Gyermekkoromban
sosem hittem, hogy majd engem is utolérnek a távolinak tűnő, felnőtteknek való
érzelmek. Nem akartam tudomást venni a világ gondjairól, azokról a terhekről,
amiket majd egyszer nekem is cipelnem kell, ahogy apám és nagyapám is tette.
Távol akartam tartani magamat másoktól, nehogy megsebezzem a lelkem, ahogy azt
édesanyámnál is milliószor láttam, mikor a számomra érthetetlen könnyek
végigcsordultak arcának kecses élén.
Az anyukám egy gyönyörű nő volt; finom vonásaival könnyedén varázsolt el másokat, ahogy kedves szavai még a legszőrösebb szívű ember arcára is mosolyt csaltak. Kacagását sosem fogom elfelejteni, hiszen emlékszem rajta kívül senki sem tudott úgy nevetni, hogy az egész világ beleremegjen. Édesanyámnak csilingelő hangja nyugtató, lágy trillaként ért el hozzám, kedves mesével elaltatva engem, minden áldott este. Szemeinek csillogása, bőrének ragyogása elbűvölően hatott mindenkire; épp ezért nem értettem, mi okból nem nevetett oly sokat otthon. Alkalmanként csak a könnyei potyogtak, s hang sem jött ki torkán akkor. Gyakran csupán némán meredt maga elé, akár egy tökéletesre megformált porcelánbaba. Az édesanyám egy gyönyörű nő volt; ezért sosem fogom elfelejteni azokat a perceket, amiket a fájdalmának elnyomásával töltött.
Az anyukám egy gyönyörű nő volt; finom vonásaival könnyedén varázsolt el másokat, ahogy kedves szavai még a legszőrösebb szívű ember arcára is mosolyt csaltak. Kacagását sosem fogom elfelejteni, hiszen emlékszem rajta kívül senki sem tudott úgy nevetni, hogy az egész világ beleremegjen. Édesanyámnak csilingelő hangja nyugtató, lágy trillaként ért el hozzám, kedves mesével elaltatva engem, minden áldott este. Szemeinek csillogása, bőrének ragyogása elbűvölően hatott mindenkire; épp ezért nem értettem, mi okból nem nevetett oly sokat otthon. Alkalmanként csak a könnyei potyogtak, s hang sem jött ki torkán akkor. Gyakran csupán némán meredt maga elé, akár egy tökéletesre megformált porcelánbaba. Az édesanyám egy gyönyörű nő volt; ezért sosem fogom elfelejteni azokat a perceket, amiket a fájdalmának elnyomásával töltött.
Tíz év után,
egyszer csak eltűnt; parfümének illata soha többet nem lengte be a szobát,
ahogy nevetése sem ékesítette már az életünket. Elköltözött; lakhelye onnantól
kezdve egy másik, misztikus világ lett. Testét a föld hideg takarója borította
be, napról napra gyorsabban eltűntetve gyönyörű arcának legtökéletesebben
kidolgozott részeit is, mígnem teljesen elnyelte őt, az ismeretlen sötétség.
Viszont lelke, egy tiszta, hozzá méltó helyre vándorolt fel, a fellegek közé.
Apám szerint ott találkozott azokkal, akik mindig nagyobb örömet tudtak neki
szerezni, mint Ő; ott volt a nagypapa, és a nagymama, ismerősök és idegenek.
Olyanok, akik méltóak voltak édesanyám ékességéhez. Éjjelente az ablakban ülve,
elviselve a fagyos szél csípős ütéseit, csupán rá vártam: még egyszer látni
akartam a gyönyörű mosolyát, arcának makulátlan részeit, s hallani vágytam csilingelő
hangját, csak hogy utoljára tudjon nekem elmondani, egy mindennél kedvesebb
mesét. De nem jött el; hiába vártam rá, ő ott maradt, ahova elment. Sosem
láttam többé, de arra tisztán emlékeztem, hogy gyönyörű arcát, csak a lelkét
nyomó fájdalom tudta csúffá tenni. Ezért döntöttem úgy, ezentúl nem fogok
magamhoz közel engedni senkit sem. Nem vágytam arra, ami édesanyámat is
utolérte: meg akartam őrizni az emberségemet, és a lelkemet egy darabban
akartam tartani.
