Noel's Galaxy: május 2015

Ha valaha megkérdeztem valakit, mit gondol rólam, először a nagyképűt említette példaként, mondván az tökéletesen jellemez engem. Persze, mintha bármit is tudtak volna rólam mások; mondjuk tény, hogy sosem voltam hajlandó megjátszani a szerénységemet, de ettől még nagyképű lettem volna?

Ha egy gyereknek azt mondják szép, akkor az egy nagy dicséret; viszont ha ő gondolja magáról ugyanezt, rögtön nárcisztikusnak van titulálva, pusztán azért, mert egészséges önbizalommal rendelkezik. Minden kornak megvolt a maga divatja, és ezek szerint manapság a szerénység a menő, még akkor is, ha látványosan megjátszott. Valahogy én sosem tartottam egészségesnek azt, ha valaki lebecsülte magát, holott mások ezt kifejezetten aranyosnak találták. Mi abban az aranyos, ha egy személy nem szereti önmagát? Sosem fogom megérteni, egy önbizalom-hiányos, szerény lány, miért vonzóbb egy magabiztos szexi nőnél? Mert manapság ez volt a divat, amit én nagyon nem néztem jó szemmel. Illetve nem különösebben érintett, viszont ha elmentem egy szórakozóhelyre, nem a szürke kisegereket hívtam táncolni, abban mindenki biztos lehet.

Na, de ez hogy kapcsolódik hozzám? Ugyanis azoknak a csoportját erősítettem, akik még megbecsülték magukat egy minimális szinten. Én őszintén bevallottam, hogy szerettem magamon jó sok mindent; kedveltem az arcformám, a bőrszínem és elismertem a képességeimet is. Sosem éreztem azt, hogy több vagy kevesebb lennék bárkinél is; én csak Kim Jongin voltam a fiú, aki elégedetten nézett tükörbe.

Naná, hogy emiatt sokan nem kedveltek, ugyanis a társadalmi elvárásoknak nem tudtam megfelelni; nem voltam szerény, ahogy önbizalom hiányos és kétszínű sem. Egyszerűen csak elfogadtam a dicséretet, ha kaptam és élveztem, hogy olyan vagyok amilyen. Természetesen emiatt nem igazán jöttem ki a korosztályommal, akik az önbecsüléstől mentes embereket részesítették előnyben, ha arról volt szó. Ez így még rendben is volt; de engem miért kellett utálni? Tettem én valaha bármi rosszat, azon kívül, hogy szerettem magam? Hiszen már ez is bűnnek számított.

Tisztán emlékszem, ez az egész kiközösítősdi körülbelül nyolc éves koromban kezdődött; sétáltam haza a játszótérről, ugyanis nem laktam messze tőle, és észrevettem, hogy az osztálytársaim alig harminc méterre tőlem készülnek valami rabló pandúrhoz, hasonló játékhoz. Mivel már akkoriban is magányos farkasnak számítottam, meg sem próbáltam a közelükbe menni, ahogy ők sem akartak odahívni magukhoz. Látták, hogy ott vagyok, mégsem vágytak a társaságomra, így nem igazán érdekeltem őket. Ez az apró "szösszenet" volt mindennek az alapja.

Általánosban maximum egy-két baráttal rendelkeztem, akik viszont sokáig nagyon lojálisan kezeltek; segítettek nekem, meghallgattak és sokszor csak egyszerűen felvidítottak, ha arra volt szükségem. De amint gimnáziumba kerültem, tőlük is búcsút kellett intenem, ahogy a régi osztályközösségemtől is, amit, egy cseppet sem bántam; legalább megszabadulhattam a kétszínű sznoboktól, akik csak a szerénységet voltak képesek normális emberi tulajdonságnak elkönyvelni.
Viszont a középsuliban sem alakultak jobbra a dolgok; sőt, ott még inkább utáltak, pusztán azért, mert évelején azt mertem mondani, hogy jól táncolok. Itt indult el a lavina, és egészen odáig fajult, hogy már azért is le voltam baszva, ha levegőt mertem venni; sokáig hihetetlenül egyedül éreztem magam, de amikor rám tört a reveláció csodálatos érzete, nyugodt lelkiismerettel szartam le az osztálytársaimat.

Tizenhat éves koromban megismertem, Oh Sehunt egy nálam alig néhány hónappal fiatalabb fiút, aki még egy minimális szinten kedvelte magát. Teljesen más személyiségnek számított, mint azok, akikkel több, mint egy évtizedig össze voltam zárva; Gyöngyszőke tincsei mindig kissé belelógtak magabiztosan csillogó barna íriszeibe, melyekkel úgy tudott rám nézni, hogy a gyomrom is megfordult velem, akárcsak az egész világ. Sehun egy olyan emberré vált az életemben, aki túlságosan jelentős volt ahhoz, hogy akár egy vele töltött pillanatot is elfelejtsek.

Táncról mentem haza, mikor először találkoztunk; egy szimpla kis padon ücsörgött félmeztelenül, érdeklődő tekintettel bámulva a járókelőket. Teljesen ledöbbentett, hogy ősz elején egy jó adottságokkal rendelkező korombeli fiú, csak úgy szemérmetlenül kémlelje a világot, mint valami újszülött. Így másodpercekig bámulva őt vettem magamban annyi energiát, hogy oda merjek menni hozzá.

- Nem fázol? – kérdeztem, ahogy mellé értem, mire rám kapta édes pillantását, majd kedves mosollyal orcáján rázta meg a fejét.

- Nem.

- És miért ülsz itt félmeztelenül? – ráncoltam homlokom, ahogy végigpásztáztam tökéletes felsőtestén; halovány kockái inkább vékonyították, mintsem izmosították, s porcelánfehér bőre csupán jobban kiemelte soványka alakját, ami hihetetlenül vonzó látványt nyújtott.

- Fogalmam sincs – vonta meg vállát, nevető ráncokkal boldogan csillogó szemei körül.

