Noel's Galaxy: április 2016

A busz viszonylag csendesen zötykölődött az utakon, de még így is kényelmetlen, és teljességgel lehetetlen volt akár egy kicsit is aludni rajta. Persze Dodo-nak könnyedén ment, fogta a kis párnáját, magzatpózba vágta magát az ülésen és az ablak felé fordulva bealudt, mintha fejbe csapták volna. A mellettem helyet foglaló June éppen annyira értetlenül állt a sráchoz, mint én, mert közülünk egyikünknek sem sikerült az álmok tengerére eveznie. Jinhwan pontosan előttem, zenét hallgatva bámult ki a fejéből, és szívem szerint én is ezt tettem volna, de a fülesem és a telefonom a táskámban voltak a lábamnál, azt előkotorni meg túl bonyolultnak tűnt.

Alapjáraton szerettem az iskolai kirándulásokat, főleg akkor, ha olyanok nem jöttek, akiket rühelltem, de az utazástól meg tudtam volna őrülni. Mármint, tök jó volt, hogy busszal mentünk, meg minden, és közben sokszor filmet néztünk, dumáltunk és mi négyen ott rendesen megőrültünk, de amikor már tizenhat órája folyamatosan a sztrádákat jártuk, kicsit elegem volt az egészből. Főleg akkor, mikor pihenni próbáltam, s mögöttem a visítozós lotyók röhögtek a semmin, olyan hangosan, hogy már elgondolkoztam azon, hogy elkezdem legyantáztatni az arcomat.

Amúgy ennek ellenére az aznap eléggé király volt, nem panaszkodhattam. Gyönyörű helyeket láttunk a srácokkal, a kulturális ismeretségen túl kaptunk szabadidőt az adott városban, hogy kicsit lazíthassunk, és olyasmivel üssük el az időt, amivel a korunkbeliek szokták. Természetesen mi az utca embereit stíröltük, és néha koreaiul odaszóltunk a külföldi gyerekeknek, akik megbámultak minket. Mázlimra egyik sem értette June „Mit bámulsz? Egyet fingok elájulsz!” viccét, de én szakadtam rajta, ebben is biztosak lehettek a fentiek.

De a legnagyobb kedvencem az volt, amikor egy múzeumban elhagytam a három buzimat, így az évfolyamtársaimhoz kényszerültem és egy sráchoz, aki eggyel járt alattam. HanBinnak hívták, tudom, mert az irodalom tanárom is tanította, és imádta a srácot, már amennyire egy tanár szerethetett egy diákot. No, meg anyám osztályába járt – mivel anyu abban a gimiben tanított, amibe jártam –, és ő is odavolt érte.

Megmondom őszintén, nem sokat tudtam erről a HanBin gyerekről, csupán annyit, hogy helyes volt, és állítólag nagyon okos. Hát ja, nem voltam valami információban gazdag vele kapcsolatban, de abban a negyed órában, amíg egy levegőt szívtam vele, megtapasztaltam, hogy ez a fiú… hihetetlenül aranyos.

Nem gondoltam volna, amikor a buszon láttam másokkal röhögni, hogy egy ennyire kultúratisztelő, cuki srácot fogok magam elé kapni. Jó, ennél többet tényleg nem tudtam volna elmondani róla, mert amíg vele voltam, folyamatosan egy bunkó felsőbb évest szidott, aki joghurtpapírt dobott egy adománydobozba. De, különben sokkal pozitívabb benyomást tett rám, mint bárki más azok közül, akikkel egy gimibe jártam.

- Bobby! – hallottam meg nevemet, mikor kissé elbóbiskoltam, de a jármű motorja már nem morgott alattam. Kókadtan pillantottam June barátomra, aki noszogatva jelezte, hogy ki kell mászni a buszból, mivel megérkeztünk a szállásainkra. Menő panziókban lettünk elhelyezve, wifivel, pipec, tiszta szobákkal, meg minden ilyen egyéb más jellegű dologgal, amit az ember csak akarhatott. Csak éppen az volt a bökkenő, hogy nem úgy mentünk aludni, ahogy akartunk; a kísérőtanárok beosztottak minket, de a rendszerüket nem ismertem ezzel kapcsolatban.

Dodo, Jinhwan és June egy háromszemélyes szobába kerültek, én meg ott maradtam egy csomó vadidegen kamasszal, akiket a hátam közepére sem kívántam. Az elmúlt tizenhat órában, amiben együtt utaztunk, megismerhettem a viselkedésüket, és éppen ezért, egyikükkel sem akartam egy helyiségen osztozni.

