Üzemeltető: Blogger.

Wish (KaiYeol)

by - 23:14



 Az iskola szar. Mindig is szar volt és mindig is szar is lesz, akármennyire próbálom megkedvelni az osztálytársaimat, a tanáraimat vagy éppen azt a redvás tananyagot, amit szerettem volna elraktározni az agyamban, hátha később még szükségem lesz rá. De naná, hogy el fogom felejteni az izotóp atomokat, nem csak harminc éves koromra, hanem rögtön másnapra, mert ilyen szinten nem érdekel az a kibaszott suli. Miért jó az nekem, hogy idióta, személyiségnélküli, tesztoszteron túltengéses barmokkal vagyok összezárva, legalább napi hat órán keresztül? Hát, szerény személyemnek baromira nem fekszik ez az egész alapszituáció, amibe bele vagyok kényszerítve, de úgy állok hozzá, ha több millióan kibírták, én is ki fogom, bármennyire van már ki a faszom is vele. Elfogadom a dolgokat, de attól még nem vágok hozzájuk jó képet, mert nem tetszik.
 Jobban belegondolva, eléggé kevés dolog van, ami tetszik. A tantárgyak nem tetszenek, a tanulás nem tetszik, a tanáraim stílusa nem tetszik, az osztálytársaim megnyilvánulásairól nem is beszélve! A lányok egy cseppet sem érdekelnek, de annyira a pasik sem… mind annyira unalmasak és érdektelenek. Három dolog van összesen, ami nem csak elnyerte a tetszésemet, de még szeretem is!
 Az első az apám. Mindent meg tudunk beszélni egymással, nagyon egy véleményen vagyunk a legtöbb dologban, és egyáltalán nem erőlteti rám a szokásos hülyeségeket, amiktől naponta kapom az agyfaszmerevedést. Apám rendkívül intelligens, jó humorral megáldott férfi, akinek a családja az első; tisztelem benne ezt a tulajdonságát, és talán pont emiatt is szeretem annyira.
 A második a legjobb barátom, Taemin. Kiskorunk óta össze vagyunk kötve – amikor kölykök voltunk, folyton összekevertek minket –, nem csoda, hogy megszerettem időközben. A szüleink üzlettársak, így szinte kötelezően lettünk legjobb barátok, ami az évek eltelését követően teljesen természetessé vált. Együtt nőttünk fel, egyszerre alakult ki a véleményünk és az ízlésünk is, így totál egyformák vagyunk, ilyen tekintetben biztosan. Sosem vesztünk össze, nem volt min, ahhoz túlságosan szerettük egymást. Őszintén, nem tudnék egyetlen egy dolgot kiemelni Taeminban, amit kedvelek, valahogy maga az egész gyerek nagyon megnyerő.
 Végül a harmadik nem más, mint Park Chanyeol. Különös, hogy ő is benne van a kis listámban, elvégre szinte semmit sem tudok róla. Illetve, mindent tudok róla: 1992. november 27-én született, Szöulban, 185 centiméter magas, hetven kiló, A-s vércsoportú. Nagy Dara rajongó, aki a 2NE1-ból ismert; kedvenc színe a fekete, kedvenc száma a 21, kedvenc ételei a Galbi és a Tonkatsu, kedvenc előadója Eminem és Jason Marz, kedvenc műfaja a hip-hop és a rock, kedvenc filmje…
