Noel's Galaxy: június 2015

Sosem voltam egy bizonytalan személyiség, mindig pontosan tudtam, mit akarok. Tisztában voltam az igényeimmel, a képességeimmel és a nemi identitásommal sem küzdöttem; egyszerűen elfogadtam magam olyannak, amilyennek születtem. Természetesen az egészséges önszeretet belőlem sem hiányzott, de ez szerencsére sosem ment át komoly egoizmusba. Olyan életem volt, amilyet mindig is akartam; sikeres voltam a suliban és hobbimban, sok őszinte barátot leltem az évek alatt, és a családommal való kapcsolatom sem romlott meg. Egyszóval az életem tökéletes volt, én pedig meg voltam elégedve mindennel, amit kaptam.

Viszont amikor betöltöttem a tizennégyet, a családom és én elköltöztünk Hong Kong-ból Dél-Korea fővárosába, az izgalmas Szöulba, amely valamiért mindig is nagyon vonzott engem. De sajnos az illúzióm teljesen összedőlt, amikor szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy nem beszélem a nyelvet; nehezen találtam a helyem az iskolában, ugyanis nem igazán értettem, mit mondanak a körülöttem élők, így barátaim sem igazán voltak az elején. Aztán, ahogy egyre gyakrabban tanulmányoztam a koreai nyelv szépségeit, úgy éreztem magam egyre jobban a saját bőrömben; bár csak tizenhat éves koromban tudtam folyékonyan, szinte anyanyelvi szinte kommunikálni másokkal. És mivel már képes voltam teljes életet élni, a környezetemben élők is nyitottabbak lettek felém, így már nem voltam totálisan egyedül.

Jinyoung egy hihetetlenül fantasztikus személyiség; mindig kedvesen viselkedett velem, még akkor is, amikor semmit nem értettem abból, amit mondott, s talán épp emiatt nem kerültünk olyan közel egymáshoz az elején. De amint megtanultam normálisan beszélni, ő volt az első, aki őszinte mosollyal az arcán közölte, hogy szeretne elhívni valahova. Rohadt furcsa volt nekem a szituáció, ugyanis akkor már tudtam magamról, hogy a saját nemem is érdekel, de ezt sem Jinyoung sem a szüleim orrára nem kötöttem – S talán emiatt mondtam neki igent, azon a csütörtöki napon. Bár szexuálisan egyáltalán nem vonzódtam hozzá, csak reménykedni tudtam abban, hogy ő hetero és semmi olyan érzést nem táplál felém. És, hogy mi történt ezután? Egyszerűen barátok lettünk; emlékszem azon a bizonyos csütörtökön bowlingozni mentünk, s mivel én előtte még sosem fogtam bowling golyót a kezemben, így rohadt sokat röhögtünk, főleg az én bénázásomon. Persze ezek a délutánok folyamatosan ismétlődtek, így egy bizonyos idő után már meg sem fordult az a fejemben, hogy Jr. – mert ez volt a beceneve – talán többet érzett irántam, mint kellett volna.

De egyik este, mikor a házuk előtt intettem neki búcsút, valamiért nyomott az arcomra egy puszit. Annyira kikészített a dolog, hogy még gondolkodni is elfelejtettem; nem akartam, hogy Jr. belém szeressen, főleg úgy, hogy én nem tudom ezt viszonozni. Így egyik iskola utáni péntek délután, elhívtam egy kávéra, és nyíltam megkérdeztem tőle mindent.

- Mit érzel irántam? – tettem fel a kérdést, mire a turmixot iszogató velem szemben helyet foglaló fiú szemei kerekebbek lettek, mint két pingpong labda.

- Ezt mégis hogy értsem? – pislogott rám hatalmas szemekkel.

- Tetszem neked, mint pasi? – fogalmaztam át gondolataimat. Jr. egyáltalán nem akart választ adni, valószínűleg a döbbenettől; viszont mikor észrevette arcom torzulását, gyorsan kinyögte a feleletét.

- Nem. Jesszusom Jackson; hogy gondolhattad ezt? – hitetlenkedett, de egyáltalán nem felháborodott stílusban, aminek viszont örültem.

- Bocs, csak nem tudtam másra következtetni, miután lesmároltad az arcomat.

- Mi van? – ráncolta homlokát, majd hirtelenjében a megvilágosodás csapta fejbe a fiút. – Ja, te arra gondolsz...

- Arra – bólintottam jelezve, hogy a tippje bizony jó volt.

- És az nem jutott eszedbe, hogy talán részeg állapotban hülyeségeket fogok csinálni? – hajolt egy kicsit közelebb, amolyan „Én megmondtam” grimaszt vágva.

- Na baszki... – tettem szám elé kezem, ahogy elképedve bámultam a szemben lévő fiút. Azaz aprócska részlet, hogy inni mentünk el, valahogy kimaradt, ahogy az a feltevés is, hogy Jr. talán a puszi pillanatában totál el volt ázva.

- Amúgy nem is baj, hogy ez szóba került, ugyanis van valamit, amit el szeretnék mondani neked – nyelt egyet barátom, majd halkan, szinte már suttogva mondta el azt, amire végképp nem számítottam. – Meleg vagyok, Jackson.

- Hogy mi? – pislogtam vissza rá, arcomra fagyott mosollyal. Jr... Meleg?

- Jól hallottad; homoszexuális vagyok, és bár rád nem vetemednék, de van egy barátom is, akit Jaebum-nak hívnak.

- És ti jártok? – próbáltam értelmezni szavait.

- Nem baszd meg, sakkozni szoktunk – forgatta szemeit hitetlenül, mert a hülyeségem már nekem fájt. – Persze, hogy járunk.

- És ezt a szüleid is tudják?

- Miért ne tudnák? Ismerik és kedvelik is Jaebum-ot, és egyszer majd neked is szeretném bemutatni, ha most nem fogsz őrült módjára elrohanni.

