Noel's Galaxy: február 2016

Megjegyzés: A történet songfic, Troye Sivan - Fools c. száma ihlette, amit maguk a srácok is feldolgoztak. Fiúk feldolgozása: itt!

„- Szeretnéd? – kérdezte az idősebb a másiktól, kéjben úszó, mély hangon.

- Félek – suttogta a fiatalabb, pironkodva a felette tornyosuló férfi alatt, akár egy szende szűzlány, kit akkor készültek megfosztani teste ékességének titulált kincsétől…”

Aish, ez így nem volt jó! – töröltem a giccses, már saját magamat idegesítő mondatokat, ahogy próbáltam valami eredeti, nem klisékben gazdag szöveget összehozni, ami legalább egy minimálisan tükrözte a megszokott írásstílusomat. Akkoriban elégedetlenek voltak velem, a legutolsó könyvem csúfosan megbukott az előzőekhez képest, és nem csak ez volt egy enyhe célzás arra, hogy kezdtem elveszíteni a színvonalamat. A szerkesztőm teljesen értetlenül állt hozzám, fogalma sem volt arról, miken mentem keresztül, amiknek révén olyan trágyadombot bírtam alkotni, mint „Az utolsó levelek”. Még a cím is rémes, nem is értem, miért jelent meg. Valószínűleg bíztak annyira az állítólagos zsenialitásomban, hogy nem adok ki szart a kezeim közül, de a legutolsó könyvemnél bizony ez történt. Hiába, az utóbbi időben, annyi a kreativitásomnak, a múzsámat lelőtték, vagy egyszerűen szabadságra küldték… mióta is? Két éve. Jesszusom, annak is már ennyi ideje? Különös. Mintha csak tegnap lett volna…

Elegem van ebből a helyből, de remélem az emberek megváltoznak

Időre van szükségem, hogy pótoljam azt, amit másnak adtam

És a reményeim magasan vannak, de alacsonyan kell tartanom őket

Habár próbáltam ellenállni, mégis mindent akarok

- Baszódj meg! – csaptam az asztalra, hatalmas lendületemmel félresöpörve mindent, ami a bútoron pihent, papíroktól kezdve, tűzőgépeken át, még mobiltelefonig is. Ideges voltam, a düh majd’ szétrobbant mellkasomban, ahogy a velem szemben álló megdöbbent, ám arisztokratikus nyugodtságba színezett aurájú férfira meredtem, akinek akkor még be is tudtam volna verni azt a szép, elegáns arcát.

- NamJoon, nyugodj le, kérlek! – tette maga elé a kezét, hátborzongatóan kellemes hangon. – Mi a probléma?

- Mi a probléma?! – akadt fenn szemöldököm, valószínűleg olyan arcmimika mellé társítva, amitől az idősebb is megrettent. – Még kérdezed Kim SeokJin?! Hogy volt bőr a képeden kihúzni az egész fejezetet?

- Hogy hogyan? – mosolyodott el haloványan, miközben lassan felállt a kényelmes székéből, begombolva zakójának szabadon maradt részeit, elrejtve ezzel hófehér ingének makulátlanságát. – Úgy, kedves Nam, hogy én vagyok a szerkesztőd, jogom van feleslegesnek megítélni egy részt.

- De ez így nem jó, Jin! – fogtam fejemet idegességemben, egyszerűen képes lettem volna ott helyben megőrülni. A hajamat téptem, majdnem sírni kezdtem, annyira zavart, hogy pont a leglényegesebb momentumot, pont az egyik legfontosabb párbeszédsorozatokat akarta kigyilkolni a regényemből. – Ez egy létfontosságú fejezet, ezt meg kell értened!

- Mi ebben annyira kihagyhatatlan? Csak ülnek egy kávézóban és beszélgetnek a semmiről! – köpte arcomba primitív véleményét, ezzel is tisztán megmutatva, hogy a férfi egy cseppet sem értett a művészetemhez.

- Nem érted Jin, és épp ez a baj! Feleslegesnek látod az egyszerű, mégis mindennél többet jelentő pillanatokat – pördültem meg tengelyem körül, továbbra is fejemet szorítva, mint aki teljesen begolyózott. – Ott van két ember, akik világ életükben gyűlölték egymást, többet megéltek, mint egy rémes szappanoperába beleírt szerelmespár, majdnem megölték a másikat a folytonos haragjukba fojtott szeretetükkel, aztán elváltak, úgy búcsúzva el, hogy többé nem akarnak találkozni. Erre tessék, ott vannak, és képesek boldogan visszaemlékezni a régi időkre, tudnak nevetni a saját gyerekességükön… Tudod, te mit jelent ez? Képes vagy felfogni, mennyi mindent mondhat ez a fejezet az embereknek? És ezt akarod kihúzni?

- Nam, ne dramatizáld túl a helyzetet – nézett rám lesajnálóan a férfi, végleg megölve a reményemet azzal kapcsolatban, hogy nem fogja kitörölni a leglényegesebb részt a könyvemből. – Az olvasóid nem annyira intelligensek, hogy rájöjjenek a mögöttes tartalmaidra. Az utolsó oldalakat unalmasnak fogják tartani, ezért nem kellenek bele felesleges lapok. Tudod mennyire költséges a nyomtatás?

Azt hittem ott helyben pofozom fel azt az elegánsan karrierista pofáját. Idegesített, hogy csak a marketing meg az eladások érdekelték, nem foglalkozott ő a valódi irodalom értékével, ez pedig rendesen felbaszta az agyamat. Kitettem a lelkemet az egész könyvért, erre a legfontosabb részt akarta kivenni a történetemből. Meg tudtam volna fojtani ezért.

- Esküszöm Jin, ha kihúzod az egész fejezetet, visszaveszem a kéziratot, és keresek egy másik kiadót! – kezdtem meg szokványos fenyegetéseimet, amiket ezúttal be is kívántam tartani.

- Dehogy veszed – vonta meg lazán vállait, fittyet hányva minden szavamra, elvégre a megélhetésem biztonsága az ő kezében volt. – A legjobb barátod vagyok gimnázium óta; együtt mentünk egyetemre, miattam ismerted meg a feleségedet, ott voltam az esküvőtökön, és nekem mesélted el először, hogy azért hagytad el, mert rájöttél, meleg vagy. Remélem, meg sem kell említenem az első férfit az életedben, akit szintén én mutattam be neked.

- Ja, aki aztán rendesen ki is baszott velem – forgattam meg szemeimet, visszaemlékezve a feleségem utáni emberre, akibe tényleg beleszerettem, de sajnos nagyon nagy tévedés volt a kettőnk kapcsolata.

- Nem ez a lényeg – legyintett, ahogy vállamra helyezte kezét. – Mindig itt voltam neked, megértettelek és segítettem az összes könyved kiadásában is. Amit a gimis szerelmedről írtál, kasszasikert aratott, akárcsak a volt nejeddel való kapcsolatodról szóló is, minden olvasód imádta. És kérlek, hadd ne kelljen hangsúlyoznom, mennyire kíváncsiak a melegregényedre.

- Tudom, hogy várják – ráztam le magamról érintését. – Éppen emiatt, ha nem rakod bele a fejezetemet, esküszöm keresek egy másik kiadót! – feleltem határozottan, majd a választ meg sem várva, elviharzottam irodájából. Elegem volt abból a helyből… Az egész épület olyasfajta távolságtartó felsőbbrendűséget sugárzott, amit mindig is távol akartam tartani magamtól, és mélységesen sajnáltam, hogy Jin ezeknek a pénzhajcsároknak az áldozatául esett. Reménykedtem abban, hogy majd megváltozik, de ilyen maradt. Természetesen rendelkezett egy olyan oldallal, amelyben olyan volt, mint amilyennek megismertem, de az ehhez hasonló esetekben előjött a marketinges faszfej énje, amitől meg tudtam őrülni.

Kiléptem a modernépítésű objektumból, s a nyári széllel szembe haladva igyekeztem valami barátságosabb környezetbe menekülni, ahol lenyugtathattam idegeimet. Egy meleg pénteki napon, semmi kedvem nem volt a belváros legzűrösebb részén kolbászolni, ráadásul baromi idegesen, mert az efféle esetekben sanszos volt, hogy elcsap egy busz, vagy valami. Jin szavain meglehetősen felhúztam magam, éppen ezért szükségem volt egy cataleya-ra, s annak bódító illatára. Egyesek dohányoznak, alkoholba fojtják a bánatukat, mások sportolnak, én meg egy különleges kolumbiai virágban szeretek gyönyörködni… Néha nem csodálkozom, hogy anno a szüleim pszichiáterhez küldtek, bár annak csak a legcsekélyebb mértékben volt köze a növénymániámhoz.

Egy aprócska, viszonylag a környékből kieső házikó előtt torpantam meg, melynek gyermekies mályva színét körbeölelte a milliónyi pompás virág, amiknek látványa egyenesen vonzotta a tekinteteket. Ezelőtt még sosem láttam az üzletet, de abban a percben hatalmas örömet okozott, hogy rátaláltam. Gondolkodás nélkül nyitottam be, s köszöntem, de választ csupán pillanatokkal később kaptam.

- Jó napot! – hallottam meg egy kissé magasan csengő, már némileg mutálódott férfihangot, amelynek fiatal tulajdonosa váratlanul bukkant fel a pult mögött, elképesztő látványt nyújtva. A kivilágosodott barna tincsekben helyenként levélmaradványok pihentek, a hatalmas, szép szemek valamilyen papírok után kutattak, míg az ifjú vonások meg-megrándultak. A fiú lehetett maximum tizennyolc, de még annak is csupán igényesen kidolgozott felsőteste miatt mertem volna nevezni, mivel arca kifejezetten alacsony életkorra engedett következtetni. – Segíthetek valamiben? – kérdezte ügyetlenül, ahogy próbálta egyben tartani az asztalon eluralkodott káoszt, melynek irányítása kicsúszott a kezei közül. Hihetetlenül édes volt.