Életem további
részét, egy elszigetelt helyen töltöttem, csupa olyan dologgal körbevéve magam,
amik szép emlékeket öntöttek belém. Főleg anyukámtól megörökölt olvasmányokat
bújtam, régi játékokat magamhoz szorítva próbáltam visszaszerezni azt a
valamit, amit édesanyám elvesztésekor hagytam el. Régi, elveszett érzéseket
akartam életre kelteni, sikertelenül. Hosszú évekig tartó szenvedésekbe, és
szívbemarkolóan fájdalmas bukásokba fájt, mire rájöttem, hogy nem lehet
visszahozni azt, ami már egyszer elment. Igazából nem is ráeszméltem, csak
tudomásul vettem az élet kegyetlen, felfoghatatlan oldalát is. Sokszor azt
kívántam, bárcsak minden olyan egyszerű lenne, mint azokban a furcsa,
szürreális történetekben, melyeket édesanyám mesélt még nekem, csilingelő
hangjával. De csupán öt évvel anyukám elvesztése után ébredtem rá arra, hogy az
ártatlan gyermeki történetek, valóban csak mesék voltak.
Zord őszi
reggel volt az, amikor is apám nem egymagában lépett be hozzám,
magánlakrészembe, ahová csak szükség esetén jött. A férfit, akinek az életemet
köszönhettem, őt is ellöktem magamtól; nem akartam tudomást szerezni a
létezéséről, ahogy senki máséról sem. Így, hogy már vége annak a keserű
időszaknak belátom, hogy tévedtem. Sajnálom,
apu.
Halkan kopogott
ajtómon, én pedig már megszokásból mondtam igent ki nem mondott kérdésére; de
ahogy már említettem, nem egymagában lépett be hozzám. Egy fiatal vendéggel
oldalán mért végig, sajnálattal tekintetében, melyet akkor még nem tudtam
megérteni. Viszont a kis idegen határozottan vizslatott kifejezéstelen barna
szemeivel, melyek hirtelenjében halálra rémítettek.
- Luhan – szólt csendesen apám. – Ő itt Sehun;
mostantól velünk fog élni.
- Velünk? – Ujjammal kettőnkre mutattam, hisz én magam
sosem használtam a többes számot. Én nem éltem apámmal; én egyáltalán nem is
éltem.
- Igen. Örülnék, ha összeismerkednél vele.
- Ha ez az, amit szeretnél – hajoltam meg előtte.
Illendően viselkedtem apámmal, és talán ez volt az a valami, amit nem szeretett
bennem. Modern fiút akart, akivel bármiről tudott beszélni; erre volt szüksége,
főleg édesanyám eltávozása óta.
Az ajtó halkan
csukódott be maga után, ezzel eltűntetve apámat a helységből, kettesben hagyva
egy számomra teljesen idegen fiúval. A fiatal gyermek továbbra is
kifejezéstelen tekintettel vizslatott, egyszerű mégis oktalan mosollyal arcán.
Angyali volt; tejfehér bőre, mintha csillogott volna, kihangsúlyozva
furcsaságtól fénylő barna íriszeit, melyekben az a megmagyarázhatatlan valami
tündökölt, amelyet gyerekkoromban láttam utoljára.
- Anyu... – Ajkaim önkéntelen hebegése semmiféle
érzelmet nem váltott ki a folyamatosan engem figyelő fiúból, kinek vékony
szája, ugyanúgy felfelé ívelt. Apró lépésekkel kezdett közeledni felém, lassú
tempót diktálva, egyre csak fokozva szívemben az idegességet. Gyengéden
simított végig kézfejemen, hosszú ujjainak lágy érintésével, amely régi
emlékeket idézett fel bennem. Mély emlékeket, melyekre nem kellett volna
emlékeznem.
Pici fiú volt,
még nem érte el a pubertás; éreztem, hisz lábujjhegyre állva érte el fülemet,
amelybe halk, negédes szavakat suttogva beszélt, akár egy angyal.
- Én vagyok az új öcséd.