- Miért tenném? – ráncoltam homlokomat, ugyanis annyira balfasz még én sem vagyok. Viszont kérdésemre csupán egy lesajnáló pillantást kaptam, ami erősen arra akart utalni, hogy Jr. simán kinéz belőlem még egy ilyet is. Mondjuk én is...

- Amúgy a te szüleid tudják?

- Micsodát?

- Hogy meleg vagy – vonta meg vállát, mintha ez olyan egyértelmű lenne, mint a pitagorasz tétel.

- Tessék?! Én nem... – kiáltottam fel, de mivel egy kávézóban voltunk, így lejjebb tekertem a hangerőmet. – Én nem vagyok meleg.

- Nem? – húzta fel szemöldökét. – Akkor mégis micsoda? Talán biszex?

- Valami olyasmi – vontam meg a vállam, mire teljesen eltorzult vonásokat kaptam ajándékba, melyek barátom értetlenségét jelképezték.

- Mi az, hogy valami olyasmi? Ez mégis mire véljem?

- Nem szeretem magamra aggatni az efféle jelzőket; meleg, biszex, aszex... ezek csak idióta általánosítások, mint minden más. Persze besorolásnak tökéletes, de nem adja vissza azt, hogy ki is vagy valójában; ha azt mondom biszex vagyok, megbélyegeznek már csak emiatt az egy szó miatt is. Nekem erre nincs szükségem; én egyformán vonzódom mindkét nemhez, de akkor sem fogom azt mondani, hogy biszexuális vagyok.

- Jackson; ez a hülyeség – fogta fejét Jr. végighallgatva baromságomat.

- Tudom – mosolyodtam el. – De én így gondolkozom.

- És pontosan ezért nincs neked senkid.

- Ez nem függ össze azzal – vágtam be a durcát, mivel mindig is utáltam, amikor ezt dugta az orrom alá. Miért olyan nagy probléma, hogy nem járok senkivel?

- Ja biztosan – forgatta meg szemeit. – Szerintem kéne valami hobbit találnod.

- Mi van? – ráncoltam homlokomat, ugyanis még az én retardált logikámnak is érthetetlen volt a szórakozásom és a szerelmi életem összekapcsolása.

- Kéne neked valami menő, populáris hobbi, ami szexi mások szemében.

- De minek? – tártam szét karom, mert még mindig nem értettem, mire akart kilyukadni.

- Hogy találhassunk neked valakit, akit néha seggbe rakhatsz.

Szavait hallatán köpni-nyelni nem tudtam, hiszen Jr. nem arról volt híres, hogy ilyen stílusban beszél másokkal. Mondjuk velem, sosem úgy viselkedetett, mint az átlag emberekkel, de még nekem is szokatlan volt ez a fajta szóhasználat.

- Néha?

- Netán állandó dugipajtásra vágysz? – húzta fel szemöldökét, mintha én tipikusan olyan lettem volna, akinek nincs szüksége komoly kapcsolatra. Olykor azért rendesen meg tudtam lepődni Jinyoung-on; rengetegszer úgy viselkedett, mintha egy amerikai filmben élne velem, ahol mi már sokat megélt, izgalmas fiatalok vagyunk, tele érdekesebbnél érdekesebb történetekkel. Szerettem Jr. -nek ezt a tulajdonságát, mert néha velem is elfelejtette, mennyire átlagos az életem. Rizsa szöveg lett volna, ha azt mondom, sosem vágytam a filmekben látott kalandokra, a béna regényekben írt szerelmekre, vagy az interneten olvasott különleges gondolkodásmódokra. Sokszor utáltam a képzeletet, amiért képes volt szebbet alkotni a valóságnál, ezzel adva nekem egyfajta keserű szájízt; az álmokat akartam az igazi életem helyett. Tudtam, hogy a gyermeki vágyak hozzátartoztak a felnőtté váláshoz, de mi van akkor, ha én még mindig ugyanazt az elérhetetlen álomképet üldözöm, amit egykor megalkottam magamnak. Akadályozta, azaz életemet? Nem; egyszerűen csak a kedvemet befolyásolta. Nem voltak nagy igényeim; csak kislányosan egy meseszerű szerelemre vágytam, amit mindig igyekeztem eltitkolni mások elől. De mivel csupán ezt a régi álmot nem tudtam elüldözni magamból, így annak hatására adtam választ, Jr. kissé gúnyos kérdésére.

- Képzeld igen.

- Mi van? – vágott idióta grimaszt, ahogy eljutott tudatáig, mit is mondtam az előbb. – Te most tényleg komoly kapcsolatra vágysz?

- Igen. Mi ebben annyira meglepő? Neked is az van.

- De az én vagyok; Jinyoung, egy monogám, szerethető meleg pasi, aki talált magának egy hasonló férfit, akit szerethet. Ezzel ellentétben, viszont itt vagy te, aki...

- Aki mi? – húztam fel szemöldököm, ugyanis már komolyan kíváncsivá tett, mit akar kihozni a beszélgetésből.

- Basszus – simított végig tarkóján. – Te, te vagy Jackson!

- Komolyan csak ennyit tudsz mondani rólam? Köszi, eddig is tudtam, ki vagyok.

- Nem erre gondoltam, te hülye! – csóválta fejét, majd újra beszélni kezdett. – Te vagy Jackson Wang; egy menő táncos, aki Hong Kong-ból költözött ide. Jóképű vagy, vicces, de még egyszer sem láttunk lányokkal rohangálni; így mindenki azt feltételezi, hogy csupán csak megdöntöd őket, és nem vágysz komoly kapcsolatra.

- És te is azt gondoltad, aki az állítólagos legjobb barátom? – meredtem rá egy pillanatra hitetlenkedve, hiszen a helyzet túl szürreálisnak tűnt.