 Igen tudom, megszállott vagyok. Sosem hittem volna, hogy valaha ennyire odaleszek egy modellért, de érte valamiért megőrülök. Minden műsorát láttam, minden cikket elolvastam róla, minden interjúját kívülről fújom, minden érdekességet tudok, ami csak hozzá köthető. Fogalmam sincs, miért rajongok egy nálam idősebb, felnőtt férfiért, de az a krapek egyszerűen elcsavarta a fejemet, és homokot öntött bele.
 Emlékszem még néhány évvel ezelőtt, kaptam egy hatalmas, óriás posztert a nővéremtől, amin Park Chanyeol villantott éppen egy ezer wattos mosolyt felém. Amint kiraktam őt a falamra, úgy éreztem, nem vagyok többé egyedül; bármennyire is volt egy szerető családom és egy remek barátom. Azzal, hogy Chanyeol is az életem része lett, milliószor nyugodtabb lettem; annak a bizonyos poszternek panaszoltam el minden gondomat, amikről még Taeminnek sem beszélhettem. Minden alkalommal egy kő esett le a szívemről, valamiért jól esett, hogy nem láttam tőle közvetlen emberi reakciókat, csak azt a kedves mosolyt, amire mindig is vágytam.
 Ja, tudom, hogy totál pszichopatának tűnhetek emiatt, de hát ez van, mindenkinek van valami kis izéje, amitől mások a falra mászhatnak. Én egy életnagyságú poszterhez beszéltem, de mivel nem nyúztam kisállatokat, nem volt nagy gond ezzel.
 Azzal viszont már akadtak problémák, hogy az egészségesnél jobban rajongtam egy vadidegen emberért. Ugyanis azzal nem számoltam, hogy ha valami történik Chanyeollal, azt hogyan fogom kezelni.
 Egyik nap viszonylag jó kedvvel mentem iskolába – ami velem szinte sosem szokott megtörténni, mert teljes szívemből gyűlöltem azt az intézményt –, és úgy voltam vele, hogy aznap senki sem lombozhat le. A fene sem gondolta volna, hogy pont a legjobb barátom fog a földbe döngölni, mondjuk nem szánt szándékkal.
 Taemin lendületesen lépett be az osztályba, majd sajnálkozóan borult a nyakamba, mintha csak vigasztalni akart volna valami miatt. Értetlenül viszonoztam az ölelését, folyamatosan egy mondatot hallgatva tőle:
- Haver, én annyira sajnálom! – szorított magához, mintha csak az anyám halt volna meg. Összevont szemöldökkel toltam el magamtól, furcsán pillantva a fiúra.
- Mit sajnálsz? – kérdeztem.
- Hát a történeteket! – felelte határozottan, egy másodpercre elbizonytalanodva. – Azt hittem kicsit jobban meg fog viselni…
- Minek kellett volna megviselni?
- A halálának – mondta, olyan hangsúlyozással, mintha tudnom kellett volna, mi a francról beszélt éppen. – Tökre szeretted!
- Kiről beszélsz, ember?!
- Park Chanyeolról! – közölte, de nekem továbbra sem esett le a szitu. – Úgy tudtam, nagy rajongója vagy!
- Így igaz, az vagyok – bólogattam, elvégre ez egy eléggé egyértelmű tény volt rólam. – De miért kezdtél hirtelen róla beszélni?
- Aish! – dörzsölte meg arcát, valószínűleg ráébredt, hogy túl reggel volt még ahhoz, hogy felfogjam mit akart fél szavakkal közölni velem. – Park Chanyeol meghalt, Jongin!
- Hogy mi? – sápadtam el rögtön, hirtelen fel sem fogva szavait.