Hangja lágy
harangszó volt fülemnek, kedvesen érintve dobhártyámat, mély, ki nem mondott
szertetettel, ami akkor már nem volt jelen az életemben. De az a kisgyerek
könnyedén visszahozta, mintha egy elveszett játékszert ajándékozott volna
nekem. Ez volt Ő; ez volt Sehun.
Újabb esztendők
teltek el; unalmas napok, melyeknek sosem lett volna jelentősségük, ha Ő nincs
ott. Az először ismeretlen kisgyerek, mindig, mikor a Nap előbújt
rejtekhelyéről, kedves hangon kéredzkedett be hozzám, reményekben, csillogó
tekintettel. Mindössze négy évvel volt fiatalabb nálam, mégis sokszor
gyermekibben viselkedett egy-egy óvodáskorúnál; ám Sehun érett volt. Mind
testileg, mind lelkileg: ha mondhatom ezt, a mostohatestvérem mindenben előrébb
állt, mint én. Többet látott már a világból, többet tapasztalt és valószínűleg
több fájdalmat is élt át. Utólag megtudtam, hogy apám örökbe fogadta a koreai
fiút, kinek szülei rejtélyes módon tűntek el, akár az alkonyati sötétség. Sehun
mégis mosolygott, mintha mi sem történt volna; ajkai felfelé íveltek, akár egy
oktalanul boldog csecsemőnek. Viszont szemei csak azokon a reggeleken
csillogott ismeretlenül, mikor bebújt mellém az ágyba, s úgy ölelt magához,
mintha soha nem akarna elengedni. Megmagyarázhatatlan ragaszkodás volt az övé,
mégis közeledését sosem tudtam volna elutasítani. Csupán engedtem angyali arca
csábításának, s hagytam hadd, részegítsen meg nem evilági szépsége. Engedtem
bűnös vágyaimnak, amik ellen az észérvek sorakoztak, de a háborút sosem tudták
megnyerni; nem lett volna szabad olyan érzelmeket táplálnom testvérem iránt, de
képtelen voltam neki ellenállni. Egyetlen dolog szúrta oldalam, olyan
erősséggel, hogy azt hittem kiszakadnak a bennem működő elemek a fájdalomtól.
Tudni akartam öcsém mit érez... Irántam.
- Sehun – ejtettem ki nevét ajkaimon, miközben az
ablakpárkányról figyeltem magas, vékony alakját. Emlékeztem még, mikor tizenkét
évesen apám bevezette hozzám. Négy karácsonyt ünnepeltünk azóta, s mostohaöcsém
sem ugyanaz az ember maradt, mint aki anno volt, de az én szememben csak az a
kiskölyök él, aki édesen suttogta fülembe kilétét. – Miért szeretsz engem?
- Ezt most komolyan kérded? – mosolyodott el kedvesen,
műalkotásokat megszégyenítő gyönyörűséggel.
- Igen. Szeretném tudni, miért tisztelsz meg a
szereteteddel.
- Nem én döntöttem el, hogy szeretni foglak. Egyszerűen
ez így alakult.
- És miért alakult így? – Kérdésemet ismételve egyre
kíváncsibban fürkésztem a fiatal fiút, ki elbűvölő mosolyával orcáján
elmélkedett, valószínűleg megpróbálta összeszedni kósza gondolatait.
- A társam vagy, Luhan – Őszinte fény csillant meg
szemében, erős nyilat lövellve ki magából, ezzel egyenesen eltalálva szívem
működtetőjének apró fogaskerekeit. – Titkaimnak te vagy a naplója; gondjaim
nálad találnak hallgatóságra; gondolataim kiegészítik a tieid, ahogy vágyaim
megegyeznek ki nem mondott kívánságaiddal. Ha kell a bátyám vagy, ha úgy
szeretném a legjobb barátom; gondoskodsz rólam, mint egy féltő anyuka, de
megértesz, akár egy idegen. Egyszerre vagy közel s távol, fenn és lenn;
egyszerre tartasz karjaid közt, s engedsz szabadon. Te vagy az állandó
otthonom, ahová mindig visszamehetek, s amit nehéz szívvel hagyok el, ha
muszáj. Szeretlek Luhan; jobban, mint kellene.