- Ne viselkedj lányként, kérlek – emelte fel kezét, olyan stílusban, mintha nyugtatgatni akarna. Sajnos fáradt voltam én már aznap a hülyeségeihez, így megpróbáltam visszakanyarodni az eredeti témához, ami nem sokkal volt kecsegtetőbb, mint ez.

- A menő és populáris hobbinál tartottunk – dörzsöltem meg szemem, mire barátomé, hirtelen csillant fel, mintha a rég elvesztett ihlet, egyszer csak visszatért volna hozzá.

- Mondom az ötletem: – hajolt közelebb, jelentőségteljesen rám meresztve hatalmas barna íriszeit. – YouTube.

- YouTube? Mi a fenét kezdjek én azzal?

- Csak hallgass végig – emelte fel mutatóujját, rögtön lereagálva lekezelő pillantásomat, melyek sugárzott a véleményem. Bár Jr. még ki sem fejtette a „terve” többi részét, de mivel ismertem őt és az idióta ötleteit is, tudtam hogy olyan valami, aminek a YouTube címszót adta, nem lehet valami hatalmas durranás. És, mekkorát tévedtem én akkor... – Jackson, te valami hihetetlenül jó táncos vagy!

- Seggnyalással akarod kezdeni? – húztam fel szemöldököm, de Jinyoung megjegyzésemet teljesen figyelmen kívül hagyva folytatta ott, ahol én félbeszakítottam.

- Mint mondtam; remekül táncolsz, ráadásul ez egy elég populáris elfoglaltságnak számít, így a hetero lányok és a meleg srácok, egyszerűen tapadnának rád.

- Ha?

- Ha ezt a tehetségedet nem csak magaddal osztanád meg, hanem az egész világgal.

- Jr...

- Ugyan már Jackson; rohadtul elegem van, hogy az idióta szerénységed, meg az aprócska önbecsülésed miatt nem vagy hajlandó megmutatni másoknak, milyen kurva jó táncos vagy.

- Ezt már többször megbeszéltük: Nincs tehetségem ehhez, nem tudnék megélni belőle – próbáltam elvágni a beszélgetést, egy határozott kijelentéssel, de Jinyoung legalább annyira makacs személyiség volt, mint én.

- Én nem a jövődet akarom megalkotni, vagy a leendő megélhetésedet biztosítani. Csak látom, mennyire élvezettel mozogsz a zene ritmusára, és hidd el, nekem nagyobb élvezet ezt figyelni: egyszerűen szeretném, ha ezt másokkal is megosztanád. Mindenki jól járna vele.

- Ki mindenki? – hitetlenkedtem magamban, mégis Jr. felé is címezve kérdésemet.

- Először is ott lennél te; azt tennéd, amit a világon mindennél jobban szeretsz. Aztán ott lenne a többi ember, akik láthatnák a tehetséged, és akikkel megoszthatnád az örömödet, hogy mondjuk az, akinek nem jutott ebből a képességből, amiből neked, ő is átélhesse a tökéletes mozgás gyönyörét. Komolyan megvonnád ezt másoktól?

- Hülyeségeket beszélsz – csóváltam fejem, majd egyenesen barna íriszeibe meredtem. – Miért táncolnék az embereknek, ha ezt nem képesek értékelni?

- Csak azért, mert régen valaki valami rosszat mondott rád, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy a jövőképedet és az álmaidat el kell hajítanod. Mindig lesz olyan, akinek nem fog tetszeni az, amit csinálsz vagy éppen az, ahogy csinálod. De nem másokért élünk, ahogy te sem mások miatt táncolsz; azért táncolsz, mert szereted.

- Így van. És ha én jól megvagyok a kis magánvilágomban, miért kellene ebbe beengednem idegeneket?

- Hogy bebizonyíthassam neked, nem volt igazad, amikor egy rohadt dobozba zártad magad, csak azért, mert egy rohadt csaj azt mondta neked, hogy szar vagy – suttogta egy kicsit halkabban, de akármennyire is csendesen ejtette ki a szavakat ajkain, az emlék nem hatott rám kellemesen. Egyáltalán nem akartam visszaemlékezni arra a percre, mikor az a személy rombolta le az önbizalmamat, akinek a leginkább adtam a véleményére. A kritikája, akkor felért egy szívdöféssel, és bár ma már tudom, hogy teljesen oktalanul vettem szavait magamra, képtelen vagyok ismét önbizalommal, másoknak táncolni. Zsigerből ellenkezem a szereplés ellen, épp ezért, már több mint egy éve, csak egyedül a táncteremben emlékszem vissza azokra a percekre, mikor nem jelentett gondot idegenek előtt táncolnom.

- Tévedsz Jinyoung; én tényleg nem vagyok elég tehetséges.

- És mi lenne, ha ezt majd mások döntenék el?

- Minek, ha én már tudom?

- Akkor mondok valami mást – dőlt hátra székében. – Engedd, hogy mások bizonyítsák be neked, hogy jobb vagy, mint egyes koreográfusok.

- És hogy?

- Tölts fel a YouTube-ra táncvideókat.