- Rendben – szólt halkan, de kellőképpen határozottan a főszervező tanár, mire mindenki felé emelte fáradt fejét. – Van egy kétszemélyes szoba, ki szeretne menni?

- Én! – tette fel rögtön kezét HanBin, bőröndjét maga után húzva lépett a tanárhoz, hogy elvegye tőle a kulcsot, amivel az ideiglenes lakhelye nyílt.

- Jól van, ki lesz még HanBinnal? Még van egy szabad hely nála! – kérdezett körbe a pedagógus. Körbetekintettem, jó alaposan szemügyre véve a többi opciót, ezután pedig reflexből lendült a magasba kezem.

- Majd megyek én! – feleltem, s gondolkodás nélkül indultam a fiatalabb után, aki olyan szemeket meresztett rám, mintha a terhességemet ismertem volna be neki. Mikor közvetlen mellé értem, alaposan fixírozni kezdtem az elkerekedett íriszeket, amik továbbra is értetlen fényben csillogta. – Figyelj, vagy én leszek veled, vagy azok a nyomorékok – biccentettem a primitív tininépség felé. – Melyik a jobb?

- Jogos – rántotta meg vállait lazán, aztán végre valahára átléptük az épület küszöbét, a szobánk felé véve az irányt.

Viszonylag hamar berendezgettünk HanBinnal, én a felső ágyat választottam, ő meg rávetette magát az alsóra. Az ügyes gyerek még a wifit is használni tudta, pedig köztudott volt, hogy az ilyen helyeken macerás volt még az ingyen netbe is belépni.

Nem mondom, hogy meghitt, baráti környezet uralkodott kettőnk között, de azért nem nyírtuk ki egymást. Meg biztosan jól ellettünk volna, ha nem szinte totál idegenekként nézünk a másikra, mert oké, az anyám volt az osztályfőnöke, néha a távolból megpillantott a folyosón vele, de ennyi, többet nem tudott rólam, ahogy én sem róla. Mondjuk, ez az együttalvásos dolog még kapóra is jött volna, lett volna lehetőségem megismerni, egy kicsit jobban… de mi okom lett volna rá? Azt leszámítva, hogy cukinak gondoltam, és helyesnek, nem igazán voltak ambícióim vele kapcsolatban. De azért egy próbát megérhetett, nem? Elvégre, szerettem beszélni, meglehetősen sokat is pofáztam, ami azt illeti, és gyűlöltem úgy egy légtérben lenni valakivel, hogy nem társalogtunk valamiről.

Pont a zuhanyzóból jöttem ki, egy törülközőt csavartam a derekam köré, s csurom vizes állapotban figyeltem a fiút, ahogy a telefonját nyomkodta, egy percre sem pillantva fel abból.

- Kivel beszélsz? – kérdeztem kíváncsian, s mikor fél szemmel rám pillantott, kedves mosolyra húztam ajkaimat, elvégre nem egy morcos bunkó voltam. Kicsit gyanakvóan ugyan, de vállat vonva végül, válaszolt.

- Csak a szüleimnek írtam, hogy jól vagyok.

- Sms-ben? – érdeklődtem, mert valamiről el kellett kezdenem beszélni.

- Nem, messengeren – mondta, de úgy, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie.

- Neked ismerőseid facebookon az őseid? – kerekedett el őszintén szemem, mert nemhogy anyámék, de még a testvéreim sem voltak bejelölve ismerősnek nálam ezen a közösségi oldalon, így furcsa volt másnál az ellenkezőjét látni.

- Persze – rántott vállat. – Ez így mindenkinek egyszerűbb és olcsóbb.

- Jó, de akkor is – húztam el a számat. Megőrültem volna, ha anyám látja, miket posztolok az oldalamra, attól meg pláne megzakkantam volna, ha még beszélgetnem is kell vele így. Akkor már inkább az sms.

- Miért, neked nem ismerősöd anyud facen? – kérdezte kíváncsi szemekkel, ezt pedig haladásnak könyveltem el a kommunikációnkban.

- Nem. De még egyik testvérem sem.

- Fura – húzta el kissé, szépen ívelő ajkait, aranyosan meredve a semmibe. – Akkor hogy beszélsz velük?

- Sms-t írok, ha valami fontosabb történik.

