Sziasztok! Ez a történet egy versenyre készült, ahol az volt a feladat, hogy egy ránk jellemző érzéssel írjunk.^^ Jó olvasást mindenkinek!
Cím: Pillanatnyi öröm
Páros: Zhang Yixing (Lay) x Kim Jongin (Kai)
Műfaj: angst, pszichológia, dráma,
Érzés: Unalom
Szavak száma: 1828
Kibírhatatlanul magas volt aznap a páratartalom. A Nap csak sütött és sütött, folyton-folyvást, szűnni nem akaróan, a levegő pedig nem szándékozott megmozdulni – ahogy Kim Jongin sem. A férfi kényelmetlenül ült egy hófehér, műanyag széken, lábát az előtte elhelyezkedő dohányzóasztalon pihentetve. Fejét a plafonnak szegezte, unaloműzés gyanánt számolgatta az azon sétáló ízeltlábúakat.
A helyiség ajtaja percenként nyílt ki és csukódott be, hosszabb-rövidebb intervallumokban. A szünetét élvező nem zavartatta magát, minden alkalommal, akárhányszor csak elnézést kértek a zavarásért, vállat rántva kereste tovább az aprócska pókokat. Időnként még egy kisebb fuvallat is megcsapta arcát, amikor valaki nagyobb lendülettel rontott rá.
A férfi lehunyta szemeit, mihelyst egynél több személy tartózkodott a szobában. Kollégái beszélgetése hallatán mindig könnyebben tudott szundítani.
- Már megint itt van – szólt halkan az egyik nő, fáradt sóhajt engedve szabadon.
Kim Jongin pillái azonnal kipattantak.
- Arra a jóképű fiatalemberre gondol? – kérdezett vissza egy fiatalabb hölgy, igyekezve elrejteni játékos kacaját.
Jongin leemelte lábát az asztalról, kisebb neszt keltve ezzel, az amúgy is csendes pihenőben. A két nővér meghökkenve konstatálta felettesük jelenlétét.
- Arról a fiúról van szó, aki a 207-esben fekszik? – Rájuk sem pillantott, csupán bambult egyenesen a plafonra. A középkorú dolgozó bólintott. – Megnézem.
Az eddig nyugodtan pihenő gyorsan felállt abból a kényelmetlen, műanyag székből, magára vette fehér köpenyét, s kiviharzott a helyiségből úgy, mintha ott sem lett volna.
Bőrcipője hangosan üvöltött, akárhányszor hozzáért a mindig steril padlóhoz. A kellemetlen, kissé idegesítő zajt követve bárki könnyedén a férfi nyomára bukkanhatott volna, amennyiben képes volt tartani a legyőzhetetlen tempóját. Kim Jongin lábai nem csupán elegánsnak, de rendkívül hosszúnak és hasznosnak bizonyultak, amikor sietségre került sor. Közel s távol ő tette a legnagyobb lépteket a munkahelyén – ezzel egyszer még viccelődtek is a kollégái.
- Szép jó reggelt! – mosolygott elbűvölően, amint a 207-eshez érkezett, a szokásos, ablak melletti ágyhoz sétálva, melynek eleje nyugatra nézett.
- Üdv, Doki! – fogadta egy szívélyes hang, miközben a férfi helyet foglalt. – Kellemes napunk van, nem gondolja?
- Enyhén párás – húzta szájának jobb felét kicsit felfele. Belelesett a fiú ágya szélén fekvő kórlapba, ahogy újra szóra nyitotta ajkait. – Egy órája jöttél, ha minden igaz, ugye?
- Gondolom – rántott vállat. Az orvos tovább olvasta az elmaszatolódott betűket, kisebb bólogatásokkal karöltve.
- Most ébredtél?
- Pár perccel ezelőtt.
A férfi felállt, visszatéve az iratokat a helyükre.
- A szokásos időben jövök, rendben? – Miközben a csillogó, barna szemekbe pislogott, amik minden alkalommal egyre boldogabban s boldogabban néztek vissza rá, elengedett egy mosolyt. Egy újabbat.
Habár ajkai felfele görbültek, gondolatai a mélyben kutattak, miként éppen elhagyta a kórtermet.
Kim Jongin még aznap délután visszament a betegéhez.
- Hogy érzed magad? – tett fel egy sablonos kérdést.
- Éhes vagyok – dünnyögött a fiatalabb, kissé felfújva arcát. – Mikor ehetek?