- Tartatok cataleya-t? – kérdeztem halványan elmosolyodva, ahogy zsebemben matatva közelebb léptem a bútorhoz, majd azon kezdtem el futtatni ujjaimat. Úgy tűnt, ez zavarba hozta a fiút.

- P-persze… – bólintott hevesen, elkerekedett szemekkel meredve egyenesen arcomba. – Ott vannak hátul, azonnal hozok egyet! – felelte, szélsebesen pattanva ki az asztal mögül, aminek végeredménye az lett, hogy egy hatalmas cserépben szegényem orra esett. Sietve mellé léptem, leguggoltam hozzá, hogy felsegíthessem, de mikor megpillantottam lelkesen csillogó íriszeit, egy percre lefagytam. Esküszöm, eddigi életem alatt még egyetlen egy ember sem nézett rám úgy, ahogy az a fiú tette.

- Jól vagy? – kérdeztem, miután felébredtem kábulatomból. Az eladó pironkodva leporolta magát, ahogy kényelmesen felült, folyamatosan az előtte zsibbadó lábaimat fixírozva.

- Jól… köszönöm – köszörülte meg torkát, miközben lassan feltápászkodott, majd hirtelen meghajolt előttem, különös hangszínen szólítva meg. – Elnézést, hogy rabolom az idejét. Máris hozom a cataleya-t. – Azzal elviharzott. Őszintén nem tudtam hirtelen hova tenni a kamasz viselkedését, nem voltam hozzászokva az ennyire fiatal generáció furcsaságaihoz. Huszonnyolc évesen az ember már vénnek érzi magát egy ennyire ifjú, és szerfelett szemrevaló fiú jelenlétében, aki szeszélyesebb dolgokat produkált mindössze néhány perc alatt, mint egyes nők a menstruációjuk idején.

Néhány perc távollét után a tinédzser visszatért, egy csodálatos növénnyel kezei közt, melynek erős illata egy pillanat leforgása alatt belobbant orromba, olyasfajta örömöt okozva, melyet szavakba képtelenség lett volna önteni. Az emlékek megrohamoztak, ahogy a kellemes nyugalom átjárta testemet, harmóniát teremtve egész lényemben; imádtam a cataleya varázsát.

- Itt is van – mondta hevesen, ahogy a virágot a pultra helyezte. – Még egyszer elnézést az előbbiért!

- Semmi gond – legyintettem mosolyogva, ahogy farzsebemből előhalásztam pénztárcámat. – Minden rendben veled?

- Velem? – kérdezett vissza meghökkenten, mintha nem akarta volna felfogni szavaimat. – Hát nem éppen. Tudja, ez nagyon nem az én napom… – vakarta meg idegesen tarkóját. – Hétfőn lesz a vezetővizsgám, rettegek tőle, mivel annyi közöm van az autókhoz, mint egy nyugdíjasnak a laptopokhoz, ami lássuk be, nem valami kecsegtető rám nézve – hadarta remegve monológját, amit, meglepő módon, nagyon érdekesnek, de elsősorban halál aranyosnak tartottam. – Ráadásul ma túlórázom, semmi kedvem nincsen hozzá, bár nagyon szeretek itt dolgozni, néha azért jó lenne lazítani, tudja, egy réten olvasni valami könyvet, vagy tudom is én. És ha ez még nem lenne elég, totálisan zavarban vagyok, mert Önnel beszélhetek, aminek borzasztóan örülök, mivel hatalmas rajongója vagyok Önnek és az összes regényének! – Az utolsó mondata egyenesen lesokkolt. Elkerekedett szemekkel pillantottam le a nálam kicsit alacsonyabb, ujjait tördelő fiúra, aki jobban remegett, mint száz nyárfalevél egy viharban. Mindenhova nézett, csak éppen rám nem, ez pedig valamiért rendkívül imponáló volt a számomra. Elmosolyodva kuncogtam fel, ami a kelleténél talán kicsit feltűnőbb volt, mivel a tinédzser ijedten kapta felém tekintetét, mintha az előbb közöltem volna vele, hogy meghalt az édesanyja.

- Szóval a rajongóm vagy? – kérdeztem vissza, próbálva elrejteni mosolyomat ajkaimról.

- I-igen – felelte félszegen, aprót bólintva közben. – Az összes megjelent könyve megvan, és mindegyiket nagyon szeretem! Remélem, elsőkként olvashatom majd a legújabbat is!

- Ez igazán hízelgő – mosolyogtam továbbra is, mivel már nem voltam képes visszafogni örömömet. Hihetetlenül aranyos volt ez a gyerek, mondhatott akárki akármit. – Meglepő, hogy ilyen fiatalok is olvasnak; azt hittem csak az unatkozó öregasszonyokat szórakoztatom a baromságaimmal!

- Nem, dehogy! – csattant fel rögtön, mihelyst szapulni kezdtem saját írásaimat. – Mármint, tény és való, hogy kevés gimnazista olvas Öntől, de attól még nem rossz, amit alkot. Én kifejezetten kedvelem… Illetve, nagyon-nagyon szeretem! Ha megengedi, szerintem az Ön könyvei voltak a legnagyobb hatással rám az elmúlt években… mindig tanulok belőlük valamit. És ezért… hálás vagyok! – Komolyan, ha nem egy boltban lettünk volna, és engem nem jelenthetett volna fel pedofília miatt, ott helyben megzabáltam volna azt a gyereket, olyan szép dolgokat mondott.

- Mi a neved, kölyök? – kérdeztem, miközben az asztalra helyeztem válltáskámat, hogy kikereshessek abból valamit.

- Jungkook. Jeon Jungkook – válaszolt félénken, még nyelve is egy apróbbat, mintha rettegett volna a közelségemtől, ami bevallom egy kissé zavart. Lefirkantottam az aprócska papírra, amit akartam, majd kihalásztam a táskámból vagy háromszáz oldalnyi lapot, melyek gondosan összekapcsolva pihentek kezemben. Mindet átnyújtottam az értetlen tekintetű fiúnak, aki nem tudta hova tenni ajándékomnak gesztusát. – Ez mi?

- A több száz oldal? A legújabb regényem eredeti kézirata.

- Valóban?! – csillant fel szeme, immáron kincsként tekintve az egyszerű lapokra. – Nem is tudtam, hogy már befejezte…

- Be bizony, és a kiadóm ki akarja törölni az utolsó fejezetet – sóhajtottam nagyobbat, beletúrva kiszőkült tincseimbe. – És, ha már azt mondod, hogy nagy rajongóm vagy, akkor elmondhatnád, érdemes-e engednem a főnökömnek, vagy sem.

- Tényleg az én véleményemre kíváncsi? – lepődött meg őszintén, mintha nem is akarta volna elhinni, hogy mindez vele történt. Mondjuk nekem is furcsa volt felfognom, hogy egy nálam legalább tíz évvel fiatalabb személy kezébe adtam a megélhetésem jövőjét. De ez legalább még egy plusz ok volt arra, hogy újraláthassam őt.

- Igen. Szeretném, ha elolvasnád. Persze, csak a vezetővizsgád után, nem lenne jó, ha miattam buknál meg – nevettem kedvesen, majd mielőtt a virág árát a pultra tettem volna, az ujjaim között maradt apró cetlit dugtam a fiatal fiú orra alá. – Tessék.

- Mi ez?

- A számom – vontam meg vállaimat, de az a mérhetetlen mennyiségű öröm, ami az íriszeiből áradt, őszintén megdöbbentett.

- A mobilszáma?

- Mi más lenne? – kuncogtam halkan, eme aranyos kérdésen. – Ha elolvastad, kérlek, hívj fel! Nagyon érdekelne a véleményed.

- Úgy lesz! – Szinte ragyogott az arca, a mosolya pedig annyira gyönyörűvé varázsolta gyermeki vonásait, hogy ott helyben el akartam rabolni, s magammal vinni a lakásomba… khm… Nos, különböző elfoglaltságokkal szórakoztatva őt. – Köszönöm szépen, ez igazán nagy megtiszteltetés!

- Ugyan – legyintettem. – És kérlek, beszélj informálisan; az efféle udvariasságtól olyan vénnek érzem magam.

- Értem – vigyorgott, akár a tejbetök, nekem meg nem sok kellett, hogy ott helyben megcsókoljam. Hihetetlen volt, hogy egy gimnazista így el tudta csavarni a fejemet, és képes volt megint visszarepíteni azokba az időkbe, amikor játszottam a hősszerelmest. Annyiban különbözött a két helyzet, hogy már majdnem harminc voltam, amikor a virágboltban megismertem Jungkookot. Valamiért nagy reményeket fűztem hozzá, pedig lehet nem kellett volna ennyire elszállnom az aranyosságától.

Látom a medencéket, a nappalikat, és a repülőgépeket

Látom a pici házat a hegy tetején, és a gyerekek neveit

Látom a csendes estéket, amik jéggel és Tanqueray-vel vannak megtöltve

De minden összedől és ez az én hibám…

Legnagyobb meglepetésemre Jungkook néhány nappal később felhívott. Éppen otthon töltöttem a kiérdemelt pihenésemet, még időt kérve a kiadótól, hogy a könyvem értékelését hagyják péntekre, hogy addig lelkiekben fel tudjak készülni, amikor hirtelen megszólalt a mobilom. Lazán vettem fel, ötletem sem volt arra, ki kereshetett.

- Haló, tessék, Kim NamJoon – mondtam robotszerűen, de pillanatokig nem kaptam választ. Már le akartam tenni, amikor valaki végre valahára beleszólt, azzal az édes, magas hangjával.

- Itt Jungkook. Tudja, a virágboltból… – azonnal felragyogott az arcom, ahogy elképzeltem az elpirult arcocskáját. – Zavarom?