Ott történt meg, hogy tánc után nem rögtön hazamentem, hanem leültem Sehun mellé, és beszédbe elegyedtem vele. A diskurálásunk nem kifejezetten átlagos dolgokról szólt, pedig eleinte olyanokkal kezdtünk; iskola, család barátok... Aztán később valahogy a társalgás sokkalta komolyabb témába kóstolt bele; társadalmi kérdések, a világ megváltozása és persze; a szex. Ötletem sem volt, hogy jutottunk el a szexhez, de amilyen részletesen beszámolt nekem, már ott, alig néhány óra ismeretség után a szexuális élményeiről, komolyan el kellett gondolkoznom. Meg kellett fontolnom, vajon mi vitte őt rá arra, hogy kísérletből megfektessen egy tucat lányt? És miért csak a reakciójukat figyelte? Egyáltalán milyen érzéssel tölt el valakit, ha egy idő után a szex csupán üres időtöltésnek számít, ha az ellenkező nembeli partnerrel végzed? Ekkor gondolkoztam el azon; vonzódom én egyáltalán a nőkhöz? A válasz egyértelmű nem volt; ugyanis én sosem a testet kerestem, hanem a kisugárzást; valaki ezt pánszexuálisnak nevezné, de velem kapcsolatban akkor is hatalmasat tévedne. Szerettem az emberek személyiségét, főleg az olyanokét, akik egy minimális szinten hasonlítottak rám, de egy női test sosem tudott felizgatni, megfelelő kisugárzás nélkül. Ellentétben egy férfival, akinél sokszor mindegy volt, hogy milyen aurával rendelkezik, ha a külleme megfelelő volt a számomra; ergo meleg vagyok. És igen; erre mind néhány perc alatt jöttem rá, mikor is Sehun teljesen váratlanul megcsókolt, miközben magamban vizualizálni próbáltam azokat az együttléteket, amikről mesélt.

Oh Sehun furcsa fiú volt, s talán ezért is döntöttem el, hogy járni fogok vele; meglepően közvetlen tettei ellenére, nagyon távolságtartó és bizalmatlan személynek tartotta magát, ami valóban így volt, mikor egy kicsit jobban megismertem. Ennek ellenére, Sehun tökéletes volt a szememben; megbecsülte önmagát, megfelelő mennyiségű önbizalommal rendelkezett, s sosem éreztem őt túl soknak. Összepasszoltunk, mint két törött darab, melyeknek csupán az lett volna a feladatuk, hogy egységgé kovácsolják egymást. Legalábbis akkoriban ezt hittem.

Érettségi után összeköltöztünk, s nem sokkal a Táncművészeti Főiskola elkezdését követően, Sehun meghalt. De nem csak egyszerűen meghalt; nem ütötte el kocsi, nem gyilkolta meg senki, de még halálos betegsége sem volt, amit esetleg eltitkolt volna előlem. Oh Sehun, egyszerűen csak kiesett a tizedikről; nagy mennyiségű alkoholt és kábítószert találtak a szervezetében, így már tudtam, hogy megint túl sokat szívott, és véletlenül kiugrott. Sehun a bölcsészkarra járt, hogy a későbbiekben íróként dolgozhasson, s az ihlet megjövése érdekében elég rendszeresen szívott marihuánát, de olykor keményebb hallucinogéneket is bevett, csupán a múzsája érdekében. S egy nap, mikor táncpróba után, arra értem haza, hogy a párom kiugrott a fürdőszoba ablakból, egyszerűen csalódtam.

Csalódott voltam, amiért Sehun ezt tette: a halála bekövetkezte után jöttem rá, hogy mi sosem egészítettük ki egymást. Nem volt olyan, mint én; sosem vélekedett úgy a dolgokról, ahogy én, de legfőbbképpen egyetlen egyszer sem mondta őszintén azt, hogy szeret. Tudta, hogy én megőrültem érte, ahogy azt is, hogy soha senki nem volt rám olyan hatással, mint ő; és bár azt mondta, sosem hagyna el, mégis megtette. Azzal, hogy kockáztatta minden egyes alkalommal a testi épségét és a kapcsolatunkat azért, hogy megjöjjön neki a kibaszott ihlet, többet ért még egy lényegre törő szakításnál is. Ugyanis aznap reggel veszekedtünk, mégpedig olyan komolyan, hogy azzal a tudattal mentem el a fősulira, hogy délutánra Sehun kiköltözik: Mert szakított velem. A több mint két évig tartó köteléket megszakította, s nem csak a durva szavaival, hanem a halálával is. Sehun úgy hagyott el, hogy sosem tudtam feltenni neki azokat a kérdéseket, amik aznap bennem zakatoltak. Nem adott lehetőséget arra, hogy száz százalékban megértsem őt.

A temetésén én mondtam a halotti beszédet, amiben csupán a jó tulajdonságait emeltem ki; ott voltak a barátai, a rokonok, de még a tanárai is: nem tehettem meg azt, hogy ócsárolni kezdem. Az temetésen amúgy sem volt valami illendő. De ahogy fényeztem őt, még az utolsó halandói pillanataiban is, túlságosan kétszínűnek éreztem magam; jó tulajdonságok hagyták el ajkaimat, melyeket akkor már nem igazán gondoltam komolyan, csupán illemből beszéltem. Megtettem azt, ami ellen a leginkább tiltakoztam, csak és kizárólag Sehun kedvéért; az elvárásoknak megfelelően beszéltem, s nem őszintén.

Sehun szüleinek sosem mondtam, hogy a fiuk aznap szakított velem, ugyanis ők mindig abban a tévhitben éltek, hogy mi tökéletesen megvoltunk egymással. Mr. és Mrs. Oh a kapcsolatuk kezdete óta kedveltek, és jobban bántak velem, mint saját szüleim, s ezért örökké hálás leszek nekik. Nem akartam összerombolni azt az illúziót, miszerint a fiuk és én kifogástalan harmóniában éltünk; mert ez nem volt így. Az utolsó egy-két hónapban sokat civakodtunk, eleinte csupán apróságokon; aztán rá kellett ébrednem, hogy Oh Sehun nem az volt, akivel párkapcsolatban éltem, hanem az a személy, akit elképzeltem magamnak. Az egész vele töltött idő alatt, úgy gondoltam rá, mint a félmeztelen srácra, akivel a padon beszélgettem. Talán akkor estem bele abba a rózsaszínködbe, amit Sehun édesen csillogó szemei szórtak rám, s ezért nem vettem észre, hogy az évek alatt a fiú mennyire kifordult abból a személyiségéből, amibe beleszerettem. Arrogánsan viselkedett, és a végén már nem is próbálta megjátszani magát, csupán megmutatta, hogy valójában ő is olyan tömeggyártmány, mint mások. Viszont, hogy ez csak az utolsó hónapokban, vagy mindig is így volt, azt már sosem fogom megtudni. Ugyanis Sehun halott, de a régi emléke a mai napig elkísér. A padon vidáman ücsörgő, félig nudizó srácra örömmel emlékszem vissza, de a kétszínű és hamis érzelmeket belém csepegtető férfitól, csupán csak a hányinger fog el.