A pszichiáter elmosolyodott.
- Legkorábban a jövő héten.
- Mi? – hőkölt hátra kétségbeesett arcot vágva a fekvő egyed. – Ugye most csak viccel velem?
- Persze, ne vágj ilyen rémült fejet! – kuncogott fel a férfi. – Ha minden igaz, már holnap kaphatsz vacsorát, amennyiben megígéred, többet nem csinálsz ilyet.
- Megígérem!
- Legutóbb is ezt mondtad – dünnyögte az orvos, szemrehányóan pillantva a tinédzserre.
- És be is tartottam a szavam! – védte magát. – Lát rajtam egy karcolást is?
Kim Jongin felnevetett, talán egy picit fájdalmasan, egy picit boldogan.
A következő napon délelőtt tért be a kamaszhoz, aki épp telefonját nyomkodta nagy’ lelkesen.
- Nocsak, csak nem egy barátnő van a láthatáron? – ült le a fiú ágya melletti székre.
- Az mindig van – tette odébb a készüléket a beteg, kedvesen mosolyogva orvosára. – De ő pont a húgom volt.
Jongin bólintott. – Bejön meglátogatni?
- Talán. Nem biztos. Kissé nehezen tolerálja a viselkedésemet.
- Dühös vagy emiatt?
- Áh, nem nagyon – rázta meg fejét, furcsa grimaszt mutatva a doktor felé. – A helyében én sem tolerálnám. Csodálom, hogy eddig még nem képelt fel.
- Szerinted, az segítene neked valamit? Mert ha igen, én ezer örömmel megteszem a húgod helyett.
A Zhang Yixing névre hallgató páciens hangosan felnevetett.
- Köszönöm az ajánlatot, de inkább kihagynám. Nem is segítene, és utána még fájna is a szép arcom.
- Nem lenne jó, ha elcsúfulnál, lehet, utána a nővérek már nem járnának be olyan szívesen hozzád.
- El is szomorodnék, a hölgy, aki az infúziómat cseréli, meglehetősen szemrevaló – utalt Yixing az egyik fiatal kórházi ápolóra. – Úgy érzem, van esélyem nála.
Jongin szélesen vigyorgott, szinte már nem orvoshoz méltóan.
- Neked mindenkinél van esélyed.
Ugyanazon a napon Jongin és Yixing együtt vacsoráztak. A pszichiáter kihűlt kávét, és egy szelet kétszersültet fogyasztott, míg a fiatal fiú a kórházi konyha ötcsillagos fogását ízlelte: vajas kenyeret gyógyteával.
- Nem tudom eldönteni, melyikünké az undorítóbb – törte meg a csendet a kamasz.
- Addig örülj, amíg a holnapi ebédedet meg nem látod.
- Megint a mentősök maradékát kapom?
- Valószínűleg – veregette vállba az elszontyolodott képűt. – Valahogy senki sem akarja elhinni, hogy a pszichiátrián is vannak emberek, akik szeretnek enni.
- Aish, legközelebb kétszer meggondolom, megéri-e hülyeséget csinálnom – túrt bele sötét tincseibe a tinédzser.
- Szóval rájöttél, hogy hülyeséget csináltál?
- Már azelőtt tudtam, mielőtt megtettem volna – vallotta be őszintén Yixing, folytatva a kissé száraz kenyér majszolását. A hirtelen komoly témába merülő beszélgetésükre azonban az orvos felidegesedett.
- Akkor miért…?! – emelte fel hangját Jongin, sötét tekintettel meredve az ízetlen kávéjára. Yixing meghökkenten pillantott vissza kezelőjére, hirtelen köpni-nyelni sem tudva. Hosszú, kínzó másodpercekig szenvedtek ebben a gyilkos némaságban, s a doktor úgy viharzott ki a helyiségből, mintha ott sem lett volna. Nem várta meg Yixing válaszát. Úgysem kapta volna meg.
Teltek és teltek a napok, a páratartalom egyre csak nőtt, és a kínai kamasz egyedül szenvedett a forró kórteremben. A 207-es híres volt tökéletesen működő légkondicionálójáról, ami pont azokban az időkben adta be a kulcsot. Így Yixing tűrte a kegyetlen meleget, reménykedve, hogy amikor kinyílik az ajtó, és Dr. Kim Jongin lép be rajta, vele együtt egy kis huzat is meglátogatja majd.