- Csak a magázásoddal – poénkodtam, próbálva feloldani a fiút, aki (szerencsémre) a vonal túlsó végén, felnevetett.

- Bocsánat – mondta. – Azért telefonáltam, mert mondta… mármint mondtad, hogy hívjalak, ha elolvastam a kéziratot.

- Ilyen hamar végeztél vele? – hőköltem hátra, őszintén megdöbbenve ennek a gyereknek a tempóján. Tényleg szerethette az írásaimat, ha mindössze pár nap leforgása alatt befalta az összes oldalt, amit a kezébe nyomtam.

- Igen. De személyesebben jobb lenne beszélni róla. Esetleg… ráérsz egy kávéra? – Akármennyire voltak édesek a szavai, némi magabiztosság azért hallatszott belőlük, ami rendkívül imponált nekem. Eddig világ életemben én kezdeményeztem, és bár ez valójában Jungkook esetében sem volt másképp, jó érzéssel töltött el, hogy a találkozóra engem hívtak, nem pedig én a másikat.

- Persze – válaszoltam határozottan. – Mikor?

- Egy fél óra múlva? – kérdezett vissza bizonytalanul, elvégre nem tudhatta, hogy mára, vagy holnapra gondoltam.

- Te aztán nem tökölsz – csúszott ki ajkaim közül – az amúgy teljesen őszinte – megnyilvánulásom, majd elkergetve az ehhez hasonló gondolatokat, normális feleletet adtam. – Úgy értem; azaz időpont tökéletesen megfelel. Hol szeretnél találkozni?

- Nem messze a virágbolttól van egy kávézó… ismered?

- Igen – bólintottam, mert az ottani körzetben csupán egyetlen egy érdemleges helyet tudtam felidézni. – Akkor ott leszek egy fél óra múlva.

- Rendben… – makogta határozatlanul, elvégre valamit még biztosan szeretett volna mondani, hogy ne tűnjön annyira üresnek a beszélgetés. – Szia! – azzal letette. Én mondom, életemben nem mosolyogtam annyira, mint mikor zsebre vágtam a mobilomat. Baromi édesnek találtam a fiú viselkedését, éppen ezért vettem sietősre lépteimet, hogy semmiképpen se késsek el a találkozóról.

Pont abban a percben értem a helyes kis kávézó elé, mikor Jungkook is ott ácsorgott. Meg kell mondjam, amikor nem munkaruhában volt, hihetetlenül dögösen öltözködött; szakadt csőfarmere kiemelte izmos lábait, hófehér felsője pont jól feszült rajta, a vörös-fekete kockás inge pedig különlegessé tette az egész összhatást a piros converse-ről nem is beszélve, ami gyengéim közé tartozott.

Odaléptem hozzá, de a jelenlétem továbbra is zavarba hozta a fiút, amin nem tudtam nem mosolyogni. Enyhe pírba öltözött orcája varázslatosan festett a ragyogó napsütésben, így örömmel gyönyörködtem benne, egészen addig a percig, míg be nem mentünk a helyiségbe. Rendeltem magamnak egy americano-t, míg Jungkook egy latte-t kért. Ezen egy cseppet sem lepődtem meg, valahogy illett hozzá azaz aromakombináció, amit a kávé kínált az ízlelőinek.

- Hogy sikerült a vizsgád? – kérdeztem csészémet forgatva alátétén, ahogy arra meredve vártam az éppen szürcsölgető kölyök válaszát. Meglepetten pislogott rám, valószínűleg nem erre számított.

- Jól – mondta kisebb szünet után. – Átmentem.

- Ennek örülök – mosolyodtam el, ahogy rápillantottam. – Nem szerettem volna, ha a kérésem miatt buksz meg.

- Ha meg is bukom, az sem miattad történt volna… – Akaratos szavai megleptek, de ugyanakkor kellemesen csengtek vissza fülembe. Jungkookot akkor hihetetlenül cukinak hittem. – Szerettelek volna hamar újralátni, ezért végeztem a könyvvel ennyire gyorsan.

- Hízelgő – rándultak meg ajkaim, ahogy szüntelenül a fiút kémleltem. Életemben nem láttam még annyira gyönyörű arcot, mint amilyen az övé volt. Ezt persze nem mertem volna Jinnek mondani, mert a végén még besértődik, hogy nem őt találtam a leggyönyörűbb férfinak, hanem… hanem Jungkookot. – Azért rendesen elolvastad?

- Természetesen! Alapos voltam, ahogy általában – meggyőzni próbáló hangja aranyosan csengett a kávézóban. Jungkook tényleg egy imádnivaló teremtés volt, ezt akkoriban le se tagadhattam volna.

- És hogy tetszett? Kérlek, vonatkoztass el attól, hogy rajongasz az állítólagos zsenialitásomért; az objektív véleményedet szeretném hallani – szögeztem le a beszélgetésünk alapjait, ami kissé ugyan zavart, de eredetileg ezért találkoztunk, nem azért, hogy randizgassak vele. Bár annak is örültem volna.

- Objektíven nézve… – gondolkodott el egy pillanatra. – Zseniális volt.

- Tessék?! – hökkentem meg, mert nem éppen egy ilyen kijelentésre számítottam. – Miért gondolod ezt?

- Mert ez az igazság – felelte. – A könyved tökéletesen leírja két felnőtt ember kapcsolatát, akiknek nagyobb közös múltjuk volt, mint bárki másnak ennyi idősen. Érdekes és izgalmas volt végigkövetni egy szerelem kezdetét, kivirágzását, majd végleges halálát… és ami a leginkább tetszett, a vége volt.

- A vége? – lepődtem meg még inkább.

- Igen. Az, hogy évekkel később találkoztak, és képesek voltak nevetve visszagondolni a kapcsolatukra, reményt adott, hogy az emberek nem csupán szélsőségeket követő robotok. Jó volt tudni, hogy keserűség nélkül is vissza lehet emlékezni valami olyanra, ami már nincs többé – mondta mosolyogva, nosztalgikusan pillantva a félig teli bögrére, játékosan forgatva azt kezében. Addig a napig egyetlen egyszer sem gondoltam végig, mi játszódhatott le egyes olvasóim fejében, amikor befejezték a könyvemet. De Jungkookon láttam, mit gondolt… olyan tiszta volt az a fiú, hogy vakon is meg tudtam érteni igaz rajongását. Ennek felfedezése abban a percben pedig hatalmas örömmel töltött el.

- Örülök, ha így gondolod… tényleg – feleltem teljesen meghatódva, mivel egyáltalán nem tudtam, mit kellett volna erre reagálnom.

- Csak őszinte vagyok – mosolyodott el, majd magában halkan felkuncogott, jól szórakozva valamin.

- Mi az?

- Semmi – legyintett. – Csak érdekesek voltak a szexjelenetek.

- Miért? – ráncoltam értetlenül szemöldökömet. – Szeptembertől leszel végzős, nem? Eddig még nem olvastál erotikát?

- Dehogynem – meredt hosszasan szemembe, kissé talán hitetlenül. – Csak azért mert néha szerencsétlen vagyok, még ne gondold azt, hogy semmit sem tudok az ilyesmikről.

- Akkor meg, miért volt furcsa?

- Érdekes volt a másik fél szemszögéből olvasni.

Az a pajkos mondat, meg a hozzátársult magabiztosan csillogó tekintet, minden kérdésemre választ adott. Jungkook meleg volt, passzív fél és a jelek szerint tapasztalatból nem volt hiánya, ami kifejezett dögös volt a szememben. És ahogy rám nézett, úgy éreztem, mintha azt szerette volna, ha demonstrálom neki a könyvemben leírtakat. Nem lett volna ellenemre, de… mégsem tettem semmit.

Ahogy kiléptünk a kávézóból, útjaink még nem váltak el egymástól. A fiú visszatért a megszokott aranyos imidzséhez, így lelkesen ragadta meg a kezemet, s rángatott el arra a helyre, ahová le szokott heveredni, s csak bámulni a felette elterülő világot. Ugyanezt tettük azon a délutánon; hagytuk, hogy a fűszálak simogassák hátunkat, miközben a kristálytiszta kék eget kémleltük, valami hiba után kutatva.

- Látod azt a repülőt, hyung? – érintette meg lelkesen kézfejemet, ahogy másik karjával az ég felé kalimpált, megmutatva nekem a felfedezett járművét.

- Persze – válaszoltam mosolyogva, ahogy kiélveztem a selymes érintést, mely sokáig pihent testemen. Láttam a repülőgépeket, az úszómedencéket, a nappalikat, minden aprócska részletet, amit csak ki kellett szúrni ebben a világban, de az egyetlen dolog, amire azon a koradélutánon fókuszáltam, az Jeon Jungkook volt. Minden szép és jó a szemem elé tárult… de csak őt láttam.

- Hyung, hány éves is vagy pontosan? – kérdezte hirtelen, oldalra fordítva szép testét, felkönyökölve, hogy könnyebben tudjon rám pillantani. Az érdeklődésén elmosolyodtam.

- Igazából szeptemberben leszek huszonnyolc.

- Igen? – lepődött meg őszintén. – Sokkal kevesebbnek nézel ki.

- Köszönöm – vigyorogtam, akár valami idióta, de régen volt már annyira kellemes délutánom, mint az. – Mellesleg, te sem mondtad, mennyi idős vagy…

- Elsején leszek tizennyolc – mondta büszkén, lehunyva igéző szemeit, hagyva, hogy a Nap gyengéd sugarai cirógassák arcát.

- Érdekes, hogy szinte pont tíz év van köztünk – említettem meg.

- Én inkább a sors kezének mondanám ezt – kuncogott hangosan, kiélvezve a nyár talán egyik legkellemesebb pillanatát. Olyan gyönyörű volt az a fiú… szívem szerint mindenhová magammal vittem volna. És ezt úgy mondtam, hogy alig ismertem.