Másodpercek
töredéke alatt szakadt ki szívem mellkasomból, ezerfelé kinyitva ajtaját és
ablakait, melyek éveken keresztül lakattal voltak lezárva, nehogy a végén még
valaki bejusson. De Sehun szavaira a láthatatlan láncok leszakadtak rólam,
ezzel engedve meg neki, hogy megszerezze azt, amit eddig még senkinek sem
sikerült. Mostohatestvérem lágy, mégis határozott hangjával fedte fel eddig ki
nem mondott érzéseit, melyekről fogalmam sem volt, egészen addig az örömteljes
momentumig, amíg beszélni nem kezdett. Rámeredő, hitetlen íriszeimből Isteni
nedű szivárgott ki, többet mondva az üres szavaknál, amik akkor nyelvem hegyén
pihentek; tudatni akartam vele válaszom, de beszéd nem volt elegendő. Ríttam,
de életemben először nem a fájdalom facsarta ki belőlem a könnyeket; boldog
voltam. Évek eltelte után ismét.
A fiú mellém,
helyezte fenséges alakját, kedves érintésével végigszántva arcomon, szeretettel
túl árasztott tekintetét rám vetve, mintha csak üzenni akart volna.
- Szeretlek, mert összeköt minket a vörös fonál,
melyet akkor erősíttettem meg, mikor pontosan négy évvel ezelőtt megismertelek;
te az enyém, s én a tied. Így áll a megállapodás, és nem szándékozom ezt
felbontani: Nem adlak senkinek, hisz hozzám tartozol. Nem szabadulsz tőlem,
Luhan!
Édes ajkainak
fogsága egy pillanat alatt emésztett meg, mikor éreztem testünk egybeforrt érintése
bekövetkeztében. Sehun erős karjai magába zártak, míg ízlelgettük egymást,
ahogy azt a tapasztalatlan fiatalok szokták; éreztem még a legapróbb izmának
legkisebb rezdülését is, miközben csókjába feledkezve szorítottam egyre
közelebb testemhez. Teljesen eggyé akartam válni vele; nem vágytam különbségre
és ennek érdekében hajlandó voltam magamba zárni őt. Ha úgy kívánta volna,
rögtön odaadom magam neki, csakhogy teste és lelke is teljesen enyém, legyen.
Mindenkinek
megvolt a saját keresztje, amit cipelnie kellett; nekem a szívem zártságát és a
fájdalomtól való félelmemet volt, muszáj vinnem, akár egy elveszíthetetlen
köteléket. Láncokkal testemen, húztam magammal a kegyetlenül nehéz súlyokat,
melyek napról napra vették el életemnek apró örömeit. Nem volt semmim; sem
életadóm, kinek kisírhattam volna szemeimet, sem pedig bátorságom, amelynek
segítségével újra két lábra tudtam volna állni, kőszikla nélkül szívemben. Viszont
a nehezékektől nem tudva megszabadulni tapostam ki utamat, amikor is megjelent
egy angyal, ki felszabadította lelkemet fogságban tartó valós énemet. Ő volt
Sehun, az értelem, amit mindig kerestem; a pótlék, akire vágytam és a
kiegészítő darabka, ami hiányzott belőlem. A
vörös fonál rajta volt kisujjamon, s szorítását úgy éreztem egyre szorosabbnak,
ahogy egyre jobban feledkeztem bele megmentőm angyali ajkaiba.
8 megjegyzés
Te jó ég *o* Először is : Szegény Luhan T-T Másodszor pedig : Hogy az Istenbe tudsz ilyen jól írni ? :D Lenyűgöző :3 A történetet imádtam és még sosem olvastam ilyet,de nagyon tetszett ^^
VálaszTörlésAh, nagyon örülök, hogy ennyire tetszett! ^^ Ezt most csak úgy lazán kidobtam magamból, semmi extra nincs benne, de az írásomra tett megjegyzést azt nagyon megköszönöm! ^^
TörlésOhtejóég o_O
VálaszTörlésNa most vagyok azon a szinten, hogy elájulok azonnal. *pityer-pityer* vagyis bekönnyeztem rendesen az elejét, de amint megjelent Sehun kicsit felszáradtam. :-) ALEOFJSNYKDYM HÀT ILYET IS TUDSZ TE ;-) hihetetlenül gyönyörűséges volt, most így reggel hatkor még szavakat se találok rá, szóval nem is erőlködök. ^^ Legyen még sok hasonló írásod és a világ szebbé válik. Haha miket írok itt össze-vissza :-P
Köszönöm, hogy olvashattam (egy kicsit megkésve). Pusz
Ditta <3
Ditta édesem, jó látni itt is téged! ^^
TörlésAhh, nagyon örülök, hogy ennyire tetszett, és meglepődtem, hogy ilyen korán olvastad. Hogy tudsz ilyenkor felkelni? O.O Nem lényeges... Köszönöm, hogy olvastad és hihetetlenül boldog vagyok, hogy ennyire tetszett! ^3^
Nemsokára is jövök egy OS-sel, és remélem, hogy az is legalább ennyire fog neked tetszeni!