Az, hogy ezek után mit tettem, vagy mit mondtam aznap, teljesen lényegtelen. A kérdés már csak az; letettem a kamerát magam elé a táncteremben, amikor is péntek délután elmentem oda? Sajnos a válasz igen. Fogalmam sincs, miért hallgattam Jinyoung-ra, vagy egyáltalán hogy fordult meg a fejemben, hogy egyáltalán fontolóra veszem az ötletét. De megtettem: péntek délután, amikor is egyedül voltam az egész táncteremben, kerestem egy kedvező szöget a kamerának, beállítottam, ellenőriztem, hogy jó-e a kép, tényleg látszódni fogok-e, amikor táncolok, meg ilyenek. Sokáig szöszmötöltem vele az igaz, de amikor elindítottam a felvételt, megnyomtam a magnón a lejátszás gombot és elkezdtem egy BigBang számra táncolni, valahogy teljesen elfelejtettem, hogy épp vesz a kamera. Tánc közben sosem vettem észre a külvilágot. Túlságosan koncentráltam, vagy éppen belefeledkeztem a mozgásba. Kikapcsolódás volt számomra, ha koreográfiákat tanulhattam, ha új mozdulatokat sajátíthattam el, és persze imádtam, ha ezáltal valakit szórakoztatni tudtam. Persze már egy ideje nem táncoltam mások előtt, de attól még nagyon szerettem.

A tánc végén leállítottam a kamerát. Bármennyire is akartam, nem mertem visszanézni a felvételt; egyszerűen zsebre vágtam az apró gépet, és hazarohantam. Otthon a szobámba zárkózva raktam fel a gépemre azt a három perces videót, ami talán képes lesz megváltoztatni a hozzáállásomat. Az elejét meg a végét megvágtam, így csak az volt a felvételen, ahogy táncolok, és a baszakodásaimat eltűntettem.

A gép lassan töltötte fel a videót a YouTube-ra, és bár magamban néhányszor le akartam állítani a folyamatot, mégsem tettem. És, körülbelül este kilenc felé fenn is volt, a Jackson Wang csatornán, az első tánc videó, ami egy BigBang cover volt.

Ahogy teltek a napok, olyan hamar feledkeztem meg a csatornámról, és az arra feltöltött videóról. Normális kamaszként éltem tovább a napjaimat, mintha az a péntek délután meg sem történt volna. Komolyan nem emlékeztem a dologra, és magamtól rá sem pillantottam volna az „alkotásomra”. Viszont, egy furcsa kedd délután, Jr. hihetetlen boldogan huppant le mellém az ebédlőben, s a fejemet a hóna alá kapta, úgy kezdte el dörzsölgetni azt, mintha csak a pici, könnyen legyőzhető öccse lettem volna.

- Mi bajod van ember? – löktem el magamtól, s a boldogan vigyorgó fejére meredtem.

- Nyertem. Igazam volt.

- Miben? – ráncoltam továbbra is homlokom, de kérdésemre csupán egy lesajnáló pillantást kaptam.

- Hát a videóddal kapcsolatban.

- Videóm? – kerekedett el szemem, ugyanis akkor komolyan elfeledkeztem róla.

- Ne szopass már, hogy nem rémlik!

- Ja az! – csaptam homlokomra, ahogy eszembe jutott a dolog, de az, hogy Jr.-nek miért lett volna igaza, akkor is ismeretlen volt. Esetleg fogadtunk volna valamiben? – Miért is nyertél?

- Jackson, te komolyan egy idióta vagy! – rázta fejét idegesen, s nem törődve értetlen ábrázatommal, elkezdett beszélni. – A tánc videód, amit feltöltöttél; hatalmas siker!

- Tessék?!

- Több, mint tízezren nézték meg!

- What did you say?! – kérdeztem, hirtelen angolra váltva. Szokásom volt, hogy ha nagyon izgatott voltam valamivel kapcsolatban, akkor csak úgy random váltottam át egy másik nyelvre, ami általában az angol volt. Jr. nem szerette ezt a tulajdonságomat, ugyanis ő a koreain kívül semmilyen nyelvet nem beszélt.

- Hagyj már lógva ezzel a nyelvvel! – legyintett rám fáradtan. – A lényeg annyi, hogy tízezer ember nézte meg a videódat! Fel tudod ezt fogni?

Természetesen nem tudtam. Elsősorban azért, mert nem hittem Jinyoung meséjének. De mikor hazaértem, és a saját szememmel láttam azt a számot, konkrétan leestem a székemről. Képtelen voltam elhinni azt, hogy tízezer ember kattintott rá az alkotásomra, és ebből több mint ötezernek tetszett is. A szívem hevesen vert, én meg próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy ezek csupán számok; de aztán rá kellett jönnöm, hogy a számok embereket rejtenek, akiknek tetszett az, amit csináltam. És ez a gondolat, sírásra kényszeríttet. Ott ültem a szőnyegemen, kezemet a számra szorítva könnyeztem örömömben, ahogy figyeltem a laptopom képernyőjét, melyen ott ragyogott az a hihetetlen szám. Ez volt az első löket.

Azóta négy hónap telt el, és immár minden hétvégén fellépésekre járok, több videót töltök fel, és rengeteg új embert ismertem meg. Tisztán emlékszem a második felvételem alatt kommentelt egy aranyos lány, akit Ambernek hívtak; vele azóta is rendszeresen beszélünk, és azt hiszem általa megtaláltam a rég elveszett húgomat. Amber ugyan tomboy és nagyon fiús a viselkedése, belül mégiscsak lány: egy tökéletes személyiségű lány.

Igazából rengeteg ember talált meg különböző közösségi oldalakon, és sokukkal el is beszélgettem, de igazi barátot csak Amber személye adott. Jr. először azt hitte Amber srác, és rám akar mozdulni, de mikor kiderült, hogy ezek közül egyik sem passzol rá, elismerte, hogy bizony ezzel nem tudott nekem pasit szerezni. Már alapból ez a szókapcsolat nevetségesen hangzott: pasit szerezni. Mintha annyira szánalmas lettem volna, hogy külön embert kellene bérelnem ilyesmire. De egyáltalán nem bántam, hogy Jinyoung terve végül nem jött be. Nem voltam az a fajta, aki alkalmas egy kapcsolatra, így nem is erőltettem ezt a dolgot. Éreztem, ha majd eljön az ideje, akkor majd eljön.