Ám a pszichiáternek esze ágában sem volt bemenni a fiúhoz. Akárhányszor elsétált a csukott ajtaja előtt, megszaporázta lépteit, hogy minél előbb eltűnhessen a szoba közeléből. S amikor nyitva találta a 207-es nyílászáróját, inkább egy másik, hosszabb utat választott – csak azért, hogy ne kelljen látnia Zhang Yixinget. Etikátlannak és szakemberhez méltatlannak találta saját viselkedését, de ezen nem tudott segíteni. Már akkor megtagadta Yixing gyógyulását, amikor legelőször kezelni kezdte; ezt azonban a fiatal fiú sosem sejtette.
- Doktor úr… – szakította meg folyton zakatoló gondolatait egy nővér, amikor a férfi éppen a pihenőben ült szokásos helyén, a falon mászó pókokat számolva.
- Igen? – eszmélt fel az orvos.
- Zavarhatom egy perc erejéig?
- Természetesen – bólintott határozottan, ahogy rendesen felült, megadva tartásával a kellő tiszteletet kollégájának. – Miről lenne szó?
- Zhang Yixing már egy ideje bent fekszik nálunk – vágott a közepébe a fiatal nő –, és általában ekkortájt már haza szoktuk engedni. A fiú tudni szeretné, van-e valami változás az állapotával kapcsolatban, amiért ilyen sokáig itt kell lennie.
- Majd intézkedem az ügyben – dörzsölte meg szemeit fáradtan a férfi. – Valamikor bemegyek hozzá.
- Uram, ha túl elfoglalt, szívesen továbbítom az üzenetét Yixingnek és…
- Mondom, majd bemegyek hozzá! – szakította félbe élesen a nővért, aki megszeppenten hagyta annyiban a beszélgetést, s jobbnak látta, ha minél előbb távozik a pihenőből.
Három nappal és néhány Celsius-fok emelkedéssel később, Dr. Kim Jongin ott toporzékolt a 207-es csukott ajtaja előtt. Tenyere izzadt, mintha előtte mosott volna kezet, holott a testén csupán eluralkodtak a verejtékcseppek. A férfi nehezen viselte ezt a magas páratartalmat, pont annyira, mint a stresszhelyzeteket. Végül kopogás nélkül nyitott be betegéhez.
- Üdv, Doki! – köszönt széles vigyorral Yixing, amitől a pszichológus szíve elszorult. – Meleg van, nem gondolja?
- De, rendkívül meleg… – lazította ki nyakkendőjét idegesen, szapora léptekkel foglalva helyet a tinédzser mellett.
- Minden rendben van? – kérdezte aggódva a fiú, pont olyan stílusban, amelyben a doktor úrnak kellett volna beszélni. – Sápadtnak tűnik.
- Hiába, harmincöt évesen már nem vagyok olyan fitt, mint tizenévesen voltam – kuncogott fel az idősebb.
- Azért ne öregítse magát, Doki! – kacsintott hamiskásan Yixing, elbűvölő kisugárzásával még Kim Jongint is elkábítva. – Harmincasként is van annyira dögös, mint tizenévesként volt.
S itt tört el az évekig strapabírónak tűnő mécses a férfiban.
- Miért tetted, Yixing? – szegezte egyenesen kérdését a kiskorúnak, tartva a gyilkos szemkontaktust. – Miért nyeltél be egy tucat gyógyszert, és miért próbáltad megint megölni magad?
Nem érkezett válasz. A fiú – akár egy értetlen kisgyerek – ártatlanul bambult orvosára, mint aki nem értette a kérdést. De nagyon is felfogta Jongin szavait, ezzel mind a ketten tisztában voltak. Viszont felelet továbbra sem érkezett, még öt kínosan eltelt perc után sem.
- Tizenkét éves korod óta kezellek, már nagyjából öt éve – sóhajtott a férfi, megtörve a csendet –, de nem értelek. Tizenhét vagy, előtted az egész élet, és te eldobnád magadtól, pedig látszólag semmi okod nincs rá. Sugárzik belőled a kedvesség, illedelmes és vicces vagy, és a családi háttered több mint normálisnak mondható. Mondd, miért akarsz meghalni?
- Nem akarok meghalni – csendült fel egy elgyengült, rekedtes hang, melyet a sírás fojtogatott két kezével.
- Tessék?
- Nem akarok meghalni! – élesedett ki a páciens hangja.
- Akkor miért…?