- Akkor már suliba kell járnod, igaz?

- Igen, sajnos – sóhajtott kisebbet. – Neked dolgoznod kell?

- Muszáj intézkednem a könyvem kiadása ügyében, utána meg már írhatom is a következőt – feleltem előre kifáradva a jövőmtől, pedig még a második szakasza el sem érkezett annak az évnek. – Ez van, ha egyszer befutott bestseller szerző lettél.

- Lennék a helyedben – nevetett édesen, fejét mellkasomra döntve. Meglepett, hogy az a visszahúzódó, szerény fiú, aki a virágboltban reszketett előttem, aznap délután nagyban rajtam feküdt. Furcsa volt… de piszok izgató is egyben.

- Mondd csak Jungkook – kezdtem bele kérdésembe óvatosan, jó alaposan átrágva magamban szavaimat. – Szeretnél még velem találkozni?

- Így, ahogy most?

- Igen – bólintottam. – Csak könyv nélkül. Semmi kézirat, meg ilyesmik… csupán te és én.

- Ami azt illeti – nyelt egy kisebbet – nagyon szeretném.

Akkor úgy éreztem, a mindennapjaimhoz való boldogságomat készültem megtalálni… pedig nem így volt. Korántsem így…

Csakis a bolondok esnek beléd, csakis a bolondok

Csakis a bolondok teszik azt, amit én, csakis a bolondok esnek beléd

Csakis a bolondok esnek beléd, csakis a bolondok

Csakis a bolondok teszik azt, amit én, csakis a bolondok esnek beléd

Néhány héttel később találkoztunk újra, amikor már nagyban zajlott az iskola, de még nem érkeztünk el a születésnapomig. Jobban belegondolva és utólag helyesbítve, akkor kezdődött a diákok számára a poklok pokla, de nem is ez volt a lényeg, elvégre ez eltörpült amellett, ami aznap történt.

Némiképp lecsillapodtak a kedélyek, mivel az előtte való napokban ment a hiszti a könyvem kézirata miatt, elvégre ragaszkodtam az utolsó fejezethez, de Jin nagyon ki akarta húzatni. Végül persze az állandó fenyegetéseim nyertek, így a befejezés maradt, a kiadás pedig folytatódott tovább, úgy ahogy az eredetileg be volt tervezve. Szeptember elején nekem már nem sok dolgom akadt, éppen ezért a kiérdemelt szabadságomat kiélvezve, tettem egy sétakocsikázást a városban, amolyan minden mindegy alapon.

Egy hatalmas, viszonylag réginek nevezhető, hihetetlenül amerikai stílusú gimnázium előtt haladtam el, melyből már lézengtek ki a diákok, akik valószínűleg végzősök voltak. Nem nagyon figyeltem őket, majdnem huszonnyolc évesen volt jobb dolgom annál, minthogy számomra ismeretlen tiniket stíröljek. Illetve, akkor még ezt hittem, de abban a szent percben, mikor megpillantottam a kisebb tömegben Jungkookot, késztetést éreztem arra, hogy kiszálljak a járműből, és elinduljak felé. És igazából ezt is tettem.

Nem, valójában nem csináltam az égvilágon semmit. Először persze el akartam indulni, hogy köszönjek neki, és elhívjam valahova, de ahogy megpillantottam a barátaival felszabadultan nevetni, nem volt szívem elráncigálni onnan. Meg valószínűleg baromi kellemetlen helyzetbe hoztam volna, ha odaállok elé, én, egy hozzájuk képest totálisan öreg pasas, aki az osztálytársai szemében biztosan egy pedofilnak tűnhetett volna. Őszintén nem volt kedvem még egy kisebb balhéhoz, Jin így is lebaszott egyszer azért, mert egy kocsmai verekedésbe keveredtem… de annak történetét akkor sem tudnám felidézni, ha akarnám, mert legjobb információim szerint egy sörösüveggel ütöttek le, éppen emiatt homályosak az emlékeim arról az estéről. De mindegy is. A lényeg, hogy az előbbiekhez hasonló okok miatt, nem mentem oda Jungkookhoz, annak ellenére, hogy szívem szerint azt tettem volna.

Csak figyeltem kecses alakját, meglehetősen férfias kiállását, formás combjait, izmos vádliját, melyek a szakadt, kissé rövid farmerjától látszódtak. Felül egy szimpla fehér inget viselt, aminek rövid ujjainak hála szemeim elé tárulhattak izmos karjai, amik akkor rendesen meg is leptek. Amilyen aranyosan és ártatlanul viselkedett velem az üzletben, éppen olyan mértékben mutatta magát az iskola alfájának azokban a percekben. A kisugárzása, a másokhoz intézett mozdulatai, a nevetése… mind annyira mások voltak, talán túlságosan is különbözőek, mint azok a gesztusok, melyeket az én jelenlétemben mutatott.

Ahogy perceken keresztül meredtem magam elé, észre sem vettem, hogy a gondolataimba férkőzött személy, épp engem bámult nagy bőszen. Mondanom sem kellett, teljesen lefagytam, amikor realizáltam a meglepett tekinteteket testemen, melyek először furcsállóan, utána pedig meglehetősen boldogan vizslattak.

- Sziasztok! – hallottam meg vidáman csilingelő hangját, ahogy kilépett barátai társaságából, s sebesen az autóm felé kezdett haladni, nem is foglalkozva a mögötte maradt értetlen személyekkel. Én magam sem voltam lazább hangulatban, teljesen lesokkolva figyeltem a mellém bepattanó kölyköt, aki olyan természetességgel kezelte a helyzetet, mintha minden egyes nap elé jártam volna. – Szia! – köszönt széles mosollyal.

- Szia – üdvözöltem, némiképp felébredve a kábulatomból, még mindig feszesen markolászva a kormányt.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdezte kíváncsian fénylő íriszekkel, melyek különös módon vizslattak. Először majdnem makogásban törtem ki, de mivel semmi titkolni valóm nem akadt, ezért az igazat mondtam a fiúnak.

- Erre jártam…

- Igazán? – húzta fel játékosan szemöldökét. – Már azt hittem annyira hiányoztam neked, hogy munkát félredobva rohantál hozzám.

- Nem tudtam, hogy ebbe a gimibe jársz – csóváltam meg fejemet, halvány mosollyal ajkamon, ahogy az édesen csilingelő orgánumát élveztem.

- Még jobb! – kacsintott egyet pajkosan. – Ezek szerint a véletlen műve lenne az, hogy pont a sulim előtt indultál sétakocsikázásra?

- Pontosan – feleltem mosolyogva, mire a fiú felnevetett. Valószínűleg azt hitte vicceltem, pedig valójában tényleg úgy történt, ahogy mondta. Bár nekem mindegy volt… elvégre vele lehettem.

- Ja persze, és ezt higgyem is el neked?

- Ilyenek a véletlenek – rántottam meg vállaimat, de a kamaszt nem tudtam meggyőzni.

- Persze… „véletlenek”…

- Azt hiszem, túl sok romantikus regényt olvastál – kacagtam fel hangosan, behunyt szemekkel szórakozva a tinédzser „mindent túlgondoló” oldalán. Hihetetlen aranyos volt, de nem hittem volna ezt, ha aznap előrelátom a dolgokat…

- A te regényeid, szóval… – tárta szét kezeit, eme mozdulatsorozattal azt jelezve, hogy a mondatot tetszésem szerint fejezzem be, mert ő aztán nem fogja. – Ha már így a puszta szerencse folytán idetévedtél – kezdett bele, egy szarkasztikus mondatrésszel indítva – megtennéd nekem, hogy eldobsz valahova?

- Van más választásom, azok után, hogy beültél mellém? – kérdeztem vissza incselkedve, egy sokat sejtető mosollyal arcomon.

- Bocs, hogy megörültem neked.

- Semmi gond – kuncogtam, majd a gyönyörű szemeibe meredtem. – Valójában örülök, hogy ez történt.

Az utunk csendben telt, néha Jungkook elirányított, hogy merre kanyarodjak egy-egy elágazásnál. Ezeket a jelentéktelen dolgokat leszámítva, szinte végig némán ültünk egymás mellett, én az útra figyeltem, ő pedig a gondolataiba volt belerévedve.

- Mikor jelenik meg a könyved? – kérdezte végül, megtörve a hangosan ki nem mondott némasági fogadalmunkat.

- 12-én – feleltem hezitálás nélkül, egy fél centit sem fordítva fejem irányából.

- A születésnapodon?!

- Honnan tudod, mikor születtem? – emeltem rá ezúttal tekintetemet, mert nem emlékeztem rá, hogy megemlítettem volna neki a pontos dátumot. Tudtam, hogy a hónapot mondtam, de az efféle alaposság nem volt rám jellemző, így ötletem sem támadt, honnan tudhatta meg.

- A legnagyobb rajongód vagyok, az a minimum, hogy tudom, mikor van a születésnapod – kacsintott mosolyogva, elégedetten mérve végig őszintén meglepődött látványomat, amely először köpni-nyelni nem tudott. – Te emlékszel az enyémre? – kérdezte kissé talán szomorkásabban, mire lehajtottam fejemet, nem néztem szemébe.

- Elsején volt – feleltem rögtön. Nem, nem felejtettem el, pedig az ilyesmiket egy perc alatt szelektálni szoktam, de ez valahogy megmaradt. Ami Jungkookkal volt kapcsolatos, az megmaradt… ezt pedig kezdtem nagyon utálni. Pontosan tudtam, tisztában voltam vele, hogy nem szerethettem bele egy olyan srácba, akit alig ismertem, de ő… baromira tetszett nekem. – Szerettem volna veled beszélni akkor… de sürgősen Gwangjuba kellett utaznom. Nem volt alkalmam telefonálni, teljesen el voltam havazva…

- Semmi baj – mosolygott, talán túlságosan boldogan is, pedig tudtam, hogy számított a hívásomra. – Majd kárpótolsz!

