Noel's Galaxy

 A felhők puha párnái lágyan simogatták a hegyek hideg csúcsait, ezzel teljesen beborítva a hatalmas természeti csodák elérhetetlen tetejét. A hűvös levegő minden apró része erősen csípte az arcomon elhelyezkedő selymes bőrt, amelyet pontosan három évvel ezelőtt egy angyal édes ajkai érintettek. Emlékszem még gyengéd érintésére, kéjbe áztatott vágyakozó barna íriszeire, elmémet elködösítő illatára, és persze tökéletes testének hűlt helyére. Ugyanaz a régi, külső borításán teljesen kopott faház ücsörgött hátam mögött, amibe egykor Őt is vittem. Azon a ködös reggelen, mikor a természet legvarázslatosabb táját figyeltem, egy teremtett lélek sem tartózkodott az aprócska hajlékban; hagytam, hogy az egykor eltűnt lélek emléke teljesen átjárjon engem és a kis viskót is. Bár, elválásunk kegyetlen érzéseket s keserű szájízt keltett bennem, emléked mindig kellemes képeket fog elém festeni, Oh Sehun.

 Három semminek tűnő esztendő előtt, még teljesen más életet éltem. Nem ismertem az érzéseket s azoknak rétegeit; csupán a szélsőségekben hittem. Jó és rossz, hideg és meleg, Nap és Hold… Számomra nem létezett köztes állapot, hiszen eddig még nem találkoztam olyan valamivel, ami miatt az arany középső utat kelljen választanom. Egészen addig a momentumig, amíg meg nem pillantottam, Oh Sehun kecses alakját s varázslatos arcát, melynek fénye egy másodperc alatt vakított el. Vonzó kisugárzása rögtön megbabonázott, ahogy megajándékozott istenségeket megszégyenítő mosolyával. Megdöbbentettek azok a gondolatok, amik akkor siklottak végig elmémen, mikor ránéztem gyermeki, mégis férfias vonásaira.

- Ő lenne az? – kérdeztem, tekintetemet fel sem emelve fényképéről. Az előttem helyet foglaló köpcös, visszataszító küllemmel rendelkező férfi csupán aprókat bólogatott.

- Ő.

- Fontosabb tudnivalók róla?

- Oh Sehun, huszonöt éves meleg fiú, kellemetlenül sok információval és zavarba ejtő tehetséggel. Vigyázz vele Kai, meglepően jó a kölyök – nézett rám komolyan felettesem, de én nem törődtem aggodalmával, hiszen gyerekjátéknak tűnt a feladat. Kabátom belső zsebébe süllyesztve a fényképet emeltem végre tekintetem a gusztustalanul kövér férfira, kinek az egyszerűségen kívül semmilyen érzelem nem ült arcán.

- Hol találom meg? – Kimérten pislogtam megbízómra, kiből lemondó sóhaj szakadt fel, ezzel jelezve, teljesen reménytelen eset vagyok.

- Mellékállásban Szöul elsőszámú éjszakai klubjában pultos.

 Ennyi már tökéletesen elég volt; sarkon fordultam így magára hagyva a köpcös férfit, kiből még utoljára egy hangos sóhaj tört elő. Gyors léptekkel koptattam a járda kövét, próbálva nem elfecsérelni az időt, hiszen nem értem rá. Először a helyet kellett megtalálnom, és csak késő este a célszemélyt; azt a hihetetlenül gyönyörű célszemélyt, aki már csak fényképről engem figyelve képes volt elvarázsolni. Egyetlen komolyabb gyengepontom az emberi szépség volt, amelyet beteges módon istenítettem; tudtam, hogy furcsa fétis volt az enyém, de talán a legjobban megérthető. Nincs annál jobb érzés, amikor egy tökéletes adottságokkal megáldott, elbűvölő tekintetű, szinte hibátlan arcberendezéssel megajándékozott ember neked küldi kedves mosolyát. A műalkotásokhoz méltó személyek képesek lettek volna, már csak a létezésükkel elrepíteni egy másik világba, ahol csupán a szépség uralkodik. Gyengém volt a gyönyörűség, épp ezért aggasztott ez a Sehun nevezetű fiú: túl elegáns volt ahhoz, hogy én kapjam Őt. Megbízóm pontosan ismerte különleges mániámat, de csak azért is nekem osztotta ki, talán a legszebb férfit, akit eddigi életemben láttam. Viszont nem tudtam mit tenni: célszemély volt, így vele sem kivételezhettem, még ha sajnáltam is isteni vonásait. Sajnáltam? Még a gondolat is kínzott, ha csak össze akartam kötni a munkámat, és azt a fenséges fiút, kivel azon a különleges péntek éjszakán találkoztam először.

 Talán több száz fiatal szórakozott akkor abban a helységben, amelyben én magam is helyet foglaltam, egy csendesebb sarokban mindössze egy pohár whisky társaságában. Munka közben sosem ittam, de úgy éreztem ezt a lehetetlennek tűnő feladatot, csak egy kicsit magasabb véralkohol szinttel tudom végigcsinálni anélkül, hogy meg ne hátrálnék. Akárhányszor, ha szép embert raktak a célpont helyére, a gyomrom felkavarodott és csak imádkozni tudtam, nehogy nekem adják az adott személyt. Eddig úgy tűnt a szerencse mellettem mosolygott, de azon az estén elment valahova táncolni a sok száz fiatal valamelyik társaságában, teljesen elfelejtve engem, azt az embert, aki sosem okozz csalódást. És akkor sem bukhattam el.