Hálás vagyok Sehunnak azért, amiért megmutatta nekem a homoszexualitás szépségeit, s ráébresztett arra, mit is akarok valójában. Mindig fontos része lesz az életemnek, de befolyásolni már nem fog tudni; valószínűleg a halála miatt.

De mi van velem mostanában, a jelenben? Mi történt Kim Jonginnal, a szerelme elvesztése után? Bármily meglepő, éltem tovább az életemet; elvégeztem a főiskolát, s koreográfusként dolgoztam egy színházban, nem mellesleg oktattam is azt, amit az évek alatt elsajátítottam. Persze Sehun után nem volt párkapcsolatom, és nemi életet sem igazán éltem, de valahogy az akkori csalódás olyan mély nyomott hagyott bennem, hogy egy időre szinte teljesen aszexuálissá váltam. Nem érdekeltek a férfiak, ahogy a nők sem; egyáltalán nem foglalkoztam velük. Egészen huszonöt éves koromig, amikor is találkoztam, egy rég nem látott ismerősömmel.

Az eső apró, gyér cseppekben áztatta Szöul utcáit, s izzadt hajamat, ahogy épp egy keményebb táncpróbáról baktattam hazafelé. Nagyjából este fél tizenegykor léptem ki a színház ajtaján, s a csapadék miatt sietős léptekkel indultam meg lakásom irányába. Hogy levágjam az utat, egy sikátoron keresztül kocogtam, nehogy a végén még megbetegedjek, s ne tudjak dolgozni. Viszont én figyelmetlen kis Jongin, arra nem gondoltam, hogy nem a torokgyulladás lesz a legrosszabb élményem aznap este.

Egy izmos kar ragadta meg vállamat, amitől reflexből fordultam hátra, így találkozott arcom, egy hatalmas ököllel. Szinte tökéletes ívet leírva terültem el a földön, ahogy realizálni próbáltam a helyzetet; orromból ömleni kezdett a vér, s valamiért ajkam is felszakadt, de agyam még mindig nem fogta fel, ki és miért ütött meg.

Csupán annyit észleltem, hogy a nagydarab férfi ismét felráncigál a földről, s egy, még az előzőnél is erősebb ütést mér gyomorszájam közepébe, amitől legszívesebben az ajkaimon köptem volna ki a vért. Újra a koszos aszfalton találtam magam, ahogy alig nyitva tartott szemekkel meredtem a sikátor kijárata felé, ahonnan csupán a lámpafény világította meg a szemerkélő esőcseppeket.

A férfi még néhányszor belém rúgott, számomra teljesen érthetetlen indokból, s már azon voltam, hogy ott halok meg egy olyan faszarc kezei által, amikor is, az egyre sűrűsödő esőcseppek között, egy alacsony vörös hajú fiút pillantottam, ki másodpercekig döbbenten meredt az irányomba, valószínűleg észlelve a helyzet súlyosságát. Egy apró lépést tett a sikátor felé, majd megtorpanva pislogott, aztán teljesen váratlanul rohanni kezdett... pontosan a nagydarab pasi mögé érve.

Azt vártam volna, hogy az engem bántalmazó személy, az alacsony termetű, gyengének tűnő srácot is egy másodperc alatt intézi el; viszont hatalmasat kellett csalódnom. A fiú ugyanis hihetetlen fürge mozgással lett megáldva, aminek köszönhető könnyedén tért ki a legalább egy mázsát nyomó férfi ütései elől. Bár érdekfeszítő volt elnézni azt a szokatlan harcot, mégis tanácstalanul pislogtam rájuk, mivel nem tudtam volna elhinni, ha a kis vöröske lesz a győztes. És mekkorát tévedtem, ember... A fiú egy hirtelen a férfi nyakára mért ütéssel terítette a földre; pillanatokig csak azt a lassított felvételt figyeltem, amely azt rögzítette elmémben, hogyan roppan össze egy legyőzhetetlennek tűnő ember, egy teljesen harcképtelennek látszó fiú kezei által.

Remegő ajkakkal, gyenge karok erejével támaszkodtam fel, hogy a megmentőmet jobban szemügyre vehessem; s mihelyst ő is rám emelte meleg tekintetét, újabb revelációval kellett szembenéznem, ami azon az estén, nem csak engem ért el.

- Jól vagy, Kai? – kérdezte a rég nem látott ismerős, ahogy jobbját nyújtotta felém, hogy felsegítsen. Készségesen elfogadtam azt, bár az engem ért ütésektől nem igazán esett jól testemnek a felhúzás.

- Nem éppen – sziszegtem fogaim közt, ahogy megpróbáltam normálisan két lábon megállni. De ez lehetetlen volt, főleg úgy, hogy Ő is mellettem állt: Do Kyungsoo, régi sulis becenevén csak Dyo. Emlékeztem rá, talán túlságosan is jól, hiszen jelenléte mindig is végigkísérte életemet. Kyungsoo azokhoz az emberekhez tartozott, akiket sosem tudtam megérteni; kiszámíthatatlan élénk személyiség, akinek elfogyhatatlan energiái és érthetetlen ambíciói voltak, melyeket senki sem preferált, mégis magát Dyo-t szerették a kortársai. Eggyel járt felettem mindenhol; valahogy a sors úgy akarta, hogy Kyungsoo és én mindig találkozzunk valamiféle hülye szituációban. Általánosban és gimiben még normális volt, hogy minden nap láttuk a másik fejét, tekintve, hogy iskolatársakként néztünk a másikra; na, de hogy pont ő mentsen meg...? Abszurdul nevetséges. Persze, ezen kívül egyáltalán nem tudtam semmi sem, Do Kyungsooról.