Noel ♥
Hogy hogy tudok felkelni? Ez egy remek kérdés. ^^ 7-re járok dolgozni, 5-kor kelek. :-P
TörlésJesszusom! O.o Mondjuk évközben én is fél ötkor meg ötkor kelek, na de nyáron is?! RESPECT!
TörlésSziiia, újból! :"D
VálaszTörlésAz előbb megtámadt egy több, mint 5 centis fura repkedő lény, ami rohadtul nem egy szúnyog volt, így amíg szenvedtem a kanapén és vártam, hogy magától meghaljon a dög AMI A FALISZŐNYEGEMEN VOLT, keresgéltem yaoikat, ha már úgyis kifogytam és nincs ihlet a SeKaihoz. xD És szerencse, hogy eszembe jutott, hogy még nem olvastam a HunHanodat! Hát, megmentetted az életem, annak ellenére, hogy most egy kis smutra vágytam volna. xP
Nagyonnagyonnagyon tetszett! *-* Annyira tetszik, amikor a szereplők gondolatairól írsz, mert egyszerűen borzasztó gyönyörűen fogalmazol ilyenkor. :") Úgy használod a szavakat, mint... mint valami profi. És ilyenkor belegondolok, hogy évek múlva mi, vagy inkább KI lesz belőled. Szörnyen tehetséges vagy és ezt nem tudom elégszer hangoztatni. Besorolom magamat a legnagyobb rajongóid közé. :"D <3
Visszatérve a fire, nagyon tetszett az a rész, amikor Sehun kifejtette, hogy mit érez Luhan iránt. Szintén gyönyörűen megírtad. c:
Köszönöm, hogy olvashattam~! :3 Imádlak~ ;3 <3
Szia! ^^
TörlésEngem egyszer megtámadott egy kb. tíz centis zümmögő valami, és annyir megijedtem tőle, hogy a hirtelen érkezésétől eldobtam a gépemet. Majd dühömben a rajzmappámmal csaptam agyon azt a kis dögöt. Szóval átérzem a helyzetedet. xD Amúgy valaki tájékoztathatna már az ilyen megnevezésekről; smut, angst (vagy mi), fluff... Jó vagyok angolból, de még egyszer sem vitt rá a lélek, hogy ezeknek megnézzem a jelentését xDD
Ah, nagyon-nagyon örülök, hogy ennyire tetszett! ^^ Ezt az OS-t még a bátyám is elolvasta (kikönyörögte) és még neki is tetszett, mondjuk nem annyira, mint neked! ^^ Amikor ezt írtam, nagyon művészies hangulatom volt, és lehet ezért sikerült olyan jól megfogalmaznom Luhan gondolatait. Túlzásnak vélem a gyönyörű jelzőt, de nagyon szépen köszönöm, iszonyat jólesik ilyeneket olvasni! ^^ Nagyon imádlak köszi! Az túlzás, hogy a rajongóm lennél, de a kedves szavaidat még vagy ötvenszer megköszönöm ^^
Nem vagyok a saját történeteim rajongója, mert ennyire egoista még én sem vagyok, de bevallom neked, hogy Sehun vallomását imádtam írni ^^ És nagyon örülök annak, hogy valaki azt gyönyörűnek gondolja ^^ Köszönöm!
Én köszönöm, hogy írtál és, hogy ilyen szépeket mondtál nekem! ^^ Én is imádlak!
Noel ♥♥