 Lehajtva az utolsó kortyokat, lassan indultam meg a bárpulthoz, átvágva magam a vonagló részeg kamaszokon, akiket előbb néztem volna általános iskolásoknak, mintsem érett egyetemistahallgatóknak. Mindnek ugyanolyan semmitmondó kölyökképe volt, nulla értelemmel és annál is kevesebb különlegességgel, amit én igazán szerettem. Sokszor csak unaloműzésképp kerestem valami gyönyörűt átlagos emberek arcán, de abban a klubban egyetlen egy kölyök ábrázata sem tűnt túl bíztatónak, vonzónak pláne nem. Így nem is igazán törődve szánalmasan mozgó testükkel, egyre tempósabban kerültem ki őket, hogy a pulthoz juthassak, ahol nagy valószínűséggel már, Oh Sehun szolgálta ki a bódult tiniket.

 Gyönyörűen kirajzolódott vékony, mégis kellőképpen férfias felsőteste, amin úgy feszült a fekete, egyenruhaként szolgáló ing, mintha azzal született volna. Varázslatosan bájos mosoly foglalt helyet ragyogó arcán, ezzel csak még inkább kiemelve tejfehér bőrét, ami selymesebbnek tűnt a legnemesebb selyemnél is. A gyermeki, fiatalos vonásokhoz társult, egyfajta távolságtartó rideg kisugárzás, amelyet, szíveket elolvasztó meleg mosollyal ellensúlyozott, ezzel alkotva egy tökéletes összképet. Eldöntöttem, hogy még a feladatom teljesítése előtt a magaménak akarom tudni ezt a fiút, különben úgy érezném, valami fantasztikus élmény nélkül halok majd meg, ki tudja mikor s hol. Így hát, mikor helyet foglaltam egy a bárpultnál felszabadult széken, s intettem a fiúnak, nem ugyanazzal a hanggal szóltam hozzá, mint ahogy általában a célszemélyekhez szoktam. Valahogy sokkal… lágyabb voltam.

- Még egy pohár whiskyt légy szíves – emeltem meg kicsit a kezemben tartott tárgyat, majd csupán figyeltem, ahogy a magas alak, különös vigyorral ajkai bal szegletében öntötte ki nekem az alkoholt.

- Légy szíves? – ismételte szavaimat, mély, dobhártyákat simogató hangon, amitől akkor hirtelen, képes lettem volna elolvadni. Halk nevetés tört ki belőle, amely angyalibb volt, bárminél, amit eddig valaha hallottam. – Tudod, milyen rég hallottam én már ezt munka közben?

- Igazán? – húztam fel egyik szemöldököm, ahogy tovább fürkésztem a fiú barátságos pillantásait.

- Igen. Az efféle helyeken, csak a „Két sör lesz” és a „Siessél már a koktélokkal!” típusú felém irányuló „kérések” vannak. Egy „légy szíves” öröm füleimnek és a még bennem élő kisgyermeknek.

- Nehéz éjszakád volt? – kérdeztem magamban kuncogva szavain, miközben azon morfondíroztam, egy ilyen tökéletes küllemű személyhez hogy mer valaki így szólni? A helyükben ránézni se mernék, nemhogy még efféle stílusban beszélni vele.

- A péntek esték mindig azok – vont vállat, aztán hirtelen megváltozott, csillogó szemekkel hajolt közelebb hozzá, szinte teljesen belenyomulva a személyes terembe. – Szeretnéd, ha a tiédet is azzá tenném?

- Tessék? – akadt egy pillanatra belém a szó, miközben a kezemben tartott pohár megállt félúton a szám és a pult lapja között.

- Nézd, egy ilyen húzós műszak után csak arra vágyom, hogy valaki jól megdugjon, és te elég kedvesnek, dögösnek és melegnek látszol ahhoz, hogy ezt a mai pozíciót betöltsed. Vállalod, vagy keressek egy félrészeg, biszex hajlamú beszari kölyköt?

- Azzal csak te járnál rosszul – kacsintottam rá, majd belekortyoltam italomban aztán újra neki szenteltem minden figyelmemet. – Mikor van vége a műszakodnak?

- Most – felelte kacér mosollyal elbűvölő arcán, majd felegyenesedve a vállán pihenő rongyot lecsapta a pultra, szarva a koktélokra várakozó, már így is kellőképpen részeg fiatalokra. Tempós léptekkel pattant ki az italok s a fárasztó munka fogságából, hirtelen érve mellém. – Mehetünk?

 Nem válaszoltam, csupán felálltam helyemről, s követni kezdtem az időközben a hátsókijárat felé vezető fiút, kinek formás testrészeit figyeltem. A hosszú, gyönyörű lábak és tökéletes felsőtest mellett ott volt egy borzasztó izgató fenék is, aminek egyszerűen nem tudtam ellenállni. Ez a fiú túl hibátlannak tűnt, ilyen testi adottságok kíséretében pedig pláne magaménak akartam tudni, akár ott rögtön is. De még várnom kellett egy megfelelő helyre, s utána egy rémes pillanatra is. Így csak a látvánnyal izgattam fantáziámat, s ahogy egyre gyorsultak fel Sehun léptei, egyre hamarabb éreztem magamon testi tüneteket, amiket piszkos gondolataim keltettek.