Bólintottam. Tudatában voltam annak, hogy ki kellett valamivel engesztelnem a fiút – már csak jó modorból is –, de amikor egy piros lámpánál beszéltük ezt meg, még nem tudtam, hogy pontosan mire is mondtam igent.

Végül elérkeztünk arra a helyre, ahova a kamasz szerette volna, ha elviszem. Meglepődve konstatáltam, hogy egy teljesen elhagyatott tópartra fuvaroztam, életük legszebb pillanatait élő fűzfák alá menekülve, melyek eltakartak minket, minden és mindenki elől. A hosszú ágak simogatták autóm ablakait, függönnyé változtatva magukat, egyfajta különleges leplet bocsátva ránk, mely semmisé tette a létezésünket, még ha csak egy rövid időre is.

- Miért…? – kérdeztem volna, miközben lassan felé fordítottam fejemet, de nem volt alkalmam befejezni a mondatomat, ugyanis ajkai csendre intették enyéimet. Lesokkolva éreztem tarkómon kezének simogatását, ahogy közelebb húzva magához, párnáimra nyomta édes csókját. Akaratosan ízlelte ajkaimat, de engedte, hogy én domináljak, sőt kifejezetten olyannak tűnt, mintha ő ragaszkodott volna ahhoz, hogy irányítsam a nyelvcsatánkat. Érzéseimre hagyatkozva túrtam bele tincseibe, kissé erőteljesen szorítva meg azokat, miközben vadul csókoltam a fiatal fiú, szűzies párnáit. Tisztában voltam vele, hogy egy kamasszal volt dolgom, ahogy azt is tudtam, hogy egy hihetetlenül édes, de szinte teljesen ismeretlen srácot csókoltam… Ez pedig valamiért borzasztóan zavart.

- Jungkook – mondtam nevét határozottan, mikor már elváltam tőle, s pihegő valóját kémleltem, amely olyan éhesen meredt szemeimbe, hogy komoly erőfeszítések árán tudtam csak tartani magam. – Csupán tizennyolc vagy…

- Így van – bólintott bódultan, mint aki menten beleájul az ölembe. – Már tizennyolc vagyok… azt csinálok, amit csak akarok… és én téged akarlak! – reagálni sem volt időm, úgy kapott ajkaim után, mint éhes kölyökkutya az étele felé. Én meg hagytam, hogy a fiú táplálkozzon csókomból, azért cserébe, hogy élvezhessem nyelvének kecses keringőjét, melyet enyémmel folytatott, olyan izgató módón, hogy félnem kellett attól, hátha többet kívánok majd belőle.

Jungkook váratlanul megelégelte a köztünk lévő távolságot, így kikapcsolva biztonsági övét, átmászott térfelemre, egyenesen ölembe helyezve formás fenekét, mely pont olyan helyen érintett meg, ahol lehet nem kellett volna. Alsóajkamba harapva nyomtam el jóleső nyögésemet, amit a fiú harapnivaló farpofái váltottak ki belőlem. Mosolyogva lopott tőlem újabb és újabb csókokat, miközben fürge ujjaival a rajtam pihenő ingemet gombolta ki, próbálva megszabadítani az anyagtól.

- Jungkook – állítottam meg kezét, mire végre felém kapta tekintetét. – Ezt nem lehet.

- Miért? – pislogott nagyokat. – Nem tartasz aranyosnak?

- Dehogynem – válaszoltam kapásból, gyönyörű arcára meredve. – Túlságosan is annak tartalak. De tíz évet rád verek… és alig ismerjük egymást.

- Én már ismerlek – hajolt ajkaimra, kéjesen puszilgatva azokat, pontosan olyan módon, amitől meg tudtam őrülni.

- Honnan? – kérdeztem, hagyva, hogy puha párnái nyakamra vándorolva kényeztessenek.

- A könyveidből. Minden apró történet, te voltál – suttogta vágytól túlfűtve, cirógatni kezdve egész felsőtestemet, melyről már lehámozta ingemet. Megérintette kézfejemet, majd saját magán kezdte vezetni azt, olyan helyeket is az ujjaim fedése alá helyezve, amikre még gondolnom sem szabadott volna, egy ennyire fiatal fiú esetében. – Minden betűvel átéltem azt, amit te. A szavak segítettek megismerni téged… tudom, mit szeretsz, ismerem a szokásaidat, a kedvenc helyeidet, hőseidet, szerelmeidet, az egész életed története az elmémben van. És épp ezért… megkedveltelek Nam!

Ahogy halkan lihegve kiejtette nevemet, minden eddigi gátlás megszűnt bennem, s akaratosan húztam le magamhoz, egy hosszú csókra. Kéjesen ízlelgettem a fiú ajkait, miközben egyre bátrabban kezdtem kezemet testén mozgatni. Felderítettem az egész területet, megtapasztalva, hogy bőre mindenhol tökéletesen selymes volt, pont, mint gyermeki arcán.

Leszedtem róla feleslegessé vált ingét, s az anyósülésre helyeztem azt, miközben hagytam, hogy a fiatal kamasz egyre inkább belemásszon arcomba, hogy csókot lophasson tőlem. Jungkook meglehetősen akaratos volt, pontosan tisztában volt az igényeivel, melyeket rajtam készült kielégíteni, és meg kell mondanom, ezt egy cseppet sem bántam. Csípőjét egyenletesen ringatta enyémen, ami jóleső nyögéseket csalt elő belőlem, ez pedig mosolyra kényszeríttette a fiút.

Egy szenvedélyes, és meglehetősen hosszadalmas nyelvcsata közben, az ülés alsó oldalán lévő karhoz emelte kezét, hogy vízszintesbe helyezhessen bennünket. Mihelyst ez megtörtént, teljesen kiszolgáltatott állapotban feküdtem Jungkook alatt, ami egy pillanatra megijesztett, mert még soha életemben nem voltam alul. Huszonnyolc évesen ez így érdekes, de túl domináns alkat voltam ahhoz, hogy akárkinek is engedjek. És az első sem Jungkook lett volna.

Felegyenesedve pillantott le rám, elégedett mosollyal ajkain, melyek talán egy picit gonoszul is vizslattak. Hülye voltam, hogy akkor ennek nem kerítettem nagyobb feneket. Ujjbegyét csupasz mellkasomra vezette, s azon kezdte cirógatni az érzékeny bőrt, játékosan kötve össze a rajtam elhelyezkedő apróbb bőrhibákat. Szépen fokozatosan haladt lefelé, elérve nadrágom széléig, melyet egy röpke másodperc alatt gombolt ki, felszabadítva a helyet férfiasságomnak. Úgy bámulta a már ágaskodó hímtagot, mintha a világ legszebb kincsét lelte volna meg.

- Mondd Nam – nyalta meg ajkait, a lehető legpajkosabban tekintve fel szemeimbe. – Szeretsz lovagolni?

Egyáltalán nem értettem hirtelenjében a kérdést, így csak értetlenül pislogtam fel a fiúra, aki halk nevetést engedett ki magából. Lehajolt, közel kerülve ajkaimhoz, s azokra suttogta csábos válaszát, ami ott helyben kergetett az őrületbe.

- Mondd csak… – sziszegte eme szavakat, kéjtől teljesen elhomályosult tekintettel. – Lovagoltak már meg?

Annyira helytelen volt az a kölyök, hogy azt emberi kifejezésekbe foglalni nem tudnám, még akkor sem, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez. A legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy azaz ártatlannak kinéző, az elején zavarban lévő, kissé szerencsétlen srác egy perc alatt el tudta csavarni a fejemet, a szexuálisan túlfűtött pillantásaival.

Válaszként csupán ráharaptam ajkaira, a lehető legerőszakosabban invitálva a fiút csókba, mert egy ilyen kijelentés után, nem tudtam volna kontrolálni magamat. Ha ő ennyire piszkosan akart játszani, álltam elébe, amúgy sem a gyengédségemről voltam híres, bár ha Jungkook kéri, talán még abba is belemegyek. Viszont – ahogy a csók viszonzásából tapasztaltam – semmi finomkodásra nem volt igénye a kamasznak.

Halkan felkuncogott, mikor elvált tőlem, hogy valahogyan – mai napig nem tudom miképp – megszabaduljon nadrágjától. A felesleges ruhadarabot inge mellé helyezte az anyósülésre, majd engem izgatva, hihetetlenül lassan nyálazta be ujjait. Végigsimított hímtagomon, kellemes borzongásba kergetve testemet, miközben magát készítette fel a mindent eldöntő menetre.

- Várj! – szóltam oda neki, ahogy csípőjére helyezett kezeimmel cirógatni kezdtem őt. – Nem fog így fájni? – utaltam tágítás nélküli, formás fenekére. Sosem voltam még alul, de volt annyi képzelőerőm, hogy belegondolhassak, mennyire kellemetlen lehetett a másik félnek lenni ilyenkor. Mozgolódó ujjak nélkül pláne.

A kérdésre csupán szélesen elmosolyodott. – Tudod… szeretem, ha érzek! – felelte vigyorogva, aztán bármiféle figyelmeztetés nélkül magába vezette már lüktető férfiasságomat. Hirtelen fogott körbe a szűk forróság, mely olyan hamar bódította el elmémet, hogy akkor sem tudtam megmozdulni, ha terveim között szerepelt volna ez az opció. Csak hangosan felnyögve élveztem, ahogy megfeszült testtel ringatózott rajtam, a lehető legkéjesebb nyögésekkel ajándékozva meg füleimet. Minden porcikájában éreztem, hogy a tágítás és síkosító nélküli behatolás pokoli fájdalmakat okozott neki, viszont gyermeki arcán elégedett vigyor foglalt helyet.

És itt vette kezdetét életem egyik legzűrzavarosabb, mégis mindenek felett legboldogabb, időszaka.