- Ma hajnalban autóbalesetet szenvedett Busanban, miközben utazott haza! Azonnal kórházba szállították, de már nem tudták megmenteni, túl sok vért veszített!
- Te… ezt honnan tudod? – rebegtem, erősen közelítve valamiféle rituális kiakadáshoz. Bár nem akartam egy osztályteremben sírógörcsöt kapni, nagyon közelítettem felé.
- Reggel olvastam – mondta. – Még a hat órai hírekben is beszéltek róla.
- Édes Istenem! – temettem arcomat kezeimbe, eleresztve az első könnycseppeket, melyek benedvesítették érdes bőrömet. Ujjaim hajtöveimhez csúsztak, majd erősen megszorították azokat, mintha a szimpla testi fájdalom el tudta volna terelni a gondolataimat a lelkemben tátongani kezdő űrről.
 Tudtam, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem volt normális reakció tőlem az ilyesfajta kiakadás. Egyesek akkor sem esnek ekkora depresszióba, ha egy személyesen ismert személy veszíti életét; én pedig ki bírtam akadni, amiért egy általam bálványozott modell meghalt. Nem tudtam ellene mit tenni, teljesen letaglózott a hír; egész nap lehajtott fejjel, totál hullamódban léteztem, magamban folyton azon agyalva, miért kellett egy ennyire kedves, gyönyörű embernek meghalnia.
 Még inkább kiborultam, mikor aznap délután hazaértem, és elolvastam a cikkeket, amikben sajnos megerősítették, hogy Chanyeol valóban eltávozott az élők közül. Szívem szerint földhöz vágtam volna a telefonomat, azt ordítva az összetört tárgynak, hogy mindez nem igaz, mindez nem történt meg.
 De sajnos megtörtént.
 Földre rogyva bőgtem, akár egy szerencsétlen kisgyerek, a feltört szomorúság mellett még a tudatot is elviselve, hogy tizenhét évesen ennyire kiakadtam egy híresség halála miatt. Mélyen magamban, tisztában voltam vele, hogy nem kellett volna lelkiekben megroppannom emiatt. Az emberek meghalnak, még a hírességek is…
 Viszont ahogy könnyes szemekkel arra a bizonyos poszterre meredtem, amin ő mosolygott boldogan, ismét mintha megszakadt volna a szívem. Mintha azaz ember, akinek éveken keresztül meséltem a titkaimról, a soha ki nem mondott vágyaimról, a bajaimról, hirtelenjében megsemmisült volna. Holott én csak egy képhez beszéltem, nem az igazi emberhez, aki elvesztette az életét. Tudtam, hogy nem a meghalt személyért sírtam, hanem azért, akit a helyére képzeltem. Persze, lehetséges volt, hogy az álmaim megegyeztek a valósággal, de ebben már sosem lehetek biztos. Eddig sem volt esély arra, hogy megismerem az igazi Park Chanyeolt, de ezek után már csak vágyálom lesz az is, hogy live-ban bámulhassam a gyönyörű mosolyát.
 Nagy nehezen feltápászkodtam a szőnyegemről, s kedvenc poszteremhez léptem; nedves ujjaimmal simítottam végig a szép papíron, melyre az Ő arca volt nyomtatva. Ujjbegyeim soha többé nem mozduló ajkaira simultak, s meggondolatlan szavakat mondattak ki velem azok a kedves, többé már nem ragyogó szemek.
- Bárcsak életre kelnél!