 Ahogy kiértem az utolsó ajtón is, a hideg levegő hirtelen csapta meg arcomat, ezzel egyfajta különös megkönnyebbülést dobva felém. Frissebbnek éreztem magam, hisz a benti izzadt tinik miatt, egyáltalán nem tudtam rendesen lélegezni, ami azon a kinti hideg éjszakán megtörtént. A tüdőm végre felszabadult, így egy pillanatra szívverésem is megnyugodhatott; de csupán egy rövid ideig. Hirtelen édes ajkakat éreztem meg sajátjaimon, amelyek különösen lassú tempót diktáltak. Ahogy realizáltam, hogy Oh Sehun csókol engem, összeszedtem a még ép elmémet, s hajába túrva húztam magamhoz egyre közelebb a fiút, átvéve az irányítást. Világ életemben, minden kapcsolatban én domináltam és ezt a szokásomat senki kedvéért nem voltam hajlandó eldobni, de ahogy éreztem, Sehun pont ezt akarta. Tudtam, a fiú élvezi, hogy irányítom, pedig ha az ember ránézett nem épp ezt hitte volna; de mindegy volt. Hiszen ajkai kedves játéka teljesen elvette eszemet, furcsa ködöt telepítve szemeim elé.

 Falnak nyomtam testét, úgy simulva hozzá, hogy szinte teljesen egybeforrjunk, miközben egy másodpercre sem szakadtam el bódító ajkaitól. Éreztem minden egyes porcikáját, ahogy kíván engem; mégiscsak férfiból volt, így könnyűnek tűnt megállapítanom, még hangosan is kimondott vágyait. Szívem szerint örökké csak csókjába feledkezve álltam volna abban a furcsa sikátorban, s ott tettem volna magamévá, de azzal mindent tönkretettem volna. A munkámat, a feladatomat, Sehun kívánságát s a saját vágyaimat: s ezek megvalósítása érdekében hirtelen elszakadtam a fiútól. Kipirult orcáját figyelve, alig bírtam visszatartani hevességem, hogy újra rá ne marjak ajkaira, amik a vad csókoktól teljesen kifehéredett állapotban pihentek, kissé szétnyílva. Sehun pihegett, miközben fejét a falnak döntve nézett szemeimbe, teljesen elködösült tekintettem vizslatva.

- Mi a neved? – szökött ki a kérdés ajkai közül, amelyek még így is hihetetlenül vágykeltően festettek, s reméltem másodjára is majd ugyanolyan kellemes ízük lesz, mint először.

- Jongin – mondtam. – Kim Jongin.

- Jongin… - Bódultan ejtette ki nevemet, mintha ízlelgette volna annak jelentését, s csengését. Gyönyörű mosoly kúszott ajkaira, amit megmagyarázni nem tudtam volna mi okból került arcára. – Mondd Jongin; nem akarsz ennél egy kicsit többet?

 Képtelen voltam válaszolni. Vágytól izzó szemei tettekre kényszeríttettek, amelyeket lehet alaposabban át kellett, volna gondolnom, hisz nem az volt az eredeti tervem, amit ködösen csillogó tekintete megpillantása után tettem. Némán, kézen fogtam, s autóm felé kezdtem vezetni a fiút, kiből valamiért hangos kacagás tört ki, akárhányszor csak hátranéztem rá, mintha részeg lett volna, holott alig néhány perccel ezelőtt teljesen normálisan viselkedett. Szokatlanul viselkedett, mégis hihetetlenül vonzóan, ami nem tántorított el hirtelen elhatározásomtól. Beültettem hát Sehunt az anyósülésre, én pedig a volán mögé pattanva indítottam be a járművet, gyorsan elindulva Szöul vad éjszakájába.

- Hova viszel? – kérdezte lágy hangnemet megütve, dobhártyámat kényeztető csengéssel formálva meg szavait.

- Hozzám.

- És mennyi idő alatt érünk oda?

- Körülbelül tíz perc – feleltem meredten az utat figyelve, még véletlenül sem pillantva a mellettem helyet foglaló mesébe illő küllemmel rendelkező fiúra. Tudtam, ha csak egy másodpercre rá emelném tekintetem, az akaratlanul is rajta ragadna, ezzel halálba taszítva mindkettőnket.

- Akkor ezt az időt hasznosan kell eltöltenünk – Hangja pajkosan csengett, játékos hangulatúnak tűnt, ami akkor nagyon illett volna rá. Nem tudtam, mit tesz épp a fiú, hiszen továbbra is az utat figyeltem, de a motoszkálását hallottam és nem igazán tudtam mire vélni. Kíváncsi voltam mit tesz épp, de mintha csak meghallotta volna kérdésemet, tudtomra is adta…

