All I Ask (KageHina, +18)
- Hinata, te barom! – ordított rám Kageyama, szinte óramű pontosságú ripakodásával. – Nem elég, hogy pocsékul blokkolsz és rémes a technikád, de még ennyi idő után is képtelen vagy normálisan fogadni!
- Pff – forgattam szemem. – Oi, Bakeyama-kun, nem ismersz más sértést a barmon és az idiótán kívül?
- Hah?! – Az a gyilkos tekintet, amivel rám meredt, s ahogy egy pillanat alatt már az arcomban lihegett az ijesztő tekintetével együtt, elegendő okként szolgált, hogy Sugawara-senpai mögé rohanjak védelem gyanánt.
- S-s-sugawara-senpai! – vacogtam rémülten a harmadéves dereka táján összegörnyedve. – Ezúttal tényleg meg fog ölni!
- Ugyan Hinata, dehogy fog. – Sugawara-san szokásosan kedves mosolya ezúttal is megnyugtatott, bár Kageyama felbőszültsége nem csillapodott egy cseppet sem.
- Hinata… – fortyogott mérgében a feladó, kis lépésekkel kerülve közelebb hozzám. Komolyan azt hittem, ott helyben ketté fog harapni.
- Na, srácok, nyugodjatok le egy kicsit – lépett közbe finoman az ászunk, remegő kezeit az elsőéves elé helyezve. Valószínűleg meg akarta állítani, bár Asahi-san esetében nem lehetett tudni. – Daichi dühös lesz, ha megint elkezdtek veszekedni. Emlékezzetek, mi történt az igazgatóhelyettes parókájával…
Ahogy ezek a szavak elhagyták az idősebb ajkait, Kageyama lenyugodni látszott. Valószínűleg benne is ugyanúgy megmaradt a Kapitány ijesztő megjelenése az első találkozásunkkor, mint bennem. Csak még stresszesebb lett volna az az időszak, ha még Daichi-san is ordibált volna velünk, szóval jobb volt ezt elkerülni.
- Asahi, bár gyáva vagy, azért néha tudod, hogy mit kell mondanod! – veregette büszkén hátba Suga-san a falfehér ászt.
- Hé, nem is vagyok gyáva – próbált volna „vitatkozni” a hosszú hajú, de nem úgy tűnt, hogy Sugawarát meg lehetett győzni az ellenkezőjéről. – Ah, mindegy. Mindenesetre meglep, hogy ezek ketten még ennyi idő után sem bírták abbahagyni a folyamatos veszekedést.
- Hát, most lesz lassan egy éve, hogy csapattársak lettek. Van két évük, hogy még jobban összeszokjanak, aztán ki tudja… Lehet, a különös elsőéves duónk az egyetemen is együtt fogja folytatni.
Már csak távolról hallottam a senpaiok beszélgetését, miközben pakoltam össze az elütött labdákat. Valamiért a szívem hevesebben kezdett dobogni, amikor arra gondoltam, hogy Kageyamával a gimi után is tökéletesíthetjük még az Isteni gyorsakat. Olyan „whoah” érzés keletkezett a gyomromban, pont, mint amikor az első feladásomat ütöttem le a Karasunóban. A mai napig, amikor ránéztem a sok blokkolástól vöröslő tenyeremre, eszembe jutott az a fantasztikus élmény, amitől állandóan csak vigyorogni tudnék.
- Ah, bár sose lenne vége az első évünknek! – sóhajtottam fel hangosan Kageyama mellett, miközben közösen takarítottunk.
- Hogy érted ezt?
- Nemsokára új tanév kezdődik, a harmadévesek elmennek, és jönni fognak új elsősök. Már nem az a Karasuno leszünk, akik megnyerték a Nemzetit… – mert igen, megnyertük a NEMZETIT! – Ennoshita-san lesz az új csapatkapitány, Tanaka-senpai pedig valószínűleg Asahi-san helyébe fog lépni, Yachi-san egyedüli menedzser lesz… Aztán lehet a kohaiok sokkal tehetségesebbek lesznek nálunk, és kikerülünk a kezdőből.
- Barom, ne gondolkodj már ilyeneken! Még, hogy valaki nálam jobb feladó legyen Oikawa-sanon kívül…
- Viszont – akasztottam meg Kageyamát –, nagyon izgatott is vagyok miatta!
- He?
- Ez még több esélyt ad nekünk arra, hogy erősebbek legyünk és mindenkinek megmutassuk, mi vagyunk a legjobb páros a prefektúrában. Sőt, egész Japánban! – vigyorogtam teli szájjal a feladóra, aki – legnagyobb meglepetésemre – visszamosolygott rám.
- Ja.
Életemben nem láttam még Kageyamát lágy arcmimikát használni, és nem gondoltam volna, hogy egy teljesen átlagos napon fog ez megtörténni. Egyszerre volt félelmetes, hogy képes volt ilyesmire, és… szép. Hogyha jobban megnéztem, Kageyama egész helyes volt, amikor éppen nem akarta leszedni a fejemet. Kezdtem megérteni, miért számított olyan népszerűnek a lányoknál.
- Igazad van – törte meg halk hangja a gondolatmenetemet.
- Hah? Miben?
- Hogy bárcsak ne lenne vége az első évünknek.
Az ajtónál hagyom a szívemet
Nem fogok mondani egy szót sem
Ők már mindent elmondtak ezelőtt, tudod,
Nem fogok mondani egy szót sem
Ők már mindent elmondtak ezelőtt, tudod,
- Sensei? – pislogtam nagy szemekkel a hirtelen a tornaterembe toppant tanárra, akinek szokása volt, hogy mindig úgy rontott ránk, mintha előtte üldözték volna.
- Oi, Take-chan! – intett ezer wattos mosollyal Tanaka-san, úgy hátba csapva a tanár urat, hogy félő volt, ott helyben kiköpi a reggelijét. – Mi szél hozta a bajnok csapathoz, sensei?
- Kageyama-kunnal kell egyeztetnem egy-két apróságot – mosolygott kedvesen Takeda-sensei.
- Micsodát? – csúszott ki a kérdés a számon, pedig nem akartam belekotnyeleskedni Kageyama és a tanár úr dolgába. Az utóbbi időben különösen sok időt töltöttek kettesben, sokan az iskolában kezdték azt hinni, valami kétes, perverz tanár-diák kapcsolat alakult ki közöttük. Persze ez nem volt igaz. Naná, hogy nem! Elvégre Kageyama… Kageyama fiú volt. Ahogy a sensei is… vagyis, a sensei inkább már férfinak számított, de a lényeg ugyanaz volt: semmi OLYAN nem lehetett köztük! Mégis furdalt a kíváncsiság, miért beszéltek folyton-folyvást kettesben. Így utólag visszagondolva, ezerszer jobb lett volna, ha tényleg viszonyuk van.
- Hinata, ne legyél ennyire kíváncsi – tette vállamra kezét Daichi-san, aki előtte a másodévesekkel gyakorolta a blokkolást. – Ha olyan fontos lenne, Kageyama biztos elmondaná neked. Úgyis mindig együtt vagytok, előbb-utóbb mindenképpen megtudod.
- Hmm…
- Vagy az is lehet, hogy a Király a tokiói edzőtáborban megismert valami tehetséges szélső ütőt, akit Hinata helyére akarnak hozni – sétált el mellettünk Tsukishima, a rá jellemző hideg szavaival karöltve, amik ismét kést szúrtak a mellkasomba. Egy perc alatt lepergett a szemem előtt az egész életem.
- Tsukishima, nem megmondtam, hogy próbálj kevésbé seggfej lenni?
- Bocsi-bocsi – mosolygott, úgy mintha tényleg kedvesen próbált volna elnézést kérni, de látszott rajta, hogy baromi jól szórakozott rajtam. – Remélem, nem tapostam a lelkedbe, Hinata.
Az a fölényeskedő tekintet, amivel a százkilencven centijével nézett le rám… meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben.
- Mondjuk, lehet igaza van – gondolkozott el a kapitányunk.
- Daichi-san, már te is?
- Ugyan Hinata, ne aggódj! – vert hátba háromszor-négyszer olyan erősen, hogy ismét majdnem kihánytam a szívemet. – Kageyama sosem cserélne le téged, elvégre csak te tudod leütni a gyorsait. Viszont lehet, hogy Tsukishima abban nem tévedett, hogy tényleg összebarátkozott valakivel ott Tokióban.
- Pff – fojtottam vissza egy kisebb röhögőgörcsöt. – Még, hogy az a Bakeyama bárkivel is összebarátkozzon.
- Végülis, valahogy téged is összeszedett, nem?
Ezen muszáj volt elgondolkoznom. Tény, hogy Kageyamával minden szabad percünket együtt töltöttük, de leginkább a röplabda miatt. Passzolgattunk, fogadást tanított nekem, minden második alkalommal leordított, állandóan versenyeztük, és párszor még verekedtünk is – jobban mondva, ő fenyegetett azzal, hogy átformálja az arcomat. De, hogy ez barátság lett volna? Nem tudtam. Akkor és ott még nem tudtam.
- Hát…
- Mi a baj? – húzta fel aggódva a szemöldökét Daichi-san.
- Nem mondanám, hogy Kageyamával barátok vagyunk. Persze, valamilyen szinten biztos kedveljük egymást, viszont…
- Hinata, mit próbálsz mondani? – mosolyodott el lágyan, akár egy büszke apuka.
- Nem igazán tudom – vallottam be, két mutatóujjam ujjbegyeit össze-össze érintve, mintha arra fontosabb lett volna koncentrálni, mint szemkontaktust tartani. – Kageyamával társak vagyunk. Ez azt jelenti, hogy barátok is, nem?
- Azt hiszem – borzolta össze a hajamat, olyan csillogással szemeiben, amit előtte még sosem láttam.
Aznap este csendben sétáltunk egymás mellett a feladóval, csak a biciklim halk kattogása és a kabócák éjjeli zenéje adott háttérzajt. Ám a kerekek mellett, az én agytekervényeim is folyamatosan forogtak: Mit mondott neki a sensei? Miről volt szó? Tényleg lenne köztük valami? De Takeda olyan öreg Kageyamához. Vagy talán kapcsolati tanácsokat adnak egymásnak? Nem, Takeda-sensei biztos elég tapasztalt volt, Kageyamát meg semmi sem érdekelte a röplabdán kívül. De akkor miről volt szó? Valóban Tokió volt a dolgok mögött? Ah, annyira meg akartam kérdezni!
- Oi! – törte meg zord hangjával a bogarak zörgését. – Szokatlanul csendes vagy.
- Zavar?
- Nem. Kifejezetten kellemes, hogy most nem beszélsz feleslegesen minden baromságról – rántott vállat, miközben a csillagokat vizslatta.
- Szemét – pufogtam orrom alatt.
