Egy magas, magas fal tornyosul előttem. Vajon milyen a kilátás a másik oldalon?
A nevem Hinata Shouyou. Idén kezdtem a Karasunóban, s végre egy rendes röplabda csapatba érkeztem. Anno alsó-középben senki sem jelentkezett a klubomba, egészen harmadikos koromig – de még úgy sem volt elég emberünk, hogy rendes bajnokságra mehessük. Ezért megkértem a barátaimat a foci- és a kosárcsapatból, hogy segítsenek ki. Így már volt lehetőségünk igazi meccsen játszani. Annyira boldog voltam. Amikor beléptünk a csarnokban, éreztem, hogy a szívem csak úgy „bumm”, a gyomrom pedig olyan „huss” volt az egésztől.
Ám aznap életem első meccse volt az utolsó is egyben alsó-középben. Szembekerültünk a Kitagawa Daiichi iskolával, akik a könyörtelen feladójukkal porrá zúztak minket. Kageyama Tobio, a Pálya Királya – olyan volt, akár egy élő robot. Egyszóval ijesztő… mégis menő. Irigyeltem a képességeit, nagyon is. Le akartam győzni őt. Ezért mentem a Karasunóban, illetve, ez csak az egyik főbb okom volt. A másik az egykori ász, Kis Óriás volt. Még általánosban láttam a bajnoki meccsüket, és egyszerűen lenyűgöző volt. Olyan akartam lenni, mint ő – olyan erős, olyan „whaaah” és még hasonlók. A Kis Óriás erejével akartam legyőzni a Királyt.
De nem így lett. Ugyanis Kageyama is a Karasunóba jött, elvileg azért, mert a Shiratorizawába nem vették fel. (Előtte nem mertem volna, de magamban nagyon is nevettem). Persze nem bírtunk megmaradni egymás mellett. Nem véletlenül hívták egy igazi diktátornak; önző, agresszív és hiú volt, ráadásul mindig leordított, ha elrontottam valamit. Az elején ki nem állhattam… de továbbra is csodáltam az ugrószerváit, a meccsenként megmutatott ejtési cseleit, a gyorsaságát és a fizikumát. Kageyama tehetséges volt, egy igazi zseni; ezt pedig egyszerre gyűlöltem és kedveltem benne. De sosem gondoltam volna, hogy egyszer valaha is ki fogunk jönni, viszont az Isteni Gyors, az edzőtáborok és -meccsek, a csapattagok és a közös ellenségünk (a Nagy Király, Oikawa-san és Wakatoshi Ushijima a Shiratorizawából) miatt egész jól elvoltunk egymással. Sőt, nem csak szimplán jól.
Partnerek lettünk, legjobb barátok – annak ellenére, hogy ki nem állhattuk egymást. A Karasunóval sok-sok küzdelem árán, de mindig nyertünk; hosszú idő után ismét gyilkos varjakként szárnyaltunk. Megállíthatatlannak éreztem magunkat – elsősorban magamat, hála Kageyamának. Neki köszönhetően magasabbra ugrottam, mint valaha; erősebb, gyorsabb és pontosabb lettem. Végre láttam a fal túloldalát; és a kilátás lélegzetelállító volt.
Hihetetlenül boldog voltam; egy csapat tagja lettem, és ott volt mellettem Kageyama, a társam. A fellegekben jártam.
Egészen addig a bizonyos napig…