Viszont a külseje az mindig benne volt elmémbe, ha akartam rá emlékezni, ha nem. Míg egy iskolába jártuk, egyszerű fekete haja sosem lógott hatalmas kerek szemeibe, hiszen mindig tökéletesen beállította, hogy az ízlésesen álljon. Mikor mosolygott, ajkai szívformát vettek fel, amit tudat alatt, aranyosnak találtam, pedig Kyungsoo sosem volt az esetem... De akkor a múlt időn volt a hangsúly. A cuki maszk mögé bújt Dyo, hét év után, teljesen máshogy festett, mint előtte: oldalt haja fel volt nyírva, a megmarad rész, pedig vörösre volt festve, és legnagyobb boldogságomra, nem zselézte fel, csak hagyta hadd, csapódjon hátra, ezzel kölcsönözve egész arcának egyfajta szakadt rocker kisugárzást. Természetesen ugyanolyan bájos tekintete és lágy vonásai semmit sem változtak, mégis valahogy egy teljesen más embert állt akkor előttem, mint gimnáziumban. Bár, sosem ismertem őt, de mindig is tudni akartam, mi olyan vonzó a hihetetlenül népszerű Do Kyungsooban.

Szapora lélegzetvétellel pislogtam a nálam alacsonyabbra, ki aggodalmasan kémlelte minden egyes mozdulatomat, mintha bármelyik percben meghalhatnék.

- Tudok neked valamiben segíteni? – kérdezte, kezét vállamra helyezve, amitől szívdobogásom egyre gyorsabb tempóra váltott. Miért pont Dyo-nál kellett felébredni a libidómnak? Ahogy magamon éreztem leheletét, mely a verekedésben való kifáradástól ért el hozzám, éreztem; nadrágom egyre szűkebben ölel magához.

- Nem hiszem... – szisszentem fel, ahogy megmozdítottam testemet. Hiába, az a beteg állat rohadtul ellátta a bajom.

- Aha, persze - forgatta meg szemeit, orra alatt morogva, majd szimplán hónom alá bújt, s rátámaszkodva segített ki a sikátorból, egyenesen egy bizonyos kőépületig vonszolva.

- Hova viszel?

- Szerinted? – sandított rám, értetlen kérdésemet meghallva. – Magamhoz.

- Te itt laksz? – biccentettem a régi stílusú építményre, mire a srác egy nosztalgikus mosollyal az arcán bólintott. Valahogy nem igazán akartam ellenkezni, mivel amikor szarrá verik az embert, valahogy a jó modor kiveszik belőle, és csak arra vágyik, hogy kurvára a halálba aludja magát. És nekem rohadtul mindegy volt, hogy a saját ágyamba fektetnek vagy valaki máséba... Mondjuk, amikor gimnazista voltam soha a büdös életben nem gondoltam arra, hogy a jövőben majd Do Kyungsoo lakásában fogok aludni. Miért, az megfordult volna fejemben, hogy a szerelemem ki fog ugrani az ablakon? Naná, hogy nem.

Észrevehetetlenül gyorsan értünk fel a harmadik emeletre, ahol Kyungsoo lakása helyezkedett el; nem szöszmötölt a kulcsokkal, egyszerűen kikapta a zsebéből a tárgyat, behelyezte a zárba, s lassan elfordítva azt tárta ki előttem a bordó színben játszó nyílászárót.

Egy hosszúnak tűnő folyosón kellett keresztül mennünk, hogy elérjünk az apró nappaliba, melyben egy kisebb kanapé porosodott. Mögötte egy katedraszerű valamin helyezkedett el kisebb zenesarok, ahol néhány gitár meg egy szaxofon pihent, arra várva, hogy valaki újra játsszon rajtuk. A szófával szemben, egy televízió állt egy koromfekete állványon, melynek nyílt fiókjain filmek ezrei sorakoztak. A nappali, mint egy gödörbe mélyesztett kuckó, olyan barátságos hangulatot keltett bennem, pedig a sajgó végtagjaim és a homályos látásom nem igazán engedett nagyobb betekintést a helységbe. Egy messzebb eső sarokba volt belenyomorítva egy amerikai agglegénylakásba tervezett konyha, és stílusban tökéletesen hozzátervezett asztalt. Az étkezőhöz közel eső falban bíbor ajtó ácsorgott, mögöttes tartalma pedig egy fürdőszoba volt, mint ahogy az később kiderült a számomra. Viszont, ezzel teljesen ellentétesen fekvő hatalmas ablak két oldalán, egy-egy nyílászáró állt, a jobb oldali kék, míg a másik élénkvörös színben pompázva. Az üvegen beszűrődő utcafény úgy világította meg Kyungsoo lakását, mintha a mennyország pokolbéli verzióját tették volna elém. Gyönyörű, mégis rideg és valósághű.

Lábaim automatikusan remegtek meg, ahogy a fiú gyengéd érintése úgy feszíttette be ívben hátizmomat, mintha annak kötelessége lenne úgy állni. Dyo-nak gyönyörű hosszú ujjai voltak, olyanok, melyek zongorázásra születtek; vékony s kellőképpen csontos, ami másokat megrémisztett volna, de engem kifejezetten vonzott. Do Kyungsoo sosem volt egy klasszikusan szép férfi a szememben, de talán épp ez volt az ő szexepilje; egyszerűsége valami olyasmit közvetített, amit még a világ legkülönlegesebb szépségével rendelkezőtől sem kaphatok meg. Miközben figyeltem a fiú vonásait, ahogy segített bevonszolni megfáradt testemet a kék ajtajú szobába, hihetetlen nagy elszántságot véltem felfedezni gyermekiesen ártatlan orcáján, mely sokkal kívánatosabb volt a számomra, mint eddig bármikor.

Dyo sosem érdekelt; sem a személyisége, sem a külseje de még a hírnevére sem kaptam fel a fejem, amikor hallottam, hogy mindenki róla beszélt. Tudtam, hogy kiemelkedő tanulmányi átlagának köszönhetően az összes tanár istenítette a gimnáziumban, és még a közösségi munkájáért is kellő elismerést kapott; s talán pont ezért nem akartam megismerni. Olyan embernek tűnt, akitől mindig is irtóztam; túl tehetséges, mégis állítólagosan szerény, aki nem becsüli magát kellőképpen, épp ezért kedveli őt mindenki. Utáltam az ilyeneket, így mindig azt hittem, Do Kyungsoo is ezeknek a csoportját erősíti a társadalomnak megfelelő, kifogástalan személyiségével. Azt hittem, csupán ő is mások kedvéért tette a szépet, hogy ne legyen olyan kirekesztett, mint amilyen én voltam. Gusztustalannak gondoltam őt; De azon az estén mégis megmentett, így az volt a minimum, hogy eloszlatom a furcsa aggályaimat, s az alaptalan képzelgések helyett, megismerem azt a személyt, akiről éveken keresztül csak ódákat hallottam. Igazából ezzel nem én tettem szívességet neki, sokkal inkább neki jelentett mindez hátrányt; de meg akartam tudni, hogy vajon az igazi Do Kyungsoo olyan, amilyennek gimiben gondoltam?