- Minek neveztél?! – kapta fel azonnal a vizet, az ingemnél fogva ragadva meg.
- Halkabban, felébresztjük a környéket! – próbáltam csitítani, pontosan úgy, ahogy az elmúlt éjszakákon mindig. Ugyanaz az útvonal, ugyanazok a párbeszédek s mindnek ugyanaz volt a vége… Szinte már megszokottnak lehetett nevezni a csendháborításunkat. Talán emiatt volt, hogy olyan hamar lehiggadt, s mosolygott. Aznap már másodszor.
- Hé, mi az? – ijedtem meg még jobban. A dühös és agresszív Kageyamánál csak a nyugodt és normálisnak tűnő volt a rosszabb.
- Tokióban mintha fényesebbek lennének a csillagok. – Úgy tekintett a fenti lámpásokra, mint aki életében először látta azokat. A mindig ideges, borongós kék szemei akkor világosabb, békésebb árnyalatban mozogtak, akár egy újszülött csecsemőé.
- Hogy érted?
- Sehogy – grimaszolt egyet, ami éppen, hogy csak átsuhant az arcán. Egy gyors mosolyt villantott, olyat, amitől rosszul kezdtem érezni magam. – Holnap találkozunk! És lehetőleg addig ne borulj be egy árokba sem!
Visszaszólni sem volt időm, alakja eltűnt a sötétségben, felfelé görbülő ajkaival együtt. Kezemet a mellkasomra szorítottam: a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Pont úgy zakatolt, mint meccsek előtt. De ez nem kellemes izgalom volt, vagy egy nagyobb és ijesztőbb játékos okozta első benyomás… Féltem. Nem tudom mitől, de féltem. Viszont ahelyett, hogy kinyitottam volna a számat, és kérdeztem volna, azt tettem, amit mindig is: sarkon fordultam, és hazatekertem. Pont úgy, ahogy szoktam.
Akkor miért teszünk úgy, mintha színlelnénk,
Mintha nem félnénk attól, ami ezután jön?
Vagy mintha a félelmen kívül nem maradna semmi más.
Mintha nem félnénk attól, ami ezután jön?
Vagy mintha a félelmen kívül nem maradna semmi más.
Pár nappal később sem változott semmi. Mármint, úgy tűnt, mintha nem változott volna semmi. Úgy edzettünk, mint amikor az Iskolák Közöttire készültünk, mint amikor az edzőtáborokban voltunk… úgy tettünk, mintha nem közeledett volna az év vége. Mindannyian tettük a dolgunkat, mintha nem tudtuk volna, hogy a következő tanévtől már semmi sem lesz ugyanolyan. De talán így volt a legjobb… Minek előre aggódni valami olyan miatt, ami úgyis be fog következni, nem igaz? Az egyetlen jó megoldás az volt, hogy a búcsúzkodást a legvégére hagytuk. Mégis, nem a végzősök távozása miatt aggódtam.
Ahogy körülnéztem, s a tornateremben keményen edzőket láttam, egy percre úgy néztek ki, mint az a bizonyos vihar előtti csend. És az a sötét, szürke felhő pont az én fejem fölött vert sátrat magának.
- Mindenki, figyelem! – kiáltott fel Ukai edző, mire lassacskán mind rászántunk pár másodpercet az esténk idejéből. – Pakoljatok össze, de még nem menjetek öltözni! Takeda-senseinek mondanivalója van!
„Tudtam! Bejelenti, hogy titkos, enyhén beteges, mégis komoly érzelmi kapcsolatot ápol Kageyamával, ezért kéri az engedélyünket, hogy köztünk vállalhassák a kapcsolatukat!” – Istenem, mennyi ostobaság járt a fejemben. Takeda-sensei és Kageyama NEM ALKOTTAK EGY PÁRT! Ezt ideje lett volna felfognom.
Miközben a labdákat pakoltam, és efféle hülyeségeken agyaltam, nem is sejtettem, hogy alig tíz perccel utána mennyire szerettem volna, hogy a hülyeségeim valóra váljanak.
Szokásosan leültünk Ukai edző kis táblája elé, ám ezúttal nem a kezdőcsapat felállásáról hallgattunk kiselőadást.
- Sensei, átadom a terepet! – állt is rögtön arrébb a kiszőkített hajú öregdiák, kicsit talán szomorúan. De mi oka lehetett egy huszonhat éves férfinak a szomorúságra? Ah, ismét idióta kérdések…
- Köszönöm, Ukai-kun – biccentett egyet a tanár. – Mint azt a legtöbben tudjátok, hamarosan év vége, utána pedig új tanév indul. Közelednek a vizsgáitok, amihez mindnyájatoknak sok sikert szeretnék kívánni!
- Ennyi lenne? – ráncolta szemöldökét Tanaka, hangot is adva az értetlenségének. – Take-chan, csak ennyi szerettél volna?
- Sajnos nem – mosolyodott el, ám kedves ábrázata mögött keserűség ült. – Kageyama-kun, kérlek, gyere ide! – A mellettem ülő feladó lassan felállt, s a sensei mellé lépett, szögegyenesen, mintha a katonaságból lépett volna elő. – Nagy bejelenteni valónk van!
„Na tessék, itt jön a szerelmi dráma!”
- Kageyama-kun, talán jobb lenne, ha te magad közölnéd a csapattársaiddal a jó hírt – simított végig vállán az idősebb, mintha egy kis bíztatást szeretett volna önteni belé.
- Nemrégiben lehetőséget kaptam arra, hogy a másodévemet Tokió legjobb gimnáziumában kezdjem, kezdő feladóként az ottani röplabdacsapatban.
A levegő egy pillanat alatt megállt, még az óra sem kattogott. Kínos, kínzó csend telepedett az egész teremre, amit végül a felnőtteknek kellett megtörniük.
- Amikor Kageyama a tokiói edzőtáborban volt, felfigyeltek rá és a feladói képességeire – köszörülte meg a torkát az edző. – Az utóbbi két hétben az ottani igazgatóság kapcsolatba lépett Takeda-senseijel, és ma reggelre Kageyama szülei is aláírták a nyilatkozatot, mely szerint engedélyeznek mindent.
Tokió… mi?
- Szóval, ez valamiféle ösztöndíj? – szólalt meg közülünk először Sugawara-san. Hát persze, ebben az esetben is csak benne volt kellő lélekjelenlét.
- Olyasmi – válaszolt partnerem. – Elsősorban a röpi miatt megyek oda.
- Nem is a tanulmányaid miatt – forgatta meg szemeit Tsukishima a háttérben, de szerencsére Yamaguchi még időben megfékezte a kitörni készülő, csípős megjegyzéseit.
- És milyen gyakran látogatsz majd haza? – érdeklődött kedvesen Daichi, aki Suga után másodikként ébredt fel a döbbenetből.
- Hétvégenként és szünetekben is itthon leszek, valószínűleg. Bár még az is benne van a pakliban, hogy a szüleim is Tokióba költöznek, ha találnak a közelben lakást és munkát. Ez viszont még nem biztos – magyarázta faarccal, mintha csak az aznapi időjárásról beszélt volna. Ez idegesített.
- Én biztosan Tokióba megyek egyetemre, szóval akár találkozhatunk is – vigyorgott teli szájjal a csapat anyukája, próbálva a lehető legpozitívabb maradni. Mindenki dolgát megkönnyítette ezzel, ebben ezer százalékban biztos voltam.
Az öltözőben Tanaka és a többi másodéves lelkesen faggatta Kageyamát a tokiói suliról, az ottani lányokról és lehetőségekről. Még Asahi-san is hozzászólt a beszélgetéshez, sőt, Tsukishima sem mondott semmi olyat, amitől kiakadtunk volna. Legalábbis én. Olyan… rémes volt ez az egész. Ott állni a sarokban, hallgatni őket és csak várni. Várni, fogalmam sincs, hogy mire. Tokióra talán. Vagy a napra, hogy Kageyama elmenjen. Vagy arra, hogy elmúljon a savanyúság íze a számban. Nem tudom.
Mire észbe kaptam, már szinte egyedül ácsorogtam a klubszobában, továbbra is az egyenruhámat szorongatva. Még a vállamon pihenő kézfejet is csak percekkel később vettem észre.
- Shouyou, minden rendben? – Nishinoya-senpai aggódó szemei néztek rám, s életemben talán először láttam őt felelősségteljesnek tűnni.
- Persze – bólintottam, a mimikákat teljesen mellőzve.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Minden oké, csak… – és itt elakadtam. Mit kellett volna válaszolnom? Hogy minden rendben? Hogy egy cseppet sem érdekel? Hogy amellett, hogy a végzősök is elmennek, még Kageyamát is elveszítem? Önzőség lett volna mindent rázúdítanom. – Fáradt vagyok. Hosszú volt ez a nap, ennyi az egész.
- Nehéz elhinnem, hogy pont te vagy az, aki elfáradt. – Bármit próbáltam, nem tágított mellőlem.
- Nishinoya-san – motyogtam orrom alatt, pólóm alját gyűrögetve, mintha azzal le tudtam volna nyugtatni a hevesen verő szívemet –, nem lehetne, hogy addig játszunk együtt röpit, amíg csak tudunk? Lehetne, hogy az utolsó pillanatig húzzuk a végső pontot?
- Persze, Shouyou – mosolyodott el, s leengedte kezét.
Nézd, ne érts félre
Tudom, hogy nincs holnap
Csak annyit kérek…
Tudom, hogy nincs holnap
Csak annyit kérek…
Lassan teltek a napok, a vizsgák mégis egy szélvihar sebességével közeledtek. Minden alkalommal, amikor a tanárok hangsúlyozták a dolgozatok fontosságát, úgy éreztem, egy komplett háború zajlott le bennem. Akkoriban az időjárás sem kedvezett nekünk; úgy zuhogott, mintha az afrikai éhezőket akarta volna elegendő vízzel ellátni. Minden éjjel, akárhányszor becsapott valahova a villám, vagy robosztus hangnemben dörgött az ég, az összes porcikám összerezzent. Kiesett a toll a kezemből, az ujjaim nem tapadtak megfelelően a röplabdához… egyszerűen a dolgok elsiklottak mellettem. Akárcsak a jelentéktelennek tűnő hétköznapok, amiken ugyan semmi sem történt, de mindegyik egy kis reményt adott. Egy kevés reményt ahhoz, hogy idővel talán jobbra fordul minden.
Ahogy szokásosan az edzésekre jártam, mindnek a végén úgy hittem egy pillanatig, már nem lesz következő alkalom. Már nem fogunk ugyanúgy játszani, mint ahogy előtte tettük. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki így vélekedett a dolgok állásáról, mégis… a csapat úgy gyakorolt, mint év elején. Mintha még mindig ugyanaz a bukott Karasuno lettünk volna, akik régen voltunk. Kageyama ugyanúgy adta nekem a labdákat, mint előtte. Talán azért, hogy ne kelljen szembenézni a jövővel. Talán azért, hogy engem nyugtasson. Vagy csak megszokásból…
- Hinata… – szólított meg egy vékony hang, miközben mindenkinek hátat fordítva ittam.