- Tudtam, hogy túl fogom élni – folytatta, figyelmen kívül hagyva az öregebb férfi kérdését.
- Miért próbáltad akkor megölni magad?
A szoba visszhangzott az ürességben. Dr. Kim Jongin tökéletesen hallotta hevesen verő szívét, de talán még Yixing egyes dobbanásai is elértek füléhez.
- Unalomból – gördült végig az első könnycsepp a kamasz rezzenéstelen arcán. A kifejezések s grimaszok elmenekültek róla, egyedül a sós nedű folydogált járomcsontjától egészen le az álláig. – Kíváncsi voltam, milyen érzés. Kíváncsi voltam, a tudat, hogy meghallhatok, felpörgetheti-e a mindennapjaimat.
A pszichiáter csendesen hallgatta a fiút.
- Unatkozom. Sokat, meglehetősen sokat – kezdte tördelni ujjait, ahogy a paplant fixírozva folytatta a beszédet. – Már kiskoromban is unatkoztam, sosem kötött le igazán semmi sem. Illetve, ez nem igaz. Túl sok minden volt, ami érdekelt. Túl sok mindent akartam, és akarok is a mai napig.
Kim Jongin némán figyelt, nem szakította félbe őt.
- Olyan átlagos az életem. Úgy érzem, többre vagyok hivatott, hogy már régen máshol kellene lennem, és mást tennem. Kisebb koromban türelmesen vártam, hogy majd nemsokára eljön az én időm, és kitörhetek innen… de azóta is csak várok – szipogott hangosan, közben arca lassan torzult el. – És gyűlölöm magam, amiért nem tudok megelégedni azzal, amit kaptam. Gyűlölöm magam, amiért állandóan azon jár az eszem, mitől lehetne az élet kevésbé unalmas. Utálom, hogy állandóan aggodalmat okozok a családomnak a sok hülyeséggel, amit művelek. És ki nem állhatom, hogy nem tudok annak örülni, aminek a legtöbb ember…
Az ágyban lévő lassan emelte könnyes szemei elé kezeit, eltakarva egész fejét, nehogy bárki is láthassa bőgő vonásait. A halk szobában csupán éles szipogásai hallatszottak, ahogy egyre rendszertelenebbül hagyták el ajkait. A kemény széken ülő pszichiáter lassan felállt helyéről, s a fiú mellé helyezte testsúlyát, gyengéden karolva át a síró beteget. Lágy csókot adott Yixing fejbúbjára, tovább hallgatva a szűnni nem akaró sírását.
Ehhez az ő szakértelme nem konyított. A tudása kevésnek bizonyult, az érzései pedig hasztalanok lettek volna abban a helyzetben. Egy ilyen mély sebet még a legjobb szándékú pszichiáter sem tudta volna összeforrasztani, nemhogy Kim Jongin. A férfi a pillanatnyi örömök adakozásában volt igazi szakember – bár Yixing még ebben is lekörözte. Noha, ezt a fiú sohasem tudta.
2 megjegyzés
Szia! Nos meg kell mondjam, elég rég olvastam tőled novellát (amúgy is a hosszabb történeteket szeretem) De megint emlékeztettél arra hogy tőled miért éri meg olvasni az egyrészeseket is xd
VálaszTörlésA történet során egyszer sem éreztem hogy meg akarok állni, vagy hogy unom, egyszerűen beszippantott . Yixing helyzetét valamennyire át tudom érezni , hisz ki ne unatkozott volna már "többet a kelleténél" (most is ezt teszem mert nem akarok tanulni lol) Így belegondolva, elég durva ha valakit öt éven keresztül kezelnek ugyanezzel a problémával :C
ÉS maga a cím.. Pillanatnyi öröm .. hátbaszki és tényleg xD (Lilla.exe leállt)
Mellesleg ebből egész jó sztori is lehetne Q_Q
Nagyon tetszett köszönöm, hogy olvashattam C:
Szia!
TörlésMostanában nem igazán vagyok aktív a hosszú történeteket illetően, szóval mindenkinek be kell érnie a novelláimmal. Ennek ellenére örülök, hogy rászántad magad ennek elolvasására, és annak is örülök, hogy tetszett ^^
Mindenből lehetne egy hosszabb és jobb történetet írni, de sajnos időhiány miatt csak ennyire futotta :3
Köszönöm, hogy elolvastad és, hogy írtál is mellé ❤
Noel