A falon lógó negyven centiméter átmérőjű óra másodpercről másodpercre zakatolt egyre hangosabban. Az Oh család legkisebb gyermeke, a mindössze tizennégy éves Sehun, halántékát dörzsölte az idegességtől, amit a falióra zavaró moraja okozott. Szorzattá alakítás, algebrai törtek sorakoztak négyzetrácsos füzetében, rögtön ezek mellett pedig a fotoszintézis fogalmas egy másik jegyzettömbben, a csúszási súrlódásról már nem is beszélve.

 12:28 van – gondolta a fiú, félig felsandítva az idegesítő időmutatóra. – Tizenöt perc a fizika elmélet, a képletek majd még plusz nyolc perc gyakorlás. Aztán a biológiához kell egy óra, ha a holnapi témazárót ötösre akarom megírni, viszont még ott a kínai, amit kedd óta elő sem vettem.  Mondjuk abból csak szerdán lesz feleltetés, és nekem eggyel több jegyem van, mint a többieknek, szóval nem valószínű, hogy pont engem fog kihívni. Azért átnézem a párbeszédeket, hátha… Aish, de még van irodalom is!

 A fiú gondolatai káoszba torkolltak, amelyből a hirtelen megcsörrent telefon rángatta ki.

- Sehun-ah, otthon vagy? – szólt bele köszönés nélkül egy ismerős hang.

- H-hyung! – jött azonnal zavarba a fiatalabb; arcán mindig pírfoltok jelentek meg, akárhányszor Luhannal kellett beszélnie. – I-igen, otthon vagyok.

- Mi jót csinálsz?

- É-éppen tanulok – válaszolt halkabban Sehun, megpróbálva lenyugtatni hevesen verő szívét.

- Gondolhattam volna, elvégre jó kisfiú vagy – kuncogott bele a telefonba a végzős gimnazista, ezzel csak még inkább zavarba hozva az elsőst. – Kinéztél már az ablakon? Gyönyörű, nagy csomókban esik a hó.

 Valóban esett, ebben Luhan nem tévedett. Sehun tetőablakát másodpercek alatt borította be a hótakaró, esélye sem nyílt átnézni rajta.

- Idén decemberben ez az első hó – mondogatta monoton hanglejtéssel a kínai. – Lenne kedved elmenni valahova? Tudod, csak úgy megünnepelni a hóesést.

- Mármint nekem? – bökött mellkasára megdöbbenten a mindig jeles osztályzatokat szerző, tizennégy éves kiskamasz.

 Luhan hyung gólyája volt Sehun, ráadásul a legkedvesebb a külföldi számára. Senki, még maga Oh Sehun sem értette, a népszerű tizenkettedikes mégis mit láthatott a kis stréber kilencedikesben. A pösze nem is volt hozzászokva, hogy kedvesek legyenek vele, pláne nem a populáris diákok közül; Luhan mégis állandóan őt pesztrálta, ami még három hónap eltelte után is zavarba hozta a fiút.

- Persze, kinek másnak? – nevetett a másik a vonal túlsó végéről. – Na, mit szólsz?

- Hát, jó lenne hyung, de az a helyzet, hogy rengeteg tanulnivalóm van, a kínait pedig még ki sem nyitottam…

- Kifogás kifogások hátán! Ugyan Sehun, lazíts egy kicsit! Amúgy is; a kínaiban tudok neked segíteni. Taníthatnék egy-két nyelvtechnikát a kiejtéshez, ha gondolod – lágyult el Luhan hangja, gyomorgörcsöt okozva a pösze fiúnak. – Mi a véleményed?

 Az Oh család legfiatalabb gyermeke paradicsom vörös fejjel viharzott ki szobájából, magára hagyva a matematika, biológia, fizika, de még a kínai füzetét is. Magára kapta téli bakancsát, vastag kabátját, és már rohant is kifele, közben egy pillanatra sem emelve el a telefont a fülétől. Elvégre, muszáj volt illendően megünnepelni az első hóesést, nemde?