Május volt, a kedvenc hónapom: kevés volt hátra a suliból, jött a jó idő és a szabadság is. Több lehetőségem adódott arra, hogy táncolhassak, és mivel közeledtek a rendezvények is, rengetek helyre hívtak, hogy fellépjek. Imádta azt az időszakot, és örömmel utaztam Szöul városán belül, de Dél-Korea bármelyik részére elmentem volna, hogy táncolhassak. Iszonyat izgatott voltam már, és minden porcikám csak a színpadra vágyott, és arra, hogy a zene ritmusára mozogva örömet okozhassak másoknak. Ez volt az igazi álmom.

Fáradtan estem haza egy szombat este, amikor hosszú hetek óta először nem akartam mást csinálni, csak elnyújtózni az ágyamban, és egy kis internetes szociális életet élni. És aznap pont ahhoz volt kedvem; normális kamaszként chatelni a barátokkal.

Hirtelen új chatablak ugrott fel, Mark Tuan nevet viselve.

Szia!

Biztos sokan mondják neked, de egyszerűen fantasztikusan táncolsz! Nem gondolkoztál még azon, hogy saját koreográfiát csinálj?

Furának tűnhet, de nem mondták. Illetve kaptam pozitív visszajelzéseket, és nagyon sok bíztató üzenetet, de még soha senki sem illetett a fantasztikus jelzővel. Épp emiatt is lepődtem meg, üzenete második felén.

Szia!

Köszönöm, hogy így gondolod; te vagy az első, aki ezt mondja. Ami a saját koreográfiát illeti: sajnos nem vagyok hozzá elég tehetséges.

Gyakran írtak rám „rajongók”, akik követték a YouTube csatornámat: sokukkal el is beszélgettem, sőt voltak olyanok is, akiket szinte minden videóm alatt láttam, és élőben is gyakran találkoztam velük. De ez a Mark gyerek, teljesen új volt; még sosem olvastam a nevét, egyetlen egy videóm alatt sem.

Ha én vagyok az első, aki ezt mondja, akkor valószínűleg a többi ember vak. Szerintem érdemes lenne megpróbálnod a saját koreográfiát: egy néződ biztosan lenne.

Ez a srác valamiért teljesen más, mint a többi. Rengeteg embert ismertem meg ezalatt a rövid idő alatt, de még egyikük sem volt olyan lényegre törő, mint Mark. Megmagyarázni nem tudnám, mi volt benne olyan furcsa: de az volt. Teljesen jó értelemben, persze.

Kösz, hogy ezt mondod, igazán jólesik. De nem hiszem, hogy nagy elismerésem lenne ilyen téren.

Azt te csak hiszed. Fogadok, hogy az első videódban sem hittél, igaz? És az is mekkora sikert hozott; ugyanez lenne a helyzet a saját koreográfiával is. Annyi különbséggel, hogy nálam biztos sikered lenne J

Egy másodpercre a lélegzetem is elakadt, ahogy olvastam a sorok között. Nem szoktam hozzá a bókokhoz, de az eddigieket simán tudtam kezelni; az övéi valahogy mégis úgy hatnak rám, mint egy fiú meleg tekintete egy szűz kislányra. Mi a franc van velem?

Köszi a bíztatást, sok löketet ad.

Nem kell ám ilyen kedvesen reagálnod: nyugodtan elküldhetsz a fenébe, ha idegesítelek. Tudom, hogy nyomulós vagyok, ezért bocsi, ha zavarlak.

De nem zavarsz.

Nem? Akkor, hogyhogy ilyen udvarias vagy velem?

Mindenkivel az vagyok de, általában ha valaki idegesít, azt látványosan lekoptatom.

Akkor én nem idegesítelek?

Egyáltalán nem. Sőt; érdekesnek talállak.

Érdekesnek talállak? Komolyan Jackson? Ilyenkor azért néha komolyan fejbe verném magam egy ásóval! Nem egy rohadt festményről beszélünk a rohadt életbe! Aish... Csak lőjön le valaki.

Ennek örülök – írta, alig néhány perccel később. – Amúgy nagyon régóta nézem a videóidat.

Tényleg? Eddig még egyszer sem láttalak kommentelni, vagy valami. – Vagy valami... Szép volt Jackson! Megcsillogtattad azért szókincsedet, mit ne mondjak!

Kissé visszahúzódó vagyok. Nagyon sok hozzád hasonló táncost nézek: van köztük vietnámi, amerikai, európai. Te vagy az egyetlen koreai, akinek eddig írni mertem. Te más vagy.

Klassz érzés ezt olvasni. – Pedig nem csak klassz volt, hanem fantasztikus, fergeteges, hihetetlen és felemelő. De ezeket, a szavakat nem mertem akkor használni. – De amúgy nem vagyok koreai.

Nem?

Nem. Hong Kong-ból költöztem Koreába, néhány évvel ezelőtt.

Úgy hallottam Hong Kong király hely. Szerettél ott élni?

Csak a kéttannyelvű iskola miatt. Különben semmi extra.

Kéttannyelvű suliba jártál? És mi volt a második nyelv?

Angol. A sulinak hála, anyanyelvi szinten megy. És te beszélsz valamilyen idegen nyelven? - Roppant érdekes témát vetettem fel, tudom. Fogalmam sincs, miért ez jutott eszembe, holott más dolgokat akartam kérdezni.

Félig amerikai félig thai-földi vagyok, szóval mindekét nyelv tökéletesen megy. Na, meg ugye itt a koreai is, amit csak azért tanultam meg, mert körülbelül egy éve, ideköltöztünk.

Egy év alatt ilyen szinten tudtad megtanulni a nyelvet? Az menő. Nekem sokkal több időbe tellett. És amúgy Korea előtt, hol éltél? Thai-földön vagy Amerikában?

Főleg Amerikában. A nyarakat viszont anyukám rokonainál töltöttem, Thai-földön.