…



 Másnap reggel a szombati rádióműsor ébresztett, amely a konyhából szűrődött fel a szobámig, óvatosan osonva fülemig. A műsorvezető nő hangja kifejezetten irritáló volt a számomra, így igyekeztem minél előbb felébredni, hogy kinyomhassam az idegesítő beszéd forrását. Teljesen feldagadt szemeimet kezdtem dörzsölgetni, miközben morogva felültem az ágyban, készülve nekivágni a rituálészerű semmittevésnek, amit általában hétvégén művelni szoktam.
- Jó reggelt! – csiripelt fel hirtelen egy mély hang, közvetlenül mellettem. Az orgánum irányába pillantottam, s abban a szent percben kiment minden csipa és álmosság az íriszeimből, közben pedig sanszos volt, hogy nemsokára elér egy szívroham. Az a bizonyos ezer wattos mosoly világította be a szobám minden területét, ugyanazok a csillogó tekintetek, amiket anno a tévében láttam, csak akkor éppen hús vér alakban vizslattak! Totál ijedten tapadtam neki a falnak, el sem akarva hinni, mit láttam azokban a percekben.
- Te meg ki a halál vagy? – ordítottam rémülten, remélve, hogy csupán álmodtam, és nem kellett a diliházba küldeni az előző napi sokktól.
- Ki lennék? – kérdezte nevetve, pontosan azon a szeretnivaló hangon, amit a műsorokban hallottam. – Én vagyok az; Chanyeol!
- Az nem lehetséges! – ráztam rögtön fejemet. – Te tegnap meghaltál! Autóbalesetben! Ott bőgtem egész nap…
- Tudom – mosolygott lágyan, kissé keserűen, ahogy kedvesen megcirógatta arcbőrömet, kellemes borzongást okozva ezzel nekem. Hozzámért… tényleg valódi volt, s nemcsak az elmém szüleménye. Vagy tényleg eléggé durván megőrültem. – Láttalak végig. Szerettelek volna megvigasztalni, de nem tudtalak, elvégre… csak egy poszter voltam!
 Ahogy kimondta ezt a mondatot, tekintetem óvatosan siklott a megszokott plakát helyére, reménykedve abban, hogy az ugyanabban az állapotban volt, amiben előző este hagytam. De csalódnom kellett. Maga a poszter teljesen ép volt, csak éppen a férfi alakja – aminek végig ott kellett volna lennie – teljesen eltűnt. Csupán a körvonala maradt meg, azon belül csupa feketeség foglalt helyet. Ahogy realizáltam a dolgokat, kedvem támadt volna ott helyben elájulni, vagy legalább letargiába esni.
- Ez… – meredtem elképedve a férfire, akit egészen reggelig, halottnak hittem. – Ez… hogy lehetséges? Nem értek semmit! Te tegnap meghaltál, tudom, olvastam, láttam a híreket, teljesen ki voltam bukva miatta! Erre most itt vagy! – A biztonság kedvéért közelebb evickéltem hozzá, és bármiféle szégyenérzet nélkül elkezdtem tapogatni az arcát, gyömöszöltem, megbizonyosodva arról, hogy valóban létező személy volt-e. – Totál valódinak tűnsz.
- Mert valódi vagyok – kuncogott, eltolva magától, hogy végre nyugton hagyhassam a gyönyörű pofiját. Mindkét vállamat megragadta, gyengéden fordítva teljesen szembe vele, megnyugtatóan simogatva karjaimat. – Nem olyan bonyolult a helyzet, mint ahogy gondolod, Jongin.
- Te tudod a nevemet? – képedtem el őszintén, félig ijedten, félig hihetetlenül boldogan, amiért az idolom, akiért éveken keresztül rajongtam, kimondta a nevem.
- Mindent tudok rólad – nevetett kedvesen. – A neved Kim Jongin, 1994. január 14-én születtél, Szöulban; 182 centi magas vagy, A-s vércsoportú, 65 kiló. Kedvenc ételed a rántott csirke; kedvenc számod az 1; kedvenc színed a piros, az égszínkék és a fekete; szeretsz könyveket olvasni, táncolni és zenét hallgatni; szereted a „Karib Tenger Kalózai”-t, legjobb barátod Lee Taemin, és az édesapád a példaképed. Gyakori szokásod, hogy harapdálod a szádat. Utálod az iskolát, nincsenek is jó jegyeid, főleg a fizika a gyengeséged, de csak az új tanárod óta, aki – állításod szerint – fúj rád. Sosem volt még rendes barátnőd, mivel két évvel ezelőtt összetörte a szívedet egy bizonyos Jung Soojung, aki miatt teljesen elvesztetted az érdeklődésedet a női nem iránt. Egy időben a fiúk felé kezdték vonzódni, viszont az évfolyamtársad, Oh Sehun, teljesen elutasító volt veled szemben, amikor kifejezted iránta az érdeklődésedet. Ezeknek már legalább egy éve, azóta pedig majdnem mindennel és mindenkivel szemben elutasító vagy.