 Sehun lassan kikapcsolta biztonsági övét, majd közelebb araszolva hozzám lágy csókokat hintett arcomra, vággyal megfűszerezve gesztusát, ami már ennyiben kimerülve is rohadt izgató volt. Ezek után ajkai tovább haladtak rajtam, egészen fülemig, amelyen a cimpát kezdte kóstolgatni, közben néha vágyakozó nyögéseket suttogva nekem, ami csak egyre szűkebbé s szűkebbé tette nadrágomat. Harapdálta, ízlelgette testrészemet, mintha csak a világ legédesebb csokoládéját tartotta volna fogai közt. Nyelvével gyengéden érintette hallószervemet, de már ennyitől is tiszta libabőr lettem mindenhol, ami halk kuncogásra kényszeríttette őt. Miután befejezte fülem kényeztetését a fiú lassan haladt lefelé testemen, míg végül szája el nem ért ágyékomig… Hatalmasat nyelve vártam mit fog ezután tenni, de amit művelt az egyszerűen lesokkolt. Fogaival gombolta ki nadrágomat, ami így belegondolva fizikailag lehetetlennek tűnhet, de Sehunnak sikerült. Kezével rásegítve tolta le rólam a ruhát, majd kedves csókokat kezdett hinteni férfiasságomra, amely hatalmas sóhajt rántott ki belőlem. Próbáltam a vezetésre koncentrálni, de egyszerűen Sehun kényeztető érintései, meleg lehelete, amely hímtagomat súrolta teljesen elvonta a figyelmemet. Már csak két kilométer, ezt ki kell bírnom! – gondoltam magamba, amikor megéreztem a fiú hideg ujjperceit bőrömön, ahogy húzza le rólam boxeremet. Sehunból elismerő hümmögés távozott, majd halk kuncogás után nyelvével végignyalt teljes hosszomon, aminek köszönhetően egy fél percig levegő sem akart kiszökni torkomból. Miközben vezettem, a fiú kényeztette hímvesszőmet játékosan mozgó nyelvével, de kínzott is, hogy csupán csak ennyit adott nekem, holott én már régen többre vágytam.

 Ahogy lefékeztem a kocsival, Sehun eltávolodott ágyékomtól, ismét fülemet véve célba nem hagyva, hogy akár egy pillanat nyugtom legyen.

- Alig várom, hogy ez itt bennem lüktessen – kéjesen suttogta fülembe eme szavakat, amik megadták a végső lökést annak érdekében, hogy ez a kölyök az enyém, legyen. Gyorsan rendbe téve alsó fertályomat szálltam ki a kocsiból egyenesen a kis faház felé véve az irányt; Sehun lassan követett egészen az ajtóig, ahol meg sem várva, hogy kinyissam azt, ismét ajkaimra mart, mohó mód kisajátítva csókjaimat. Úgy bújt hozzám, akár egy szelíd házimacska, de görcsös szorítása inkább egy vadállatra emlékeztetett, aki karmait épp hátamba vájva húzott magához közelebb. Testünk teljesen egybeforrt, ahogy ajkaink eggyé váltak, miközben nyelveink kecses keringőt jártak egymással, úgy felejtetve el velünk pontos hollétünket. Sehunt ízlelgetve nyitottam ki az aprócska ház ajtaját s hagytam, hogy konkrétan beessünk rajta, továbbra sem szakadva el egymástól. A fiú testét az immár csukott nyílászárónak nyomtam s ajkait, faltam miközben ágyékomat az övének dörgölve értem el, hogy belenyögjön szenvedélyes csókunkba. Kezem végigjárt testén, lassan gombolva ki ingjét, így is kitapintva a lapos hasán halványan díszelgő kockákat, melyeknek felülete csak jobban szorított nadrágomon. Mihelyst lekerült a fiúról a végig rajta feszülő ruhadarab, feneke alá nyúltam, mire ő hosszú lábait derekam köré kulcsolva engedelmeskedett ki nem mondott kérésemnek, így ízlelve tovább ajkaimat. Óvatosan vittem Sehun pehelykönnyű testét, hisz olyan törékenynek tűnt, féltem a végén még összeroppantom gyengének látszó csontjait, miközben éreztem befeszült izmait, melyek arra utaltak, egyáltalán nem egy védtelen emberről beszéltünk, én mégis olyannak láttam őt. Egy gyönyörű, könnyedén bántalmazható férfinak, aki akkor épp karjaim közt szorított magához, csókjaival majdnem megfullasztva. Vadul túrt hajamba, miközben ajkaimra harapva nyögdécselt, egyre többre és többre vágyva, amit én kész voltam megadni neki.

 Hanyatt döntöttem az ágyon, felé emelkedve de már elválva tőle, vettem szemügyre tökéletes felsőtestét. Vékony alakja szálkásan izmosodott, hasán pont megfelelően kidolgozott kockák díszelegtek, mindezt hófehér borításban mutatva nekem, hisz Sehunnak varázslatosan világos bőre volt, amely csak még inkább szexivé tette őt. Lihegve döntötte jobbra fejét szemeit becsukva arra várva, hogy tegyek valamit vele; valami olyat, amire örök életében emlékezni fog. De csodáltam a varázslatos összképet, amelyet az ég elém rakott, előkelő, fenséges formában. Ez a gyerek egyszerűen gyönyörű és épp alattam fekszik, készen arra, hogy az enyém legyen. Hirtelen ötlettől vezérelve hajoltam rá kulcscsontjára, amelyre édes csókokat hintettem, ezzel kellemes nyögéseket hallatva a fiúból. Ízleltem a jéghideg bőrét, végigszántva az egész területet nyelvemmel, amikor is jobb vállához érve egy különös, mégis rajta remekül mutató tetoválást fedeztem fel. Kicsit feljebb emeltem fejemet, hogy el tudjam olvasni a rá varratott három angol szót, melyek így hangoztak: Boy Who Cried. Nem értettem, Sehun miért pont egy ilyet tetetett örökre magára, de akkor ez volt a legkisebb dolog, ami miatt aggódni akartam. Túllendülve ezen, csókoltam tovább testét, egyre lejjebb és lejjebb haladva: Végigszántottam nyelvemmel egész felsőtestén ez által libabőrt varázsolva tejfehér küllemére. Egészen addig ízleltem eme varázslatos fiút míg, nadrágjáig el nem értem, amelyet lassan vettem le róla, ezzel kínozva még perceken keresztül. Már nyöszörgött, ezzel kérve szavak nélkül, hogy térjek már a lényegre. Arra, amire mind a ketten tiszta szívünkből vágytunk. Lehámoztam hát róla a farmerjét azzal együtt alsóját is, s így tárult szemem elé, Oh Sehun hatalmas férfiassága, amely az égnek ágaskodva könyörgött már egy rendes kielégítésért. Akaratlanul került mosoly arcomra, miközben cirógatni kezdtem a fiú teljes hosszát, aminek hála már csípőjét kezdte emelgetni, hogy ő rég többet akar.