- Oh, Yachi-san! – mosolyogtam a jövőbeli menedzserünkre. – Ma is figyeltél minket?
- Ühüm – bólintott. – Én… hallottam, hogy Kageyama-kun elmegy.
Egy másodpercre ismét kihagyott egy ütemet a szívem.
- Igen.
- Csak azt akartam tudni… – kezdett bele mondatába, de végül nem fejezte be.
- Igen? Mit szerettél volna?
- Csak meg akartam kérdezni, hogy viseled – pödörgette szőke tincseit, végig egyenesen a padlót bámulva.
- Ugyanúgy, ahogy a többiek – mosolyogtam kedvesen a lányra. Nagyon jól ismertem már Yachi-sant, tudtam, ha őszintén megnyíltam volna neki, a végén még szívrohamot kapott volna a túl sok stressztől. – Sajnálom, hogy elmegy, de örülök a nagyszerű lehetőségének! – Úristen, micsoda sablonszöveg. Oké, hogy idióta vagyok, na de ennyire? – Miért kérded?
- Hát, mert te sokkal közelebb állsz Kageyama-kunhoz, mint bárki más. Szinte minden napot együtt töltötök, még ebédszünetben is gyakoroltok… plusz, emlékszem, amikor összeverekedtetek, aztán egy hónapig nem beszéltetek rendesen, az maga volt a pokol – beszéd közben végig szomorú arcot vágott, mintha az egerek itatására készült volna. – Ráadásul… ha ő nincs…
- Sorakozó! – kiáltott fel hangosan a kapitány, ezzel félbeszakítva azt, amit Yachi-san ki akart mondani, de én már előtte milliószor végiggondoltam. Ha nincs Kageyama, nincs Isteni gyors. Ha nincs Isteni gyors, használhatatlan vagyok. Ha nincs Kageyama… én sem vagyok.
- Bocsi, majd később folytatjuk! – intettem neki, olyan gyorsan faképnél hagyva őt, amennyire gyorsan csak lehetett.
- Miről beszélgettetek Yachi-sannal? – hajolt fülemhez a sorakozó után Kageyama, a hozzá méltó grimasztalan arcával együtt.
- Semmi különösről. Holnap kölcsönadja az angolfüzetét.
- Holnap nincs is angolod – fordult maga elé, ahogy ezeket a szavakat mondta, nekem meg egy pillanatra a vér is megfagyott az ereimben.
- Az… év végi vizsga miatt kell.
- Logikus – és ezzel szerencsére annyiban is hagyta.
Hamar elment mellőlem, hamar fel is öltözött aznap este, megszakítva azt a hagyományunkat, hogy közösen megyünk a buszmegállóig. Amióta bejelentette, hogy Tokióba költözik, próbálta fenntartani a látszatot, mégis máshogy viselkedett. Nem látványosan, a sok kicsi apróságból jöttem rá: kevesebbet beszélt hozzám, ritkábban ordított le, amikor elbénáztam valamit. Nem jött át szünetekben, és ritkábban is ebédeltünk együtt. Bár én álltam a legközelebb hozzá, és lényegében a legjobb barátja voltam, azokban a napokban éreztem Kageyamát a legtávolabb magamtól. A kommunikációnk szinte egyenlő volt a nullával… pedig annyi mindent akartam még mondani.
Ha ez az utolsó éjszakám veled
Tarts úgy, mintha több lennék, mint egy barát
Adj egy emléket, amit használhatok.
Fogd meg a kezem, miközben azt tesszük, amit szerelmesek tenni szoktak.
Hisz számít, hogyan ér véget mindez
Mert mi van, ha soha nem leszek újra szerelmes?
Tarts úgy, mintha több lennék, mint egy barát
Adj egy emléket, amit használhatok.
Fogd meg a kezem, miközben azt tesszük, amit szerelmesek tenni szoktak.
Hisz számít, hogyan ér véget mindez
Mert mi van, ha soha nem leszek újra szerelmes?
- Onii-chan, mi a baj? – ült fel Natsu mellém az ágyra. – Mostanában nem mesélsz sokat Tobióról. Már nem vagytok barátok?
- De, még azok vagyunk – borzoltam össze mosolyogva a húgom haját, mert ha valakit, akkor őt nem szerettem volna terhelni a problémáimmal.
- De akkor miért vagy mindig olyan szomorú?
- Nem vagyok szomorú – ellenkeztem szinte azonnal, viszont még egy Natsu korabeli gyereknek is feltűnt volna, hogy lódítok.
- Dehogynem! – fújta fel kicsi arcocskáját, megpróbálva dühösnek látszani, de persze, csak hihetetlenül cuki lett tőle. – Mindig miután hazajössz, nem mesélsz semmit a napodról, nem mesélsz a röpiről sem, vacsorázol, aztán bezárkózol a szobádba.
- Nemsokára itt vannak a vizsgák, azokra kell tanulnom.
- Ne vetíts Onii-chan, te sosem tanulsz! – kiabált rám vádaskodóan, a mellkasomba pedig hirtelenjében egy nyílvesszőt lőttek.
- Még a saját húgom is… Már te is Natsu… TE IS OLYAN LETTÉL, MINT A TÖBBIEK! – dőltem le az ágyamról, négykézláb állapotban értékelve át az életemet. – Hát már a saját húgomat sem tudom lerázni ezzel… Mi lesz így velem?
- Onii-chan, te idióta vagy – mondta semleges hangnemmel, s mielőtt még jobban el kezdett volna oltogatni, kint felhangzott a csengő.
- Anya érkezett haza…? – emeltem fel fejemet összeráncolt szemöldökökkel.
- Ez az, megjött anyu! – lelkesedett fel a kislány, csapott papot otthagyva rohant is ajtót nyitni.
- Minek csönget, ha van kulcsa? – tápászkodtam fel kissé értetlen kifejezést erőltetve arcomra, majd inkább nem tettem fel több kérdést magamnak. Kifele indultam a szobából, hogy segíthessek anyunak bepakolni, de legnagyobb meglepetésemre, nem anyu állt a küszöbnél.
Vagy Szűz Mária szállt le az égből, vagy tényleg Kageyama Tobio állt az ajtómban, a Karasunós melegítő felsőmmel a kezében. Mivel nem voltam hívő, és tudtam, hogy ennyire idióta még én sem lehetettem, így csak a második opciót láttam reálisnak.
- Juhé, itt van Tobio! – kiáltott fel lelkesen Natsu, ahogy realizálta, nem anya, hanem az előbb emlegetett szamár toppant be. Ahogy húgom a keresztnevén szólította a csapattársamat, szerencsétlen srác szemei háromszorosukra kerekedtek a döbbenettől. Rá sem kellett néznem, tudtam, hogy Kageyama gyilkos pillantásokat vetett rám, azt pedig nem hagyhattam, hogy a testvérem lássa az alárendelt szerepet, amiben a fiú mellett éltem.
- Natsu, menj be a nappaliba, hadd beszélgessek Kageyama-kunnal.
- De Onii-chan! – kezdett volna bele egy minihisztibe, viszont szerencsémre, hamar sikerült lekenyereznem.
- Menj, most ismétlik a Pucca régebbi részeit – kacsintottam rá mosolyogva, s ahogy számítani lehetett, Natsu úgy tűnt el mellőlem, mint télen a napsugár – mintha ott sem lett volna.
- Te Tobióként beszélsz rólam itthon? – szakította félbe a meghitt báty-húg pillanatot az a gyilkos képű királyfi, pont olyan kisugárzást bocsátva ki magából, mint amikor véletlenül szerva közben fejbetaláltam.
- N-n-néha… – vallottam be dadogva. Hihetetlen, hogy még ennyi idő után is féltem tőle. – Miért, te nem Shouyou-nak hívsz, amikor a megemlítesz a szüleidnek?
- Nem szoktalak megemlíteni a szüleimnek – felelte vállat rántva, és aznap már a második tőr került ezáltal a szívem helyére.
- Ti ketten összebeszéltetek ellenem, vagy mi? – csordult ki az első könnycsepp a szemem sarkából. – Tényleg, miért jöttél?
- A klubszobában hagytad a pulcsidat – nyomta az orromba az enyhén izzadt felsőt.
- Hű… ez kedves tőled. De miért jöttél el vele idáig? Ráért volna holnap a suliban odaadnod.
- Erre volt dolgom – mondta habozás nélkül, miközben elkapta tekinteté rólam, enyhe pírfoltokkal arcán.
- Nem az ellenkező irányban laksz?
- Csak mondd, hogy köszönöm, és elmegyek, jó?! – emelte meg kissé hangját, dacos íriszeket vetve rám.
- Köszönöm – vettem halkabbra a hangerőt, nem akartam bármilyen hirtelen mozdulattal magamra haragítani. Kageyama olyan volt, mint egy vadállat; óvatosan kellett vele bánni, különben szétmarcangolt egy perc alatt.
- Nincs mit. Erre valók a barátok… asszem – vakarta meg tarkóját, lassan távolodva el a küszöbünktől. – Majd holnap találkozunk!
Barátok, mi? – rándult görcsbe egy arcizmom, ahogy a semmibe meredtem, régen eltűnt alakja után pislogva.
Nekem nem kell a becsületességed
Az már úgyis a szemeidben van
És biztos vagyok abban, amit látok, ahogy hozzám beszélnek
Senki nem ismer úgy mint te
És mivel te vagy az egyetlen, ami számít
Mondd el, kihez futok majd?
Az már úgyis a szemeidben van
És biztos vagyok abban, amit látok, ahogy hozzám beszélnek
Senki nem ismer úgy mint te
És mivel te vagy az egyetlen, ami számít
Mondd el, kihez futok majd?
Elérkezett a kárhozatra ítéltetett nap: az év végi vizsgák időpontja. Négy kemény óra, reggel nyolctól délig, és utána egy nagy megkönnyebbülés minden diák számára. Valószínűleg a senpaiok is a nap végét várták, hogy lehetőleg mindenen sikeresen túl legyenek, aztán mehessenek edzésre. Bennem ambivalens érzelmek tomboltak, de ezt is csupán azért tudtam, mert pár héttel előtte Yachi-san megtanította az „ambivalens” kifejezés definícióját. És a definíció jelentésével is pontosan ugyanígy voltam.
Utáltam tanulni és vizsgákat írni, túl sok egyhelyben maradást igényeltek. Minden percben legalább kétszer pozíciót változtattam, pillanatonként pislogtam az órára, mikor lesz már vége ennek az egésznek. A testem dolgozott, készült arra, hogy minél előbb szabadulhasson, s mehessen röpizni a többiekkel. Ott dekkoltam, éppen angolt írtam, közben pedig mellettem két méterre helyezkedett el az ablak, aminek a túloldalán volt a világ. Az udvar, a természet, a csiripelő madarak, a kellő mennyiségű hely ahhoz, hogy passzolgathassunk Kageyamával. Minden számomra fontos dolgot a külvilágban találtam.