 Úgy sorolta a tényeket rólam, mintha egy az orra alá dugott papírról olvasta volna fel őket, amit előtte persze már jól begyakorolt. Szinte nyitott könyv voltam a számára, mintha évek óta ismertük volna egymást. Gördülékenyebben s folyékonyabban beszélt az életemről, mint amennyire én tudtam volna, de még nem is ez volt a legijesztőbb az egészbe: olyan dolgokat is tudott, amiket senkinek nem mondtam el. Csak magamban mormogtam őket, esetleg még a poszterhez beszéltem, de…
- Bocs, hogy félbeszakítalak – kezdtem bele óvatosan –, de nem egészen világos ez nekem. Ki is vagy te valójában?
- Én vagyok Park Chanyeol, a modell, akiért odavagy – Kezdésnek ez is megtette. – És való igaz, tegnap éjjel meghaltam Busanban.
- Akkor hogy a faszba kerültél ide?! – csúszott ki a kissé ingerült kérdés ajkaimon, mert egy cseppet sem vágtam a szituációt, amibe hirtelen belecsöppent.
- Tegnap este azt kívántad, bárcsak életre kelnék – rántott vállat. – Hát itt vagyok.
- Komolyan? – kerekedett négyszeresére a szemem, elvégre ez tuti nem volt ennyire egyszerű. Nem lehetett ennyire egyszerű! – Ez hogy történt meg?
- Léteznek még csodák – rántott vállat játékosan, majd huncut mosollyal az arcán, bármiféle szégyenérzet nélkül, mellém helyezte le fenekét, olyan közelségbe kerülve hozzám, hogy attól egyenesen égni kezdett az arcom. Sajnos, nem csak az… – Azt kérted, éljek, most pedig élek! Egyszerűen kimásztam a poszteredből, az eredeti életem emlékeivel, plusz még azokkal, amiket te meséltél a „falnak” – mosolygott kedvesen, ahogy óvatosan átkarolt. – Ja, és történtek változások a te életedben is.
- Az enyémben is? – kerekedett el a szemem, de ránézni nem mertem, mert annyira közel volt, hogy abba akár még bele is haltam volna. Park Chanyeol mellettem ült, ráadásul átkarolt! Ha nem lettem volna sokkban, biztosan meghalok az örömtől. – Hogy érted ezt?
- A tegnapi nap, teljesen kitörlődött, csak mi tudunk róla – mondta, majd kölcsönkérte a telefonomat, s kutakodni kezdett benne. Persze, nem a személyes cuccaim között babrált, nem volt ő tuskó, csak a neten keresett valamit. Nem igazán érdekelt, az jobban lekötötte a gondolataimat, hogy miért volt a háttérképem egy közös kép rólunk? – Illetve, nem törlődött ki, csupán teljesen átalakult, ezáltal a múltunk is.
- Továbbra sem értem – ráztam meg fejemet, hosszasan meredve magam elé, miközben azon morfondíroztam, honnan a faszból volt közös képem Park Chanyeollal?
- Akkor csak olvasd hangosan! – dugta orrom alá mobilomat, pimasz vigyorral arcán. Összeráncolt szemöldökkel vettem kezembe a készüléket, majd konstatáltam, hogy egy róla szóló újságcikket kellett előadnom, amely a tegnap éjszaka eseményeiről írt.
- „Park Chanyeol, a híres tizenkilenc éves modell, kései órákban hagyta el Busan városát, hogy minél hamarabb a fővárosba juthasson, számunkra ismeretlen okok miatt hagyva faképnél a Nike stábját.” – olvastam az első bekezdést, értetlenül kapva pillantásomat a fiúra. – Te Nike-t reklámozol éppen?
- Jongin, csak olvass tovább – kacsintott hamiskásan, leszarva kérdésemet.
- Rendben – sóhajtottam, aztán teljesítettem a parancsot. – „Először mind arra gondoltunk, valami komoly probléma adódott Chanyeol valamelyik családtagjának egészségi állapotával, ám szerencsére, semmi ilyesmiről nem értesültünk.” Komolyan, ennek mi a franc értelme van?
- Kérlek Kai, csak olvasd tovább! – nézett jelentőségteljesen szemembe, azon a néven szólítva, amit még Taemin adott nekem néhány évvel ezelőtt, pontosan ugyanabban a szobában, a poszter előtt.