- Különös – gondolkodott el egy pillanatra, s még mielőtt rákérdezhettem volna kijelentésére, már válaszolt is. – Anyukád nagyon jófej, nem értem, miért nem kezeled ezt lazábban. Mármint… érted. Simán lehetne az ismerősöd.

- Lehetne, de nem lesz az – ráztam meg fejemet határozottan. – Van magánéletem, és ezzel már ebbe beletolakodna, ezt pedig sem ő, sem pedig én nem akarom.

- Magánélet… – ismételt meg engem. – Ebben ez is benne van? Azt hittem, azt inkább romantikus értelemben kell érteni.

- És mi van, ha van barátnőm? – vetettem fel az ötletet. – Az is tartozna a szüleimre?

- Nem, nem feltétlenül – csóválta fejét, majd félénkebben megkérdezte. – Szóval van barátnőd?

- Nem – ráztam meg fejemet, megigazítva a derekamon pihenő törülközőt. – Nincsen. A mai lányok néhány csók után kiábrándítóak, de annyinak pont elegek.

- Csók… – makogta, inkább magának, mint nekem, de olyan ábrándos fejet vágott mellé, hogy muszáj volt rákérdeznem.

- Kaptál már csókot, ugye? – vontam össze szemöldökömet, mire a fiú felkapta a semmibe meredő szemeit, s dacosan az enyéimbe fúrta azokat.

- P-persze! – csattant fel, enyhén vöröslő orcával. – Naná, hogy kaptam már, miért ne kaptam volna?

- Mert akkor most nem lenne paradicsom a fejed – forgattam meg szemeimet, a kamasz reakciójából könnyedén rájőve arra, hogy szépen ívelő ajkai még szűzen pihegtek.

A fiú elnémult, valószínűleg kínosnak érezte, hogy egy olyan egyszerű dolog nem volt a birtokában, mint egy csók egy lánytól. Halkan felsóhajtottam, miközben nedves tincseimbe túrtam, megpróbálva kibeszélni vele ezt a helyzetet, ha már egy szobába kényszerültünk.

- Nézd – szóltam hozzá ismételten –, egy csók nem olyan nagy cucc.

- Már, hogy ne lenne nagy cucc? – emelte rám kétségbeesett tekintetét, mintha életének legnagyobb problémája lenne, hogy még nem csókolózott ezelőtt. Ennyi idősen presztízskérdést csináltak az ilyen apróságokból, amiknek nincs akkora jelentőségük, mint ahogy azt hiszik. – Az első csók a legfontosabb.

- Dehogy az – legyintettem. – Nézd, az én első csókom sem volt tökéletes, de utána már minden klappolt.

- Jó, de te népszerű vagy – biccentett fejével felém, lebiggyesztett ajkakkal. – Te vagy Bobby, érted mindenki rajong valamiért, bomlanak érted a lányok…

- Bár ne bomlanának – sóhajtottam szemeimet forgatva, mivel a legkevésbé érdekeltek a lányok akkoriban.

- Mindegy – rázta meg fejét, valószínűleg nem rólam szeretett volna beszélni. – A lényeg, hogy még nem csókoltak meg… és nem tudom, később mire számítsak.

- Kíváncsi vagy rá?

- Persze, hogy az vagyok – csattant fel ismételten, ezúttal fel is pattanva helyéről. – Mindenki erről beszél, érdekel, mi annyira érdekes benne.

- Akkor gyere! – tártam szét karjaimat, és még mázlim volt, hogy a törülközőm nem csúszott le a derekamról. HanBin nagy szemekkel pislogott rám, vagy nem vette komolyan szavaimat, vagy elképedt a váratlanul érkezett ajánlaton. Bármelyik is adott okot a bambi tekintetek meresztésére, kicsit már kínosan éreztem magam, amiért percekig meg sem mozdult. A végén felmerült bennem, hogy talán embóliát kapott…

- Te – nyelt egy kisebbet –, komolyan beszélsz?

- Persze – bólintottam határozottan.

- Most… tényleg megcsókolhatlak?

- Szerinted akkor felajánlottam volna, ha nem?

HanBin nem válaszolt, csupán előttem állva meredt arcomba, de úgy, mintha szellemet látott volna. Pupillái kitágultak, szinte már izzadt, teste remegett, mintha meztelenül lökték volna ki egy szélvihar kellős közepére, s ajkait nyalogatta, nem tudva, hogyan kezdje bele ebbe, a normálisnak nem nagyon nevezhető, helyzetbe. Bevallom, nagyon aranyos látványt nyújtottak a tanácstalan fiatalabb, félénk arcvonásai, amiket viszonylag sokáig képes lettem volna elnézni.