Ugyanakkor le akartam lassítani az időt. A szívem komótosabb ütemben verte mellkasomnak falát, mintha a toll is később fogott volna a papírra. Minden jól leírt kanji közelebb repített a véghez, mégis mozdulatlanná tettem a perceket. A csengetés pillanatáig írtam, s ha tehettem volna még tovább maradok. Nem akartam, hogy annak a napnak olyan gyorsan vége legyen, mint a többinek. Annak az egynek tovább kellett volna tartania, sokkalta tovább. Milliónyi irodalom vizsgát meg akartam írni, még több angolt, annál is több történelmet, sőt, még a matekot is bevállaltam volna háromszor egymás után. Bármit megadtam volna, ha az a nap még pár órával tovább tart.
- Na, hogy sikerült? – lépett mellém mosolyogva Sugawara-senpai.
- Remélhetőleg most nem kell majd pótvizsgáznom. És neked?
- Könnyű volt – rántott vállat magabiztosan a fehér hajú, a kedves kisugárzásával mindenkit megnyugtatva maga körül, köztük engem is. – Amúgy Kageyamával találkoztál már?
- Ma még nem – ráztam meg fejem. – Miért kérdezed?
- Vizsga előtt lejött a termemhez, beszélni szeretett volna velem. De sajnos el kellett küldenem, mert nagy volt odaát a káosz, és rendet kellett tennem. Reméltem, ti majd együtt lesztek a délután folyamán, és akkor megejthetjük, amit meg kell.
- Amit meg kell…? – értetlenkedtem, mert Sugawara-sannak ritkán volt bármi dolga is az elsőéves feladóval.
- A búcsúzkodást – sóhajtott gondterhelten. Bár ő maga mondta, hogy majd tartani fogja a kapcsolatot Kageyamával, látszott rajta, hogy fájt neki az elválás. – Kageyamának ez az utolsó napja a Karasunóban.
- Mi?!
- Asahi, Daichi és én még maradunk az évzáró ünnepségig, de Kageyamának már holnap Tokióban kell lennie. Korán reggel indul – túrt bele dús, szürkés árnyalatú hajába. – Nem mondta neked?
- Nem – csóváltam fejem, vörös tincseimet ide-oda lóbálva. – Egy szóval sem említette.
- Különös – gondolkodott el a felsőbb éves. – Pedig már az egész csapattól elköszönt.
- Komolyan? – kaptam rá földre szegezett tekintetemet, a lehető legértetlenebb arcmimikáimat elővéve. – Az egésztől?
- Igazából, mindenkihez egyesével ment oda. Még Tsukishimától is kulturált körülmények között búcsúzott el. Minket, harmadévesek meg is hívott egy ebédre, ezzel fejezve ki a háláját, hogy elviseltük. Yachi-sannak és Shimizunak ajándékot is vett, két karkötőt, ami miatt Tanaka és Nishinoya féltékenységi rohamot kaptak körülbelül egy perc alatt – mosolyodott el, ahogy felidézte az esetet. – Képzeld, Oikawa is felhívta telefonon, amikor megtudta, hogy Tokióba megy.
- A Nagy Király?
- Igen – bólintott. – A régi csapattársai a Kitagawából, az előző edzője, az Aoba Josei mostani edzője, az ászuk, mindenki gratulált neki – sorolta a neveket s személyeket a Karasuno röplabda csapatának az anyukája, olyan gondossággal, ami elvárható volt tőle. – Különös, hogy pont te vagy az, akinek ezeket nem említette. Pedig te állsz hozzá a legközelebb, ezt mindenki tudja.
- Ja – révedtem magam elé, hagyva, hogy a szavak egyik fülemen be-, majd a másik kimenjenek.
- Tényleg, még el sem köszönt? Egy szót sem mondott?
- Egyetlen egy szót sem.
Úgy tűnt, Sugawara-san rendkívül meg volt lepődve, ám én egy cseppet sem. Ez egy klasszikus Kageyama Tobio-féle menekülési hadművelet volt. Mégis; szarulesett, hogy elfelejtett. Kibaszott szarul.
Valami mondvacsinált ürüggyel szinte azonnal leráztam a végzőst. Még a kellemes kisugárzása sem tudott volna segíteni rajtam, a rosszkedvemet pedig nem szerettem volna átragasztani rá. Viszonylag könnyedén hagyott magamra a magányos gondolataimmal, amik egyre inkább csak Kageyama körül forogtak. Nem bírtam okot találni arra, miért pont én voltam az egyetlen, akitől nem volt képes elbúcsúzni…
- Kageyama-kun… – csendült fel egy remegő, vékony hang, alig pár méterre tőlem. Pont az iskolaépület egyik sarkán tartózkodtam, s a takarásból kikukucskálva láthattam az elsőéves feladót és egy lányt, pontosan előtte. – Kérlek, járj velem!
„Eh, belesétáltam egy szerelmi vallomásba? Jézusom, de gáz!” – rezdültem össze egész testemmel, s jobbnak láttam, ha inkább odébb somfordálok, figyelmen kívül hagyva őket. A lábaim mégsem engedelmeskedtek, így ott maradtam a fal mögött, mint valami beteg kukkoló.
- Én… – kezdett bele válaszába a fiú. – Nem tudom viszonozni az érzéseidet. Sajnálom!
- D-d-de miért? Esetleg… van olyan, akit kedvelsz, Kageyama-kun?
- Szó sincs ilyesmiről! – tagadta azonnal a lehetséges feltételezést, amitől összeugrott a gyomrom. – Holnap Tokióba utazom, és a másodévemet már ott fogom megkezdeni, szóval esélyem sem lenne egy kapcsolatot itt fenntartani. Ráadásul a romantikus dolgok egy cseppet sem mozgatnak meg, ahogy te sem. Hidd el, ha volna felesleges időm randizni, azt is inkább a röplabdára szánnám. – Egyikőjük arcát sem láttam, viszont biztos voltam abban, hogy Kageyama abszolút semlegesen beszélt a bőgni készülő lányhoz, akinek ki tudja mennyi idejébe telt, mire összeszedte annyira a bátorságát, hogy színt valljon annak az érzelemmentes Kishercegnek.
Bár viszonylag távol álltam, a vadidegen lány szipogását mégis tisztán hallottam.
- É-értem – makogta. – S-sajnálom, ha az idődet fecséreltem.
- Ahogy látom, mindent elmondtál, amit szerettél volna, szóval, ha megbocsátasz. – Nem néztem oda, ennek ellenére tudtam, hogy ekkor Kageyama meghajolt, s ugyanazzal a lendülettel faképnél is hagyta a magába roskadt személyt.
Néhány lépéssel később elért addig a pontig, ahol földbe gyökerezett lábakkal (akaratlanul) hallgatóztam.
- Hinata! – hökkent meg őszintén, s szeme valahogy más fényben kezdett csillogni. – Mit keresel itt?
- Kageyama, te tényleg egy bunkó vagy – mondtam mindössze ennyit összefont karokkal, figyelmen kívül hagyva kérdését.
- Hogy mi vagyok?!
- Egy érzéketlen bunkó – hangsúlyoztam érthetőbben. – Komolyan, hogy lehet valakit így visszautasítani?
- Te hallottad?
- Jobb lett volna, ha nem hallom, majdnem együtt sírtam a lánnyal – rugaszkodtam el sikeresen a talajtól, így megindulhattam a klubszoba irányába. – De tényleg, nem tudtál volna egy kicsit finomabban fogalmazni?
- Csak az igazat mondtam – szegezte égnek állát, enyhén megforgatva közben szemeit. – Különben is, mintha érdekelne a véleményed.
Ha csak egy átlagos nap lett volna a sok közül, erre biztosan mondtam volna valami olyat, amitől a társam úgy felkapja a vizet, hogy elhajít a világ másik felére. Ugyanakkor nem egy szimpla vizsga utáni délután volt, így a fifikás válaszomat sem osztottam meg a feladóval. Egyrészt, nem is volt semmilyen fifikás válaszom, másrészt beszélni sem igazán akartam vele. S ez talán még az ő sötét agyáig is eljutott.
Utána az agyam órákra kikapcsolt. Csak a tornacipők csikorgását, egy haragos férfihang üvöltését és a labdák földbecsapódását hallottam visszhangozni a fejemben. Folyton ismétlődő szavak futottak körbe-körbe, ugyanazt az egy mondatot kántálva a fülembe;
Nem mondott semmit. Az égvilágon semmit. Egy szót sem. Mindenkinek szólt, csak nekem nem. Mindennap együtt voltunk, mégsem beszélt. Eleve nem volt szószátyár típus, de ennyit igazán mondhatott volna. Csak egy mondatot. Ennyi közös élmény, és semmi mondanivaló? Ezt nem akarom elhinni. A társa voltam, a legjobb barátja, az a személy, aki még a lehetetlen pillanatokban is vele maradt. Elütöttem azokat a labdáit, akiket más nem tudott. Kihoztam belőle a maximumot. Az Istenit neki, miattam mehetett abba az edzőtáborba! Miattam fog Tokióba költözni! Mindent csak nekem köszönhetett… és ez a hála? Basszus, Kageyama, te szemét!
- Srácok, szép munka volt, mára ennyi! – kiáltott fel mellőlem Daichi-san, teljesen kizökkentve a gondolataimból, mintha csak a hajamnál fogva húzott volna ki a fortyogó mérgemből. Az addigi gondokat mellékvágányra helyezve rohantam a többiek után átöltözni.
- Mi mentünk! – szóltak először a másodévesek, egy emberként készülve távozni. Előtte persze még intéztek néhány szót az elsőéves feladóhoz. – Kageyama, neked sok sikert Tokióban, aztán majd látogass vissza és írj rendszeresen! Meg mesélj az ottani lányokról is! – emelte fel hüvelykujját Nishinoya-san, Tanakával egyetemben küldve ezer wattos mosolyt a fiúnak. Ennoshita-san és a többiek kicsit finomabban fogalmazták meg a rövid búcsújukat.
- Azt hiszem, mi is megyünk! – rántotta vállára táskáját Tsukishima, Yamaguchi pedig szorosan mellette állt. – Király, neked jó szórakozást Tokióban. Remélhetőleg ott majd lesz olyan, aki képes leütni a feladásaidat.
- Tsukki, legalább most legyél egy kicsit kedvesebb – mosolygott kínosan a tizenkettes mezszámot viselő, talán egy lekorholást próbálva meg összehozni.
- Mindegy. Jó röpit a fővárosban – intett egyet hátra, miközben nagyvonalúan kivonult az ajtón.