- „Nem sokkal később, megtudtuk, hogy a fiatal híresség szerelméhez igyekezett haza, akinek kiléte már a kapcsolatuk kezdete óta hatalmas titok övezi…” – képtelen voltam tovább haladni a sorok között, amik már csak Chanyeol karrierjét taglalták. Nem az volt a lényeg, és ezzel mind a ketten tökéletesen tisztában voltunk. – Szóval… ezek szerint, mi járunk? – esett le az állam, háromfelé törve a padlón, akár egy porceláncsésze. Az idősebb remekül szórakozott rajtam, s miközben én még a gondolataimat szedtem össze, ő megválaszolta kérdésemet.
- Mint mondtam, megváltozott a múltunk azzal, hogy arra kértél, hadd élhessek újra – mosolygott, ezúttal karja pedig derekamra csúszott, s úgy húzott közelebb magához, olyan tekintetekkel ajándékozva meg, amitől ott helyben el tudtam volna… olvadni. – A világ egy csapásra megváltozott; mi pedig hirtelen együtt lettünk!
- És… neked ezzel nincs gondod? – kérdeztem óvatosan, elvégre ez számára is pont annyira idegen lehetett, mint nekem. – Meg nem úgy volt, hogy te azzal a színésznővel jársz?
- Az csak pletyka, Jongin – legyintett mosolyogva. – Én meleg vagyok, és veled járok! És hidd el nekem, ha gondom lenne velem, nem választottam volna; tudod, ahogy a poszterbe zárva hallgattalak éveken keresztül, csak arra vártam, hogy egyszer kijöhessek onnan és veled lehessek. És ez az álmom most teljesült! A kérdés már csak az… te benne vagy?
- Én…? – pislogtam nagyokat.
- Tudom, mindig is hatalmas rajongóm voltál, de ez szól nekem is?
 Őszintén, nem tudtam hirtelen mit mondani. Totálisan össze voltam zavarodva a történtek miatt, meg eleve nem lettem volna képes erre normális választ adni, olyat, ami mindkettőnknek megfelelt volna. Tényleg rajongtam Chanyeolért, a külsejét is imádtam, és azt a személyiséget, amit a képernyőn keresztül megismerhettem. De én abba a Chanyeolba akartam beleszeretni, akit magamnak kreáltam még a poszter előtt… ez lett volna ő?
- Semmit sem változtál?
- Semmit – rázta meg fejét. – Az a személyiségem, aki nem ismert téged, és aki igen, azok összemosódtak; ezért vagyok most így itt, ebben a formában! És szeretném tudni, hogy te is ugyanazt érzed-e, amit én!
- Chanyeol basszus, most ébredtem fel, elég volt az nekem reggelre, hogy életre keltél és mégsem haltál meg! Egy kézkérés kicsit sok lenne nekem erre az egy órára! – válaszoltam kapásból, kissé ingerülten, mert ekkora mennyiségű döntésáradatot nem zúdíthatott rám, még normális esetben sem.
- Igazad van! – mosolygott lágyan, a lehető legkedvesebben bánva velem. – Gyere, menjünk le reggelizni! Csináltam neked kaját, a szüleid amúgy sincsenek itthon… együk meg kettesben!
- Rendben – álltam fel az ágyamról, elfogadva a magasabb kezét, amit időközben kezdett nyújtani nekem. Rákulcsolta ujjait enyémre, s még mielőtt kiszabadultunk volna a szobám fogságából, hirtelen az idősebb erőszakosan az ajtónak döntött, s hevesen csókot lopott tőlem. Testemet nekinyomta a nyílászárónak, teljesen felkent rá, miközben szenvedélyesen falta ajkaimat, mintha csak azokból táplálkozott volna. Nyelve vadul mozgott, ugyanakkor lágyan is kényeztetett, megtalálva azt az egyensúlyt, amiért ölni tudtam volna. Pontosan úgy döntötte a fejét, úgy irányított, úgy okozott hatalmas örömet, ahogy azt régebben képzeltem. Sőt; minden elvárásomat felülmúlta, mivel ő csinálta, s nem más!
 A heves nyelvjáték végére lelassított, s kíváncsian vizslatta arcomat, valamiféle reakció után kutatva. Tudta, hogy ezzel egy kisebb sokkot okozott nekem – újra –, viszont ez a fajta meglepetés, valahogy jobban érintett, mint a reggeli. Talán az volt a legnagyobb érdekesség, hogy Chanyeol makulátlanul megtestesítette mindazt, amire vágytam.
- Na? – húzta fel szemöldökét, olyan lelkesen pislogva rám, akár egy megfelelési kényszerekkel megáldott kiskutya.
- Azt hiszem – gondolkodtam el egy pillanatra – te vagy az én emberem!
 És megcsókoltam, újra, újra, és újra…
 Mondanom sem kell, hogy a reggeli teljesen kihűlt, mire leértünk az alsószintre! Kíváncsi voltam, ha nagyon sóhajtozom, az is ismét felmelegszik-e… de az embernek egyszerre csak egy kívánsága teljesüljön, nem igaz?