Mozgalmas életed lehet. – Mély hozzászólás a témához. Esküszöm, egy csajozós kisfiú elbújhat mellettem...

Annyira nem érdekes. Amióta ideköltöztem semmit, sem csinálok; nem mintha előtte annyira sokfelé mászkáltam volna szabadidőmben.

Nincs valami hobbid?

Én is táncolok.

Ahogy végigolvastam ezt a három apró szót, valamiért reflexből azt akartam írni, hogy akkor találkozzunk és csináljunk egy közös tánc videót. De az nagyon nyomulásnak tűnt volna, így inkább hagytam ezt az ötletemet a fenébe. Ehelyett megkérdeztem, mióta táncol, először milyen stílussal kezdte, meg ilyenek. De szokásos válasz helyett igen furcsa kis történetet kaptam.

Először tízéves koromban mentem balettra, mert a szüleim azt akarták. Aztán tizennégy évesen tértem át a hip-hop-ra, mert belezúgtam az oktatóba. Igen, az oktatóm egy huszonéves férfi volt.

Le voltam sokkolva. Az efféle nyitottság nem volt jellemző a környezetemre, és igazából sajnos rám sem. Átlag esetben furcsának találtam volna ezt a fajta őszinteséget, és először meg is hökkentem, de jobban belegondolva; illett ez Markhoz. Nem ismertem túl jól, sőt szinte semennyire sem; mégis olyan volt, mintha mindig is beszélgettünk volna.

Az utóbbi információt miért tartottad fontosnak? – kérdeztem.

Gondoltam jobb előre tisztázni a dolgokat. Talán zavar?

Egyáltalán nem. Sőt; a legjobb barátom is meleg, szóval ezzel nincs semmi bajom. Kedvelem a melegeket. – Kedvelem a melegeket? Magam sem tudom, miket gondolok, amikor ilyeneket írok, egy szinte vadidegen fiúnak. Egy vadidegen fiúnak, akibe kezdtem beleesni.

Ezt örömmel hallom. Amúgy, te hogy állsz ilyen téren?

Én? – Ez a srác komolyan tudni akarja a szexuális beállítottságomat? Hát nem kurvára egyértelmű.

Lehet csak a hülye megérzésem. Ha tévedtem, sajnálom.

Azt hitted meleg, vagyok?

Csak úgy gondoltam, hogy... – Itt nem írt tovább. Perceken keresztül csak vártam, hogy végre válaszoljon. - A lényeg csak az, hogy úgy voltam veled, hogy "Na igen, te biztosan nem vagy az a "bizonytalan vagyok a nemi identitásommal kapcsolatban, juj" személy" vagy hát nem is tudom.

Megmosolyogtatott. A legutolsó mondata miatt, hatalmas vigyor kúszott fel fejemre, és egészen elalvásom pillanatáig ott is maradt. Sosem találkoztam még olyan emberrel, akinek aranyossága ilyen hatással lett volna rám; Markot ráadásul akkor még nem is ismertem személyesen.

Ezek után valamiért végül nem árultam el neki a biszexualitásomat, holott nem volt titok, mégsem avattam bele ebbe. Természetesen tovább beszélgettünk, egészen éjjelig; de neki másnap korán kellett kelnie, így elköszönt és kilépett. Én pedig ott maradtam, egyedül a gépem előtt. Percekig csak magam elé meredtem és Markon gondolkoztam; valami volt ebben a srácban, ami más volt. Lehet azért gondoltam így, mert a környezetemben nem élt hozzá hasonló... És ez volt azt hiszem a lényeges szókapcsolat; hozzá hasonló. Mindig is tudtam, hogy ezzel a szókapcsolattal tudok csak szerelembe esni; akkor gyakorlatban ezt miért nem vettem észre? Nem voltam szerelmes Markba, hisz nem ismertem ráadásul azt sem tudtam, hogy néz ki, de éreztem, hogy van benne valami, ami nagyon vonzó a szememben.

És akkor jöttem rá arra; fogalmam sincs, hogy néz ki ez a srác. Így hát klasszikus mai gyerek stílusban, megnéztem a facebook profilképét, ami konkrétan, elbűvölt. Tökéletes fazonra levágott festett vörös haja, illett hófehér bőréhez, melyet csak jobban kihangsúlyozott apró barna szemei kihúzásával. Hosszúkás, vékony arcán hatalmas mosoly díszelgett, ami mögött makulátlan fehér fogak bújtak elő. Fülében több fülbevaló illetve fültágító virított ezzel még nagyobb hangsúlyt adva arcának, ami egyszerűen tökéletes volt. Lehet, hogy csupán a fáradtság beszélt belőlem, vagy a hirtelen rám tört hormontúltengés, de Mark Tuan-t én hibátlannak láttam. Egy tipikus, hibátlan fiúnak, aki egyszerre tűnik megközelíthetetlennek és könnyen kaphatónak. Biztos voltam benne, hogy Mark nem a fellegekben járt az igazira várva; olyannak tűnt, aki igent mond egy dekoratív személynek, ha az esetleg elhívja valahova. A gond itt csak az volt, hogy Mark koránt sem volt az én súlycsoportom: a tökéletességnek kijárt a tökéletes és lássuk be, én meg sem közelítettem a hibátlanságot. Ez nem önbecsüléshiányra utalt, egyszerűen csak tudtam magamról, hogy sosem leszek olyan makulátlan, aki illik egy Mark féle emberhez. De ez akkor nem érdekelt. Csak gyönyörködtem a látványában, nem törődve a következményekkel, amik akkor játszódtak le bennem. Sajnos olyan típus voltam, hogy ha két szép szót mondtak nekem, már szerelembe estem. És tudtam, ha Mark így folytatja, nála is felesleges érzelmek fognak előtörni belőlem. Viszont ez aznap éjjel cseppet sem izgatott: csak azon filozofáltam, hogy lehet valakinek ennyire gyönyörű arca?