Az életeink nem ütköznek egymásnak, tisztában vagyok ezzel

A különbségek, és az impulzusok, és a függőséged

A kis dolgok, hogy te olyan vagy, mint egy pálca, míg én olyan, mint az aeroszol

Le se szarom, nem adom fel, még mindig mindent akarok!

Az autóban történt kis „incidens” után, Jungkook szándékai a Napnál is világosabban vakítottak el. Egy pillanatra az is felmerült bennem, hogy a kölyök csak egy alkalomra szeretett volna megkapni, de amikor talpig felöltözött állapotban is úgy dorombolt nekem, mint egy kiscica, ráébredtem az eredeti feltételezésem valótlanságára. A kamasz tényleg kedvelt, és járni akart, pont úgy, ahogy a kortársai csinálták, csak valószínűleg míg egy osztálytársa egy végzőssel, addig Jungkook egy öregemberrel kavart. Tudtam, hogy semmilyen szempontból nem számítottam vénnek, de egy tizennyolc éves mellett annak éreztem magamat. Még akkor is, ha ez a fiút egy cseppet sem zavarta.

Szóval igen, ekkor kezdődött a rendes kapcsolatunk, meglehetősen zökkenőmentesen. Szinte minden délutánt nálam töltötte, olykor még a hétvégéket is, azt hazudva a szüleinek, hogy egy barátjához megy. Ilyenkor nagyon örültem annak, hogy nem ellenőrizték minden lépését, mert ha megtudták volna, hogy egy majdnem harmincéves íróval van viszonya a pici fiúknak, sanszos lett volna egy kiborulás. De így csupán több hónapnyi tömör gyönyör jutott mindkettőnknek.

A felállás egyszerű volt; délelőtt dolgoztam ő meg iskolában volt, és ahogy éppen adódott, elmentem érte, vagy ő jött hozzám, és egészen estig velem is maradt. Igyekezett mindig olyan hat óra körül hazaérni, hogy a szülei ne nagyon macerálják a hosszas kimaradások miatt. Jungkook nem szerette volna, ha kiderül, hogy jár valakivel, és nem azért, mert rólam volt szó. Huszonnyolc évesen az ember már nem sértődik be ilyesmiken, meg az ehhez hasonló tulajdonságok kivitelezése nem volt rajta az érzelmeim listáján.

A lényeg annyi, hogy sajnáltam Jungkookot, amiért ilyen sokszor a szülei szemeibe kellett hazudnia, csak azért, hogy együtt lehessünk. Bár, ennyi idősen ugyanígy éltem én is – jézusom, úgy beszélek magamról, mintha ezer éve lettem volna kamasz –, viszont másik félként szar volt ezt végignézni. Szerettem volna valamilyen úton-módon segíteni a fiúnak, de sehogy sem lettem volna képes rá, elvégre… én töltöttem be a titkolt személy szerepét. A „nem létezés” tettetésén kívül mást nem nagyon tudtam tenni, csak figyelni a két élet között ugráló kölyköt.

Aztán, karácsony előtt durván két nappal, berontott a lakásomba, olyan idegbeteg remegés közepette, hogy azt hittem, ott helyben esik össze. Aggodalmasan elé léptem, és karjaim közé zártam reszkető testét, nyugtatóan simogatva selymes fürjeit.

- Mi történt? – kérdeztem.

- Elmondtam! – sóhajtott hangosan, kissé megkönnyebbülve fúrta fejét mellkasomba. – Elmondtam a szüleimnek, hogy együtt vagyunk!

- Hogy mi van?! – toltam el magamtól elképedve, teljesen falfehéren meredve a boldogan csillogó barna szemeibe. – És… hogy reagáltak?

- Meghívtak szentesére, vacsorára!

Na, erre aztán kurvára nem számítottam. Eddigi tapasztalatim szerint a szülők nem repestek az örömtől, ha a gyerekük egy nála kemény tíz évvel idősebb pasival állított haza. De Jungkook családja kivétel volt ez alól.

Meglehetősen nagy szeretettel, és kirobbanó lelkesedéssel fogadtak, amikor a kisfiukkal kézen fogva mentem be a nappaliba. Kookie ragaszkodott annyira az ujjaimhoz, pedig azt hittem, hogy tartanunk kell az egy méter távolságot. Ha még ezt is illett volna tennünk, baromira nem tartottuk be a szabályokat, mert a fiú úgy taperolt engem egész este, hogy már konkrétan zavarban éreztem magamat.

- NamJoon, nagyon örülünk, hogy végre megismerhetünk! – mosolygott rám kedvesen az édesanyja, miután bemutatkoztam nekik. – Jungkook-shi már nagyon sokat mesélt rólad.

- Igazán? – Nem tudtam elképzelni, miket mondhatott az a gyerek úgy, hogy elvileg nem is léteztem.

- Igen – bólintott az apja. – Éveken keresztül csak rólad, meg a könyveidről áradozott.

- Szóval Önök tudják…?

- Hát persze fiam – kuncogott az anyuka, egyetértően bólintva a férjével, miközben félbeszakított. – Az első könyvedet én vettem és olvastam el, utána került Kook-shi kezébe.

- Ó – kezdett tisztulni a kép. Szóval Kookie íróként áradozott rólam…

- Meg kell mondjam NamJoon, lenyűgöző, ahogy a szavakkal bánsz – bókolt nekem a hölgy, mire automatikusan jelentek meg pírfoltok arcomon. Nem voltam az ilyesmikhez hozzászokva, még ennyi év eltelte után sem. – Hihetetlen, hogy ennyire fiatal férfi, mint te, hogy tud ennyire bölcs és megfontolt lenni… ez igazán káprázatos!

- Ugyan – mosolyogtam szerényen. – Ön elfogult velem szemben.

- Dehogy vagyok – nevetett. – Ne hidd azt, hogy csak a fiam kedvéért mondom ezt; már jóval előtte is így gondoltam.

Meglehetősen különös este volt az akkori. Jungkook családja rendkívül érdekesnek tűnt, viszont olyan távol álltak tőlem, hogy azt szavakba önteni nem tudtam volna. Én… én nem álltam ilyen baráti viszonyban a családommal, nálunk nem volt szokás az efféle laza és haveri beszélgetésstílus, mint amit Jungkook folytatott le az apjával. Amikor a szüleimmel kellett találkoznom feszélyezve éreztem minden egyes testrészemet, remegtem, szívem szerint egy percet sem lettem volna a szigorú környezetükben, de Kook-shiék… mintha a legjobb barátok lettek volna. Lehet, csak furcsa volt nekem ez a laza nevelés, vagy nem tudom. Persze, remek dolognak tartottam, hogy ilyen bizalmasak voltak a gyermekükkel, de ezt elképzelhetetlennek tartottam a saját esetemet illetően.

- Köszönöm a vacsorát – hajoltam meg, mikor már az utolsó fogást is elfogyasztottam, s menni készültem.

- NamJoon, maradj itt éjszakára, nagyon késő van – marasztalt kedvesen az anyja.

- Nem szeretnék zavarni – ellenkeztem azonnal, mert tényleg bunkóságnak éreztem volna, ha még ott is alszom.

- Dehogy zavarsz minket! – legyintett egyet apja. – Jungkook is örülne, ha maradnál – kacsintott hamiskásan, mire a mellettem ácsorgó tinédzser a füle tövéig elpirult. Bezzeg éjszakánként nem volt ilyen szemérmes…

Végül aztán ott maradtam, mivel addig-addig győzködtek, míg igent nem mondtam. És – hála a szülők toleranciájának – az én kis sütikém szobájában aludhattam, természetesen az érintett személlyel együtt. Meg kellett mondanom, Jungkook szobája koránt sem volt olyan, mint egy másik kamaszé; rend uralkodott, és bandák poszterei helyett anime plakátok díszelegtek a falakon, ott, ahol épp nem egy könyvespolc tornyosult.

- Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a Noragami-t – mosolyodtam el, miközben az ágyán ülve néztem a hatalmas képeket. Erről a bizonyos „sorozatról” három-négy poszter is volt, no meg néhány figura, és temérdek mennyiségű manga. Nem hittem volna, hogy valaha járni fogok egy otaku sráccal.

- Nem mondtam? – lepődött meg őszintén, szorosan bújva hozzám. – Egyszerűen megveszek érte, majdnem annyira, mint érted – kacsintott pajkosan. – Amúgy ismered?

- Igen, a húgom nagyon imádja – kuncogtam, ahogy régen látott testvéremre gondoltam.

- Valóban? Mennyi idős? – kérdezte kíváncsian. Ritkán meséltem a családomról, valószínűleg örült neki, hogy erről egyáltalán szót ejtettem, mivel még ennyit sem szoktam mondani. Na ja, a Nam família egy tabu téma volt nálam.

- Nemrég lett húsz.

- Fiatalabb vagyok a húgodnál? – képedt el őszintén, kissé szomorkásan, bennem meg akkor fagyott meg minden… Te úristen! Fiatalabb fiúm volt, mint Hyori! Ez… egyszerűen sokként hatott rám. A testvéremet világ életemben egy éretlen, sok esetben hisztis picsának tartottam – annak ellenére, hogy az IQ-ja az egeket verte –, és egyetlen egyszer sem hittem volna, hogy valaha az ő korosztályából fogok válogatni. Erre tessék; ott volt egy végzős gimnazista, akiért megőrültem… Mi ez, ha nem a sors iróniája? Zavarhatott volna a kora, de le se szartam. Amikor megcsókoltam őt, nem éledtek fel bennem azok a dolgok, amiket sok esetben szabadjára engedtem… Nem. Jungkookot nem akartam feladni! Akartam őt.

- Szeretlek – mondtam neki, kapcsolatunk ideje alatt, akkor először. Szemei kidülledtek, szája elnyílt, köpni-nyelni nem tudott a hirtelen vallomásra, ez pedig nevetésre késztetett. Végül ajkaimat az övéire nyomtam, hogy kifejezzem érzelmeimet.