Miután ő és Yamaguchi elhagyták a klubszobát, a feladón és rajtam kívül már csak a harmadévesek maradtak. Annak ellenére, hogy ez gyakran megesett, akkor nagyon kínosan hatott mindenkire ez a szituáció. Illetve Kageyamára sehogy sem hatott, mert ahogy általában, akkor is éppen mélyen a gondolataiba volt révedve, és fel sem fogta a körülötte történő dolgokat. Barom.
- Daichi, mire vársz? – szólalt meg a nyitott ajtóban ácsorgó Sugawara-senpai, közvetlenül mellette Asahi-sannal.
- Bezárok a srácok után.
- Ugyan Daichi, Hinatáék nem kisgyerekek már, képesek elfordítani a kulcsot a zárban, és utána a helyére rakni azt – lépett közelebb az anyuka, édes mosollyal arcán, miközben kivette a klubszoba kulcsát a kapitány kezéből, és az enyémbe nyomta.
- D-de… – ellenkezett volna a végzős, viszont Suga-san egy szónyi időt sem hagyott neki, a háta mögé lépett, s kifele kezdte tolni az ajtón, továbbra is kedves arcmimikákat mutatva.
- Daichi, év vége van, kezelhetnéd egy kicsit lazábban a dolgokat!
- De a srácok… – a csapatkapitány lassan már kintről kiáltott vissza, egyre kínosabbá téve az amúgy is kellemetlen helyzetet.
- Majd mindent elmagyarázok később, csak menj már! – hallhattuk Suga hangját, ami talán az utolsó harmadévestől származó mondat volt aznap este – Asahi-san szimpla „Jó éjt!” köszönését leszámítva.
Ketten maradtunk, csak ő és én. Bár már majdnem egy éve ismertük egymást, és jóformán az életünk minden percét szinte együtt töltöttük, akkor és ott mégsem beszélgettünk. Némán álltunk a másik mellett, pontosan úgy, mint az erdőben a fák. Kageyama azon az estén a szokottnál is lomhábban öltözött, sőt, mintha direkt lassította volna le a mozdulatait. Ha jobban belegondoltam, igazából egy jó fél órával mindenki előtt elkészült, csupán apró dolgokkal szöszmötölt. Talán időhúzás céljából. Nem tudtam. És a sértettségem miatt meg sem akartam kérdezni, csak azt akartam, hogy végre tűnjön el.
- Én lépek – vette vállára táskáját, lassú mégis határozott léptekkel indulva meg az ajtó felé. – Jó éjt, Hinata!
Mozdulatlanul meredtem magam elé.
Az a szemét nem búcsúzott el! Pont tőlem nem!
Összeszorított ökleimben a körmök belemélyedtek a puha tenyerembe, s mintha már a vér is szivárogni kezdett volna belőle. A fájdalomra akartam koncentrálni, nem a bennem tomboló feszültségre, amitől képes lettem volna bőgni. Pont úgy, mint az első meccsemen ellene…
Nem köszönt el. Nem köszönt el.
Minden izom egyszerre feszült be, még a fogaim is fülsüketítő hangon kezdtek el csikorogni. Az első könnycseppjeim már kiszabadultak s végigfutottak az arcomon, majd halkan földet is értek. Mondani akartam valamit. Mondanom kellett valamit! Elvégre nem búcsúzott el! Az a szemét, hülye, barom, idióta jégherceg!
Gondolkodás nélkül hozzávágtam az első dolgot, ami a kezembe akadt: és ez akkor egy darab edzőcipő volt.
Hörgésszerű hangot hallatott, ahogy az eltalált tarkójához kapott idegesen. Lassan fordult meg, ugyanazzal a gyilkos tekintetével méregetve, amivel akkor nézett, ha valamit csúnyán elrontottam az edzéseken. Ám azon az estén álltam azt a pillantást, amit más esetben messziről elkerültem.
- Kageyama! – kiáltottam nevét, sírástól eláztatott arccal meredve egyenesen rá. – Nem akarsz valamit mondani nekem?
- Hah? – húzta fel provokatívan orrát zsebre dugott kezekkel, miközben enyhén balra biccentette fejét. Úgy, ahogy szokta. – Mit akarnék mondani, barom? És különben is, mi a francért dobtál meg? – Tudtam, hogy csak azért nem kapott le mind a tíz körmömről azonnal, mert látta a kivörösödni készülő szemeimet.
- Holnap mindkettőnk élete megváltozik, több mint háromszáz kilométerre leszünk egymástól, és te csak annyit vagy képes mondani, hogy „Jó éjt”? Tényleg ennyire hülye vagy?
- Mégis miről beszélsz? – csukta be maga mögött az ajtót, hogy a veszekedésünk ne jusson tovább a klubhelyiségen.
- A búcsúzásokról beszélek, te idióta jégherceg! – ordítottam torkom szakadtából, amitől véglegesen beléfagyott minden szó. – Sugawara-san elmondta, hogy meghívtad őket egy ebédre, Yachi-sanéknak ajándékot is vettél… Még Tsukishimától is rendesen elköszöntél. Egyedül tőlem nem, pedig társak vagyunk!
- Tőled is elköszöntem – szakított félbe élesen, csak olyan tipikus Kageyama stílusban. Ám ez az egy mondat nem volt elég a megbékítésemre, pláne, hogy erre a bizony búcsúra nem is emlékeztem.
- Elköszöntél? Tőlem? Mikor?
- Amikor elvittem neked a pulcsidat. – És ott törött el végleg a mécses.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! – röhögtem fel hitetlenségemben, mert ennyire degeneráltnak nem gondoltam a feladót. – Egy hétköznapi gesztussal nem lehet ezt lezárni! Társak vagyunk, partnerek, nélküled én… – csuklott el a hangom. – Nélküled nem tudok úgy ugrani, ahogy most.
Mélykék szemei azonnal kikerekedtek.
- Sokáig, sőt, még most is nehéz beismernem, hogy más szinten vagyunk, szinte mindenben. Nekem egyedül a sebességem az, ami jobb, mint a tiéd. Mégis – szorítottam ismét ökölbe kezeimet, érezve, hogy a könnycsatornáim megint kezdtek beindulni –, te még ezt is jobbá tudod tenni. Te vagy az, aki kihozza belőlem a maximumot, és bár ezt gyűlölöm, örülök is neki! Mert veled élvezem a leginkább a röplabdát! És ha holnap elmész, kihez futok majd utána?
Nézd, ne érts félre
Tudom, hogy nincs holnap
Csak annyit kérek…
- Azt hiszed, csak neked nehéz? – szólalt meg kimért hangján a néhány másodpernyi csendünket megszakítva. Ahogy kiejtette ezeket a szavakat a száján, csupán akkor vettem észre, hogy az ő egész teste is éppen annyira görcsben állt, mint az enyém. Az ő izmai is befeszültek, az ő keze is ökölben volt, egyedül csak az arcát nem láttam. A sötét tincsei megint eltakarták.
- T-tessék?
- Azt hiszed, egyedül csak neked idegtépő ez az egész? – emelte fel végül fejét, egy lépéssel közelebb kerülve hozzám. – Azt hiszed, nekem annyira egyszerűen megy az elválás? Engem nevezel idióta jéghercegnek, pedig igazából semmit sem tudsz.
- Miről beszélsz, Kageyama? – ijedtem meg a szokatlanul komoly hangvételén, amelyet ezelőtt még sosem tapasztaltam. Minden szavát egy erőteljes lépéssel nyomatékosította, mígnem olyan közel nem ért, hogy lassan már a falnak szorított.
- Rólad beszélek, te barom! – tette mindkét kezét fejem mellé, teljesen magatehetetlenné téve, mintha csak egy préda lettem volna, amit éppen készültek bekebelezni. Sehova sem tudtam nézni, egyedül a rémisztő, mélykék szemeibe. – Tudod te, mennyire idegesítő vagy? A béna fogadásod, az annál is rémesebb szerváid, hogy állandóan ász akarsz lenni és megállás nélkül csak azt a Kis Óriást bálványozod. Tudod, mennyire zavart, hogy elpazaroltál három évet még alsó-középben? Folyton csak bajt okozol, mindig megijedsz a nálad nagyobb vagy jobb játékosoktól, ennek tetejében pedig le sem lehet lőni, úgy pattogsz minden pillanatban.
- N-nem igazán értem, mire akarsz kilyu…
- Idegesítő vagy, Hinata! – szakított félbe élesen, s egy pillanatra úgy éreztem a szívem is megállt működni. – Mindig is az idegeimre mentél. Nehéz volt megszoknom téged… Mégis… – szorította össze fogait, miközben valami nedves csillant meg jobb szemében –, hogy fogom megszokni a napokat nélküled?
A mellkasomba valami beleütközött. Hangosat dobbant, talán még Kageyama is meghallotta. Nem tudom miért, de melegség járt el odafent. Ennek ellenére a gyomrom kibogozhatatlan csomóban tekergett.
- Kageyama…
- Figyeltelek – folytatta elhaló hangon, mintha a torkában már minden erő feladta volna. – Utáltam, de figyeltelek. Először csak tanulmányoztam a mozgásodat, a feladások sikere érdekében, viszont utána… már mást is néztem. Edzéseken, ebédszünetekben, még hazafele menet is: folyton téged kerestelek, remélve, hogy a közelben leszel készen arra, hogy az idegeimre menj. Újra és újra.
Ez… ismerős. Én ismerem ezt az érzést.
- Kageyama, te most…?
- Először azt hittem, ez normális – akasztotta meg megint kérdésemet. – Társak vagyunk. Te kiegészítesz engem, én pedig téged. Arra gondoltam, semmi baj nincs azzal, ahogy rád gondolok.
- Kageyama, velem is pontosan ez volt! – nyögtem ki végre egy teljes mondatot, amitől mindkettőnkben bennrekedt a szó. Hosszasan néztünk a másikra, remélve, hogy majd ki tudjuk olvasni a válaszokat valamilyen apró vonásból. Egyikünknek sem akadt bátorsága nyíltan rákérdezni a dolgokra, vallomást tenni pedig gyávák voltunk. Kimondani azt, amiben még te magad sem vagy biztos, egy olyan valakinek, aki huszonnégy óra múlva már nem lesz az életed része. Különben is; az érzések annyira kuszák. Nem értem őket, sosem értettem, annak ellenére sem, hogy Yachi-san nagyon soknak megtanította a jelentését. Viszont ahogy Kageyama sötétkék íriszeit bámultam, a gondolatok a fejemben csak még érthetetlenebbé váltak.
- Hinata – sóhajtotta nevemet, miközben egy kósza tincset fésült ki az arcomból –, ha minden stimmel…
Ki ne mondd!
- Én…
Kageyama, kérlek, ne!
- Szeretlek!