Lassan fektetett a hamvas kék falú szobának kényelmes ágyára, nehogy bármilyen fájdalmat is okozzon nekem. Ahogy vízszintes állapotba kerültem, ő hirtelen egyenesedett ki, majd vörös hajába túrva, aggodalmas sóhajt engedve ki magából, hajolt le ismét hozzám, majd szépen komótosan kezdte kigombolni az ingemen elhelyezkedő gombokat.

- Te meg mégis mit művelsz? – kérdeztem zavaromban felülve, ami hasogató hasfalamnak nem tett jót, így inkább visszazuhantam a puha párnák fogsága közé.

- Megnézem a sérüléseidet – pislogott rám, érzelemmentes tekintettel – Jobb lesz, ha inkább nem mozogsz.

Tanácsára bólintva, kezdtem a plafonon elhelyezkedő szépséghibákat bámulni, melyeket úgy kötöttem össze tekintetemmel, mintha a csillagokat szemlélném. Közben Kyungsoo már teljesen leszedte rólam felsőmet, így pásztázta végig kidolgozott felsőtestemet. Fél szemmel arcára sandítottam, ami úgy festett, mintha egy világháborúból visszatérő katona sebeit mérte volna fel. Nem túl bíztató arcmimikája láttán, én is aggódni kezdtem, ugyanis nem lett volna valami szerencsés, ha pont a testem megy tönkre, amiért a fizetésem kaptam.

- Nagyon rémesen fest?

- Nem – rázta meg fejét, majd egy halvány mosollyal bíztatva engem szólalt meg megint. – Néhány napnyi ápolás után rendbe fog jönni. De egy ideig biztos nem hordhatsz haspólókat – kuncogott, aztán az arcán továbbra is helyet foglaló vigyorával tápászkodott fel, majd a mellettem lévő kis szekrényben kezdett keresni valamit. Valószínűleg egy elsősegély dobozt vett elő, s abból szedte ki a megfelelő kellékeket, amikkel ellátta sebemet. Valami hideg sprét fújt rám, amely először kellemesen hatott, de alig néhány másodperccel később már égette bőrömet így legszívesebben még a hámréteget is lekapartam volna magamról.

- Ez meg mi a picsa?

- Alkohol – válaszolta rám sem pillantva, csak tovább ápolva sebeimet.

- Minek az?

- Felszakadt a hasfalad egy része; valahogy kosz került bele, amit fertőtleníteni kell, különben akár még valami gusztustalan bőrbetegséget is elkaphatsz, ami lássuk be, a te esetedben nem lenne a legszerencsésebb.

- Az én esetemben? – húztam fel szemöldököm megjegyzése hallatán.

- Táncos vagy, vagy nem? – lesett rám, olyan reménykedő tekintettel, mint aki attól fél, hogy esetlegesen nem találta el hány hajszál van a fejemen.

- De igen. Honnan tudod?

- Gyakran járok színházba – vonta meg vállát.

- De én nem szerepelek mindegyik darabban sőt; kifejezetten ritkán vagyok a színpadon.

- Tudom – mosolygott. – De az egyik táncos jó barátom, és ő mondta, hogy te vagy a koreográfus.

- Melyik? – idéztem fel magam előtt az összes személyt, akiknek legalább egyszer oktattam valamit. Mondjuk kurva sokan voltak, így nem biztos, hogy egy név alapján be tudnám azonosítani a személyt, akit Kyungsoo mond.

- Zhang Yixing.

- Honnan ismered Yixinget? – kaptam fel rá tekintetem érdeklődve, ugyanis a legtehetségesebb diákomat nem minden jött-ment személy ismeri, s Kyungsoo még azt is állította, hogy jó barátságot ápol vele. Valahogy felfoghatatlannak tűnt.

- Még Kínában akadtunk egymásba, amikor is az oktatóm elrángatott egy előadásra, ahol bemutatta nekem őt. Én rángattam el Szöulba, hogy beindíthassa a karrierjét – kuncogott fel nosztalgikusan, olyan hangsúlyozást használva, mintha csak a tegnapi időjárásról beszélt volna.

- Kína? Miért voltál ott?

- Érettségi után, bármiféle egyetem helyett úgy döntöttem gyerekkori hobbimnak, a Kung Fu-nak és annak kultúrájának szentelek néhány évet, hogy egy kicsit valami újba is belekóstolhassak. Ezért Kínába repültem, felkerestem az első embert, akit ismertem ott és megkértem segítsen nekem; Ő aztán ajánlott egy oktatót, akinél két évig tanulmányoztam a harcművészet legbelsőbb alapjait, megpróbáltam megkeresni azt a harmóniát, aminek segítségével tökéletesíthettem tudásomat. A kemény fizikai edzések mellett természetesen anatómiát is kellett tanulnom, pluszban még valamennyi pszichológia és emberi megfigyelés is hozzátartozott a mindennapjaimhoz, annak érdekében, hogy elérjem azt, amit akarok. És, ha még ez nem lett volna elég, az oktatóm azt szerette volna, ha még a kínai kultúra rejtelmeibe is belekóstolok, hogy aztán írhassak neki egy negyven oldalas esszét, amelyben a koreai és a kínai társadalmat és történelmet hasonlítom össze.

- Jesszus – fújtam ki helyette is a levegőt, ugyanis hosszas monológja közben egyetlen egyszer sem vettem észre, hogy vállai emelkedtek volna az oxigén szerzés érdekében. – Ezt mind két évig?

- Igazából maga a „kiképzés” négy évig plusz három hónapig tartott volna, de a volt mesterem azt mondta ő, már nem tud többet adni nekem, és keressek valaki mást. Viszont addigra már vissza kellett költöznöm Szöulba, ugyanis a szüleim nem nézték valami jó szemmel, hogy Kung Fu pandának képzelve magamat félredobva a tökéletes jövőképemet, felesleges dolgokkal foglalkozva csapongok a világban.

- Szóval a szüleid miatt jöttél vissza? – kérdeztem, ugyanis nagyjából tényleg csak ennyit szűrtem le mondandójából. Kérdésemre viszont eltűnt a mosoly arcáról, s csak szomorkás keserűség foglalt rajta helyet, mintha magában a helyzeten röhögött volna.