- Én is szeretlek – suttogta lihegve, mikor elvált tőlem. Ezek a szavak akkor boldoggá tettek.

Kár, hogy nem tudtam, mennyire különböztünk egymástól… annyira, hogy az életeinket össze sem lehetett volna hasonlítani. Nem voltam tisztában ezzel.

Csakis a bolondok esnek beléd, csakis a bolondok

Csakis a bolondok teszik azt, amit én, csakis a bolondok esnek beléd

Csakis a bolondok esnek beléd, csakis a bolondok

Csakis a bolondok teszik azt, amit én, csakis a bolondok esnek beléd

Teltek-múltak a hónapok, már a következő könyvem közepénél jártam, amikor Jungkook hozzám költözött. Ez volt az ajándéka tőlem, amiért bekerült az egyetemre, ahova először jelentkezett. Látni kellett volna a boldog arcát, és esküszöm le kellett volna fotóznom abban a pillanatban, amikor kulcsot adtam a lakásomhoz. Ez még kapóra is jött neki, ugyanis az iskola épülete nem messze volt tőlünk, neki meg otthonról sok időbe tellett volna bejárnia. Meg, eleve velem szeretett volna lenni, ez pedig mindennél boldogabbá tett. Úgy hittem, azok az évek lesznek a legszebb pillanataink… Milyen kár, hogy tévedtem.

A nyarunk tökéletes volt; két hétre levittem a tengerpartra, ami a fiú számára hatalmas élmény volt, én meg örültem, hogy már ennyivel le tudtam nyűgözni. Utazgattunk, különböző helyekre vittem, éttermekbe, bárokba, klubokba, amit csak szeretett volna, tőlem mindet megkapta. Szerettem kényeztetni, a tenyeremen hordozni, éreztetni vele mennyire szeretem… utoljára ilyet akkor csináltam, mikor a feleségemmel nászúton voltunk. Ez is valami hasonló lehetett.

De aztán jött a szeptember, és vele az egyetem kezdete is… Ahogy eltűntek a hosszabbnál hosszabb napok, úgy kellett egyre többet és többet dolgoznom. A fiú pedig keményen tanult, szinte szüntelenül, ha meg nem, akkor az újdonsült haverjaival lógott, és valami kocsmában itta le magát a sárgaföldig. Ez pedig baromira nem tetszett.

Oké, azt mindig is elismertem, hogy ez a tíz év látványosan ott volt köztünk, de arra rohadtul nem számítottam, hogy ennyire idegesíteni fog, ha ő az egyetemisták életét, én meg a magamét fogom élni. Mert jó, ennyi idősen ilyen voltam én is, de nekem sosem volt egy felnőtt szeretőm bassza meg!

Akkoriban nagyon el voltunk távolodva egymástól; ő későn járt haza, általában részegen, én pedig igyekeztem efelett szemet hunyni, és inkább tovább foglalkoztam a kéziratommal. Nem volt valami meghitt a légkör, ezt aláírom, de jobbnak láttam ezt tenni, mint feleslegesen veszekedni. Nem tagadom, Jungkooknak voltak akkoriban eléggé bunkó megnyilvánulásai, sértő beszólásai és egyszer egy olyan alpári stílus jött rá, hogy azt hittem, lecsapom. De sosem szóltam érte, és miért? Mert nem az apja, hanem az élettársa voltam, a nevelését nem nekem kellett intéznem.

Persze, szerettem volna, ha a hullámvölgyes időszakunknak vége szakad, így ennek érdekében elhívtam magammal egy írói bálra. Nem volt olyan nagy cucc, mint amennyire annak tűnhetett, csupán az embernek ki kellett csípnie magát, és ott lézengve elbeszélgetni a többi íróval meg szerkesztővel. Az efféle rendezvények pihentetőek voltak egy hosszú nap után, olyan kellemességet árasztottak, de ahogy azt magamban, egy mélyen elrejtett pontban sejtettem, Jungkook utálta az egészet.

Grimaszokat vágott, unott volt, és minden második emberhez úgy szólt, mint egy darab szarhoz, amit végképp nem értettem. Rosszabb volt, mint egy duzzogó kisgyerek, de az legalább csendben hisztériázott volna, na nem mintha Kook látványosan rendezte volna a jeleneteket, csak… hihetetlenül paraszt módón viselkedett. És nem, nem az volt a bajom, hogy mindez őt nem érdekelte, mert azt el tudtam fogadni, de amikor a nyolcadik pohár pezsgőjét vedelte be, és már a szerkesztőmmel is kikezdett, véglegesen elegem lett.

Karon ragadtam, és kivonszoltam a hatalmas teremből, egyenes a kocsiig rángatva őt, amelybe egy szó nélkül ült be. Az utunk csendesen, a lehető legkínosabb némaságban telt, feszültséggel fűszerezett légkörrel, amelybe akár bele is tudtam volna fojtani őt. Szerintem nem kellett hangsúlyoznom, mennyire ki voltam rá akadva, és nem is csak az este miatt; minden idegességem felgyülemlett, az elmúlt hónapok összes faszsága, amiket készültem aznap éjszaka kiadni magamból.

- Mi a picsa van veled?! – emeltem fel hangomat, ahogy levágtam a kabátomat egy fotelbe, előttem hanyagul lépdelő alakját figyelve.

- Nem értem miről beszélsz – rándult semleges grimaszba arca, ezzel próbálva még fokozni idegességemet.

- Ne játszd nekem a hülyét Jungkook – sóhajtottam kelletlenül. – Mi volt ez az előbb?

- Baj, hogy jól éreztem magam?

- Én azt nem nevezném annak, amikor minden második pasival kikezdesz, és úgy bánsz másokkal, mint egy kupac szarral – összegeztem aznap esti viselkedését, a legtágabban vázolva fel a srácot. Tudtam, ha még a régebbi dolgokra is kitérek, garantáltan agyfaszmerevedést kapok.

- Mit vagy úgy oda? – rántotta meg vállait lazán, nemtörődöm stílusra váltva, a világ legidegesítőbb hangnemét használva. – Ezek idegenek, még téged sem érdekelnek.

- Nem csak erről van szó – csóváltam meg fejemet. – Az utóbbi hónapokban mérhetetlenül nagy paraszt vagy, legfőképpen velem! Nem nagyon izgat, hogy viselkedsz másokkal az átlagban, de hadd ne kelljen már szemet hunynom a felém irányuló modorod felett!

- Szóval én vagyok a paraszt? – bökött meglepetten mellkasára, olyan sértett pillantásokkal dobálva, amik egyenesen karót döftek szívembe. – Amióta egyetemista vagyok, szarsz a fejemre!

- Amióta egyetemre jársz, mindig bebaszva jössz haza! – sziszegtem arcába a száraz tényeket, de ő tagadta azokat, mindössze egy hitetlen kacajjal társított elfordulással.

- Miért baj az, ha jól szórakozom? Régen te is ezt tetted, nem? Hol van az a NamJoon? – szemeibe könnyek ültek, váratlanul váltva fel a dühöt.

- És hol van azaz aranyos, mindig zavarban lévő Jungkook, akit a virágboltban ismertem meg? – kérdeztem vissza, egy lépéssel közelebb kerülve a fiúhoz. – Én itt vagyok, ugyanúgy, mint másfél évvel ezelőtt. Te viszont megváltoztál; magasabb lettél, magabiztosabb, sokkal okosabb és érettebb, a szemem láttára férfiasodtál ki, kívül és belül egyaránt. De az egyetem és az új barátaid miatt arrogánsabb és érzéketlenebb lettél… ezt pedig nem szeretem benned. Én azt a szerény kölyköt szerettem meg, nem ezt a bunkó parasztot.

- Baszódj meg! – köpte arcomba hirtelen érkezett sértését, ahogy egy könnycsepp kigördült íriszeiből. – Menj a francba Kim NamJoon! Szeretlek, és ezt kapom?

- Tévedsz Jungkook, kurva nagyot tévedsz! – kiáltottam ingerülten, nem bírva már tovább ezt a párbeszédet. – Te a könyvem karaktereit szereted, nem pedig engem! Róluk olvastál, őket bálványoztad, értük rajongtál, nem értem! Amikor anno a kocsiban lefeküdtünk, biztos azt hitted, majd egy olyan pasit kapsz kézhez, mint a főszereplőim. Sajnálom, hogy nem vagyok tökéletes!

Hangosan felnevetett. Lazára engedett izmokkal, kapcsolódni alig akaró végtagokkal botorkált el irányomba, mindennél rémisztőbben mosolyogva szemeim közé.

- Sajnos Nam, épp az ellenkezője történt – suttogta felhorkanva. – Túlságosan is tökéletes vagy!

Akkor és ott minden kitisztult. Az életeink nem ütköztek, az értékeink nem egyeztek, még az érdeklődési körünk sem volt ugyanaz. Jungkook még nem volt húsz, mikor én már a harmincra készültem, tanult, miközben dolgoztam, bulizott, amikor megbeszélésekre jártam.

Az alkohol függősége, a hiperaktvitása, a köztünk lévő impulzusok, mind egy hatalmas különbséget szültek, melyek szakadékot hoztak létre kettőnk között. Akármennyire is szerettem, és akármennyire is állította ő azt, hogy szeret… az a tíz év, a változások és a hazugság megállított engem. S ahogy a szemeibe meredtem, csak egy kérdés merült fel bennem…

- Van valakid, ugye?

Bólintott.

- Mióta?

- Csak néhány hete – sóhajtott kisebbet, olyan ridegen pillantva rám, mintha nem is érdekelte volna a beszélgetés végkimenetele.

- És így szeretsz, mi? – horkantam fel keserűen, mert akármennyire voltam majdnem harminc, vele ellentétben én tényleg szerelmes voltam belé.