Hetek teltek el azóta nap óta, hogy Mark üzent nekem: tisztán emlékszem, május tizedike volt. Nem szoktam megjegyezni a dátumokat; azok valamiért mindig a történelemre emlékeztettek, így gyakran felejtettem el egy-egy ismerősöm születésnapját, vagy fontosabb időpontokat. De arra emlékeztem, hogy Mark mikor írt nekem először. És legnagyobb örömömre, ez nem csak egyszeri alkalom volt; minden nap írt, minden nap beszélt és mindig új dolgokat tudtam meg róla. Négy testvére van; egy bátyja, két nővére és egy kisebb öccse. Megtudtam, hogy imád gördeszkázni és kosarazni is; mesélte, hogy Amerikában benne volt az iskolai csapatban. És, ami igazán megdöbbentett az, hogy idősebb nálam, több mint egy évvel: Ezen mindketten meglepődtünk, mert ő engem sokkal idősebbnek gondolt, én pedig tizenhatnak hittem Markot, holott már a tizennyolcat töltötte. Efféle apróságok sokaságát ismertem meg alig néhány hét alatt, és ennyi idő bőven sok volt a kamaszlányos szívemnek, hogy el tudjam dönteni, totálisan belehabarodtam, azokba a vörös tincsekbe, és a pici barna szemekbe.

Egy napon elegem lett; megelégeltem a rózsaszín ködben töltött heteket és a felesleges álmodozásokat, amiket főleg Mark töltött ki. Tudni akartam milyen magas, milyen a hangja, hogy viselkedik élőben... Olyan dolgokra vágytam, amiket interneten keresztül sosem kaphattam volna meg. Legalábbis úgy biztosan nem, hogy teljes értéke legyen. Meg akartam őt érinteni, érezni az illatát... Minden olyan hülyeségre vágytam, amit a romantikus filmek vászonra vittek, pedig sosem tartottam magam egy érzelmes alkatnak. Holott pontosan ismertem az idegesítő lányos tulajdonságaimat.

Egy este, mikor Mark boldogan újságolta, hogy az unokaöccse ösztöndíjat kapott Kínába, valahogy ismét szóba került a tánc, teljesen váratlan módon. Én pedig egyszerűen, nem tudtam megállni, muszáj volt rákérdeznem.

Nem lenne kedved csinálni velem egy közös tánc videót?

Semmi válasz. Percekig, nulla reakció a kérdésemre, ami egyszerűen az őrületbe kergetett. Csupán pillanatok sokaságáról volt szó, én mégis a falra tudtam volna mászni.

Bocsi, hogy nem válaszoltam, csak elmentem a sarokba és meghaltam fangörcsben! – Nem, én nem hazudok. Tényleg ezt írta.

Fangörcsben? Mi késztetett erre?

Hát, te! Tudod mekkora megtiszteltetés ez? Együtt táncolni a nagy Jackson Wanggal... Ezt beleírom a memoáromba.

Akkor táncolsz velem? – kérdeztem, mert amellett, hogy meg tudtam volna zabálni emiatt a kitörése miatt, azért még konkrétabb választ szerettem volna kapni. Legalább egy biztos pontot.

Hogy táncolok-e? Viccelsz? Az lesz életem fénypontja!

Pontosan tudtam, hogy ő nem azért mondta ezt, amiért én aznap este a gép előtt vigyorogtam. De jó érzés volt egy pillanatra eljátszani a gondolattal, hogy esetleg, egyszer az életben, lesz esélyem egy Mark kaliberű fiúnál. Igazából nem is kaliber számított; hiszen lehetett egy srác akármilyen, nekem akkor is Mark kellett. Csók közben az ő vörös tincseit akartam szorítani, az ő vékony ajkait akartam birtokba venni, miközben az ő illatát szívom magamba. Tiszta sor volt már akkor; menthetetlenül belezúgtam valaki olyanba, akivel még életemben nem találkoztam. Ezt is csak én tudom összehozni.

És mikor érnél rá? – próbáltam megszervezni a találkozót, egyre hevesebben dobogó szívvel.

Most hétvége jó lenne. Neked megfelel?

Persze. Hol és hánykor?

Van egy hatalmas parkerdőszerű rész, nem messze a városházától egy hatalmas szökőkút mellett. Tudod, melyikről beszélek?

Persze – Gyönyörű hely volt. Oda mentem először egyedül, amikor Szöulba költöztünk.

Ott találkozzunk, reggel kilenckor. Jó neked az időpont?

Tökéletes. Szóval szombat, reggel kilenc óra, a parkerdőnél?

Pontosan.

Naná, hogy fél órával előtte már ott voltam. Egy padon ücsörögtem, percenként az órámra lesve, abban reménykedve, hogy az majd kilencet ütve elém, repíti Markot. De ez nem történt meg, tekintve, hogy még csupán nyolc negyven volt. Így tovább meresztettem a hátsómat a padon, feljebb húzva dzsekim cipzárját. Bár már akkor június volt, az időjárás nem törődött azzal, hogy kellemesnek kell lennie; a szél fújt, a nap pedig elment meglátogatni a nagymamáját. Nem volt különösebben elviselhetetlen a hőmérséklet, én egyszerűen csak egy tökéletes találkozásra vágytam, hogy legalább az első közös pillanatunk megüsse az ő szintjét. Ennek érdekében is öltöztem fel, a szüleim szerint normálisan. Egyszerű fekete csőfarmert húztam, fölé pedig egy kényelmes, mégis elegáns kék inget, amit különösen kiemelt sötét színű bőrdzsekim. A lábamra csak egy laza edzőcipőt aggattam, mivel reggel siettem is, és nem volt kedvem keresgetni még a szekrényben. Hogy izgatott voltam-e? Szerintem egy klasszikus lány elbújhatott volna mellettem, mert amit én reggel lerendeztem az, férfiakat megszégyenítő volt. De csupán meg akartam közelíteni Mark szintjét; nem akartam felsülni előtte, pedig pontosan tudtam, hogy ő volt az én rajongóm. Mondjuk, ez volt az egyetlen olyan tulajdonságunk, amit kölcsönösnek éreztem.