Viszont hosszas néma percek után, eléggé kínos volt számomra, hogy egyikünk sem tett semmit. Oké, hogy felajánlottam neki a csókot, de azt hittem, majd hamar túl leszünk rajta, nem tökölünk ennyit… Illetve, más esetben így szokott történni, amikor megengedem valakinek, hogy ajkait az enyéimre nyomja. De HanBin totál kezdő volt, fogalma sem volt arról, hogyan s miképp kellett volna ezt az egészet kezelnie, így visszagondolva pedig, totálisan megértem, hogy nem bírt megcsókolni.

Így nekem kellett cselekednem; hogy tényleg jó legyen neki az első alkalma, filmekbe illően szerettem volna csinálni. Egyik kezemmel gyengéden álla alá simítottam, felemelve ezzel fejét, hosszasan, gyönyörű szemeibe meredve, melyek lelkesen csillantak meg. Kedvesen arcára simítottam, lehunytam pilláimat, aztán szépen lassan ajkaimat az övéire helyeztem.

Éreztem, ahogy a teste megdermedt, teljesen lefagyott a szokatlan gesztustól, de nem lökött el, amit pozitívumként könyveltem el. Pillanatokon keresztül csupán szoktuk egymást, majd nekem lett hamarabb elegem a mozdulatlanságból, s mozgatni kezdtem számat, hogy tényleg egy klasszikus csókot tudjak adni HanBinnak.

Hihetetlenül édes volt, ahogy bátortalanul nyakam köré fonta karjait, úgy olvadva bele ölelésembe, aminek keretét a derekán pihenő kezeim adtak meg. Ez a fiú, valami megfogalmazhatatlanul aranyosan reagált, és első csókhoz képest, valami fantasztikusan mozgatta a nyelvét. Illetve, ez még tapasztalt nyelvharcosokhoz viszonyítva is kiemelkedő teljesítménynek számított. Egyszerűen elbódított ezzel az ártatlansággal, ahogy illatával s kedves csókjaival is, melyekkel nem lehetett betelni.

Gyengéden váltam el tőle, bármiféle erotikus lihegést mellőzve, elvégre első csókhoz nem illett az efféle vadság, ahogy HanBinhoz sem, mivel… ő annyira tiszta volt. Mármint az én szememben. Nem tudtam elképzelni, hogy ez a fiú bármi rosszat, mocskosat vagy perverz dolgot művelni tudna, pedig mindössze eggyel járt alattam.

- Na? – kérdeztem. – Megfelelt?

- Igen – bólintott határozottan, halovány pírfoltokkal arcán. – Már értem, miért vannak annyira oda a csókjaidért.

- Odavannak érte? – ráncoltam homlokomat. Tény, hogy sok lánnyal volt már dolgom… de valóban ekkora lett volna a lista?

- Igen – mondta, alsóajkát óvatosan beharapva. – Nagyon sokan. Tudod Bobby, rendkívül népszerű vagy az egész gimiben, és hát… akadtak szerencsések, akik megkóstolhattak. Azóta csak rólad áradoznak.

- Oh – tátottam el kissé számat, elvégre egy ilyen „vallomásra” nincs mindig felkészülve az ember.

Ezután kissé kínossá vált kettőnk között a légkör, így megegyeztünk abban, hogy korán eltesszük magunkat egy ilyen fárasztó nap után.

Már az ágyamban feküdtem, nagyban a sötét plafont bámultam, teljes koromban, mikor hirtelen egy hang ütötte meg fülemet. HanBin izgatott orgánuma volt az.

- Bobby – kezdett bele.

- Igen?

- Sok embert csókolsz meg?

- Általában – vontam vállat, nem hazudva a fiúnak.

- Értem – motyogta, majd egy nagyobb sóhaj után, folytatta. – Lehetne, hogy többé nem teszed?

- Mit?

- A csókokat – válaszolt, elgyengült hanggal.

- Miért ne tegyem?

- Mert nem szeretném – érkezett a diplomatikus, mégis lényegre törő felelet, amely akaratlanul csalt mosolyt arcomra.

- Akkor téged se csókoljalak meg többé?

- Nem ezt mondtam – köhintett kettőt, hallani lehetett rajta a zavartságot. – Azt szeretném, ha ezentúl csak engem csókolnál meg.

- Tényleg erre vágysz?