- Szeretlek – felelte ridegen – éppen csak nem úgy, mint régen.

- Ez esetben, jobb lesz, ha elköltözöl!

És így sétált ki az életemből Jeon Jungkook…

És látom a medencéket, a nappalikat, és a repülőgépeket

Látom a pici házat a hegy tetején, és a gyerekek neveit

Látom a csendes estéket, amik jéggel és Tanqueray-vel vannak megtöltve

De minden összedől és ez az én hibám…

Ennek is már két éve! – kuncogtam fel halkan, ahogy az emlékek eltűntek szemeim elől, visszakerülve elmém egyik legeldugottabb részébe, amit sosem kívántam többé feltárni.

Nem telt el úgy nap, hogy Jungkook ne jutott volna eszembe; az elején sok mindenben őt láttam, manapság viszont csak a cataleya emlékeztet egykori létezésére. Az a virág minden szeretnivaló tulajdonságát magába foglalta, kedves nevetésétől, megrészegítő illatáig, ami néha-néha még ma is megcsapja orromat.

Milyen érdekes – mosolyogtam –, hogy egy ennyire fiatal fiú és egy ilyen szinten rövid kapcsolat, mennyire rá tudta nyomni a bélyegét az egész életemre. A nélküle eltöltött évek kibírhatóak, mégis rendkívül monotonoknak tűntek, pedig előtte is így éltem. De amikor az ember megtapasztal egy ízt, utána nem akar szabadulni tőle, s anélkül az eddigi aromák üresnek érezhetőek. Jungkook is ez volt nekem; egy felejthetetlen íz, amely megölt.

Ironikus, nem? – gondoltam magamban, keserű vigyorral ajkaimon. – Az ember azt hinné, majd a tapasztalt harmincas töri össze a kiskamasz szívét… Nálunk ez pont fordítva esett meg.

Visszaemlékezésemből az ajtón való hangos dübörgés szakított félbe. Időközben kint eleredt az eső, s úgy szitálta az utcákat, mintha csak meg akarta volna tisztítani őket a sok felesleges szenvedéstől. Halk sóhajt hallatva, felálltam helyemről, és a bejárat felé vettem az irányt, hogy megnézhessem, ki akarta annyira látni elkenődött valómat.

Amikor az ajtó kitárult, s az elázott fürtök mögül egy ismerős szempár lesett rám, kedvem támadt volna meghalni.

- Szia Nam!

Csakis a bolondok esnek beléd, csakis a bolondok

Csakis a bolondok teszik azt, amit én, csakis a bolondok esnek beléd

Csakis a bolondok esnek beléd, csakis a bolondok

Csakis a bolondok teszik azt, amit én, csakis a bolondok esnek beléd

Rácsaptam a nyílászárót, bármiféle válasz nélkül rekesztve ki őt az életemből. Nem voltam rá kíváncsi, egyáltalán nem akartam látni, mégis volt annyi bőr a pofáján, hogy magától bejöjjön, és utánam eredjen.

- Nam, kérlek hallgass meg! – kiáltott hangosan, követve engem a nappaliba.

- Anno két éve meghallgattalak, az nem volt elég? – torpantam meg a kanapé előtt, várakozóan tekintve rá. Akaratlanul végigmértem testét; zakót viselt, egy sötétebb inggel, fekete csőfarmerrel s egy egyszerűbb bakanccsal. Bőrig ázott, csöpögött százfele róla a víz, és még így is, ennyi év után is piszkosul jól nézett ki.

- Azóta megváltoztam – lihegett egy kicsit, valószínűleg az elromlott lift miatt rohant a lépcsőkön. – Szeretlek!

- Huh – hagyta el cinikus kacaj ajkaimat. – Üres szavak egy üres embertől!

- Nam…

- Neked csak NamJoon hyung vagyok, kölyök! – szakítottam félbe ingerülten, mert már a tököm televolt a jelenlétével. – A pofám leszakad tőled, tudod? Reméltem, hogy nem kell újralátnom téged!

- Még mindig ennyire gyűlölsz?

- Hm – gondolkodtam el egy pillanatra. – Igen, még mindig!

Csakis a bolondok esnek beléd, csakis a bolondok

Csakis a bolondok teszik azt, amit én, csakis a bolondok esnek beléd

Csakis a bolondok esnek beléd, csakis a bolondok

Csakis a bolondok teszik azt, amit én, csakis a bolondok esnek beléd

Néma csend állt be közénk, a lehető legfájdalmasabb mindközül, amiket eddigi életem során tapasztaltam. Gyűlöltem, utáltam, mindenkinél jobban haragudtam az előttem álló, ténylegesen felnőtt férfira, aki csupán a szeszélyes kamaszodásával is képes volt padlóra küldeni.

Amikor szakítottunk, azt hittem örökre az a különös habitussal rendelkező, mindig tinédzser srác marad, akit anno a virágboltban megismertem. Nem hittem abban, hogy meg fog változni, hogy valaha is egy érett, felelősségteljes ember válik belőle. És ezt akkor is így gondoltam, mikor csurom vizesen velem szemben ácsorgott.

- Szeretlek – suttogta. – És sajnálom, hogy évekkel ezelőtt akkora tahó voltam, de nem tudtalak értékelni – kivételesen hagytam beszélni, magam sem tudtam pontosan miért. Egy szokásos békülős szöveget akart nekem beadni, tudtam jól, mégis kíváncsi voltam a tálalásra. – Féltem tőled. Tudtam, hogy jobb vagy, és zavart, hogy egy tíz évvel idősebb férfival járok, aki tudásban és önállóságban is jóval felettem állt. Egy szintre akartam kerülni veled… de ez csak nélküled sikerült.

- És? – húztam fel szemöldökömet, mert az eddigi monológja eléggé siralmasnak tűnt.

- Hazudtam!

Csakis a bolondok…

- Tessék? – rándult különös grimaszba arcom, mert ez a felelet tényleg meghökkentett. Hazudott, rendben. De miben?

- Hazudtam neked Nam – válaszolt rendíthetetlenül. – Anno, két éve, amikor szakítottál velem az írói bál után… nem mondtam igazat. Nem csaltalak meg!

- Nem?! – Ennek egyszerűen nem akartam hinni, logikátlan lépésnek tűnt az egész. Miért hazudott a saját kárára? Miért akarta, hogy azt higgyem, elárult? – Akkor miért mondtad…?

- Mert távolságra volt szükségem. És azt akartam, hogy ezt te add meg nekem!

Csakis a bolondok esnek beléd…

Nem értettem, egyszerűen nekem ez a gondolkodásmód túl bonyolultnak tűnt. Az a fiú azért lökött el magától, mert nem akart velem lenni, és az én végszavamra várt? Akkor meg miért jött vissza? Miért nem valami tisztességesebb úton vált el tőlem? Nekem mindez túl komplikáltnak bizonyult.

- Nem értelek – ráztam meg fejemet. – Elhitetted velem, hogy megcsaltál, ezért szakítottunk. Két évig semmit sem hallottam felőled, elérted, hogy minden porcikámmal utáljalak, csak azért, hogy most újra szerelmet vallhass?

- Nem egészen – túrt bele nedves tincseibe. – Amikor azt mondtad, hogy az ügyetlen virágboltosba szerettél bele, azt hittem megőrülök.

- Miért? Miért baj az, ha azt az énedet szerettem?

- Mert nem akartam, hogy egy cuki kisfiú legyek a szemedben – felelte olyan hangerővel, mintha csak azt akarta volna jelezni, ennek egyértelműnek kellett volna lennie. – Tudom, hogy az vagyok, nem kell mondanod. De már felnőttem, dolgozom és… rájöttem, hogy ezt könnyebben is megoldhattam volna. Tehát sajnálom, hogy ezt tettem. Én… – itt megakadt. – Én csak egy második lehetőséget szeretnék.

- Jungkook – mondtam ki nevét megfontoltan, átgondolva minden egyes szót, melyek az elmúlt percekben hagyták el száját. – Nem tehetem!

Csakis a bolondok…

Egy könnycsepp csordult ki barna íriszeiből, melyet próbált rejtegetni, de nem sikerült neki. Arcán a csalódottság tükröződött, mérhetetlen fájdalommal s megbánással egyetemben, amelyek egyenesen kínozták látószervem.

A fiú alig láthatóan meghajolt, ezzel búcsút intve nekem, s annak az életének, amely abban a lakásban született, ahol a halála is megfogant. Kimérten, hihetetlenül lassan fordult meg, apró léptekkel közelítve meg a bejáratot, az ajtót, amely mindig nyitva állt a számára.

Mielőtt még eltűnt volna előlem, még egyszer, ezúttal örökre, körbetekintett az egykor otthonaként szolgáló helyiségben, nosztalgikusan, némán köszönve el minden apró emlékétől. Ahogy a bútorokon legeltette tekintetét, pillantása megakadt egy sarkon, amelynél több virág is ékeskedett, beragyogva a szürke hétköznapjaimat. Elmosolyodott, s könnyes szemekkel rám nézett.

- Szóval megkaptad a cataleyákat… ugye?

Megcsókoltam. Határozottan léptem elé, hogy karjaim közé zárjam testét, amely annyira hiányzott minden porcikámnak, hogy azt szavakba önteni nem lehet. Úgy martam ajkaira, mint szomjazó ember a vízforrása felé, hogy táplálkozhasson az életet adó elixírből. Hevesen, könnyekben fuldokolva viszonozta a gesztust, boldogságában erősen markolva világos tincseim közé. Akartam… mérhetetlenül vágytam rá.

És Jungkook, akkor rájöttem, mekkora bolond vagyok én, hiszen…

Csakis a bolondok esnek beléd…

27 megjegyzés

Noel's Galaxy

Rólam

Figyelmeztetés!

Statisztika

Keresés

Bejegyzések

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések

Címkék