Egyenesen a szemembe mondta, köntörfalazás nélkül, mintha számára nem jelentett volna problémát egy ekkora dolog világgá kürtölése. Mondjuk nem volt jelen az egész világ; ezt egyedül csak én hallhattam.
- Nem nagyon értem a romantikus dolgokat – sütötte le egy pillanatra pilláit. – Eddig a röplabda volt számomra az első; ha tehetném, sosem hagynám abba, egyetlen egy percre sem. Mindig egyfajta különleges érzés fogott el, amikor feladhattam másoknak, vagy amikor végre megtanultam az ugrószervát, amit Oikawa-santól lestem el. A röplabda jelentette nekem a világot. Ennek ellenére, azt vettem észre, veled sokkal jobban élvezem az edzéseket. Veled együtt lépni a pályára, teljesen más, mint egyedül fejlődni, vagy a többiekkel gyakorolni – nyelt egy kisebbet, majd ismét rám vezette tekintetét. – De, egyre csak körülötted forogtak a gondolataim. Mindig te jártál az eszemben: napközben, edzéseken és éjjelente…
- Ez nem helyes, ne mondj ilyeneket! – kértem azonnal, de éreztem, ahogy a bőröm felforrósodni készült. – Mindketten fiúk vagyunk, mégis hogyan…?
- Te is ugyanezt érzed, nem? – kegyetlenül vágott a szavamba, egy cseppet sem érdekelték az aggályaim.
- Dehogy, ne mondj már hülyeségeket! – fordítottam el fejemet azonnal, ami már valószínűleg a hajamnál is vörösebben festett. – A-amúgy sem hiszek neked! Szerelmes vagy belém, mi? Ne legyél nevetséges!
- Ha kell, mindenki előtt felvállalom!
- Minek? – kaptam rá idegesen tekintetemet. – Semmi értelme nincsen! Holnap úgyis elmész, utána meg semmi közünk nem lesz egymáshoz. Ezt sem mondtad volna el, ha nem doblak fejbe.
- El akartam mondani, csak…
- Csak mi? Mi tartott vissza? – a hangom akaratlanul hangzott számonkérőn, holott szimplán szánalmas volt. – Itt voltam egész végig, bármikor vallhattál volna! Miért vártál eddig?
- Nem voltam biztos magamban – harapott alsóajkába, megfeszített arcizmokkal meredve az ellenkező irányba, hogy semmiképpen se kelljen rám néznie.
- Francokat nem! – nyeltem egy hatalmasat. – Kitaláltál egy hazugságot, hogy lenyugtass, és hogy elégedett legyek a „különleges” búcsúmmal.
- Miért hazudnék ilyesmit?
- Mert pontosan tudod, hogy én is ugyanígy érzek! – fakadtam ki végül idegesen. A sós cseppek ismét meglátogatták a könnycsatornáimat, szerénykedés nélkül csorogva végig arcélemen. – Viszont tudom, hogy hazudsz! Hogy igazából… te nem… – a szavaim összefüggéstelenül csengtek, akár egy megszeppent hétévesé.
- Ha azt hiszed, hazudok, ám legyen! Nem érdekel. – Egy percre visszatért a magasztos hangneme, amivel a kisebb beszédeit szokta előadni. – Viszont ebben az esetben, engedd meg nekem, hogy folytassam a hazugságaimat.
Kezével gyengéden állam alá nyúlt, kissé feljebb emelve fejemet, s a következő szavait már ajkaimra suttogta. Hüvelykujjával végigsimított a kicserepesedett részeken, majd ugyanazzal a lendülettel letörölte a sokadik könnycseppemet, amit aznap este hullattam. Lassan közeledett, egyre gyorsabban zárva be a köztünk lévő távolságot, mígnem ajkaink egymásra tapadtak.
Annak ellenére, hogy Kageyama egy érzéketlen szemétláda volt, mindig kiabált velem, és percenként okozott egy szívrohamot, a csókja édesen hatott, mint egy teáskanálnyi méz lefekvés előtt. A szája meglehetősen puha volt, könnyed, akár a tejszínhab. Lágyan mozgott ajkamon, óvatosan vonva be nyelvét a csókba. És akkor jött el az a pillanat, amikor elkezdett eluralkodni rajtam a pánik. Mindketten fiúk voltunk, egy csapatban játszottunk, egyáltalán nem volt helyes, hogy a klubszobában csókolóztunk. Ráadásul úgy, hogy egy nappal később az egész már mit sem fog számítani.
Talán… ez volt a lényeg. Nem kellett volna szégyellnem. Már hónapokkal előtte vártam arra a pillanatra; Kageyama csókjára. Arra, hogy azt mondja, szeret. Hogy ugyanazt érezze, amit én éreztem. Kageyama; már egyáltalán nem bánom, hiszen…
Ha ez az utolsó éjszakám veled
Tarts úgy, mintha több lennék, mint egy barát
Adj emlékeket, amiket aztán felhasználhatok
Fogd meg a kezem, miközben azt tesszük, amit szerelmesek tenni szoktak
Hisz számít, hogyan ér véget mindez
Mert mi van, ha soha nem leszek újra szerelmes?
Tarts úgy, mintha több lennék, mint egy barát
Adj emlékeket, amiket aztán felhasználhatok
Fogd meg a kezem, miközben azt tesszük, amit szerelmesek tenni szoktak
Hisz számít, hogyan ér véget mindez
Mert mi van, ha soha nem leszek újra szerelmes?
Bizonytalanul fontam nyaka köré karjaimat, remegő térdekkel lépve közelebb hozzá. Eleinte nem mertem, de amikor végigsimított derekamon, szinte reflexből simultam testéhez, mintha világ életünkben így tettünk volna. Ahogy a sötét tincsek közé túrtam, s ahogy hagytam elveszni a bizsergető érzések között, egy pillanatra úgy, minden rendben volt. Tettei idegenül hatottak, előtte sosem bánt velem ennyire gyengéden. A megismerkedésünkkor elképzelhetetlennek tartottam, hogy Kageyama képes legyen bármiféle emberi kedvességre. És lám, szájának mozgása még egy hópihénél is könnyedebb volt.
Észrevétlenül csúszott le ajkaimról, a továbbra is csordogáló könnyeim után iramodva. Egyesével csókolta le azokat, apró puszikat hintve el bal járomcsontom környékén, közben pedig finoman a falnak nyomta alakomat. Túlságosan belemélyedtem a végtelennek tűnő kényeztetésbe, s észre sem vettem, hogy már a nyakamon szívta bőrömet. Az eufórikus állapotból jéghideg ujjai húztak ki végleg, melyek a pólóm alatt kezdtek matatni. Ekkor esett le, hogy a feladó mit is akart pontosan.
- K-ka-kageyama – nyögtem nevét határozatlanul, két vállánál ragadva meg a magas srácot, óvatosan próbálva eltaszítani magamtól, nulla sikerrel –, én még nem állok erre készen. – Remegő hangom hallatán leállt a nyakammal való játszadozással, lassan szemmagasságba emelte tekintetét, s úgy kezdett vizslatni. Az általában éber mélykék szemek azon az estén ködösen pislogtak vissza rám, józanságra utaló jeleket teljesen hanyagolva. Míg feltüzelten lihegett, homlokát az enyémnek döntötte, figyelmen kívül hagyva a kettőnk közti jelentős magasságkülönbséget.
Ajkaira oktalan mosoly ült ki, s a pólóm alatt maradt keze feltérképezetlen területekre készült vándorolni. Váratlanul cirógató ujjakat véltem felfedezni alsónadrágom kezdeténél, s addigra már világossá vált az ördögi vigyor oka. Elvörösödve kaptam arcom elé mindkét kezem, előre tudva, hogy olyan fog történni, ami csak reggelenként esett meg velem.
- K-kageyama, kérlek, fejezd be! – makogtam zavartan, miközben a hosszú ujjai lejjebb merészkedtek. Még a légzésem is szaggatni kezdett attól, ahogy a fiú hozzám ért. – Ez… ez annyira k-kínos! Én…
- Hinata – szólt halkan, szabad kezével utat törve magának a tekintetemig. Sötét íriszeiből áradt a bizalomra való vágy, a dolgok folytatni akarása és egy újabb csók iránti könyörgés. Hagytam, hogy közelebb jöjjön, hogy ajkait ismét hosszasan enyéimre tapassza, miközben a lenti keze dolgozni kezdett.
Azok a tökéletes ujjak, melyek előtte a feladásokat segítették, ott a klubszobában teljesen más feladatot végeztek. Az egész testemet kellemes borzongásba kergették, ahogy mindössze egy apró területen tevékenykedtek. Kageyama eleinte csupán cirógatta, óvatosan simogatta ágyékom környékét, mintha apró pontokat keresett volna, ahol helyenként számára kedvezőbb reakciót tudott kiváltani belőlem. Viszont mikor végre rámarkolt a lényegre, még azokat a nyögéseket sem tudtam tovább visszatartani, amiket előtte nagy nehezen sikeresen visszanyeltem.
Égő arccal, összeszorított szemekkel sóhajtoztam Kageyama dolgozó keze alatt. Minden létező módon vakságba taszítottam magam, hihetetlenül kínos lett volna nézni őt, miközben engem próbált kielégíteni. Így is elég zavarba ejtő volt arra gondolni, mit kezdek magammal, ha végeztünk. Nem akartam ennyire előretekinteni, csak élvezni a feladó Istenadta tehetségét, amelyet éppen rajtam fejlesztett.
Munkálkodó keze váratlanul gyorsult be, ezáltal a légzésem is kontrolálhatatlanná vált. Irányíthatatlanul nyögtem és sóhajoztam, miközben felfoghatatlan sebességgel igyekeztem a csúcs felé. Kageyama ujjpercei olyan helyeket találtak meg, amiknek létezéséről előtte sejtelmem sem volt. Éreztem, ahogy odalent egyre kezelhetetlenebbé vált a szituáció. Az izzadságcseppek csak úgy rohangásztak rajtam, mialatt minden gondolatom a lüktető tagom körül forgott. Lassan a nyálam is kicsordult, ahogy élveztem az elsőéves feladó kényeztető mozdulatait, s tudtam, nem csak a számból folydogáltak a dolgok.
- Hamar elmentél – mosolygott önelégülten, miközben megforgatta orrom előtt az ondóval bevont, ragacsos részekkel játszadozó ujjait, amik nem is olyan régen még velem szórakoztak. – Ez édes.
- Kageyama, kérlek! – takartam két kezemmel rákvörös fejemet. Addig előtte senki sem ért úgy hozzám, ahogy ő tette, sőt, előtte még én magam sem kísérleteztem ilyesmikkel. És nem akartam nyíltani beismerni, főleg nem úgy, hogy ő is jelen volt, de… hihetetlenül élveztem.
