. Szétterpesztve lábait fészkeltem magam oda, csípőmet hozzá dörgölve ágyékához, aminek hála Jimin kissé kikerekedett szemekkel kezdett nyöszörögni.

- Hoseok… - sóhajtotta nevemet kéjesen, egyre csak többre s többre vágyva. Eleget téve ki nem mondott kérésének, lerántottam róla nadrágját, alsóneműjével együtt, így újra megpillanthattam hatalmas férfiasságát, teljesen felizgult állapotban. Elmondani nem tudtam akkor, mennyire rég láttam ilyen keretek közt páromat, de mintha az a borzalmas egy hónap meg sem történt volna; a mozdulataink s csókjaink ugyanolyannak hatottak, holott minden más volt. Megváltoztam én és Ő maga is, csak ezt eddig egyikünk sem akarta beismerni; pedig be kellett volna.

 Reflexszerűen markoltam teljes hosszára, majd kezdtem masszírozni azt, ezzel teljesen az őrületbe kergetve az alattam nyögdécselő férfit. Miközben péniszét simogattam, egyik ujjamat benyálazva bejáratához tartottam, majd egy rövidebb ingerlés után belévezettem azt. Mintha meg sem érezte volna, továbbra is sóhajtozott, akár egy szűzies kislány, holott Jimin ilyen téren már nagyon tapasztaltnak számított, legalábbis én ezt vettem észre. Kicsit mozgattam benne ujjamat, majd hozzáadtam a másodikat is, ezzel tágítva a fiút, aki ugyan ilyen szempontból pont ideális volt a számomra, de több mint négy hét kihagyás után, nem ártott óvatosnak lenni. Viszont állandó kérlelő nyögései, s csípőjét emelgető mozdulatai rendesen szemet szúrtak; így cseszve az óvatosságra, lerángattam magamról a maradék ruhámat, s nem igazán foglalkozva a szokásos elővigyázatosságokkal, belehelyeztem férfiasságomat Jiminbe.

 A fiú a lepedőt markolva nyüszített fel, miközben nekem észhez kellett térnem a hirtelen rám tört boldogsághormonok miatt, amelyek akkor lepték be elmémet, mikor újra megérezte a réginek tűnő, kellemes forróságot, ami akkor vett körbe. A szeretkezés nélkül eltöltött napok alatt el is felejtettem, Jimin adottságai mennyire passzolnak az enyéimhez.

 Kis szünet után, lassan mozogni kezdtem a fiúban, ami felidézte a már elfelejtett éjszakákat; azokat a perceket, amikor ki sem akartam bújni Jimin lábai közül. Emlékszem, amikor még fürdeni is együtt mentünk, akkor még nem akartunk elszakadni egymástól. Mi változott? Miért távolodtunk el ilyen hirtelen? Bármi is volt az ok, már nem számított, hiszen ott voltam Jiminben, éreztem a fiút s mindennél jobban kívántam. Egyre tempósabban kezdtem mozogni benne, aminek köszönhetően ő is egyre gyakrabban nyögdécselt, s minden alkalommal hangja erősebben kólintott fejbe. Az összes mozdulatommal kényeztettem a fiút, s ő cserébe hangjának leggyönyörűbb fajtájával ajándékozott meg, amelynek már csak gondolatától képes lettem volna elélvezni. Szerettem Jimint, talán még a saját jóllétemnél is fontosabb volt, hiszen miatta lettem az, aki ma vagyok. Az elhanyagolása révén lettem képes kiadni magamból az érzéseimet, amiket eddig magamban tartogattam; hála neki, újra önmagam vagyok, s ehhez kellett a mai veszekedés.

 Összes döfésemmel eltaláltam páromban azt a bizonyos pontot, ami által képes lett volna elmenni, hiszen mégiscsak évek óta együtt voltunk, így nem esett nehezemre könnyen kielégíteni őt, de szerettem húzni az agyát. Aznap is, a folyamatos mozgásom mellett még végigsimítottam ujjaimmal teljes hosszán, ezzel keltve libabőrt tökéletes küllemén. Hagytam, hadd élvezzük ki mindketten azt a néhány órát, amelyet akkor töltöttünk el, teljesen egymásra fókuszálva. Izzadságcseppjeink egybefolytak, ahogy egy időben ajkaink játéka is csupán egy hatalmas cselekménysorozatnak felelt meg, mintha egy ember csinálta volna. Ilyenkor a kettőnk közt működő összhangot sokkal többnek kellett volna tekintenünk, hiszen eddig még sohasem éreztem magam ennyire… hasznosnak. Amikor Jiminnel voltam, imádtam kényeztetni őt, és megmutatni neki, mi is rejlik benne valójában; ő pedig hagyta. Szerettem azt a férfit, akit aznap éjszaka is boldogítottam, és nem tudtam volna nélküle élni.

 Hosszú órákon keresztül tartó szeretkezésünknek, egy hatalmas orgazmus vetett véget, ami kivételesen belőlem tört ki először. Nem volt már több erőm, amit neki adhattam volna, és néhány nagyobb döfés után, befeszült hátizmokkal élveztem a fiúba. Legnagyobb szerencsémre, alig pár másodperc után ő is jött utánam.

 Nem takarítottuk le egymást, ahogy általában szoktuk, csupán kiélveztük a másik közelségét, azt, amit már mind a ketten hiányoltunk.

- Ugye velem maradsz? – kérdezte a fiú hozzám simulva, miközben én magunkra húztam a takarót, erősen szorítva testemhez Jimint.

- Nem megyek sehova – feleltem egyszerűen, majd hosszasan megcsókoltam életem egyetlen olyan emberét, aki képes volt feléleszteni a halott énemet, aki miatt régebben mások mosolyogtak. Ma én teszem ugyanezt Jiminnek hála, aki aznap éjszaka úgy ölelt magához, mintha minden mozdulata azt suttogná: Tarts szorosan! Ígérem, sosem foglak elengedni!