- Jongin… - nyögte kéjesen nevemet, amely oly kellemes érzéssel töltött el, hogy már nem volt szívem tovább kínozni az alattam nyögdécselő gyönyörűséget. Ujjaimat benyálazva vezettem rögtön kettőt belé, hiszen ahogy eddig sejtettem, ilyen téren már nem volt annyira tapasztalatlan; és jól gondoltam. Mintha Sehun meg sem érezte volna ujjaimat benne, úgy nyöszörgött tovább, mire én ajkaira marva próbáltam csillapítani vágyait, amiket ezzel csupán jobban fokoztam. – Csináld már, Jongin!

 Szavait hallva nem törődtem már a tágítással, csak kihúztam belőle ujjaimat, s immár férfiasságomat helyeztem belé, amikor is az alattam fekvő fiúból jóleső sóhaj távozott, én pedig majdnem meghaltam a gyönyörtől. Sehun pont annyira volt szűk, amennyire kellett és ebből már éreztem, hogy ilyen téren nem volt szűz, de mindenkit magába engedő típusnak sem felelt meg, hiszen a jóleső forróság az ő esetében sem maradt el. Figyelembe véve a fiú korlátait bártan kezdtem mozogni benne, amit ő maga nagyra értékelt, hisz kéjes nyögései arra engedtek következtetni, hogy élvezi, amit csinálok. Miközben egyenletes tempót diktálva kerestem benne azt a bizonyos pontot, egyik kezemmel makkját cirógattam, amitől sokszor bele-belenyögött szenvedélyes csókjainkba.

 Éreztem, már az aktus végét jártam, de még mindig nem találtam meg a fiúban azt a pontot, ami által tökéletesen ki tudtam volna elégíteni. Karom fáradni kezdett, így nem támaszkodtam tovább kéjtől varázslatosan eltorzult feje mellett, hanem őt húztam fel magamhoz, klasszikus lovagló ülésbe ültetve. Mozgásom továbbra is egyenletes maradt, ahogy Sehun nyögései sem változtak, viszont talán túlságosan is monotonná váltak. Ahogy ez a gondolat átsuhant agyamon, ijedten döftem rajta egy nagyobbat, amikor is a fiú hirtelen leállt, nyitott ajkakkal, kikerekedett szemekkel s visszafojtott levegővel dermedt meg, majd lassan rám pillantva kúszott sokat sejtető mosoly szenvedélyesen fénylő arcára. Homlokát enyémnek támasztva pihegett még néhány pillanatig, majd csókjai, közé suttogta kéjtől fűtött szavait.

- Még…

 Ahogy eljutott tudatomig kívánsága, újabb erőbedobással döftem rajta nagyokat, ezúttal mindig eltalálva benne az élvezete tetőfokához szükséges zónát, ami csodálatos mosolyt varázsolt a fiú arcára. Minden mozdulatom közben hajam tincseibe kapaszkodott, úgy nyögte nevemet, s kérlelő szavait, melyek állandóan csak többet követeltek. Fogalmam sincs, meddig kényeztettük egymás igényeit ezzel a hosszú éjszakával, de azt tudom, hogy egyszerre értünk fel a csúcsra. Az utolsókat döftem rajta, mikor egyszer csak háta ívben befeszült, s fejét az égnek emelve élvezett kettőnk közé, miközben nevemet kiáltva érte el, hogy rögtön én is utána menjek. Lassan vált el tőlem, majd fáradtan a párnák közé zuhant, miközben folyamatosan mosolyogva hívott magához, hogy én is feküdjek mellé, s élvezzem ki az aktus utáni kellemes fáradtságot.

 És vége volt. Befejeződött a kettőnk közt lezajlódott nemi kapcsolat, ami számomra annyit jelentett megkaptam, amit akartam, ideje teljesítenem az eredeti feladatom. Nem akartam megtenni, hiszen Sehun maga volt egy esztétikai csoda, s én ezt nem akartam tönkretenni, de muszáj volt. Mert ő lett a célszemély.

 Így hát ahelyett, hogy belementem volna a varázslatos idillbe azzal, hogy mellé fekszem, kimásztam az ágyból, s a nem olyan messze lévő szekrényhez léptem. Halkan osontam végig a szobán, és ha a fiú szemei nincsenek nyitva, valószínűleg észre sem vette volna cselekedeteim sorozatát.

- Tedd, amit tenned kell, Kai… – Hozzám szóló utolsó szavai megadták a végső löketet ahhoz, hogy határozottan forduljak, hátra s repítsek golyót két elbűvölő barna szeme közé. A ravasz meghúzódott, s a varázslatos fiúból nem maradt más, csupán egy tönkretett test, beazonosíthatatlan állapotban hagyva, amely némán pihent az ágyban, pontosan úgy, ahogy mindnek kellett volna.