- Gyere, menjünk haza – biccentett a kijárat felé, miközben egy nedves zsebkendővel letörölte a végtagjára jutott testnedvemet. Kezembe nyomott párat belőlük, hogy a nadrágomban okozott kárt helyre tudjam rakni. Elvégre mocskosan mégsem mehettem haza, anyu még rákérdezett volna… Istenem! Ebbe még belegondolni is kínos volt!
Miután már többé-kevésbé rendbetettem magam, elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy az alig két lépéssel előttem álló fiú után nyúljak. Akár egy szende szűzlány, a pulcsijának ujját találtam megragadni, mire értetlen pillantásokkal ajándékozott meg. Hatalmasat kellett nyelnem, hogy a következőket képes legyek kimondani:
- Kageyama, te ugye még nem…? – a bátortalan kezdésem nem volt elegendő ahhoz, hogy megértse, mire szerettem volna kilyukadni. – Te még nem vagy jól, igaz? – pillantottam sokat sejtetően nadrágjára, ahol továbbra is látványosan dudorodott… az. Jézusom, még a fejemben sem voltam képes kimondani! Szinte sátrat vert a melegítőjében, lehetetlen volt nem odanézni.
- Ne törődj vele – fordította el azonnal fejét, jobb tenyerét szájához szorítva. – Menjünk!
- Kageyama! – szakítottam félbe, a kelleténél talán hangosabban, mire meglepetten kapta rám szemeit. – Csináljuk!
- Oi, Hinata! – sápadt le azonnal, két vállamnál fogva ragadva meg, olyan közel hajolva hozzám, mintha az ép elmém létezéséről próbált volna meggyőződni. – Biztos vagy te ebben? Nem tudom száz százalékban megígérni, hogy nem fog fájni, sőt, valószínűleg utána nem is fogsz tudni lábra állni. Inkább egy másik alkalommal kellene…
- Nem akarok másik alkalmat! – akasztottam meg kisebb monológját arról, miért ne feküdjek le vele ott helyben. – Ki tudja, mikor találkozunk legközelebb, és ki tudja, mi fog változni addigra kettőnk között. Ráadásul, ha ez az utolsó estém veled, ha ez lesz az utolsó fontos emléked rólam, akkor azt szeretném felejthetetlenné tenni!
Sötét szemeiben a pupillák hirtelen váltottak alakot.
- Hinata – rogyott karjaim ölelésébe –, komolyan beszélsz?
- A lehető legkomolyabban – simítottam egyet sötét haján, hagyva, hogy nehéz testének egésze rám nehezedjen. Miközben nyakamba fúrta fejét és elengedte könnyeit, melyek lassan csordogáltak lefelé, akkor éreztem először; teljesen megnyílt előttem. Végleg levette a koronát a fejéről, elhajítva azt akár a világ másik végére is. Nem volt többé a Pálya Királya, s a jégherceg gúnynevet sem aggathattam rá. Ő volt Kageyama, a társam.
- Köszönöm – lehelt ajkaimra szenvedélyes csókot, lélegzetvételnyi időt sem hagyva a felébredésre. – Köszönöm, Shouyou!
- Kage… – akadt bennem minden szó, minden gondolat, ahogy keresztnevemet hallottam felhangzani két csókja között. – Tobio!
- Miért vagy ennyire rohadt édes, te idióta? – mart számra agresszíven, visszahozva az igazi Kageyamát, akit előtte megismerhettem bennem.
Hát persze; egy idióta, hasznavehetetlen, fogadni nem képes, szervaásznak alkalmatlan, kotnyeleskedő barom voltam. De az ő idióta, hasznavehetetlen, fogadni nem képes, szervaásznak alkalmatlan, kotnyeleskedő barma, ami még a feladásai leütésénél is boldogabbá tett.
Választ sem tudtam kifacsarni magamból, olyan hevesen értek ajkaim az övéihez. Azon is meglepődtem, hogy egyáltalán sikerült levegőhöz jutnom, mivel Kageyama még ennyi időt sem szeretett volna elfecsérelni. Ki sosem mondta volna, viszont éreztem a mozdulataiban, hogy számára is legalább annyira fontos volt ez az alkalom, mint számomra.
Gyengéden fektetett le a hűs padlóra, nyelve egy pillanatra sem hagyva magára az enyémet. Akkor sem vált el tőlem, mikor óvatosan hámozta le nadrágomat testemről, meg-megcirógatva combom bizonyos részét. Szemérmetlenül pólóm alá nyúlt, miután a melegítőmet a sarokba hajította. Jobbjának ujjai először a köldököm környékén játszadoztak, majd továbbhaladtak a kockáim felé. Úgy simogatta az izmaimat, mintha zongorázni tanult volna rajtuk; minden gesztusával a sírba vitt.
Végül elért mellkasomig, amit az enyhe feltérképezés után úgy döntött, nem kímél tovább. Bal mellbimbómat két ujjával közrefogta, s morzsolgatni kezdte azt, miközben folyton dolgozó nyelve kimászott a számból, egyenesen a nyakamra tévedve. Hangosan nyüszítettem a középtájról származó kellemetlen élvezet miatt, amit csak tetőzött a bőrömön kialakulni készülő folt. Éreztem, hogy másnapra nyoma marad ennek az éjszakának.
Váratlanul feltérdelt, egy kis időre abbahagyva bőröm színesebbé tételét. Pihegve, elködösült tekintettel figyeltem, ahogy néhány könnyed mozdulattal megszabadította magát a felesleges ruháktól, s végül félmeztelen látványa tárult szemeim elé. Előtte sosem volt még alkalmam ennyire nyíltan szemügyre venni a kidolgozott testét. Elcsábultan simítottam végig mind a hat kockáján, egyik tenyeremmel még feszes mellizmán is elkalandozva, aminek realizálása után még vörösebb lettem, mint előtte voltam.
Lányos zavaromban csak az arcomat takartam, és belül szitkozódtam, amiért figyelmeztetés nélkül elkezdtem taperolni. Lelkiekben már fel is készültem egy „Hinata, te barom” sorozatra, de szidás helyett halk kuncogást, pofon helyett pedig egy cirógató kezet kaptam, amely odébb vitte szemeimet ellepő ujjaimat. Abban a zavaros időszakban akkor láttam másodjára mosolyogni a feladót, ám ez alkalommal máshogy festett, mint mikor először húzta előttem felfele ajkait. A két áfonyaszemre emlékeztető, mélykék íriszei ugyanabban az elégedett fényben lubickoltak, amiben a győztes meccseken szoktak.
Gyengéden simított végig arcomon, majd egy hosszú csókot nyomott ajkaimra. Észrevehetetlenül fészkelte be magát lábaim közé, ahol már könnyű volt megéreznem ágaskodását. Halk nyögés csúszott ki belőlem, ahogy hozzám dörgölte kemény férfiasságát, miközben csupasz bőrömet puszilgatta.
- Ah, Kageyama… – fűztem ujjaimat sötét tincsei közé, hátravetett fejjel sóhajtva nevét.
Összeszorított szemekkel követtem tovább a testemen zajló eseményeket. Mindössze a táskámban hagyott karóra tompa kattogása jelezte, hogy még nem állt meg az idő. A feladó idegenül kedves érintései mindent elfelejtettek velem. Miközben felfedezetlen, eddig érintetlen területeket kóstolgatott – a szó minden értelmében –, erősen kellett koncentrálnom, hogy ne csöppenjek el azonnal. Sosem gondoltam volna, hogy Kageyama érdeklődik, vagy valaha fog érdeklődni az efféle dolgok iránt, azt pláne nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz majd benne.
Boxeren keresztül kezdte simogatni az ágyékom körüli részeket, mindössze pár percig kínozva ezzel. Lassú, puha mozdulatokkal szedte le rólam az utolsó ruhadarabot is, anyaszült meztelenre vetkőztetve. Égett az egész fejem, ahogy szétterpesztett lábakkal feküdtem alatta, teljesen kiszolgáltatott állapotban. Annyira kínos volt pucérnak lenni előtte! Mindketten fiúk voltunk, és ugyanazt akartuk, de akkor is… A szívem szuperhevesen vert, olyan „BRUH” és „WROH” érzésű volt az egész, mint amikor nagyon izgatott vagyok egy fontos meccs előtt. De Tobio többet ért, sokkalta többet egy szimpla fontosnak titulált játéknál.
Kinyitottam eddig csukott pilláimat, s felhúztam magamhoz az elsőéves feladót. Megcsókoltam, s aznap este először kezdeményeztem én ezt a gesztust. A lelapult haját teljesen felbolygattam, pont úgy, mint ő a lelkivilágomat, amikor alsóközépben legyőzött életem első meccsén. A nyelvcsatánkat csupán annyi zavarta meg, hogy időközben belém vezette egy ujját, annak elviseléséhez pedig szükségem volt némi levegőre.
- Ah… Kageyama-kun… biztos szükséges ez? – ficánkoltam, reménykedve, hogy valamilyen úton-módon el lehetett kerülni ezt az egész ujjazós dolgot.
- Muszáj – sóhajtott, miközben egyre mélyebbre nyomta magát bennem. – A következő kettőt is bírd ki, kérlek!
- Még kettőt? – akadtam ki. – Nem hanyagolhatnánk?
- Nem akarok neked fájdalmat okozni!
- De ez már… – nyögtem kelletlenül, ahogy belém helyezte a következőt is – így is… meglehetősen kellemetlen.
- Később jobb lesz – hajolt arcomba, lágy csókot lehelve ajkaimra. – Ígérem.
A végbelemben ollózó ujjak, és a lenti dologból szivárgó előváladék nem könnyítette meg a helyzetet. Kageyama egyáltalán honnan tudta, mit kellett csinálnia? Előtte még sosem gondoltam bele, két pasi hogyan is szeretkezik, ő meg úgy mozgott, mintha profi lett volna. Ezt is elmondták volna biológia órán? Ah, éreztem, hogy nem kellett volna mindig aludnom olyankor!
Az elkövetkezendő percek folytonos kényelmetlen tettek elvégzésével teltek. Kageyama mind a három ujja a végbelemben motoszkált, amit elviselni nem kis feladat volt. Egyszerre feszített és szúrt, s egyszerre volt idegen és kényeztető, amit még én magam sem értettem. Mondjuk – ahogy azt mindenki tudta –, én nem sok mindent értettem. Nem értettem a matekot, az irodalmat, sokszor még a röplabda stratégiai lépéseit sem, és olykor Natsu rajzfilmjeinek cselekményén is el kellett gondolkoznom. Nehéz volt felfognom a klubszobában történteket, s azt is, hogy Kageyama Tobio másnap reggel már nem lesz mellettem. Ezt megérteni jobban fájt, mint a nem odavaló dolgok a fenekemben.
A saját elmélkedésem vonta el a figyelmemet a szűkös érzésről, ami hamar távozott belőlem. Naivan azt hittem, már teljesen hozzászoktam a folyton testemben ollózó testrészekhez, ám a feladó szimplán kihúzta a – gondolom – tágítást segítő zongoraujjait.