Share
Tweet
Pin
Share
Tags : , , , , , ,

You May Also Like

6 megjegyzés

  1. NaNa2016. július 21. 0:49

    Úristen! Köszönöm, ez... wow...
    imádtam, és nagyon köszönöm, de ... Áh erre mi a fenét lehet mondani?
    Csak, mert tényleg annyi minden van most a kobakomban, de semmi nem akar jönni!
    Nagyon jó volt, Kai a kis suli utáló, és Chanyeol egy modell? :OO Áh! Mondjuk majdnem én is sírni kezdtem, mikor kijelentette Taemin, hogy meghalt... akkor olyan fura érzésem volt... Mindeeeeegy ><
    Még egyszer köszönöm, hogy fáradoztál, még mindig imádlak!
    Puszillak, meg huggollak meg minden egyéb!
    /Tina/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Noel2016. július 22. 21:02

      Ugyan, ha már egyszer megígérem, illendő volt megírni XD
      Hidd el, el tudom képzelni, hogy mi mindent szeretnél mondani XD
      Hát igen, Kai a szívemből szólt XD Chanyeol engem egy csomószor valami fogkrém reklámra emlékeztet, valószínűleg ezért is írtam modellnek XD Meg amúgy, második is lett valami modellversenyben XD
      Szívesen fáradoztam, jött nagyon az ihlet :D
      Én is huggollak, és örülök, hogy tetszett ez a kis os ^^
      Noel ♥

      Törlés
  2. kahee_2016. július 22. 13:56

    Szia^^
    Ez...ez nagyon edes lett:3 Bar en eddig nem szeretem a KaiYeol parost,nem is igazan olvastam roluk,talan egyet vagy kettot? Ah nem tudom,de nem is erdekel,most mar neked koszonhetoen a KaiYeolert is oda vagyok:3
    Hihetetlenul edes ez a OS,nagyon tetszik:)
    Ha nekem is lenne ilyen kivansagom,az egesz EXO,GOT7 ex VIXX a szobamba ulnenek mint a kis gyerekekXDD Vagy rohangalna minkedni kiabalva"Ki akarok menni...meleg van...kicsi a hely"XDDDDDDDDDD Viccet felereteve,nagyon megszeretem ezt az OS-t,ahogy a parost is:3
    Koszonom,hogy olvashatam<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Noel2016. július 22. 22:09

      Szia! ^^
      Örülök, hogy tetszett ^^ Nincs olyan sok fici róluk, pedig szerintem nagyon aranyosak ^^ (Attól függetlenül, hogy nem nagy kedvenceim ^^). Örülök, ha miattam megkedvelted őket is ^3^
      Nekem mondod? XD Szerintem amúgy a legtöbb kpopper lány így van ezzel, szóval.... Átérezzük a helyzetedet :D Mellesleg nagyon örülök neki, hogy elnyerte a tetszésedet eme kis novella ^^
      Noel ♥

      Törlés
  3. Juditta2016. július 25. 13:27

    Szia Noel!
    Èn most teljesen el vagyok ájulva ettől a oneshottól, nagyon cukor volt és KAIYEOL, amire már ezer éve vágyom. Köszönet érte, bearanyoztad a napom. :-)
    Most egy gyenge pillanatomban vagyok és azt kell mondjam, én is szeretnék ilyet átélni (csak mondjuk Sugával). ^^ Ugyanakkor szeritnem Jongin nagyon durva anyagot szed, amitől ilyeneket kèpzelgett. :-P
    Nem, viccelek, ez egy fiction, szóval minden megtörténhet benne, ezt most ki is használtad.
    Szép volt, jó volt, és nem vitted túlzásba a ,,rondabeszédet" sem, pont annyi volt, amennyit a szituáció megérdemelt. Bár lehet, ha 50 fejezeten keresztül olvasnánk Jongin életéről, az is tele lenne mindenfèle cifra szövegekkel. XD De ez most nem fontos, nem tudom minek írok baromságokat. :-P
    Ennyi voltam, nagyon köszönöm még egyszer, hogy olvashattam. Pusz
    Ditta<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Noel2016. július 26. 10:23

      Szia Ditta! ^^
      Nagyon örülök neki, hogy tetszett ^^ Már nagyon régóta a fejemben volt ez a cucc, plusz a KaiYeol is, és ideje volt megírni ^^
      Mindenki vágyik erre, ez tény ;) Így jobban belegondolva viszont Kai tényleg nagyon be volt szívva XDD De ez a fantasy írásom ereje, szóval ne rontsuk el a drogokkal XD
      Mondom én :D
      A cifra beszéd hozzátartozik társadalmunk társalgásához, én meg csak reálisan írok XDDD Anno drága Oh Sehununk folyamatos káromkodását is végig lehetett követni 50 fejezeten keresztül, szóval nincs itt gond XDD
      Köszönöm, hogy olvastad, és azt is, hogy írtál ^^
      Noel ♥

      Törlés