 Meg kellett ölnöm Sehunt! – ez volt a feladatom. Gusztustalan, számomra kellemetlen munka volt ez, de muszáj volt megtennem, hisz normális körülmények közt sosem bántottam volna egy olyan tökéletes embert, mint amilyen az a kölyök is volt. Tudta ki vagyok, s valószínűleg már az elején sejtette mi miatt szólítottam le aznap éjszaka abban a klubban; ő is csak egy utolsó, szép élményre vágyott, hogy aztán elfogadja keserű sorsát, majd vezekeljen a túlvilágon tetteiért.

 A telefonhoz léptem, majd lassan tárcsázni kezdtem egy számot, várva arra, hogy a már jól ismert hang feltegye megszokott kérdését.

- Sikerült?

- Igen.

- Küldjek valakit, hogy eltakarítsa?

- Kérlek – azzal a vonal megszakadt. Mindig csak ennyiből állt a beszélgetés, és ez azon az estén sem volt kivétel. Hiszen maga, Oh Sehun is csak egy volt a sok célszemély közül, akiket ki kellett iktatnom.

 Három hosszú év telt el azóta, és nincs olyan éjszaka, amikor ne morzsolnék el egy könnycseppet a tökéletes fiúért, akinek ily módon kellett meghalnia. Belátom, hiba volt elvennem tőle az életét, de az akkori kötelességem ezt diktálta, és mindennek nem tudtam nemet mondani, pedig azt kellett volna. Hisz Sehun hibátlannak készült, és már ez elég ok lett volna arra, hogy elutasítsam felettesemet; s amint rájöttem, hogy ezt kellett volna tennem akkor három esztendővel ezelőtt, befejeztem. Véget vetettem mindennek, s csak töprengek. Töprengek, mi mindent kellett volna még megértenem. De egy már biztos… Tudom, mit jelképezett a magadra varratott néhány szó Sehun: és köszönöm!

 Gyermekkoromban sosem hittem, hogy majd engem is utolérnek a távolinak tűnő, felnőtteknek való érzelmek. Nem akartam tudomást venni a világ gondjairól, azokról a terhekről, amiket majd egyszer nekem is cipelnem kell, ahogy apám és nagyapám is tette. Távol akartam tartani magamat másoktól, nehogy megsebezzem a lelkem, ahogy azt édesanyámnál is milliószor láttam, mikor a számomra érthetetlen könnyek végigcsordultak arcának kecses élén.
 Az anyukám egy gyönyörű nő volt; finom vonásaival könnyedén varázsolt el másokat, ahogy kedves szavai még a legszőrösebb szívű ember arcára is mosolyt csaltak. Kacagását sosem fogom elfelejteni, hiszen emlékszem rajta kívül senki sem tudott úgy nevetni, hogy az egész világ beleremegjen. Édesanyámnak csilingelő hangja nyugtató, lágy trillaként ért el hozzám, kedves mesével elaltatva engem, minden áldott este. Szemeinek csillogása, bőrének ragyogása elbűvölően hatott mindenkire; épp ezért nem értettem, mi okból nem nevetett oly sokat otthon. Alkalmanként csak a könnyei potyogtak, s hang sem jött ki torkán akkor. Gyakran csupán némán meredt maga elé, akár egy tökéletesre megformált porcelánbaba. Az édesanyám egy gyönyörű nő volt; ezért sosem fogom elfelejteni azokat a perceket, amiket a fájdalmának elnyomásával töltött.

 Tíz év után, egyszer csak eltűnt; parfümének illata soha többet nem lengte be a szobát, ahogy nevetése sem ékesítette már az életünket. Elköltözött; lakhelye onnantól kezdve egy másik, misztikus világ lett. Testét a föld hideg takarója borította be, napról napra gyorsabban eltűntetve gyönyörű arcának legtökéletesebben kidolgozott részeit is, mígnem teljesen elnyelte őt, az ismeretlen sötétség. Viszont lelke, egy tiszta, hozzá méltó helyre vándorolt fel, a fellegek közé. Apám szerint ott találkozott azokkal, akik mindig nagyobb örömet tudtak neki szerezni, mint Ő; ott volt a nagypapa, és a nagymama, ismerősök és idegenek. Olyanok, akik méltóak voltak édesanyám ékességéhez. Éjjelente az ablakban ülve, elviselve a fagyos szél csípős ütéseit, csupán rá vártam: még egyszer látni akartam a gyönyörű mosolyát, arcának makulátlan részeit, s hallani vágytam csilingelő hangját, csak hogy utoljára tudjon nekem elmondani, egy mindennél kedvesebb mesét. De nem jött el; hiába vártam rá, ő ott maradt, ahova elment. Sosem láttam többé, de arra tisztán emlékeztem, hogy gyönyörű arcát, csak a lelkét nyomó fájdalom tudta csúffá tenni. Ezért döntöttem úgy, ezentúl nem fogok magamhoz közel engedni senkit sem. Nem vágytam arra, ami édesanyámat is utolérte: meg akartam őrizni az emberségemet, és a lelkemet egy darabban akartam tartani.