Amint kilencet ütött az óra, szememmel Markot próbáltam megtalálni. Kevés ember járt arra, vörösből pedig egy sem akadt, normál esetben legalábbis. De akármennyire is szerettem volna, nem termett előttem. Így csak forgolódva, mint egy idióta, kerestem, halk imákat mormogva orrom alatt. Aztán megpillantottam. Alig száz méterre tőlem, egy körülbelül velem egymagas, soványnak tűnő élénkvörös hajú fiú emelte magasba vékony kezét, jelezve, hogy ő az, akit én keresek. Egyre fokozatosabban gyorsuló léptekkel iramodtam meg felé, hogy minél előbb láthassam angyali arcát. Viszont, amint a kettőnk közt lévő távolság csupán egy méterre csökkent, rá kellett jönnöm, hogy nem hasonlított arra a fiúra, aki a képen volt. A profilképe a valós arcához képest egyenlő volt, egy középosztálybeli, teljesen semmitmondó arcú, random kölyökével. Hiszen Mark, élőben még ragyogóbb volt; szemei akkor is ki voltak húzva, s hatalmas mosolya egyszerűen szebbé tette, az utca kopott küllemét. Bőre, talán még a porcelánnál is fehérebben csillogott, ahogy vörös haja is, valamiért tökéletesebbnek tűnt, mint a fényképen. Azt hittem, egy műalkotás áll előttem, egy hibátlanra megtervezett baba, holott ő volt Mark Tuan, a fiú, akivel hetek óta leveleztem.

Pillanatokig csak boldogan meredtünk egymásra, valószínűleg azt a hitet keltve másokba, hogy embóliát kaptunk, azért nem mozdulunk. De míg én pislogni is alig mertem, addig Mark vigyorgott, akár a tejbetök.

- El sem hiszem, hogy tényleg te vagy az – motyogtam boldogan kezeit szája elé téve, akárcsak egy rajongó kislány. Hangja mély volt, búgó olyan, amitől a pubertáskorba lépő lányok egy pillanat alatt elolvadtak volna. De nem csak ők... – Megengeded? – kérdezte, és nekem persze, hogy halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mire kért engedélyt, de megadtam neki. Erre konkrétan a nyakamba ugrott, mintha egy rég nem látott rokona lettem volna. Nyakam köré fonta vékony karjait, úgy bújva szorosan hozzám; éreztem, hogy szívverésem egy másodperc alatt gyorsult fel, ahogy megéreztem Mark hihetetlen bódító illatát.

- Mark... – motyogtam, mire szégyenlősen ugrott el tőlem vagy két méterre.

- Bocsánat – hajolt meg, szinte derékszögbe vágva magát. – Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak.

- Nem kell elnézést kérned – kuncogtam, hiszen hihetetlenül édesen viselkedett. – Gyere, sétáljunk egyet a parkba – mondtam, majd megragadva karját kezdtem húzni magam után. Eközben persze megeredt a nyelve; mindenről képes volt fecsegni, mint egy rossz lány. Azzal a hatalmas különbséggel, hogy egy lányt már rég faképnél hagytam volna, ha ilyen mennyiségben pofázik: de Mark érdekes dolgokról beszélt, és borzasztóan aranyosan adta elő még a legkomolyabb mondandóját is.

Egy fűzfa mellett sétáltunk el, mire én is szóhoz juthattam; persze sokáig nem beszéltem, mert vagy nagyon rövid válaszokat adtam, vagy pedig Mark kérdései nyúlta iszonyú hosszúra. Aztán, persze elértünk egy olyan témához, amit soha a büdös életben nem szerettem.

- És van jelenleg barátnőd?

- Nincs – feleltem egyszerűen, de Mark nem akarta annyiban hagyni a dolgot.

- Hogyhogy? Azt hittem a hírnévvel, jönnek a csajok is.

- Jinyoung barátom is azt hitte, épp ezért vett rá erre az egész videózás dologra; barátnőt akart szerezni nekem. Végül aztán nem jött össze.

- De nézd a jó oldalát; sok rajongót szereztél, és végre valami olyat csinálsz, amit igazán szeretsz.

- Ezért viszont tényleg megérte – mosolyogtam a fiúra, majd megálltam előtte. – És veled mi a helyzet? Van most jelenleg valamilyen srác a terítéken?

- Van. De nem is ez a lényeg. Hála neki, rájöttem néhány dologra, magammal kapcsolatban.

- Mint például?

- Azt hiszem, beléd szerettem!

- What did you say?! – szökött ki az angol mondat magamból, ahogy realizáltam Mark szavait. Viszont válaszát már nem hallottam, csupán édes ajkait éreztem az enyémen, lágy, lassú tempót diktálva. Nem tudtam mi lesz majd később, mi fog változni, hogy egyáltalán komoly a köztünk lévő valami vagy sem. Nem tudtam mi lesz a jövő héten, másnap, vagy a csók utáni pillanatokban. Csupán Mark ajkairól tudtam, amelyek az enyémen mozogta és persze arról, hogy ezek után, nekem nem kell semmilyen lány vagy fiú, csak azok a vidáman csillogó apró szemek, és a vékony igéző ajkak.

8 megjegyzés

Noel's Galaxy

Rólam

Figyelmeztetés!

Statisztika

Keresés

Bejegyzések

Rendszeres olvasók

Népszerű bejegyzések

Címkék