- Nem – rázta meg végül fejét, majd komoly tekintettel fürkészett. – Sehun temetése miatt jöttem vissza.

Szavai hallatán egy pillanatra torkomon akadt minden; a szavak, a könnyeim de még a megdöbbenés is. Csupán fapofával meredve az előttem ülő fiúra szentségeltem magamban, végig Sehunnak kiabálva; Mikor hagysz végre békén?

- Nem is emlékeztem, hogy ott voltál a temetésén – nyeltem egyet, majd ráemeltem tekintetem, hogy keserű mosolyára vezessem azt.

- Bunkó dolog lenne, ha a saját unokatestvérem utolsó földi perceire nem mentem volna el.

- Unokatestvér? – akadt belém a levegő.

- Igen. Ráadásul nagyon közel álltunk egymáshoz; persze valószínűleg nem olyannyira, mint ti...

Szavaira már, muszáj volt felnevetnem. Hihetetlen, fájdalmas kacagás hagyta el ajkaimat, melyek csak Sehunnak szóltak; Te szemétláda...

- Tudod... – csordultak ki könnyeim, ahogy az idősebbre pillantottam. – Még senkinek sem mondtam; de aznap, mikor Sehun kiugrott azon a kibaszott ablakon, közölte, hogy nem akar soha többé látni. Fel tudod ezt fogni? – nevettem fel, már teljesen homályosan látva a sós könnyeimtől. – Az a hazug szemétláda a saját művészi faszságai miatt halt meg, teljesen figyelmen kívül hagyva, azt hogy, talán ha bármi történik vele, másoknak hiányozni fog. De nem; ő ezt leszarva élte az idióta életét, még engem is kizárva mindenből, pedig én voltam, azaz ember, aki mindent megtett neki. És cserébe mit kaptam? Gusztustalan utolsó vele töltött hónapokat, kurva nagy csalódást, és még a tetejébe aszexuális is lettem. Szóval, ha így nézzük; valóban kibaszott közel álltunk egymáshoz annyira, hogy az utóbbi öt évemet, még a szívdobogása nélkül is megkeserítette azzal, hogy itt hagyta a hülye emlékét!

Hangom bennem ragadt, ahogy ingerült érzéseim is, ugyanis Do Kyungsoo, a férfi, akit sosem ismertem, egyszerűen egy csókkal belém fojtotta minden olyan fájdalmamat, amit az unokatestvére okozott nekem. Gyengéden feküdt rám, vigyázva sebeimre, amik a legkevésbé sem érdekeltek, főleg hogy csókja íze, valami olyasmit tartalmazott, amit eddig még senkinél sem éreztem. Szánalom volt benne, ami valamiféle kegyetlen szeretet is jelképezett, de csak azért, mert Dyo tette. A mozdulatai, szája mozgása, selymes bőre mind teljesen más volt, mint amit régebben megszoktam. Gyűlöltem az ellentéteket, Kyungsoo mégis vonzott; nem olyan személy volt, akit csak úgy talál az ember a sarkon. Éreztem rajta, hogy különleges, még akkor is, ha csupán egy csókról volt szó.

Ajkait lassan mozgatta enyéimen, míg nyelve utat törve magának kényeztetett, aminek hatására odalent teljesen megkeményedtem. Belenyögött szenvedélyes csókunkba, majd elválva tőlem pimasz mosolyra húzta, hevességemtől kifehéredett ajkait.

- Aszexuális, mi...? – nevetett fel, majd nem szólva többet hajolt vissza hozzám, tovább feledtetve velem mindent, amit mondani akartam. Ismét belevont érdekes csókjába, melyben több vágyat véltem felfedezni, mint az elsőben; kívánt, ezt éreztem rajta és mind a ketten tudtuk, hogy az érzés kölcsönös volt.

Fájdalmamat elfelejtve fordítottam a felálláson, ugyanis már nagyon untam, hogy én voltam alul. Csípőjénél megragadva gyors mozdulatok közepette parancsoltam magam alá a fiút, kinek kaján mosolya nem tűnt el csodás arcáról. Ágyékomat övéhez dörgölve értem el, hogy szenvedélyes nyögés hagyja el édes ajkait. Egy másodpercre elválva tőle meredtem kéjben fürdő íriszeibe, melyek csupán egy valamiért kiáltottak, de azt akartam ő mondja ki. Remegő ajakira vezetve tekintetemet, vártam a szavakra, melyek zöld utat engednek nekem.

Idegesen emelve fel kissé önmagát, rántott magához tarkómnál fogva, homlokát enyémnek támasztva; így éreztem magamon leheletét, ahogy alig néhány centire tőlem pihegett. Vágytól teljesen túlfűtve nyögött füleimbe.

- Könyörgöm, csináld már! - És ez volt az, amit hallani akartam.

Elmosolyodva martam ajkaira, átvéve az irányítást, aminek gyakorlatából már teljesen kiestem. Öt év nemi kapcsolatok nélkül; Hogy a faszba bírtam ki?

Míg ajkaim Kyungsoo kényeztetésével foglalkoztak, kezeim hihetetlen sebességgel szabadították meg a fiút ruháitól, elsősorban farmerjától és az alatta hordott alsóneműtől. Alig néhány másodperc leforgása alatt, Do Kyungsoo anyaszült meztelenül pihegett alattam, kéjjel és vággyal mozdulataiban, s természetesen egy igen szép keményedéssel lábai közt. Végigmértem vékony testén, törékenynek tűnő végtagjain, de a legvégén szemem mégis férfiasságán ragadt ugyanis egy viszonylag alacsony fiútól nem épp ekkora méretet vártam volna.

Ujjaim lassan cirógatták felsőtestét, libabőrössé téve azt, ami valamiért hihetetlenül izgató látványt nyújtott. Nyelvemmel végignyaltam mellkasán, ajkaim közé véve mellbimbóit, melyek megkeményedtek érintésemtől. Ahogy fogammal érintettem meg a kényes testrészt, Dyo-ból egy jóleső nyögés tört elő, ami újabb löketet adott nekem. Miközben felül húztam a fiú agyát, kezem észrevétlenül ért el férfiasságához, majd gyengéden érintettem meg azt. Kyungsoo hideg ujjaimtól reflexszerűen emelte meg csípőjét, többet akarva némi cirógatásnál. Teljesítve hangosan ki nem mondott kérését, lágyan fogtam marokra péniszét, lassan kezdve húzogatni rajta a bőrt, ezzel még tovább kínozva az alattam kéjesen nyögdécselő fiút.