 Életem további részét, egy elszigetelt helyen töltöttem, csupa olyan dologgal körbevéve magam, amik szép emlékeket öntöttek belém. Főleg anyukámtól megörökölt olvasmányokat bújtam, régi játékokat magamhoz szorítva próbáltam visszaszerezni azt a valamit, amit édesanyám elvesztésekor hagytam el. Régi, elveszett érzéseket akartam életre kelteni, sikertelenül. Hosszú évekig tartó szenvedésekbe, és szívbemarkolóan fájdalmas bukásokba fájt, mire rájöttem, hogy nem lehet visszahozni azt, ami már egyszer elment. Igazából nem is ráeszméltem, csak tudomásul vettem az élet kegyetlen, felfoghatatlan oldalát is. Sokszor azt kívántam, bárcsak minden olyan egyszerű lenne, mint azokban a furcsa, szürreális történetekben, melyeket édesanyám mesélt még nekem, csilingelő hangjával. De csupán öt évvel anyukám elvesztése után ébredtem rá arra, hogy az ártatlan gyermeki történetek, valóban csak mesék voltak.

 Zord őszi reggel volt az, amikor is apám nem egymagában lépett be hozzám, magánlakrészembe, ahová csak szükség esetén jött. A férfit, akinek az életemet köszönhettem, őt is ellöktem magamtól; nem akartam tudomást szerezni a létezéséről, ahogy senki máséról sem. Így, hogy már vége annak a keserű időszaknak belátom, hogy tévedtem. Sajnálom, apu.

 Halkan kopogott ajtómon, én pedig már megszokásból mondtam igent ki nem mondott kérdésére; de ahogy már említettem, nem egymagában lépett be hozzám. Egy fiatal vendéggel oldalán mért végig, sajnálattal tekintetében, melyet akkor még nem tudtam megérteni. Viszont a kis idegen határozottan vizslatott kifejezéstelen barna szemeivel, melyek hirtelenjében halálra rémítettek.

- Luhan – szólt csendesen apám. – Ő itt Sehun; mostantól velünk fog élni.

- Velünk? – Ujjammal kettőnkre mutattam, hisz én magam sosem használtam a többes számot. Én nem éltem apámmal; én egyáltalán nem is éltem.

- Igen. Örülnék, ha összeismerkednél vele.

- Ha ez az, amit szeretnél – hajoltam meg előtte. Illendően viselkedtem apámmal, és talán ez volt az a valami, amit nem szeretett bennem. Modern fiút akart, akivel bármiről tudott beszélni; erre volt szüksége, főleg édesanyám eltávozása óta.

 Az ajtó halkan csukódott be maga után, ezzel eltűntetve apámat a helységből, kettesben hagyva egy számomra teljesen idegen fiúval. A fiatal gyermek továbbra is kifejezéstelen tekintettel vizslatott, egyszerű mégis oktalan mosollyal arcán. Angyali volt; tejfehér bőre, mintha csillogott volna, kihangsúlyozva furcsaságtól fénylő barna íriszeit, melyekben az a megmagyarázhatatlan valami tündökölt, amelyet gyerekkoromban láttam utoljára.

- Anyu... – Ajkaim önkéntelen hebegése semmiféle érzelmet nem váltott ki a folyamatosan engem figyelő fiúból, kinek vékony szája, ugyanúgy felfelé ívelt. Apró lépésekkel kezdett közeledni felém, lassú tempót diktálva, egyre csak fokozva szívemben az idegességet. Gyengéden simított végig kézfejemen, hosszú ujjainak lágy érintésével, amely régi emlékeket idézett fel bennem. Mély emlékeket, melyekre nem kellett volna emlékeznem.

 Pici fiú volt, még nem érte el a pubertás; éreztem, hisz lábujjhegyre állva érte el fülemet, amelybe halk, negédes szavakat suttogva beszélt, akár egy angyal.

- Én vagyok az új öcséd.

 Hangja lágy harangszó volt fülemnek, kedvesen érintve dobhártyámat, mély, ki nem mondott szertetettel, ami akkor már nem volt jelen az életemben. De az a kisgyerek könnyedén visszahozta, mintha egy elveszett játékszert ajándékozott volna nekem. Ez volt Ő; ez volt Sehun.

 Újabb esztendők teltek el; unalmas napok, melyeknek sosem lett volna jelentősségük, ha Ő nincs ott. Az először ismeretlen kisgyerek, mindig, mikor a Nap előbújt rejtekhelyéről, kedves hangon kéredzkedett be hozzám, reményekben, csillogó tekintettel. Mindössze négy évvel volt fiatalabb nálam, mégis sokszor gyermekibben viselkedett egy-egy óvodáskorúnál; ám Sehun érett volt. Mind testileg, mind lelkileg: ha mondhatom ezt, a mostohatestvérem mindenben előrébb állt, mint én. Többet látott már a világból, többet tapasztalt és valószínűleg több fájdalmat is élt át. Utólag megtudtam, hogy apám örökbe fogadta a koreai fiút, kinek szülei rejtélyes módon tűntek el, akár az alkonyati sötétség. Sehun mégis mosolygott, mintha mi sem történt volna; ajkai felfelé íveltek, akár egy oktalanul boldog csecsemőnek. Viszont szemei csak azokon a reggeleken csillogott ismeretlenül, mikor bebújt mellém az ágyba, s úgy ölelt magához, mintha soha nem akarna elengedni. Megmagyarázhatatlan ragaszkodás volt az övé, mégis közeledését sosem tudtam volna elutasítani. Csupán engedtem angyali arca csábításának, s hagytam hadd, részegítsen meg nem evilági szépsége. Engedtem bűnös vágyaimnak, amik ellen az észérvek sorakoztak, de a háborút sosem tudták megnyerni; nem lett volna szabad olyan érzelmeket táplálnom testvérem iránt, de képtelen voltam neki ellenállni. Egyetlen dolog szúrta oldalam, olyan erősséggel, hogy azt hittem kiszakadnak a bennem működő elemek a fájdalomtól. Tudni akartam öcsém mit érez... Irántam.