- Készen állsz? – suttogta ajkaimra kérdését, egy nyugtatónak szánt, mégis gyomorgörcsöt okozó csók után.
Válaszként mindössze bizonytalanul bólintottam, igyekezve minden izomgyűrűmet ellazítani.
Előtte nem is nagyon mertem lefele nézni, elsősorban, mert kínos lett volna látnom a lábam közt ágaskodó hímvesszőt, úgy, hogy az illető, aki kiváltotta belőlem azt a hihetetlenül zavarbaejtő állapotot, éppen ott volt és figyelt. Viszont amikor elérkeztünk ahhoz a részhez, megmagyarázhatatlan kényszert éreztem arra, hogy figyelemmel kísérjem a nem megszokottnak számító eseményeket. Ám, abban a pillanatban, ahogy letekintettem, csak egy szó hagyta el a számat.
- Hatalmas – nyeltem egyet elkerekedett szemekkel, szégyentelenül fixírozva Kageyama péniszét. Oké, hogy nagyra nőtt, és számítani lehetett rá, hogy nem volt kicsi neki, de ez azért… sokkolt.
- K-kösz… – motyogta orra alatt enyhén elvörösödött fejjel, miközben fél kezével arcát takarta.
Ez most komolyan megköszönte, hogy nagynak neveztem a… tudja mijét?! – égtem ki teljesen, egy apró semmiségen lovagolva hosszú másodpercekig. De idegességem nem tartott sokáig; amint megéreztem a puha, meleg ajkakat párnáimon, a szívem egy teljesen más ritmusban kezdett verni. A pulzusszámom az egekbe ugrott, az izmaim azonnal elernyedtek, s a pillangók feltámadtak gyomromban, mintha ők is ezernyi feladást akartak volna leütni.
A hasamba képzelt lepkék hamar tempót váltottak, amikor megtapasztaltam azt a kínkeserves, feszítő érzést, ami a behatolással járt. Lassan, hihetetlenül óvatosan tolta egyre beljebb magát bennem, mégis mintha szilánkokat használtam volna vécépapír helyett. Mindenhonnan szúrt, feszített s egyszerre lüktetett is, azt hittem ott helyben halok meg. Az összes létező testrészem megfeszült, levegőt venni is alig mertem, félve attól, hogy a legkisebb mozdulattól is csak rosszabb lesz.
- Próbálj meg… ellazulni! – adott tanácsot lihegései között a feladó. Látszódott rajta, hogy számára sem úgy jött ki a lépés, hogy azt előtte eltervezte.
- N-nem megy – nyögtem fájdalmasan.
- Azért próbálkozz! – morgott orra alatt morcosan, ismét tsundere módon vörösödve el. – Barom.
Hangos nevetést tört ki belőlem. Visszafojtani sem tudtam volna, még akkor sem, ha minden porcikámat kényszerítem rá. Egyszerűen képtelen voltam visszafogni a kacagást; Kageyama miatt.
- Kageyama-kun – töröltem le egy könnycseppet szemem sarkából, miután némileg csillapodni kezdett az oktalan jókedvem –, szerintem ezt most hanyagoljuk. Eléggé… fáj. – Bármiféle kérdezés nélkül húzta ki férfiasságát fenekemből, olyan szófogadóan, akár egy házőrző öleb. Pár pillanattal később már ott feküdt mellettem, hozzám hasonlóan ugyanúgy a kopott plafont bámulva.
A hosszú másodpercekig tartó csendünket nevetséges kérdésem vágta ketté:
- Elmentél?
Fejét rázta – Nem.
- Sajnálom. Legközelebb majd megpróbálom kibírni.
Döbbenten kapta rám csillogó szemeit, amik úgy vizslattak, ahogy a levegőben mozgó, feladásra váró röplabdát szokták.
- Lesz legközelebb?
Válaszként testéhez simultam, vörösödő arcomat mellkasába temetve.
Legyen ez szerelmünk leckéje
Legyen ez, ahogyan emlékszünk magunkra
Nem akarok kegyetlen vagy gonosz lenni
Nem kérek megbocsátást
Csak annyit kérek…
Legyen ez, ahogyan emlékszünk magunkra
Nem akarok kegyetlen vagy gonosz lenni
Nem kérek megbocsátást
Csak annyit kérek…
- Nem fáj sehol sem? – kérdezte aggódva, amikor végre kiértünk az iskola területéről. Az utcán koromsötét volt, csak a csillagok és a helyenként még működő lámpások világították meg a környéket.
- Kicsit lent, de elviselem – mosolyogtam rá bíztatóan, ám a gyanakvó kifejezés csak nem akart odébb állni az arcáról. Még a biciklimre sem engedett felülni, amiért mondjuk hálás is voltam.
- Haza tudsz menni?
- Valahogy megoldom – nevettem kínosan, miközben szélesen vigyorogva vakargattam a tarkómat, ezzel is próbálva biztosítani őt arról, hogy nem voltam teljesen életképtelen.
- Azért elkísérlek – indult meg határozottan, mindössze pár lépéssel haladva előttem. – Biztos, ami biztos.
Egy cseppet sem bántam, hogy nem hagyott egyedül. Örültem, amiért lehetőségem adódott még egy kis plusz időt eltölteni vele az utolsó napján. Boldog voltam, hogy erősen szorította a kezemet, büszkén kulcsolva rá az ujjait az enyéimre. Attól még inkább felvidultam, hogy mindenféle hétköznapi témával próbálta elterelni a figyelmemet a szomorú valóságról, miszerint másnaptól már nem lesz mellettem. Másnaptól már nem lesz a társam, a partnerem. Másnaptól csak Kageyama Tobio lesz, egy tokiói csapat feladója, akivel egykoron egy pályán játszhattam.
Az átbeszélt, nosztalgiázással töltött idő gyorsan elrepült, így a buszunk is hamar megérkezett. Egymás után szálltunk fel az ürességtől kongó járműre, ahol annyi szabad hely volt, mint még előtte soha. Bár világ életemben biciklivel közlekedtem, könnyebb és kényelmesebb volt a tömegközlekedést választani: főleg úgy, hogy Kageyama volt a kísérőm.
A rozoga gépjármű egy utcával lejjebb rakott le, mint ahol laktam. Komótos léptekkel, csendesen baktattunk el a kapunkig, amelynek elérése egyet jelentett a feladó utolsó napjának végével.
- Akkor majd – sóhajtottam –, rendszeresen telefonálunk.
- E-mailezhetünk, képeslapot és videóüzenetet is küldhetünk egymásnak, plusz ott van még a skype, az sms, és… – lelkesedése itt egy pillanatra megbicsaklott – hétvégente hazajövök.
- Vagy akár én is leutazhatok hozzád – ajánlottam fel gondolkozás nélkül, figyelmen kívül hagyva a tényt, miszerint ott dekkoltunk a kapu előtt, egymás kezét szorongatva, mint két félős óvodás, akik nem akartak különválni a másiktól.
- Iskolai szünetekben és ünnepekkor is tudunk találkozni!
- És még az is megeshet, hogy nem ez életed legnagyobb lehetősége és később… visszajössz – engedtem ki az utolsó szót is ajkaimon, enyhén remegve, síró szemekkel vizslatva a másikat. – Ugye lehetséges, hogy visszajössz? – Már taknyom-nyálam összefolyt, amikor feltettem ezt a gyermeki kérdést.
- Persze – mosolyodott el lágyan, ahogy kedvesen arcomra simított. Homlokát enyémnek nyomta, úgy nézett hosszasan rám. – De nem tudhatom, amíg meg nem próbáltam. Remélem, megérted.
Két szipogás között bólintottam.
- Szeretlek! – suttogta ajkaimra vallomását. – Majdnem annyira, mint a röplabdát és a sertéshúsos curry-t, tojással a tetején. Társak vagyunk; nem fogom hagyni, hogy ennek így legyen vége!
Búcsúzásként csókot kaptam és egy utolsó ölelést, amelytől akár a tüdőm is összeroppanhatott volna.
Fájt a karom, fájt a mellkasom s fájt a lábam, ahogy néztem a széles hátát, miképp tűnt el az éjszakában. Tudtam, hogy nem szabadott volna sírnom, elvégre nem halt meg, és semmi olyan sérülést sem szerzett, ami miatt abba kellett volna hagynia a röpizést. Ennek ellenére patakokban folyt a könnyem, akár egy bölcsis kisgyereknek. Mintha egy teljes világ omlott volna össze bennem a távozásától.
Ugyanakkor boldog voltam.
Hisz számít, hogyan ér véget mindez
Mert mi van, ha soha nem leszek újra szerelmes?
Mert mi van, ha soha nem leszek újra szerelmes?
7 megjegyzés
Eddig nem szerettem a KageHinát. Eddig.
VálaszTörlésEzen most felnevettem! Köszönöm ^_^
TörlésMegérdemled a dicséretet. :)
TörlésWÁÁÁÁÁÁ! Ez csodálatos! Olyan fantasztikus rész volt! Annyira jó még is szívszorongató! Imádom a KageHinát és ez valami elképesztően, jó élményt adott nekem! A legfenomálisabbenlenyőgözőészveszejtőlehengerlő, a lényeg, hogy a részemről az össze pozitív jelző megy neked!Remélem, fogsz még KageHinát, vagy ha, van talán tervben, de ha igen, akkor mindenképp támogatom az ötletet! Bocsi, itt most teljes fangörcsben, dicsérlek az egekig, de rohadt jól írsz! Na! Ezt nem lehet máshogy mondani!Király volt! Király volt! De tényleg nagyon komolyan király volt! :D :D :D *-* *-* *.*
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm ^^
TörlésÚristen úristen😭😭 Nekem OTP-m a KageHina és mikor láttam hogy az egyik kedvenc íróm írt ezzel a párossak enyhén mondva szétszakított a fangörcs❤
VálaszTörlésA történet annyira tetszik,fájdalmas de humoros és aranyos is egyben. Továbbá annyira eltaláltad a karaktereket mert ezek a jelenetek annyira KageHinára vallanak!! Remélem fogsz még velük írni mert szerintem ezt az OSt vagy százszor újra fogom olvasni!!😭😭😭😭 Köszönöm hogy megáldottad a KageHina shippereket! Fighting és imádlak!!!!!❤❤❤💕💕
Nekem is OTP-m a KageHina, és már egy ideje tervben volt, hogy írok velük ^^
TörlésÖrülök, hogy tetszett a történet, bár tény, nem lett túl vidám, de az valahogy nem az én műfajom. Nagyon megnyugodtam, ahogy azt mondtad, eltaláltam a karaktereket, mert arra nagyon összpontosítottam, hogy sikerüljön :D Valószínű, hogy még foguk velük írni, ahogy időm és kedvem engedi ^^ Köszönöm, hogy írtál ^-^
Noel