- Ah... Kai... – nyögte hangosan, amire egy pillanatra felkaptam fejemet. – Kérlek...

Be sem fejezve mondatát harapott alsó ajkába, amint megérezte nyelvemet férfiassága körül; teljesen bekapva tagját kezdtem kissé szívni, amitől rögvest fejemhez kapott, majd hajamba markolva tolta egyre beljebb magát, ezzel jelezve egyértelmű szándékát. Ah... Sosem hittem volna, hogy Sehun után még valaha valakinél is fogom alkalmazni a mélytorkozást; pláne nem gondoltam az unokatestvérére.

De teljesítettem a kívánságát; tövig bekaptam férfiasságát, úgy hogy annak dobogását már nyelőcsövemben is érezni lehetett. Kényeztettem a férfit, ki megmentett, még akkor is, ha tudtam ennek semmi köze nincs ahhoz; de akkor miért tettem meg vele ezt? Konkrétan olyan módszerrel próbáltam a mennyekbe repíteni, amit még első szerelemnél is csak másfél év együttlét után alkalmaztam. Kyungsooval aznap este beszéltem először, és alig egy óra ismeretség után, konkrétan bármiféle előzetes kérelem nélkül leszoptam. Egy szinte vadidegen férfi farkát semmi konkrétabb ok nélkül bekaptam, de Sehunt anno nem voltam hajlandó ilyen módón kényeztetni, pedig ő a szerelmem volt. Mit ne mondjak, egy partyribanc elbújhat mellettem.

Mikor már fizikailag nem nagyon bírtam tovább a dolgot, hirtelen kiengedve férfiasságát ajkaim fogságából, törtöltem meg szám szélét, miközben kissé csalódott íriszeibe pillantottam. Nem bírva magammal hajoltam fel hozzá, invitálva őt egy hosszú csókba, amivel egy minimális szinten kárpótolni tudtam.

Ahogy ízlelgettem egyre hevesebben mozgó ajkait, gyorsan megszabadultam a még mindig rajtam lévő nadrágomtól és alsómtól is. Nem köntörfalaztam, egyszerre két ujjamat is Kyungsooba vezettem, aki mintha meg sem érezte volna testrészemet benne, ugyanúgy többért nyögdécselt. Kicsit köröztem benne, majd kihúzva ujjaimat, lassan belevezettem férfiasságomat, mire viszont már elégedett felkiáltással válaszolt. Miközben körülvett a mámorító forróság, és Dyo elégedett hangját hallottam, csak egyetlen egy dologra tudtam gondolni; Hogy lehet, hogy valaki ennyire passzoljon hozzám? Kyungsoo kellőképpen volt szűk, de nem annyira, hogy az, zavaró legyen, mint egy szűz esetében. Dyo tökéletesen tett mindent; már pusztán az érzés, hogy benne lehettem, fel tudott volna repíteni a csúcsra.

Néhány másodpercnyi mozdulatlanság után, mozogni kezdtem benne, először lassan, de ahogy többre vágyó kéjes nyögéseit hallottam, úgy váltottam egyre gyorsabb tempóra.

Egy idő után karom elfáradt, hogy a fiú mellett kellett támaszkodnia, ezért felültem, magammal rántva Dyo-t is, így kerülve bele a klasszikus lovagló pózba. S akkor történt; mikor Kyungsoo szemmagasságba került velem, egy pillanatra íriszei kikerekedtek, ajkai nyitva maradtak, ahogy teljesen véletlenül eltaláltam benne azt a bizonyos pontot.

- Ott? – kérdeztem reménykedve, hiszen rohadt nehezen találtam meg, azt a részt, amit másoknál egy másodperc alatt kitapasztaltam. Hevesen bólogatva, remegő ajkakkal válaszolt, rögtön utána pedig vadul mart ajkaimra, akaratos csókba hívva. Elégedetten vigyorogva löktem rajta egy nagyot, ismét megbökve azt a pontot, amitől kénytelen volt elválni tőlem, hogy nyögését szabadon engedhesse.

Bevallom, Kyungsoot kurva nehéz volt kielégíteni, de minden percet megért; heves tempóm legvégét járta (már vagy órák óta), mikor egy hatalmas döfésnél, Dyo háta ívben feszült be, s fejét hátravetve egy hangos kiáltás közepette élvezett közénk. Alig pár pillanattal később én is utána mentem, az orgazmus csodálatos ösvényén. Először esett meg velem az, hogy nem emlékeztem a szex utáni közvetlen pillanatokra, ahogy arra sem, mikor aludtam el.

Másnap reggel, kómásan nyitottam ki szemeimet, melyek egyenesen egy régebbi fényképre vándoroltak, ami a mellettem lévő kisszekrényen helyezkedett el, egy vékony barna keretben. Legnagyobb megdöbbenésemre, a fotón Kyungsoo mellett, régi iskolatársam Kim Jongdae vigyorgott nagy boldogan, diplomáját kezében tartva. Ez mégis mi? És engem meg miért érdekel?

Ahogy kikeltem az ágyból, reflexből kaptam az oldalamhoz, ami még mindig hasogatott, de valahogy az éjszaka folyamán nem éreztem. Vajon miért... Lassan botorkáltam ki a szobából, kócos össze-visszaálló hajjal. Amint kinyitottam a kék szoba nyílászáróját, egy az ablakban cigarettázó Do Kyungsoot pillantottam meg, kin egy fekete melegítő alsó, s egy bő pamut felső díszelgett, egyszerű mégis különleges látványt nyújtva. Szájában a Marlboro, kezében az aznapi újság, s orrnyergén egy kerek szemüveg, amely teljesen megváltoztatta egész arcának karakterét.

- Jó reggelt! – köszöntött mosolyogva, amint megpillantott, de döbbent ábrázatom láttán, ijedten lépett hozzám közelebb. – Minden oké?

- Te dohányzol? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva aggodalmas arcát, csak és kizárólag a cigire koncentrálva.

- Talán zavar? – vette ki a dohányt szájából, kerek szemeket meresztve rám.

- Nem... Csak furcsa. A suliban olyan tipikus jó kisfiúnak tűntél, olyannak, aki sosem iszik, nem dohányzik, nem jár el bulizni, nem harcol úgy, mint Jackie Chan és legfőbbképpen nem fekszik le a halott unokatestvére exével.