- Sehun – ejtettem ki nevét ajkaimon, miközben az ablakpárkányról figyeltem magas, vékony alakját. Emlékeztem még, mikor tizenkét évesen apám bevezette hozzám. Négy karácsonyt ünnepeltünk azóta, s mostohaöcsém sem ugyanaz az ember maradt, mint aki anno volt, de az én szememben csak az a kiskölyök él, aki édesen suttogta fülembe kilétét. – Miért szeretsz engem?

- Ezt most komolyan kérded? – mosolyodott el kedvesen, műalkotásokat megszégyenítő gyönyörűséggel.

- Igen. Szeretném tudni, miért tisztelsz meg a szereteteddel.

- Nem én döntöttem el, hogy szeretni foglak. Egyszerűen ez így alakult.

- És miért alakult így? – Kérdésemet ismételve egyre kíváncsibban fürkésztem a fiatal fiút, ki elbűvölő mosolyával orcáján elmélkedett, valószínűleg megpróbálta összeszedni kósza gondolatait.

- A társam vagy, Luhan – Őszinte fény csillant meg szemében, erős nyilat lövellve ki magából, ezzel egyenesen eltalálva szívem működtetőjének apró fogaskerekeit. – Titkaimnak te vagy a naplója; gondjaim nálad találnak hallgatóságra; gondolataim kiegészítik a tieid, ahogy vágyaim megegyeznek ki nem mondott kívánságaiddal. Ha kell a bátyám vagy, ha úgy szeretném a legjobb barátom; gondoskodsz rólam, mint egy féltő anyuka, de megértesz, akár egy idegen. Egyszerre vagy közel s távol, fenn és lenn; egyszerre tartasz karjaid közt, s engedsz szabadon. Te vagy az állandó otthonom, ahová mindig visszamehetek, s amit nehéz szívvel hagyok el, ha muszáj. Szeretlek Luhan; jobban, mint kellene.

 Másodpercek töredéke alatt szakadt ki szívem mellkasomból, ezerfelé kinyitva ajtaját és ablakait, melyek éveken keresztül lakattal voltak lezárva, nehogy a végén még valaki bejusson. De Sehun szavaira a láthatatlan láncok leszakadtak rólam, ezzel engedve meg neki, hogy megszerezze azt, amit eddig még senkinek sem sikerült. Mostohatestvérem lágy, mégis határozott hangjával fedte fel eddig ki nem mondott érzéseit, melyekről fogalmam sem volt, egészen addig az örömteljes momentumig, amíg beszélni nem kezdett. Rámeredő, hitetlen íriszeimből Isteni nedű szivárgott ki, többet mondva az üres szavaknál, amik akkor nyelvem hegyén pihentek; tudatni akartam vele válaszom, de beszéd nem volt elegendő. Ríttam, de életemben először nem a fájdalom facsarta ki belőlem a könnyeket; boldog voltam. Évek eltelte után ismét.

 A fiú mellém, helyezte fenséges alakját, kedves érintésével végigszántva arcomon, szeretettel túl árasztott tekintetét rám vetve, mintha csak üzenni akart volna.

- Szeretlek, mert összeköt minket a vörös fonál, melyet akkor erősíttettem meg, mikor pontosan négy évvel ezelőtt megismertelek; te az enyém, s én a tied. Így áll a megállapodás, és nem szándékozom ezt felbontani: Nem adlak senkinek, hisz hozzám tartozol. Nem szabadulsz tőlem, Luhan!

 Édes ajkainak fogsága egy pillanat alatt emésztett meg, mikor éreztem testünk egybeforrt érintése bekövetkeztében. Sehun erős karjai magába zártak, míg ízlelgettük egymást, ahogy azt a tapasztalatlan fiatalok szokták; éreztem még a legapróbb izmának legkisebb rezdülését is, miközben csókjába feledkezve szorítottam egyre közelebb testemhez. Teljesen eggyé akartam válni vele; nem vágytam különbségre és ennek érdekében hajlandó voltam magamba zárni őt. Ha úgy kívánta volna, rögtön odaadom magam neki, csakhogy teste és lelke is teljesen enyém, legyen.

 Mindenkinek megvolt a saját keresztje, amit cipelnie kellett; nekem a szívem zártságát és a fájdalomtól való félelmemet volt, muszáj vinnem, akár egy elveszíthetetlen köteléket. Láncokkal testemen, húztam magammal a kegyetlenül nehéz súlyokat, melyek napról napra vették el életemnek apró örömeit. Nem volt semmim; sem életadóm, kinek kisírhattam volna szemeimet, sem pedig bátorságom, amelynek segítségével újra két lábra tudtam volna állni, kőszikla nélkül szívemben. Viszont a nehezékektől nem tudva megszabadulni tapostam ki utamat, amikor is megjelent egy angyal, ki felszabadította lelkemet fogságban tartó valós énemet. Ő volt Sehun, az értelem, amit mindig kerestem; a pótlék, akire vágytam és a kiegészítő darabka, ami hiányzott belőlem. A vörös fonál rajta volt kisujjamon, s szorítását úgy éreztem egyre szorosabbnak, ahogy egyre jobban feledkeztem bele megmentőm angyali ajkaiba.