- Csalódást okoztam volna azzal, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek mások hisznek? – tárta szét karját költői kérdését feltéve, majd elnyomta cigijét. – Mellesleg; te tudtad, ki vagyok? – pislogott fel rám, komoly érdeklődéssel és kíváncsisággal nagy szemeiben.

- Mindenki tudta – vontam vállat. - Számomra az a furcsa, hogy te tudtad én, ki vagyok.

- Ugyan Kai; téged lehetetlen volt nem észrevenni – mosolyodott el nosztalgikusan, s ugyanilyen hangulatban kezdett beszélni – Már elsős korodban felfigyeltem rád; a stílusodra, a kisugárzásodra, arra hogy nem engedtél a társadalmi elvárásoknak, amik azt diktálták; „Utáld magad, hisz akkor leszel népszerű!”. És ezért tetszettél.

- Tetszettem? – lepődtem meg őszintén, szavain, melyek valamennyire hízelgőek voltak a számomra. Másrészről; nyelnem kellett tőle.

- Igen; talán túlságosan is. Meg akartalak ismerni, de a rohadt sors valahogy nem engedte.

- Mit? Hogy odatold a segged hozzám, amikor meglátsz a folyosón?

- Azt hiszed nem próbáltam? – kérte ki magának rögtön. – Nem volt rá alkalmam; Vagy megállított egy hülye tanár, vagy mások pattogtak körülöttem, és mire lekoppintottam őket magamról, te elmentél valószínűleg a következő órádra. Aztán egyszer, azt kellett megtudnom, hogy az unokatestvéremmel jársz.

- Elmondta neked? – makogtam magam elé.

- Amint alkalma volt rá. Sehunnal olyanok voltunk, mint a testvérek; öcsémként szerettem őt, épp ezért volt szar érzés, hogy a fiú, aki iránt ácsingóztam, összejött a rokonommal. Persze, ennek is megvolt a maga előnye.

- Előnye? – akadtam le megint egy apró szón. – Mi olyan előnye van annak, ha az, aki tetszik neked konkrétan a „testvéreddel” jár?

- Állandóan csak rólad beszélt – mosolyodott el. – Először úgy, mint egy drágakőről, s ahogy teltek a hónapok, valahogy sokkal hétköznapibb téma lettél Sehun életében; de engem csak jobban érdekeltél. És mivel ezzel a monológommal erősen fanatikus őrültnek tűnök, valószínűleg el sem tudod képzelni mióta vártam erre a pillanatra.

- Hogy lefeküdhess velem Jongdae szobájában?

- Honnan ismered Jongdae-t? – komolyodott poénos kérdésemet hallva.

- Onnan, ahonnan téged, csak vele azért néha beszéltem is. Viszont azt nem tudtam, hogy ti barátok vagytok; Mióta laktok együtt?

- Már nem lakunk – hangsúlyozta ki a tagadószót, mellyel megcáfolta azt a feltételezésemet, hogy barátok. – A szakításunk után elköltözött.

- Ti jártatok? – kerekedett el a szemem, ugyanis Jongdae-ről sosem gondoltam volna, hogy meleg.

- Három évig – vonta meg vállát. – Néhány hete tűnt el végleg az életemből, persze az összes olyan cuccát itt hagyva, ami egy kicsit is köthető hozzám.

- És ki vetett véget a románcnak? – kérdeztem gúnyosan, mire lesajnáló mosollyal arcán válaszolt.

- Én.

- És miért?

Kyungsoo féloldalas mosollyal arcán rakta le kezéből a benne tartott újságot és cigarettásdobozt, aztán apró léptekkel állt meg előttem, izgatóan közel hajolva hozzám suttogta ajakaimra negédes szavait.

- Túlságosan hasonlítottunk.

Halkan felnevetve zártam be a köztünk lévő néhány centiméteres távolságot egy kedves csókkal, amely túlságosan is reflexből érkezett.

Tudtam, hogy mit akart ezzel nekem Dyo üzenni, és átlag esetben egy másik férfit elküldtem volna a faszba, de őt nem; Kyungsoo teljesen az ellentétem volt. Dohányzott, vidáman élte a mindennapokat, reál beállítottságúként élte az életét, mégis állandóan a világmegváltásról álmodozott, míg én egészségesen éltem, a művészetekben találtam meg önmagam, de mindig a valóság tengerein evickéltem és sosem akartam másokért tenni.

Világ életemben gyűlöltem az olyan embereket, akik nem hasonlítottak rám, ugyanis kiskölyök koromban azt tanultam apukámtól, hogy egy olyan ember, aki nem egy véleményen van veled, az nem lehet hű társad. Mostanra be kellett látnom, az öregem egy szenilis vén barom volt.

Kyungsoo és én, mint tűz és víz; ő lobbanékony én nyugodt; Dyo ragyogni kívánt, míg én csak sodródni az árral, szinte teljesen inkognitóban. Do Kyungsoo az ellentétemként élte a mindennapokat, arra várva, hogy egyszer majd megismerhessen; és itt volt rá a lehetőség. Normál esetben féltem volna egy efféle kísérlettől, de huszonöt évesen, már megtanultam, hogy az ellentétek ugyan képesek megölni egymást, viszont ha megfelelően vannak összerakva, tökéletes harmóniát alkotva tudnak együtt élni.

Sehun és én hasonlítottunk, ezért szerettük egymást annyira a kapcsolatunk elején; de mivel nem tudtunk rendes egységet alkotni az egyikünk elpusztította a másikat. Viszont Dyo és én semmiben sem voltunk ugyanolyanok; más vélemények, különböző ízlések és teljesen eltérő világok voltunk mi ketten. Mégis; úgy éreztem, mikor ott a cigaretta ízű csókját ízleltem, hogy vele százszor jobban élhetnék, mint mikor Sehunnal voltam együtt.

Van az a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást; mindig is baromságnak tartottam, és ezt a véleményemet soha nem fogom megváltoztatni, de azt el kellett ismernem; néha bele tudtak trafálni.

Hiszen Kyungsoo és én képtelen voltunk egymás nélkül élni, még akkor is, ha tudtuk; bármelyik pillanatban széthullhatunk. Csak abban reménykedtem, hogy a későbbiekben meg tudjuk alkotni azt a harmóniát, ami más klasszikus párosoknak is sikerült, és ők is boldogan tűrik meg egymást a másik mellett. Mint Ying és Yang... Mint Nap és Hold...

És persze, mint Tűz és Víz.